A mozdulat kétségkívül tetszetős volt, ámbár oly
szerencsétlen. A salgótarjáni focista fiatalember elegáns mozdulattal tette a
labdát a balassagyarmati kapuba. A csapat, az SBTC tizenhét éves utánpótlás
gárdája ezzel kiegyenlített az Ipoly-parti műfüves pályán, a kispadon pedig
hatalmas üdvrivalgással fogadták az eredmény egalizálását.
Csakhogy! Maga a gól eléggé sportszerűtlen körülmények
között született. Történt ugyanis, hogy néhány perccel korábban egy tarjáni
játékos sérülést szenvedett, s ahogy illik, a gyarmati védelem „taccsra”
gurította a labdát. Az íratlan szabályok szerint ilyenkor az ápolást követően a
bedobásból visszaadják a játékszert a korábban a lasztit birtokló társaságnak.
Most nem ez történt. A bedobás után a fentebb már említett fiacskához került a
bőrgolyó, aki tétovázás nélkül gólt lőtt.
Hogy miért volt ilyen sportszerűtlen? Feledjünk most el
mindenfajta rosszindulatot, csak a lényegre koncentráljunk: a srác feltehetően figyelmetlen
volt. Lehet, éppenséggel ezzel a fair play-illendőséggel sem volt tisztában,
csupán az alkalmat látta, és ha már ott pattogott előtte a labda, hát az
ellenfél hálójába vágta. A játékvezető is tehetetlen ilyen esetben, kettőt kell
fújnia és meg kell adnia a találatot, mert biz’ ez teljesen szabályosa mozdulat
volt. Igaz, maga a sípmester, Kovács Tamás is alaposan meghökkent a jeleneten.
Az eset megtörtént, az eredmény 2-2 lett. De! Az SBTC
edzőjének ilyenkor, már illendőségből, tiszteletből, józan észből, „mittudoménmiségből”
fakadóan fel kellett volna hívnia tanítványai figyelmét, itt nagyfokú
sportszerűtlenséget követtek el, akarva vagy akaratlan, ez teljesen mindegy,
így érdemes visszaadni az előnyt a szomszédvár együttesének, magyarul álljon le
a védelem, és a BSE-Palóc Farkasok csatárai mindenfajta ellenállás nélkül
szerezzék meg újra a vezető gólt.
Ám Zély László – mondjuk ki a nevét a férfiúnak – nem erre
ösztönözte a fiait. Még annak ellenére sem, hogy a gyarmati utánpótlás-főnök,
Mohácsi László izgatottan szaladt át a túlsó oldalról és felháborodottan
intette a sportszerűség betartására a szakember-kollégát. Hasonlóképpen
viselkedett Cserni István, a BSE trénere is. Ez azonban Zsély urat nem hatotta
meg. Lehet, hogy a nagy esélyre gondolt, a pontszerzés bűvöletébe esett, netán
a reménybeli idegenbeli győzelem megszerzése lebegett a szeme előtt, de a
szemtanúk egybehangzó állítása szerint a lefújásig hátralévő pár percben még
inkább támadásra ösztönözte a Stécé-legényeket. Hogy miért? Nos, megint a
jóindulat szóljon: vélhetően azért, mert nem akart a tizenhat-tizenhét
esztendős fiúkkal „kitolni”, mondván, ha már ilyen szerencsétlenül megtörtént
az eset, ne sújtsa a vétlen, és az íratlan szabályok ilyetén formáiról mit sem
sejtő salgótarjáni „aranylábúakat”, hanem megadta nekik az esélyt a
pontszerzésre.
Ez, ha nem ebben a mindenfajta korrupciótól fertőzött, a
sportszerűségre, az illemre, a jómodorra legtöbb esetben fittyet hányó világban
élnénk, talán még érthető magyarázat is lenne. De Zsély Lászlónak meg sem fordult
a fejében, hogy esetleg egy gól beengedésével, azaz a sportszerűtlenség
„kompenzációjával” nagyot nőne a nógrádi, sőt talán az egész magyar labdarúgás
szemében, ő maga, az egész csapata, sőt a nagymúltú salgótarjáni klub hírneve
is. Mert biztos, hogy a kiemelt sportszerűséget ebben az esetben is szárnyára
kapta volna a sajtó, netán még egy Fair Play-díj is dukált volna a „Stécé”
tinédzsereinek.
Kár azonban mindezeken morfondírozni. Sajnálatos, hogy így
esett meg az utánpótlás-ütközet lezárása.
Zsély László cselekedetét, magatartását nem áll módomban
minősíteni. Megteszi majd ezt a sport-közvélemény, és megteszi majd
remélhetőleg az SBTC klubvezetése!
Hegedűs Henrik
