Taccsot dobott a tarcsi

A Sport 1 népszerű televíziós műsora, a Heti helyzet adta az alapötletet, hogy ezt az élményt megosszam. Pontosabban két, „rendkívül” magas intelligenciával megáldott Honvéd labdarúgó, Lanzafame és Martinez összeveszése, hogy melyikük lője a tizenegyest, húzta elő emlékeimből ezt a sztorit.

A történet jó tizenhárom-tizenöt éve játszódott. A Szent-Györgyi Gimnázium futballcsapatát irányítottam a városi diákolimpiai selejtezőn. A „Loksi pályán” volt a derbi, talán a Mikszáth Szakközépiskola ellen vívtuk a csatát. Kispadról szó sem lehetett, a cserejátékosok ugyanabban a mezben álldogáltak közvetlenül az oldalvonal mellett, mint amiben a társak a gyepen rúgták a bőrt. A meccset egy nyugalmazott játékvezető irányította – nevet most, tiszteletből nem említenék. Egyszer a labda „taccsra” került, mire a mérkőzést megtekintő tanár kollégám, néhai Kurinczi Béla csendesen odavetette: „dobasd be az egyik cserével, úgysem veszi észre a bíró”. Nosza, intettem hát az egyik tartaléknak, aki annak rendje és módja szerint elszaladt a lasztiért, és a megfelelő módon, a szabályok betartásával elvégezte a partdobást. A játékvezető pedig futott tovább az akcióval – valóban nem vette észre, hogy a cserefocista tüsténkedett…

Abderai civil bringanapló (3.) – Pusztul a sétány

 2013.07.24. szerda

Ma úgy döntöttem, nincs célirány, bízom a spontán élményekben. És máris: jééé, a Mikszáth utcánál már tényleg félig kész a körforgalom…

Megyek tovább. A Kossuth utca sarkán piros lámpát kapok. Mellettem, egy piros Fiat bizonyára későn fékezett, rácsúszott a zebrára. De aztán ott is maradt. Esze ágában sincs hátratolatni, és szabályos helyét elfoglalni, csak kerülgessék őt a gyalogosok. Pedig a mögötte érkező még egy kis „űrt” is hagyott. Vajon nem hölgy ül a volánnál? Ha netán erre tévedne egy rendőr, kapna jó nagy bírságot. De megússza.

A Klapka utcába tartok, nagymamámnál vár rám egy kis szilvaszedés – természetesen a „cefrébe”. Mikor végzek, s kissé elengedem a járgányt a Batthyány utcai lejtőn, arra gondolok, nosza, forduljak be balra, megnézem, hogy fest most a Ligeti Lajos utcai sétány. Egykor a város ékessége volt, erre jártak az emberek a strandra, a nagyligeti focimeccsekre. Nemrégen viszont épp arról írtam, mennyire pusztul, de nincs pénz a kitisztítására. Mihály Laci barátom, akinek az édesanyja itt lakik, az utcában, néhány éve bőszen panaszkodott, hogy a hársfasor közé ültetett akácok mennyi kárt okoznak, lombhulláskor teljesen ellepik a levelek az udvart, eltömítik az ereszcsatornát, nagy bosszankodást okozva.

Felérve a sorompóhoz, éppen „indexelnék”, mikor ki kaptat felfelé – szintén drótszamáron – szembe velem: Mihály Laci. Mondom neki: „épp most gondoltam rád, meg a sétányra”. Ő csak legyint: „itt nem változott semmi, néhány lakó, aki veszi még a fáradtságot, a háza előtt takarít, füvet nyír, megtisztítja a gaztól a környéket, de semmi több, az önkormányzat a füle botját se mozgatja, legfeljebb évente egyszer végeznek itt fűnyírást, aztán kész.” Kíváncsi vagyok az állapotokra, hát megnézem. Azon az egy szem keréknyomon haladok a kétoldali fasor között, de csak egy ideig. Úgy a síneken túl nyíló Rózsa utca táján véget ér a keréknyom, onnan már csak a gazban hajthatnék tovább. Inkább rátérek a „fenékrázós” Ligeti utcára. Jó száz méter még a strandig meg a teniszpályáig, ezen a szakaszon legalább térdig ér a fű. Jó lenne észbe kapni, jó lenne rendbe tenni a területet végre. Nem csak az itt élő, jövő-menő emberek érdekében. A múlt kötelezzen: ez a sétány nagy értéke Balassagyarmatnak, én személyesen is nagyon kötődöm hozzá, rengeteget jártam erre, és szívesen választom ezt az irányt, csendesebb, mint a Hajós Alfréd utca, vadregényesebb… Szóval, kedves önkormányzat, tegyünk a cél érdekében.

A strandnál jobbra fordulok, betekintek: elmúlt már fél hat, ebben a rekkenő hőségben ugye hosszabb ideig tart nyitva a létesítmény, de látszik, túljár már az idő a delelőn, kevesebben vannak, nincs tömegnyomor.

Még valamire igencsak kíváncsi vagyok: Balla Sanyi vajon befejezte-e már a Pedro Kocsma lépcsőfeljárójának kövezését? Leállítom a bringát, fellépdelek, miközben az egyik vendég, Peti rámhorkant: „vigyázzak, mert még friss”. Visszakérdezek: tényleg? Mire ő: „ha nem vagy száz kiló, akkor bátran jöhetsz”. Meg is gyorsítom lépteimet.

Hazafelé tartva szépen csordogál a nép a „ fürdőből”. Fiatal lányok integetnek felém: „jó napot Henrikbá’”, csak egy gyenge fejbiccentéssel jelzek vissza, hiába, az útra kell figyelnem.

Mert bizony poros a város. Remélhetőleg csak addig, míg tart ez a nagy rekonstrukció. Ja, a Köztársaság (bocs, Civitas Fortissima) téren még egy kapavágást sem végeztek, csak az aszfaltra rajzolt jelek és számozások mutatják, az első felmérés már megtörtént. Őszre talán ebből is lesz valami…

 

ACB (2.) 2013.07.23. – Halotti tor a vasútállomáson

Tinédzser korom egy nem éppen legjobban sikerült saját versrészlete rémlik fel, mikor elindulok a mai abderai bringatúrámra: „A Bajcsy utcán haladok végig/Hol van már az ódon állomás/Üres a peron, már csak a sín a régi/ és a gőzmozdony kiállítási tárgy.” Oda igyekszem tehát, a vasúthoz, s közben megannyi gondolat futkározik bennem. Anyai ágon sok vasutas volt a családban, és büszkék voltak felmenőim erre a mivoltukra. Aztán Bacsúr Sanyi bácsi visszaemlékezései ötlenek agyamba, mikor kisgyermekként vasárnaponként nagypapájával kimentek korzózni oda. De hol van már tényleg az ódon állomás?!

A peron tényleg üres. Mindössze két utas ücsörög, ők igen hangosak, ugyan egymás mellett ülnek, de túlharsogják a másik szavát – azt hiszem kicsit felöntöttek a garatra. Nézem a menetrendet, összesen talán tíz vonat indul egy nap. Hát igen, ott fent, bizonyos bársonyszékekben nem támogatják a mellékvonali vasúti közlekedést. Pedig nincs szebb, mint döcögni a becskei emelkedőn felfelé, és kinézve az ablakon őzet látunk, vaddisznót, egy-két nyulat, fácánt, és a gyönyörű Cserhátot. Ezt a látványt semmiképpen sem pótolhatja a meleg, túlzsúfolt buszon ücsörgés a 22-es úton Rétság felé haladva. De hát a közúti lobby mindent visz, Széchenyi biztos forog a sírjában, s manapság nem „száz vasutat, ezeret” a szlogen, hanem az útépítés bőszen, kontár módon – lásd a kátyúkat például Őrhalom és Gyarmat között.

No de maradjunk a város vasútállomásánál. Hirtelen nagy csend lesz, csak egy gerle búg szomorúan az egyik fán. Illik a hangulathoz. Halotti torát üli magányosan, némán az állomás. És az agónia újabb jelét fedezem fel. A „Resti” is régen bezárt, és szerintem többé ki sem nyit. Ez már tényleg a vég, ha a kocsmát sem érdemes fenntartani. A bejárat előtt néhány ruhadarab hever szanaszét, meg két ásványvizes flakon. Valaki hajléktalan vackolta ide magát…

Ideje továbbmenni, mert a végén én magam is letargiába esem.

Új padok a Hősök terén

Tegnap a Palóc ligetben jártam, most egy újabb zöldövezetet keresek fel, és kétség kívül kedvezőbb a benyomás. A Hősök terén haladok keresztül, nem állok meg, csak lassítok. A 16-os honvéd szobor talapzatán két tizenéves kislány csacsog, talán átkuporodhatnának a szomszédos két padra is. Mikor múltkor erre vezetett utam, a két pad még nem volt ott. De olvastam róla, hogy a környéken élők, egykori énektanárom és teniszpartnerem, Kalocsay Frici bácsi vezetésével, maguk telepítették ki azokat, és folyamatosan szépítik a kis parkocskát. Igen, meghajtom a fejem előttük, effajta civil kezdeményezések által halad előre a világ, mert ha mindig a hivatalok akadozó malomkerekeire gondolunk, akkor sok jó onnan nem várható.

Még legurulok a Trikál utcán, egészen a Leninig, látom, hogy Pedro kocsmájánál épül az új lépcsőfeljáró (Oláh Berci „tulaj” nagy örömére), aztán rákanyarodok a főútra, és tekerek újra a „garázs” felé. Elég volt a mai túrából.

Abderai civil bringanapló (1.) – 2013. július 22. hétfő

 

Nosza rajta, csapjunk hát a lovak közé, bocsánat, telepedjünk fel a drótszamár nyergébe, és irány a város, a mi szeretett Balassagyarmatunk, vár minket az első túra.

Zárt putri

Már az első pár száz méter sem zökkenőmentes. Hiába, át kell evickélni a félig (vagy negyedig?) kész főutcai körforgalmon, miközben a Mikszáth utca felől egy jókora teherautó fordul ki előttem olyan porfergeteget kavarva, hogy szinte alig látok. Szerencsére nem ment homok a szemembe, így tovább tekerhetek.

Röpke eszmecserére megállok a „Szállítónál”. Ki ő? Nos, nem Jason Statham költözött az Ipoly-partjára, hanem csak a „cimborája”, azaz a taxis, Havaj Laci áll az út szélén. Szokás mondani, hogy egy kisvárosban három embertől tudod meg a legfrissebb híreket: a postás, a fodrász meg a taxis. De most ő sem tud érdemi felvilágosítással szolgálni, lemondóan legyint, tegnap (azaz vasárnap), olyan kihalt volt a város, mint a múltkor, a templomi bombariadó alkalmával. Egy teremtett lélek sem közlekedett. Így hát ezúttal nincs pletyka, nincs érdekesség. Gördülök tovább.

Első célom a putribontás. Tudják, az önkormányzat által „Városkapu Program” néven emlegetett beruházás, mikor a Törvényszék „alatti” putrisort megszüntetik. Most a Pest felőli jobb oldal egyik háza van soron. Fékezek, benéznék, de nem szabad. Hatalmas ajtó, valami egykori raktár bejárata zárja le a homlokzatot, egy felirat is figyelmeztet, „életveszélyes omlásveszély”. Így végül távolabbról, a Széchenyi utca sarkáról tekintek vissza az egyelőre tetejétől megfosztott épületre, amely nemsokára hasonló sorsra jut, mint korábbi szemközti társai: nem ússza meg a dózert. Ez az akció mindenképpen dicséretesnek mondható, hiszen azért a drága vendéget, itt, „Tündérvárosban” mégse a szegénynegyed fogadja, de az igazi mégis az lenne, ha a húsipar tömbje is eltűnne, mert az aztán tényleg nagy otrombaság.

Patkányok a Cirmoskaréjban

Megyek tovább a második állomáshelyre. Vasárnap ugyebár a Palóc ligetben rendezik a Szent Anna napi búcsút, nézzünk szét a környéken. A liget most eléggé kihalt, elhaladok egy párocska mellett, a kerék elsüpped a kavicságyban, de csak „feltornászom” magam a szabadtéri színpadig, amit marcona cerberusként őriz az egyik padon ücsörgő, rendkívül elhanyagolt ruházatú fekete szakállas emberke – szemlátomást a közösségi szállás lakója. Átpréselem magam két cölöp között, de a Cirmoskaréj (aki nem tudná, a szabadtéri színpad „előterét” hívják így) láttán szinte földbe gyökerezik a lábam. Mi ez a kosz, mi ez a mocsok, mi ez a felfordulás? Széttört sörösüvegek, összegyűrt sörözdobozok, iszonyatos rendetlenség, minden a feje tetején áll. És hopp, hirtelen valami nagyfarkú állat oson el a háttérben megcsörgetve egy újságpapír darabját… Csak nem patkány?! Na, ne! Hogy lesz itt vasárnap „folklór zsúr”? Közelebb merészkedek, óvatosan kell lépkednem a szemét között, míg eljutok a színpad nagykapujához. Bekukucskálok. Hát ez a látvány sem lenyűgöző. Vajon mennyit dolgoznak majd itt a közmunkások, vajon hány embert kell ide kivezényelni, a környéket rendbe tenni, hogy az ájtatos palóc-profán vallásos tömeg ne hányingerrel küszködve távozzon innen? De Istenem, vannak e földön csodák, hátha megtörténik mindez Balassagyarmat „bendőjében” is…

Káosz az Óváros téren

Tekerek tovább. Lassan, körültekintően pedálozok a kavicságyban, de azért nem bukom fel, kiérek a Bajcsy útra. Kis, sportcsarnokban tett kitérőt – a háttérben bontják már a Sörfesztivál sátrait – követően a Svejk vendéglőnél fordulok balra a harmadik cél felé. Körbetekintek az Óváros téren. Amint elindulok felfelé, az első kép kedvező, be is csukom egy pillanatra a szemem és elképzelem, ha minden porszemet eltakarítanak majdan az új burkolatról, milyen gyönyörűségesen néz majd ki a város „szíve”. Aztán következik az eszmélés. A Szerbtemplom felé eső köz sarkán összefutok Szőke Zsuzsa újságíró kollégával, aki a sarokházban lakik, és most éppen vizet mer a közkútról. Meg is kérdezem nyomban, mit szól hozzá, hogy megújul a lakókörnyezete? Mire ő jó félórás panaszáradatba kezd. Hogy az itt dolgozó munkások többsége kontár, hogy a múltkor három mérnök töprengett egy vízvezeték felett, mire a szerelő szaki találta meg a megoldást, hogy nemrégiben két hétig állt a beruházás egyik fázisa, mert az alvállalkozó pluszmunkáját nem akarta kifizetni a „főnök”. Meg beáznak a pincék, tömény dohszag árad, és ott áll egy markológép már három hete gazdátlanul, az égvilágon senki sem ügyel rá, lehet, hogy ott is „rohad”, mert munka közben még senki sem látta. Kicsit cinikusan emlegeti Zsuzsa, hogy az egész felfordulást a múltkor egy, a zenetáborba érkezett japán kislány serényen fotózta a mobiltelefonjával, „legalább Hokkaido-n is látják, mi folyik Balassagyarmaton”. És még mondja-mondja a kollegina. Nincs tehát elragadtatva az egésztől – és most már én sem.

Lassan visszafelé veszem az irányt, mára lég volt az abderai civil bringázásból. Még egyszer átevickélek ezen az elátkozott körforgalmon, és közben gondolkodom. Jó-jó, az egész mind szép, hogy megújul a város, de ugyan mikor? Ameddig így építkeznek az országban, ameddig a határidők nem szentek és sérthetetlenek, ameddig minden szépen lassan folyik a maga magyaros medrében, addig egy kormány se papoljon a felemelkedésről. Itt, kérem szépen még 2014-ben sem lesz kész a belváros-rekonstrukció.

Ha tévedek, hát fizetek magamnak egy korsó sört…

Abderai civil bringanapló elé

Jövő héttől naplóbejegyzés formában indítok egy sorozatot, amelynek "Abderai civil bringanapló" lesz a címe. Persze a cím azért némi magyarázatra szorul. Ugye Komjáthy Jenő, a 19. század második felének kiváló költője nevezte verseiben Balassagyarmatot Abderának. No de hogyan jön ide a civil bringázás? Nos, ezt a kifejezést néhai T. Pataki László barátomtól, újságíró-mentoromtól kölcsönöztem, aki a rendszerváltás korabeli Balassagyarmatról szóló "Békák és bolondok" című könyvében Abderai civil bringázóknak nevezte azokat a közismert személyiségeket, akik kétkerekű járművel - olykor pedig tandemen - járják a várost, s számukra egyfajta munkaeszköz is a kerékpár: Reiter László, Kovalcsik András és Medvácz Lajos soroltatott például ebbe a kategóriába. Mivel pedig én magam is a drótszamár nyergében ülök, hát a városban töltött kerekezéseim alkalmával szerzett tapasztalatokat fogom megosztani a közvéleménnyel. Lesznek benne azért "célirányos" túrák is, de javarészt a spontán élményeket szeretném itt megjelentetni. Úgyhogy ezekbe a naplóbejegyzésekbe bizony az utca embere, Ti , illetve Önök, olvasók is bekerülhetnek.

Másfél óra a Sörfesztiválon

Nem szeretem a Sörfesztivált. Voltam ott a kilencvenes években, pelyhedző állú ifjoncként, aztán a kétezres esztendők elején, hol szórakozásból, hol újságíróként „hivatalból”, de sohasem fogott meg igazán a hangulata. Vajon miért? A magyarázat talán ott bújik meg, hogy egy effajta nagyrendezvény egy olyan kisvárosban, mint Balassagyarmat, a háromszázhatvan napon munkában megfáradt emberek számára a lazulás világa, és olyan meghökkentő pillanatokat élhet meg az emberfia, mikor például szemei megakadnak az egyik intézmény (intézet) vezető beosztású személyiségén, amint félmeztelenül, az asztal tetején, pólóját lengetve önfeledten üvölti az éterbe fiatalkori kedvenc számának ismert refrénjét – reggel meg felébred, és minden visszazökken a hétköznapok valóságába. De ez álságos eléggé...

No de most, mindenfajta tartózkodásom ellenére úgy gondoltam, rég látott húgom kedvéért érdemes, ha csak másfél órát is, a Sörfesztivál forgatagában tölteni. Így értem be a műfüves pálya szomszédságában lévő sátorba. Sógorom rögtön megjegyzi, milyen kellemes a helyszín, mire röpke „kiselőadást” tartok neki az Ipoly-rét önkormányzati tulajdonba kerülésének történetéről.

Persze a lényeg, ami miatt jöttünk: a Pokolgép koncert. A kis "unokaöcsi", Geri egy formás „szupermen-áltetkóval” a karján és kezében egy felfújható „Excalibur-karddal” egész jól érzi magát, sógorom gyorsan a nyakába is kapja, onnan jobban élvezhető a koncert – és a hétéves kissrác szemlátomást „csípi” a metálmuzsikát.

Ahogy belecsap a „lecsóba” az öt hosszú hajú rocker, az első korsó – bocsánat, EU-ban vagyunk, csak négy deci – sör is lecsúszik a torkomon, csak úgy viharzanak el mellettem a „fan-ok”, és máris csápolnak az első sorokban. Nem messze tőlem egy család, olyan velem egykorú apuka és anyuka, illetve a „kölök”, aki lehet úgy tizenhat, minden számot kívülről ismer, és fennhangon dalol. Mellettem álló tévés kollégám, Szedlák Gabi odaveti, milyen jó ennyi rockert látni, mire „lazán” felelek: hisz mi is azok vagyunk. No lám, előjönnek a régi emlékek, és én is dúdolom - no, nem hangosan, mégsem vagyok egy Caruso -, „vadnak születtem az utca nevelt…”.

Édesapám, kinek azért ez a stílus nem éppen a „vére”, szintén jól érzi magát, különösen a kiváló torkú énekest, Tóth Attilát dicséri. Közben megjön a második sör, könnyen csúszik ez is, szokatlanul könnyen. Mire vége az egész egyórás bulinak, már a harmadik „négydecis” itókán is túl vagyok. Csakhogy semmi hatás. No, itt valami „bibi” van. Más helyen a harmadik sör után már beindulnak „bizonyos folyamatok”, és az agy is megérzi némiképp, most viszont semmi, az égvilágon semmi, se inger, se szédülés. Le is vonom magamban a tanulságot: ezt a sört bizony „megpancsolták”. De értem én, fő a bevétel, aki pedig az ilyen gyengébb sört issza, felhörpinti a nyolcadikat, kilencediket, tizediket is, a kasszában meg hadd gyűljenek a forintok. Már bocsánat, hogy ezt mondom, de szerintem így igaz.

Lassan elhagyjuk a „frontzónát”, egyre csak áramlik befelé és befelé a jónép, a magyar mellett némi szlovák szó is vegyül, igaz, a határon élünk.

De azért hazatérve még elmegyek a kocsmába: ott legalább biztos vagyok benne, hogy a sör „igazi” lesz.

Erős ellenfelek a Kábel SE csoportjában

A Magyar Kézilabda Szövetségben nemrégiben elkészítették az NB I/B elkövetkező szezonjának csoportbeosztását és sorsolását. A tavalyihoz képest mindenképpen nehezebb idény vár a Balassagyarmati Kábel SE együttesére.

 A 2012/13-as évadban a Keleti csoportban csak tizenkét együttes vitézkedett, idén viszont tizennégyre bővült a létszám. Ráadásul az „újoncok” között nagynevű alakulatok is találhatóak. Így például két első osztályú klub, a Pick Szeged és a PLER-Budapest is nevezte második csapatát az NB I/B küzdelmeire, nem beszélve a korábban szintén élvonalbeli Kecskemét teljesen újjáalakult gárdájáról. Ugyancsak keletre kerültek a zöld-fehérek, azaz a fővárosi FTC legénysége, míg a tavalyi csoportból csupán a feljutott Mezőkövesd és a kiesett Hajdúböszörmény távozott, azaz a nagy ellenfelek, a megerősödött, és egyértelműen bajnoki címre hajtó Eger, a masszív Nyíregyháza, a lényegében debreceni „utódcsapatnak” beillő Balmazújváros, a kőkemény Törökszentmiklós és a szomszédvár Ózd mind-mind az Ipoly-partiak riválisa lesz.

A Kábel SE első bajnoki mérkőzését a szeptember 14-15-i hét végén a PLER-Budapest II. otthonában játssza, majd egy héttel később a Pick Szeged II. együttesét fogadja. Az őszi szezon utolsó összecsapása december 14-én szintén hazai környezetben lesz, amikor a kecskemétiek látogatnak a Városi Sportcsarnokba.

A balassagyarmati társaság a felkészülését augusztus 5-én kezdi, némiképp átalakult játékosállománnyal, de erről az egyesület vezetői később nyilatkoznak.

H.H.