Tinédzser korom egy nem éppen legjobban sikerült saját versrészlete
rémlik fel, mikor elindulok a mai abderai bringatúrámra: „A Bajcsy utcán
haladok végig/Hol van már az ódon állomás/Üres a peron, már csak a sín a régi/
és a gőzmozdony kiállítási tárgy.” Oda igyekszem tehát, a vasúthoz, s közben
megannyi gondolat futkározik bennem. Anyai ágon sok vasutas volt a családban,
és büszkék voltak felmenőim erre a mivoltukra. Aztán Bacsúr Sanyi bácsi
visszaemlékezései ötlenek agyamba, mikor kisgyermekként vasárnaponként
nagypapájával kimentek korzózni oda. De hol van már tényleg az ódon állomás?!
A peron tényleg üres. Mindössze két utas ücsörög, ők igen
hangosak, ugyan egymás mellett ülnek, de túlharsogják a másik szavát – azt
hiszem kicsit felöntöttek a garatra. Nézem a menetrendet, összesen talán tíz
vonat indul egy nap. Hát igen, ott fent, bizonyos bársonyszékekben nem
támogatják a mellékvonali vasúti közlekedést. Pedig nincs szebb, mint döcögni a
becskei emelkedőn felfelé, és kinézve az ablakon őzet látunk, vaddisznót,
egy-két nyulat, fácánt, és a gyönyörű Cserhátot. Ezt a látványt semmiképpen sem
pótolhatja a meleg, túlzsúfolt buszon ücsörgés a 22-es úton Rétság felé
haladva. De hát a közúti lobby mindent visz, Széchenyi biztos forog a sírjában,
s manapság nem „száz vasutat, ezeret” a szlogen, hanem az útépítés bőszen,
kontár módon – lásd a kátyúkat például Őrhalom és Gyarmat között.
No de maradjunk a város vasútállomásánál. Hirtelen nagy csend
lesz, csak egy gerle búg szomorúan az egyik fán. Illik a hangulathoz. Halotti
torát üli magányosan, némán az állomás. És az agónia újabb jelét fedezem fel. A
„Resti” is régen bezárt, és szerintem többé ki sem nyit. Ez már tényleg a vég,
ha a kocsmát sem érdemes fenntartani. A bejárat előtt néhány ruhadarab hever
szanaszét, meg két ásványvizes flakon. Valaki hajléktalan vackolta ide magát…
Ideje továbbmenni, mert a végén én magam is letargiába esem.
Új padok a Hősök terén
Tegnap a Palóc ligetben jártam, most egy újabb zöldövezetet
keresek fel, és kétség kívül kedvezőbb a benyomás. A Hősök terén haladok
keresztül, nem állok meg, csak lassítok. A 16-os honvéd szobor talapzatán két
tizenéves kislány csacsog, talán átkuporodhatnának a szomszédos két padra is.
Mikor múltkor erre vezetett utam, a két pad még nem volt ott. De olvastam róla,
hogy a környéken élők, egykori énektanárom és teniszpartnerem, Kalocsay Frici
bácsi vezetésével, maguk telepítették ki azokat, és folyamatosan szépítik a kis
parkocskát. Igen, meghajtom a fejem előttük, effajta civil kezdeményezések
által halad előre a világ, mert ha mindig a hivatalok akadozó malomkerekeire
gondolunk, akkor sok jó onnan nem várható.
Még legurulok a Trikál utcán, egészen a Leninig, látom, hogy
Pedro kocsmájánál épül az új lépcsőfeljáró (Oláh Berci „tulaj” nagy örömére),
aztán rákanyarodok a főútra, és tekerek újra a „garázs” felé. Elég volt a mai
túrából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése