Még egyszer a játékvezetésről

Valami nagy „gikszer” lehet a Magyar Kézilabda Szövetség játékvezetői testületében. Sorra látom az NB I/B-s mérkőzéseket, és alig találkozom elfogadható játékvezetéssel. Ha valaki e tekintetben pártossággal vádolna, mondván balassagyarmatiként elfogult vagyok a Kábel SE-vel, akkor felvilágosítom: én győztes meccsen is buzgón szidtam a játékvezetőt – ha rászolgált arra, márpedig mostanában sok mindenki rászolgál. Itt van például a Natkai Norbert-Szalay Zoltán páros. Annak idején a semmiből jöttek fel, és nagy-nagy meglepetésre túrtak ki az első osztályú keretből egy, a szakemberek, a sípmester-társak által többre taksált, magasabbra hivatott duót, akik közül az egyik nemsokára abba is hagyta a bíráskodást. Aztán Natkai és Szalay eljöttek Balassagyarmatra vezetni. Hozzáteszem egyből, győztes meccset fújtak, ráadásul bravúros volt a siker 2010 októberében a DKC-Miskolc csapata ellen. Csakhogy Szalay játékvezető pökhendi, arrogáns módon viselkedett. A jó szemű, éles fülű firkász, aki ott ült a lelátó hátsó részén, rögtön kiszúrta azt a mondatot, amivel Szalay „sporttárs” az egyik néző reklamálására válaszolt: „Ne pofázz” – hangzott kérlelhetetlenül a szájából, az újságíró pedig jegyezte is fel azonnal ezt a noteszébe, hogy az a mérkőzésről szóló tudósításba is bekerüljön. Ami aztán az interneten, a lap online-rovatában is napvilágot látott. Szalay Zoltán mindezt elolvasta. Hogy maga bukkant-e rá, vagy felhívták erre a figyelmét, máig sem tudom, lényeg az, hogy a játékvezető telefonon megkereste a Balassagyarmati Kábel SE vezetőségét, számon kérve, milyen alapon került be ez a mondat a tudósításba. Ennyire buta lenne Szalay úr? Ennyire nem tudja, hogy a sportklubnak az „égegyadta” világon semmi köze sincs egy független újság hírmondójához? Hogy semmiféle befolyással nem bírtak az újságíró felé, tehát érdemben nem tudtak a cikkben foglaltakhoz hozzá sem szólni? Hogy az újságírót nem az egyesület, a sportcsapat delegálja az adott mérkőzésre, hanem a sajtóorgánum bízza meg a feladattal? Nos, ezt mondjuk elvileg, nem is kell tudnia a „feketeruhásoknak”. Így aztán Szalay Zoltán hoppon maradt. A firkász – jelen esetben jómagam – viszont nem hagytam annyiban a dolgot, nem szerettem volna, ha a Kábel SE-t bármiféle hivatalos elmarasztalás érje a Szövetség részéről, így magával, Cserepes Bélával, a játékvezetői bizottság akkori fejével is beszéltem telefonon, aki arról tájékoztatott, „jól kiosztotta” Szalay játékvezetőt, mondván „inkább a saját tevékenységével törődjön, mintsem azzal, mi jelenik meg róla az újságban”. Nos, eme „fejtágításnak” semmi haszna sem volt, mi több, erősen kétlem, hogy egyáltalán úgy történt-e, ahogy nekem az elnök szóban elmondta. Merthogy Szalay „mester” azóta is büszkén fújogat, női NB I-es meccseket is immár, ráadásul nemrégiben, méghozzá április 14-én újfent ellátogatott párjával Balassagyarmatra, hogy megint kivívja sokak ellenszenvét. Nem csupán magával a ténykedésével. Mert az, hogy sokszor teljesen hiányzott az összhang a két bírótárs között, hogy néha összevissza, sületlenségeket ítéltek, még csak-csak elmenne, de megint arrogáns, sértődékeny, és pökhendi, nagyképű magatartásról tettek tanúbizonyságot. Momentán Natkai perlekedett a nézőkkel, szúrós szemmel kitekintgetve a lelátóra, Szalayról meg messze lerítt a „ficsúr” természete, a „belőlem jön ki a spanyolviasz” érzése. Az eset pikantériája, hogy erre a meccsre ellenőrzést is kaptak. És itt találkozunk egy újabb kilógó lólábbal, ami szerintem valamennyi csapatsportág játékvezetői ellenőrzésére jellemző: a mundér becsülete. Vagyis, az ellenőrök is egykor sípmesterek voltak, tudják mi a „dörgés”, és ha valaki „jól áll a fejeseknél”, annak bizony szépítenek a bizonyítványán, nem rontják le az érdemjegyet, így kerül 80 pont fölé (ami már kiváló minősítésnek számít) a páros, és továbbra is kaphat nívós összecsapásokat. Mert ugye Churchill óta tudjuk, a statisztika az, ami meghamisítható. Magyarul az a személyes érzésem, sőt, már meggyőződésem, hogy Natkai Norbert és Szalay Zoltán addig vezet NB I-es meccseket, ameddig akar, merthogy ők „csókosak” valahol, valakiről, valamit nagyon tudhatnak, ha mai napig ott maradhatnak a tűz közelében. De nincsenek ők ám egyedül, akad társuk még a honi mezőnyben, és e tekintetben csak akkor várható őszinte megtisztulás, ha valóban, az ellenőrök is korrekten, a vizsgált személyek tevékenységének, magatartásának, kétszer harminc perces „attitűdjének” minden szegmensét, minden árnyalatát figyelembe veszik az értékeléskor, és nem hallgatnak a „jószívükre”, vagy a magasabb szintekről érkező „ösztönző jótanácsra”. H.H.

Láttam egy meccset: Nyíregyházi KSK – Balassagyarmati Kábel SE – Gólözön egy flúgos futamon

Nincs unalmasabb időtöltés, mint összeszorított lábakkal egy autó hátsó ülésén utazni jó kétszázhetven kilométert egyfolytában, ebből százkilencvenet a sztrádán. Előtted az aszfaltcsík, előz balról egy Opel, meg egy Ford, hagyod el folyamatosan a román rendszámú kamionok sorát, és mivel éppenséggel a Nagyalföldön hatolsz át, az ablakon kinézve nem látsz mást csak pusztaságot, öntözőműveket, gabonasilókat, néha-néha távolban „a szomszéd falu tornyát”, meg düledező tanyákat, kivénhedt Roburral az udvarán. Ilyenkor jót tesz, ha akad egy könyv az ember kezében, momentán egy Kosztolányi-életrajz, peregnek a kilométerek és peregnek az átolvasott oldalak a szemem előtt. Ha mindehhez a „rémségekhez” hozzávesszük, hogy kitört az április végi kánikula, és délután kettőkor a gépkocsi hőmérőjén már harminc foknál is többet mutat a kijelző, hát valóban az égiekhez fohászkodom, hogy mielőbb gördüljön be a járgányunk a „Buszacsa”, azaz a nyíregyházi Bujtosi Szabadidőcsarnok terebélyes parkolójába. Maga a létesítmény kívülről valóban impozáns, vagy tíz-tizenkét esztendeje jártam itt utoljára, hatalmas hodály képét vetíti az érkező elé, az internet (még) az ország második legnagyobb sportcsarnokának titulálja, de jól tudjuk, hogy azóta megépült a debreceni Főnix. Nemsokára, egy kedves helyi kollégától megtudjuk, hogy a „Buszacsa” csak kívülről mutatja az eleganciát, voltaképpen manapság nincs is gazdája, önkormányzatok és kormányhivatal adják egymásnak a zárnyitogatás jogát, állítólag lenne egy szponzor, aki a klímaberendezést is megjavíttatná, de ahhoz bizony tiszta tulajdonviszonyokat akarna látni. Amikor a Nyíregyháza – Kábel SE meccs megkezdődik, szinte mindent hallani fenn, a "kakasülőn" a tévériporteri állásban. Koppanások, apró zörejek, a parketta nyikorgása, minden felhallik ide. No, nem azért, mintha hipermodern „atmoszféra-berendezéseket” szereltünk volna fel az Ipoly TV nézőinek mind teljesebb kiszolgálása érdekében, csupán alig néhány tucatnyian lézengenek a lelátókon, a kétezres létszámot is elbíró nézőtéren talán négytucatnyi ember mustrálja, mi megy lenn a játéktéren. Ahol ezen a szombat esti „színielőadáson” az első felvonás kezdetén a kellékesek viszik a címszerepet – azaz a felmosófiúk, meg a két játékvezető. Klíma hiányában mindenki izzad, a talaj sem szivacs, hogy elnyelje a vizet, így aztán serényen kell tisztogatni a verejtékfoltokat. A két derék sípmester pedig mintha bealudt volna „idejövet”, hisz ők is átszelték a magyar síkságot, hát butaságok „csimborasszóját” követik el. Még a számolás is gondot okoz nekik, a három náluk gyakran négy vagy öt, lépéshibák sora fölött hunynak szemet, ráadásul horribile dictu(!) kiderül, lyukas a háló, foltozni kell. Előbb Kovács Róbert kapujához érkezik a szabászmester, ollóval meg tűvel-cérnával a kezében, aztán a másik térfélen Gadnai hálóját is igazgatni kell. Szegény magyar válságvalóság 2012-ben! Az eredmény közben döntetlen körüli, azaz hol a hazaiak vezetnek egy találattal, hol egyenlít a vendégcsapat. A Kábel kicsit türelmesebb, kicsit pontosabb játékkal már gólokkal vezethetne, de Savón sem önmagát nyújtja, neki aztán elvileg meg sem kottyan a hirtelen érkezett nyár, de most ő is tompa. Átemelős csel, betör, aztán gyenge lövéssel fejezi be az akciót, Gadnainak minden könnyű zsákmány. Ugyanez az Ipoly-parti sportcsarnokban szemkápráztató gól. Legyen neki is mentség, hogy ő is unalmasan utazott a sztrádán… Az említett első felvonás során serényen élnek egymás hibáiból a csapatok, a játékvezetők pedig olyan „nagyvonalúak”, hogy például Gubó felugrásos lövőcselt hajt végre, aztán lepattint, amibe Tarnavölgyi belepöcköl, az égvilágon semmi sem történik, mégis harsan a síp. Szabaddobás! Ez a meccs náluk sem vonul be a történelem lapjaira, és még csak az összecsapás egyharmadánál járunk. Huszonöt percig kiegyenlített a játék, de ekkor megrázza magát a Nyíregyháza. A kopaszodó szerb Bursac lövi át a gyarmati védőfalat, aztán az ifjú Kovács majd Erdős talál be, szempillantás alatt 11-10 után már 16-11 az eredmény. Ekkor egy kiállítást, majd egy időkérést kihasználva szépít a Kábel, de a slusszpoén a nyírségieké. Felezőidőben 17-13 a hazaiak javára. Szünet után jó húsz percig még a kézilabda magasságairól szól a találkozó, végül tíz percig csak a mélységeiről. A második felvonás elején a házigazdák tartják szépen a két-háromgólos előnyüket, 20-17-nél azonban erőteljes felzárkózásba kezd a Balassagyarmat. Mialatt Horváth két percig csücsül a padon, jön Forgács, majd rögvest a cseresorból pályára „loholó” Bán, később Savón és Piroska, a negyvenharmadik percben ezzel már 22-22 a nagytáblán. Sőt az „ipari mérleg” nyelve át is hanyatlik a túlsó oldalra, Savón újabb indulásával 24-23 a Kábel javára. Izgalmas lesz a végjáték biztosan – gondolja magában a kommentátor – de rengeteg a hiba, eladott labda, miegymás, eltékozolt lehetőségek garmadája itt és ott. A fordulatokra jellemző, hogy az utolsó tíz percre már a Nyíregyháza lép kétgólos előnnyel: 29-27! Ami ezután következik nem más, mint egy kabaréelemekkel kevert flúgos futam, Kellér Dezső és Gábor Andor humoros jelenetek sorát „kanyarintotta” volna papiruszra mindezek láttán. Fékevesztett rohanás indul. És ha az ember siet, hát persze, hogy kapkod. Ebben az őrületben, néha a játék mégis megáll, mert törülni kell, kedélyesen cserélgetik az „átizzadt” meccslabdát, mintha a zsűrielnök valami bazári árus lenne – testalkatra úgy is néz ki. A jő öreg Kanurics, aki inkább emlékeztet egykori nehézsúlyú birkózónkra, Rovnyai Jánosra – mellesleg ő a szumó nagymestere is – mint higanyléptű kézilabdásra, valóságos olimpiai kvalifikációs viadalt rendez Kajdyval meg Guibóval, a közelharc az övé, de hát működik a megelőzés tudománya is. Az újságíró, aki ott fenn, a „munkahelyén” megszokta már, hogy gyorsan kell jegyzetelni, szinte követni sem tudja az eseményeket: 31-30, három másodperc múlva 32-30, újabb öt szekundum és 32-31, ebből rögvest 33-31, védekezés az „ablakban”, nyíregyházi gólra gyarmati válasz. Kedves László hol az ajkát harapdálja, hol csuklómozdulattal sebesebb mozgásra ösztönöz, hol mérgében pukkadozik”, páros lábbal egyfajta ugróiskolát járva a kispad mellett. De Bartha Dénes, a kollégája sem különb ebben, ő valami rongyot vagy "mifenét" szorongat a kezében, lehet, hogy a hibázó játékosait akarja „meglegyinteni” vele, vagy csak a homloka törlésére nem talált alkalmasabb eszközt. Ebben a végjátékban Bursac is csinál „valamit”. Szőke játékvezetőt sértegeti – megjegyzem, a hivatalos dokumentumok szerint a sípmester 42 esztendős, de kábé egy jó hatvanasnak néz ki (távolból és közelről egyaránt), hiába, megcsapta őt az idők „szele” – mire villan a piros lap. Bozsidar barátunk el is hagyja a negyvenszer húszas területet, majd kedélyesen az öltözők felőli ajtónak támaszkodva akar a továbbiakban nézői minőségben közreműködni. Csakhogy mindezt nem hagyja Szőke kolléga, utasítja, menjen ki az ajtón túlra. Nosza ez a parancs sem fog a szerb legényen, kopasz buksijával kikandikál a csapóajtó mögül, az Ipoly TV kameramanjainak legnagyobb örömére. A kiállítás alatt újból fordít a Kábel, Forgács, Savón, majd Teimel következik a szűnni nem akaró góláradatban, ám 34-35-re is van még hazai válasz, a megiramodó Vasas révén. Húsz másodperccel a befejezés előtt Kedves László minden-mindegy alapon időt kér. Mivel a „mikroport” miatt minden szót hallani a magyarázatokból, fülemben én is hallom a kispadi mondókát. A mester belekezdene valamibe, de Savón félbeszakítja, ő viszi most a prímet, ki akarja használni a rutinját, hogy tanácsol, és hátha hallgatnak rá a társak. Nagyon hadar a kubai légiós, töri is a magyart, alig érteni valamit. A lényeg, türelmesen, játék a legvégéig, hogy már ne lehessen rá felelet. Sípszó, indul a támadás. Savón az, aki egyből magára vállalja az ítéletvégrehajtó szerepet, csakhogy neki az egész meccsen gyengébben ment a játék, most sem sikerül átevickélnie a magas nyírségi védőfalon. Óra áll, szabaddobás, Gubó ugrik, lő, ezt Oross védi. Megszólal a duda! 35-35 a végeredmény. Ez a mérkőzés biztosan nem vonul be a magyar kézilabda másodosztályának emlékkönyvébe! Nyíregyházi KSK – Balassagyarmati Kábel SE 35-35 (17-13) Gólszerzők: Bursac 9/3, Tarnavölgyi 7, Szűcs 5, Erdős 4, Kovács Á. 4, Vasas Gy. 3, Horváth 1, Dancs 1, Kanurics 1, ill. Savón 8/1, Gubó 6, Szabó A. 5, Teimel 5, Forgács 4, Szabó T. 2, Piroska 2, Bán 2, Széles 1.