Londonhoz kevés a puszta csapategység

Többfelé szakadt a férfi kézilabda világ – ez (szerintem) a legkézenfekvőbb hozadéka a most zárult világbajnokságnak. Az első öt nemzet (francia, dán, spanyol, svéd, horvát) minden tekintetben messze a mezőny fölé került, mögöttük egy sokszínű középmezőny következik (benne a magyarokkal), majd a harmadik csoportba a feltörekvő (Argentína), illetve a korábban szebb napokat megélt, de mostanság leszállóágba került (Korea, Egyiptom) válogatottak tartoznak.

Ez az első öt ország minden tekintetben világnívót képvisel. A modern kézilabdázás összes követelményével felvérteződtek. Átlövőik és szélsőik gimnasztikus-akrobatikus adottságai elképesztőek (Abalo, Hansen, Enterrios, Carlén), beállósaik már nem a robosztus, kétszáz kilós óriások, hanem alacsony súlypontú, mozgékonyabb klasszisok (Gille), támadásvezetéseikben inkább a gyorsaság a meghatározó és nem a túlzott tudományossággal kikísérletezett figurák, és már nem az az elsőrangú fontosságú, ki miként lát jobban a pályán, hanem ki milyen sebesen fejez be egy akciót. Védekezésben pedig a sáncolás egyre inkább háttérbe szorul a kilépős-ütközős-visszalépős dinamikus lábmunkára alapozott tevékenység mögött.

S hogy ezekben az összevetésekben mi, magyarok, hol tartunk? Hetedik helyet elért, így olimpiai kvalifikációs tornára kijutott csapatunknak igazán komoly és nagy erénye most Svédországban a csapatszellem volt, az egyéni technikai-taktikai képzettségben bizony elmaradunk a „toptól”, sőt, még az erős középmezőnytől is. A fontos meccseken ez a morál billentette át a holtponton a fiúkat, és nem a nagyobb tudás – mint például a németek és a lengyelek ellen. Ezek a válogatottak ugyanis más-más okok miatt, de válságban vannak, a németeknél a bajnokságban rengeteg idegenlégiós játszik, a hazaiak alig kapnak lehetőséget, a lengyeleknél pedig a korábban oly híres erkölcsi egység bomlott meg, amit viszont nem volt nehéz kihasználni. Ha azonban szimplán a kézilabda-elemeket vesszük, láthatjuk, védőink rendkívül lomhák, támadásaink szövevényesek, a szélsők szinte csak egyéni indulásokból eredményesek, és még sorolhatnánk.

Ettől függetlenül a célkitűzés teljesítve, ez most a fontos, szövetségi tisztviselőktől a legalacsonyabb szinteken sportolókig és a szurkolókig, hogy aztán majd jövő tavasszal kiderüljön, mit lehet fejlődni, hogy közelítsünk az elithez, hogy tényleg helyünk legyen Londonban. Mert fejlődni kell, mintákat átvenni északiaktól, franciáktól, spanyoloktól, amit beillesztve a honi közegbe, gyorsabbá, szellemesebbé lehet tenni a magyar kézilabdát.

Mert a jövőnek csak így van értelme.

Hegedűs Henrik

A kézilabda színe és fonákja

Most, hogy a magyar válogatott valóban bravúros győzelmet aratott, a hozzánk hasonlóan szintén komoly belső válsággal küszködő német kézilabdát képviselő germán nemzeti csapat fölött, a korábbi elkomoruló hangulatot felváltotta a lelkes örvendezés. Tegyék is ezt a szurkolók bátran, mert nekik ez a feladatuk, a biztatás, a drukkolás, ők nem figyelnek a háttérben zajló eseményekre.

Csakhogy a pillanatnyi részsiker elhomályosíthatja a naiv közvéleményt, de nem a hozzáértő éles szemét, aki tudja, mekkora már a parázs a hamu alatt. Ráadásul akadnak, akik ezt az elhomályosítást intézményesen szeretnék tovább működtetni.

Mire is akarok ezzel utalni? Legfőképpen arra, hogy rendkívül nagy a baj a honi kézilabda életben, alaptól a tetőig, azaz a legalacsonyabb szinteken sportolóktól a szövetségi alkalmazottakig. A legalacsonyabb szintre elég Nógrád megyei példát emlegetni. Itt jelenleg négy férfi és két női csapat működik, közülük is csak kettő NB-s szinten, miközben ugyancsak kettő azon fedett létesítmények száma, ahol jelenleg hivatalos mérkőzéseket lehet játszani. Az aktív – és nem igazolt – kézilabdázók száma az utánpótlással együtt alig éri a százat, és különösebb remény sincs arra, hogy ez esetleg növekedjék a jövőben. De szomorúbbá festi a jövőképet például Balassagyarmaton az is, hogy az NB I/B-ben regnáló férfi gárda mögött évek óta nincs képzettebb, nagyra hivatott utánpótlás, és bizony ennek okait hosszasan lehetne ecsetelni. De más megyékben sem sokkal jobb a helyzet.

Ráadásul az NB I-es kluboknál nem az a cél, hogy fellendítsék a vidéki kézilabdázást, hogy minél több helyen működjön bázis, ösztönözve újabb csapatok kialakítását. Jellemző példa erre a Vác női klubja, ahol az a tendencia, hogy a szülőket szépen „bebolondítva”, az edzőket, nevelőket a történetben teljesen mellőzve szipkázzák el a tehetségesebb gyerekeket a kis iskolai, netán egyesületi csapatoktól. Mindenfajta szép álomképeket felvetítenek előttük, hogy aztán ezek a fiatalok felcseperedve, ha nem jutnak el az NB I-es felnőtt közelébe, lassan felhagyjanak a sportággal, szűkítve nem csupán a kézilabda, hanem a testedzést űző magyar társadalom bázisát is. Holott éppen serkenteni kellene a vidéket, támogatni, netán pénzzel is segíteni a nagy kluboknak, szakmai támpontokat nyújtva, és akkor nem kellene az NB II-es csapatokat a bajnokságokba lasszóval hajkurászni.

Lassan eljutottunk a legmagasabb szintre. Azokhoz az emberekhez, akik a magyar kézilabdát irányítják, méghozzá úgy, hogy lényegében semmilyen ésszerű kritikát, ami tevékenységük felé irányul, nem fogadnak el, sőt rosszindulatnak, támadásnak vélnek. Mert amíg a felsőbb szakmai korifeusok egyike elvárja a sajtó maximális kiszolgáló státuszát, és a joggal okvetetlenkedő újságírót válaszra sem méltatja, addig kis hazánkban semmilyen sportágban ne várjunk, nem is várhatunk mélyreható, földrengésszerű változást. Csak sajnos a sajtó java része is inkább befogja a száját, bőszen alázatoskodik, nincs egy komoly ellenérve sem semmilyen lépésre, nem igyekszik tisztábban megvilágítani a hátteret, mert vagy lekötelezettje a szövetségi vezetésnek, vagy belső ember a különböző csapatoknál. Így válik az igazságot fő alapelvének érző „firkász” szinte nemkívánatos személynek akkor, amikor „hazai pályát fújó” és a „közönséggel pörölő” játékvezetői tevékenységeket minősít, hátha még bizonyítékai lennének rá, hogy a sípmesterek némelyike-másika egy-egy bajnoki meccsen a juttatása másfél-kétszeresét veszi fel a közreműködésért. De ez csak gyanú szintjén mozoghat, mert ugye ezeket mind letagadnák az érintettek.

Mindeközben a válogatott, mindenfajta ésszerű kritikai észrevételt mellőzve végzi a dolgát, elavult módszerekkel dolgozó edzői gárdáktól körülvéve, akik inkább magyarázatokat keresnek ahelyett, hogy azon elmélkednének, miként lehetne taktikában, technikában, gyorsaságban, lendületben, adottságbeli fejlesztésben utolérni a világnívót, mondjuk az északi nemzeteket, svédek, norvégokat, dánokat, izlandiakat. Amíg ők határozzák meg a tudatot, amíg a fiatalabb generáció képviselői hevesen bólogatnak minden szavukra, és újítással nem mernek állni a „szentségként tisztelt” mesterek elé, mert különben rangosabb feladatot aligha kaphatnak, addig marad minden a régiben, addig mindhiába ácsingózunk olimpiai és kontinens-sikerekre.

Jó lenne tehát, ha megmozdulna a szakma terebélyes állóvize, ha a sportághoz hozzáértő újságírók nyíltan vállalnák a vezetéstől eltérő véleményüket, és bátran írnák meg, ez így nem mehet tovább, és ahelyett, hogy megváltóként tekintenének egy közel a negyvenhez járó kiöregedett klasszisra, inkább a tényleges változásokat ösztönözzék.

Biztos vagyok benne, hogy nem leszünk ott az olimpián, egyik csapatunkkal sem. Ez pedig elindítja majd a változások sorát, és remélhetőleg a szellő kisöpri a padlást.

Hegedűs Henrik