Nagyon sok barát, ismerős, egykori tanítvány és tisztelő
üdvözölte Balassagyarmaton nemrégiben kilencvenedik születésnapján Réti Zoltán
festőművész-karnagyot. A Horváth Endre Galériában tárlat nyílt a mester
műveiből, a Rózsavölgyi Márk Művészeti Iskolában pedig bensőséges rendezvényen
köszöntötték az ünnepeltet.
Zoli bácsi – hiszen az Ipoly-parti városban szinte mindenki
így hívja Réti Zoltánt – Nagyorosziban született, de gyermekkorának legszebb
évei Érsekvadkerthez kötik. A balassagyarmati főgimnáziumban – a Balassi
elődjében – ismerkedett meg behatóbban az ecset kezelésével. Martos Zsigmond, a
később tragikus sorsú, Auschwitz-ba hurcolt rajztanár fedezte fel először a
tehetségét.
Éppen egy rajzóra
volt. A tanár egy élesztős dobozt egy másik tetejére tett, ferdén, ezt kellett
a gyerekeknek lerajzolniuk. A kis Réti Zoli éppen formázta az alkotást, amikor
Martos Zsigmond megállt mögötte, és szótlanul figyelt. Kisvártatva kiment,
behívta egy kollégáját és közösen elemezték a diákművet. Ez volt az első
„műkritikája”.
Innentől egyértelmű lett a pályaválasztás. A zene-festészet
kettős keresztmetszetét kedvelő fiatalember Miskolcon végezte a tanító – és
kántorképzőt, majd 1943-ban a budapesti képzőművészeti főiskolára jelentkezett.
Csakhogy közbeszólt a háború. Jött a behívó, így bakaruhát öltött. A világégés
sodrában hadifogságba került, és nemsokára a messzi északon találta magát,
Németország „túlsó végében”, Hamburg környékén. De ott sem bírta sokáig. Egy
angol őrnek megtetszettek a képei, aki segített a szökésben. Kalandos utakon
jutott el – először Münchenbe. Itt aztán könnyen rácsilloghatott volna a
szerencse – már ha él az alkalommal. Eleinte csak puszta megélhetésnek indult,
hogy családokhoz járt, megfestette a szülők és a gyerekek portréját, de ebből
jól keresett. A honvágy azonban hazahúzta. Viszontagságos utakon, 1946
nagyszombatján ért haza – gyalog a Nagyoroszi állomásról Érsekvadkertre.
Ettől kezdve felfelé szökkent a pályaív. Réti Zoltán
folytathatta a képzőművészeti főiskolát, eközben Patvarcon lett kántor.
Elmondása szerint nagyszerű négy évet töltött a Balassagyarmat melletti
faluban, a rádió is felvette egy szereplésüket, és feléledt a helyi kórusélet.
Később bekerült a városba, ahol tanított a Bajcsy iskolában, a Tanítóképzőben,
a Balassi - és Szántó gimnáziumokban, és 1949-től vezethette a méltán országos hírű Balassagyarmati Dalegyletet.
Kóruspróba volt a
Bajcsyban, a hatvanas évek elején jártunk. A tavaszi zsongásban nem lehetett
bírni a cserfes serdülő lányokkal. Mindennel foglalkoztak, csacsogtak-vihogtak,
csak az énekkel nem törődtek, hamisan daloltak. A próba kellős közepén Zoli
bácsi elunta ezt a viselkedést, és otthagyta őket. Bezárta maga mögött az
ajtót, kilépett az épületből és elindult a Bajcsy úton a főutca felé. A lányok
elszégyellték magukat és ki akarták engesztelni a tanár urat. Kinyitották az
ablakot, beállt egy-egy szólam egy-egy ablakszárnyba, és tisztán, hangosan
elkezdtek énekelni. Zoli bácsi hirtelen megállt, megfordult és hallgatta a
lányokat. Majd elindult visszafelé. Felsétált a lépcsőn, belépett az
osztályterembe, majd halkan annyit mondott: „most már jó volt”. És ismét
becsukta maga mögött az ajtót.
A gyarmati állami zeneiskola 1963-ban alakult meg, amelynek
első Igazgatója Réti Zoltán lett. Az ő kezdeményezésére vette fel az intézmény
a városban született, de oly sokáig elfeledett virtuóz hegedűművész és
zeneszerző, Rózsavölgyi Márk nevét. Aztán kitartó munkával a nagy előd életét
is kutatta. Monográfia íródott belőle.
Miközben a Dalegylettel országos sikerek születtek, a
festészetet sem hanyagolta el. Szorgalmasan készítette az újabb és újabb
képeket, elsősorban akvarelleket, hiszen ez a „műfaj” a nagy kedvence. Témáiba
igen kedvesen merített a nógrádi tájból, a palóc emberekből, de a környék híres
személyiségei is megihlették. Így készültek el például a Mikszáth-sorozat
alkotásai, vagy Madách Az ember tragédiájához az akvarell-illusztációk, hogy
Balassiról és Komjáthy Jenőről már ne is beszéljünk. Az országban több helyen
rendeztek kiállítást a műveiből, sőt Londonban és Tokióban is megcsodálhatták a
Réti-képeket.
Pedagógusi, karnagyi, művészeti pályafutása során több
kitüntetést is kapott. Többek között Madách-díjat, Apáczai Csere János-díjat,
Horváth Endre- díjat, Magyar köztársasági Arany Érdemkeresztet, Szabolcsi
Bence-díjat. Nógrád megye, Balassagyarmat, Nagyoroszi, Érsekvadkert és Patvarc pedig
díszpolgárának választotta.
Annak idején sokat
fecsegtek a Farkas András-Réti Zoltán ellentétről. Hogy Gyarmat két nagy
művésze nem fér meg egy csárdába. Nos, ez nem volt igaz. Egy szemléletes példa
a cáfolatra: megannyi alkalommal fordult elő, hogy a két tanár, Bandi bácsi
motorján együtt ment ki az Ipoly folyóhoz, és merített ihletet egy-egy új képhez.
Biztos, hogy volt köztük egyfajta egészséges rivalizálás, de vetélytársnak
sohasem tekintették a másikat.
Zoli bácsi 1983-ban vonult nyugdíjba – de nem a munkától.
Nagy Iván utcai házában szinte minden szabadidejét ma is a műtermében tölti. Pliniusnak, Nagy Sándor udvari festőjének egy
mondása szerint él: „nulla dies sine
linea”, azaz, „egy nap se teljen el
munka nélkül”. Ezt ezután is szeretné betartani. Mindennap legalább egy
sort leírni, egy vonalat megrajzolni. A világtól semmiképpen sem zárkózik el.
Hiszen egészséges, kilencven évéből legalább húszat bátran letagadhatna. Apró
lépteivel ma is jár különböző rendezvényekre, koncertekre,
kiállítás-megnyitókra, ahol szívesen beszélget bárkivel, üdvözli őt a fél
város, és a messzi tájakról idevetődő ismerős is.
Isten éltesse Zoli bácsi!
