Napok óta azon gondolkodom, mit is lehetne írni Tresó
Gáborról? Hiszen annyi mindent olvashattunk róla a saját honlapján, a
facebook-on, egyéb híradásokban.
Milyen gondolatokat lehetne megfogalmazni e tett után, amire
még a laikus, naiv, a sportolás összefüggéseiből mit sem értő átlagember is
csak csettinthet, elismeréssel beszélhet? Egyáltalán mit írhatnék én, a
gyerekkori jó pajtás, aki az elmúlt években hol közelről, hol tisztes távolból
követtem „Trashow mester” pályafutását, akár a labdakergetésről volt szó, akár
ezekről a hosszútávú őrületekről? Milyen jelzőkkel lehet még illetni ezt a
teljesítményt, a hétszáz-egynéhány kilométer lekocogását? Mit lehetne mondani
még arról, hogy a sérüléssel, az ezer bajjal-kínnal, a sajgó bokával, a begörcsölt
combbal mit sem törődve rótta tovább az utat, mert megígérte, hogy befejezi, és
az ígéret szép szó, nem lehet, nem szabad megszegni, főleg neki nem? És mit
lehetne szólni azokról a megható pillanatokról, aminek én magam is szemtanúja
voltam, a beérkezés perceiről, az ölelésről, a szülők csillogó szeméről, a
lelkes kézfogásokról, a vállveregetésekről, a rögvest-élménybeszámolóról?
Nos, semmi többet. Hiszen aki ott volt az út során, aki
segítette őt, az a néhány tucat sporttárs, aki kísérte, akár csak pár száz
méteren keresztül is, aki fogadta őt az egyes településeken, helyi
polgármester, jó barát, vagy éppen tök ismeretlen figura, aki csak hallott arról,
hogy Gábor mit teljesít éppen, nos, ők pontosan tudják mit jelent ez.
Így aztán én magam sem mondhatok mást: szuper volt Gabi, és
férfiasan bevallom, mikor mögötted kerekezve elértük Patvarc felől a
Balassagyarmat táblát, én magam is meghatódtam kicsit, teljesen beleéltem magam
azokba az érzésekbe, amelyek benned munkáltak-feszültek azokon a bizonyos
utolsó kilométereken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése