Uszodavízió

Szép ez a márciusi kora délután. Lassan araszolunk a hatalmas tömegben az Ipoly-parti rét felé. A Madách utca két felén hatalmas kocsisor, szinte egy tűt sem lehet leejteni, annyian toporgunk, nyomjuk, lökdössük egymást előre. Odébb a sportcsarnok magasságában és a műfüves focipálya környékén hasonló a helyzet, jármű-jármű hátán a tágas parkolókban.
Itt csak szembe, egyenesen lehet menni. Mekkora ötlet volt – áldás érte a tervezőnek -, hogy a régi Ipoly-hidat ilyen csodásan felújították, s most ezen vezet az út az uszodáig. Pár lépcső még aztán elénk tárul a gyönyörű épület. Távolról olyan, mint egy torony nélküli, gótikus, impozáns templom, három hajóval. Középen van maga a verseny – és az edzőmedence, két oldalt a lelátók.
A kapuban ismerősbe botlok. Soós Géza, aranytollas, nyugállományú kollégám és barátom éppen Tresó Gabiékkal beszélget. Ebben az áradatban csak egy fejbiccentésre van idő, szegény kisfiamat gyorsan fel is kapom, nehogy elnyomja őt a tömeg.
A belépés ingyenes. Persze, ez a megnyitó. Amikor belépünk, elfog a gyönyör. Pazar a látvány. Balról az oldallelátó lehet vagy ötszáz személyes, a másik oldal ennek a tükörképe. A nézőtér zsúfolásig teli. Szemközt a VIP páholy. Pásztázom, kik is vannak itt. Hát persze, derék miniszterelnökünk, a parlament elnöke, a pártok képviselői, no és Srancsik Tamás polgármester. A díszvendégek sorában felfedezem „Öcsi bácsit”, azaz Lombos Istvánt. Közben elmerengek. Istenem, úgy tizenöt éve, 2005-ben mennyit beszélgettünk arról, hogyan kilincselt ő, még akkor, Balassagyarmat első embereként az uszodáért. Hogy feszített víztükrű legyen és ne huszonöt méteres. Ehelyett másfél évtized múlva itt állunk, alattunk az ötvenes medence, kilenc sávval, odébb a műugró medence, még torony is van, onnan tíz éterről ugrálnak majd nemsokára kicsik és nagyok. Sehol az országban nincs hasonló szép fedett uszoda. Lepipálja ez a margitszigeti Hajóst, a Komjádit, az egrit, a debrecenit!
Nincs idő, kezdődik a műsor. Felvezetőként egy kis műugró bemutatóval. Tillmann Tímea tanárnő – beleborzongok, hogy egykoron nálam kézilabdázott (hogy szalad az idő!) – gyermekei-neveltjei ugrálnak, mutatnak be csavart szaltókat, csuka mozdulatos fejeseket a három méteres deszkáról. Szinkronban, hármasban is megteszik – apropó a műugró triót most vették fel a 2028-as budapesti olimpia műsorára –, ragyogó produkció!
Jönnek a kicsik úszóversenyei. A Nógrád megyei bajnokság. Nagy Szandra Kék Delfines csoportjából akad egy pár tehetség. (Szandra, alias „Szöszi” valamikor magyar bajnok volt, ha jól emlékszem 2004-ben nyert 100 mellen az amatőrök országos bajnokságán.) Tóth Marci közülük a legjobb, a tizenöt éves legény már ott dörömböl az ifiválogatott kapuján, kiváló pillangózó. Nyeri is a futamát nagy fölénnyel. A lányoknál a legnagyobb tehetség Szabó Réka, Taskó Anikó csoportjából. Valahogy nekem a 2008-as pekingi ötkarikás győztes Jakabos Zsuzsannára emlékeztet, nem csak azért, mert ő is vegyesúszó, hanem azért is, mert tizenöt éves korára száznyolcvan centire nőtt egy nyúlánk lány. Nem messze tőlem itt a papa is, Pisti barátom, hogy tördeli a kezét, izgul a csemetéért. Hát persze, hogy Réka is megyei bajnok lesz!
A serdülő lányok száz melles fináléjában nekem akad izgulnivalóm. Elvégre ott szeli a habokat az én csillagom, Kata lányom. De akad ám kevély ellenfele, aki nem más, mint egykori kollégám, Kanyó Valér tízéves Ági gyermeke. Fej-fej mellett haladnak, a fordulónál átkiáltok a két sorral alattam ülő szülőtársnak, „na ki nyer ma?”, mire ő csak a hüvelykujját emeli magasba. Célba érnek. A hatalmas Omega nagyórán kivillan az eredmény. Abszolút holtverseny! És mindketten megyecsúcsot úsztak! Nagy az öröm, erre majd áldomás iszunk este Valérral!
Zoli fiamat a testvére nem is érdekli igazán – meg az úszás sem köti le, hétéves korára az egyik legjobb kézilabdásnak tartják korosztályában -, de amint jön a Békák – így nevezik az úszósportban a kezdőket – futama, máris felcsillan a szeme, hiszen osztálytársa és szentséges haverja, Torjay Rajmund, internetes lapszerkesztő, Attila barátom fiacskája a nagy esélyes ötven gyorson! Tombol az apró kölyök, felállva tapsol, kiabálja, hogy „Hajrá Rajmund, hajrá Rajmund”, aztán csüggedten kuporodik mellém, hozzám bújik, s ha nem lenne ő is férfi, bizony sírásra görbülne a szája, mert bizony a barátja csak második lett.
Lassan vége a megnyitónak. A verseny sikeresen zárult, lányom ujjongva borul a nyakamba, kezet rázok Valérral, Pistivel, Attilával, kifelé még eldiskurálok Taskó Andrással, Katám edzőjével.
Esteledik. „Végre van uszodánk, érdemes volt megélni ezt a napot” – mondogatom magamban negyvenhét éves fejjel, és talán lesznek még ilyen szép napjaim. Mondjuk augusztus huszadikán, amikor a Kiss Árpád Általános Iskola hasonlóképpen hipermodern tornatermét adják át. Nosza, rángat magával Zoli, „gyere apa, nézzük meg hol tart az építkezés…” És már indulunk is a holdfényben a Bajcsy út felé.
(Ez a cikk a távoli jövőben, 2020. március 23-án íródik, egy ki tudja milyen nevű és milyen tulajdonosi-munkatársi összetételű Nógrád megyei napilap hasábjain…)
Hegedűs Henrik

Története legjobb őszét zárta a Kábel SE

Huszonegyedik századi NB I/B-s története legjobb „félidényét” teljesítette ősszel a Balassagyarmati Kábel SE férfi kézilabda csapata. A bajnokság közben ugyan akadtak hullámvölgyek, adódtak nem várt nehézségek, a végére azonban egyre egységesebbé vált a társaság és már komolyabb bravúrt is elértek. A szezon tanulságairól Kedves László vezetőedzővel beszélgettünk.

- Elégedett az eredménnyel?
- Ha a megszerzett 17 pontot, és a jelenlegi hatodik helyet veszem figyelembe, nem lehet okunk a panaszra, hiszen az elmúlt idényben a teljes bajnokságot zártunk ennél gyengébb mutatókkal. A csapat játékában azért akadtak hullámvölgyek.
- A szezon kiváltképp szépen indult.
- Való igaz, hogy az elején négyből négyet nyertünk. Az Ózdon aratott, egygólos, és rendkívül izzadtságosan kiharcolt diadal lökést adott, ezzel a lendülettel győztük le itthon a nagyon jó erőkből álló Balmazújvárost, majd idegenben a Hajdúnánást, és hazai környezetben az Egert.
- A sikerekben komoly szerepet vállalt az új szerzemény, José Savón.
- Savón hiába negyvenkét éves már, NB I/B-s szinten klasszis játékosnak számít. Sok ellenfél kereste rajta azokat a pontokat, ahol megfoghatják, többféle védekezési taktikát alkalmaztak vele szemben, de annyira kiismerhetetlenül, sokszor a kispad felé is meglepő megoldásokat alkalmazva kézilabdázik, hogy szinte képtelenség felkészülni ellene. Ez a tudás, ez a rutin mindenképpen nagy kincs nekünk, ráadásul ő töltött már annyi időt a pályán, hogy tudja, mikor akar pihenni, de mindannyiszor végig bírta a kétszer harminc percet.
- A szezon közepe táján hullámvölgy következett be a Kábel SE életében. Mi okozta ezt a visszaesést?
- Én nem kívánok azokkal a fejleményekkel foglalkozni, amelyek a háttérben zajlottak, ezek megoldása a vezetőség feladata volt, és szerencsére sikerült áthidalni a nehézségeket. Egy ilyen lendületes kezdés után természetszerűleg jön egy kisebbfajta fék, ez következett be nálunk. Dabason és Gyöngyösön ráadásul sokáig vezettünk, de a végén elmaradt a fokozott koncentráció. A Békés elleni hazai meccsen pedig a második félidőben esélyünk sem maradt a győzelemre.
- Ihász Álmos és Kovács Péter váratlan távozása mennyire zavarta meg a fiúkat?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem viselt meg bennünket az elmenetelük, hiszen két meghatározó játékosról van szó, akik kulcsszerepet játszottak a korábbi sikerekben. Emberileg teljesen megértettem a lépésüket, szakmailag viszont azonnal el kellett gondolkoznunk a kollégámmal, Demus Dániellel, hogy gyorsan, menet közben ki az, aki egyáltalán pótolhatja őket. Így jött a képbe Síró Zoltán, aki ugye korábban hosszú éveken keresztül őrizte a gyarmati hálót, sikerült megegyeznünk, és már az első edzéseken nagyon jó benyomást keltett, aztán a bajnokság hajrájában a pályán is megmutatta képességeit. Varsandán Áront Kecskemétről néztük ki és kértük el kettős játékengedéllyel, személyében egy fiatal, tehetséges és sokra hivatott irányító-átlövőt ismertem meg, akinek remek kiugrási lehetőség a folyamatos NB I/B-s játék. Ráadásul kiváló csapatember is. A balkezes Teimel Róbert eleinte megilletődöttnek tűnt, de hamar beilleszkedett, és ha Savónnal hatékonyabban összeszokik a jobbszárnyon, még hasznosabb tagja lehet a keretünknek.
- Az utolsó hat mérkőzésen veretlen maradt a legénység, és végül a bronzérmes helytől csupán három ponttal elmaradva, hatodikként zárták az őszt.
- Nagyon nehéznek ígérkezett az év végi hajrá, mert többek között az első és a második helyen álló csapattal is szembekerültünk. Cegléden óriási bravúr volt a pontszerzés, a mérkőzés nagy részében vezettünk, és aztán az utolsó másodpercekben hoztuk döntetlenre a meccset. Ezután, kellő lelkesedéssel, nagy mersszel vártuk a Törökszentmiklóst, és a vártnál simábban sikerült őket legyőznünk. Ami a legfontosabb: ebben az időszakban kovácsolódtak igazán csapattá a fiúk, mutattak érett, tudatos összjátékot a támadásokban, figyeltek egymásra és segítettek be a másiknak védekezésben, illetve a kapusteljesítmény is kiemelkedett. A balassagyarmati találkozókon pedig mindig ott volt nyolcadik játékosként a nagyszerű szurkolótáborunk, aminek alig akad párja a teljes NB I/B-s mezőnyben.
- Hogyan tovább?
- Szerencsére a látványsport-támogatásnak köszönhetően jóval stabilabb lábakon áll az egyesületünk, ami nagyban segíti a minél nyugodtabb felkészülést. Január 3-án már folytatjuk a munkát, hiszen február 12-én jön az első tavaszi bajnoki, amikor az ózdiakat fogadjuk.
H.H.

Statisztika

6. Balassagyarmati Kábel SE 13 m 7 gy 3 d 3 v 411-388 17 pont
Otthon: 6 5 0 1 194-172 10 pont
Idegenben: 7 2 3 2 217-216 7 pont



Mérkőzések

1. Ózd (idegenben) 29-28; 2. Balmazújváros (otthon) 26-25; 3. Hajdúnánás (i) 35-30; 4. Eger (o) 31-24; 5. Dabas (i) 31-34; 6. Békés (o) 30-32; 7. Gyöngyös II. (i) 29-31; 8. Csömör (o) 39-31; 9. Hajdúböszörmény (i) 29-29; 10. Nyíregyháza (o) 34-31; 11. Cegléd (i) 32-32; 12. Törökszentmiklós (o) 34-29; 13. Lajosmizse (i) 32-32.

Ki hányszor lépett pályára?
13: Kovács Róbert, José Savón, Szabó András, Kajdy Norbert, Forgács Péter, Széles Zoltán, Bán Dávid, Piroska Krisztián, Bécsi Mihály
12: Báthori Péter
10: Gubó Alex
7: Ihász Álmos, Kovács Péter
5: Varsandán Áron
4: Síró Zoltán, Teimel Róbert
2: Kertész Gábor

Házi góllövőlista

153 gól/43 hetesból: Savón, 46/14: Kovács P., 42/0: Gubó, 30/4: Varsandán, 28/0: Báthori, 25/0: Forgács, 24/0: Szabó, 18/0: Piroska, 13/0: Bán, 11/0: Bécsi, 8/0: Teimel, 7/0: Széles, 5/0: Kertész, 1/0: Kajdy.

Adótámogatásokból (is) szilárdul a Kábel SE várfala

Az elmúlt másfél évben magasságokat és mélységeket is megjárt a Balassagyarmati Kábel SE. Tavaly nyáron, nehéz helyzetben, egy szerencsés NB I/B-s bennmaradást követően állt fel a klub új vezetése. Azóta több területen, az utánpótlás-neveléstől kezdve a felnőtt csapat működtetéséig előre léptek, s bár idő közben akadtak nem várt nehézségek, mára úgy tűnik, biztosabb lábakon állhatnak, mint valaha. Az egyesület ugyanis kitűnően kihasználta az új törvényi szabályozásnak köszönhetően megjelent költségvetés-bővítési lehetőségeket. A látványsport-támogatásra biztosítható társasági adó-kedvezményekből az Ipoly-parti kézilabdások 19 millió forinttal részesültek, amivel nem csupán saját „portájukat” fejleszthetik a legfiatalabb nemzedéktől a felnőttek szintjéig, hanem közép- és hosszútávon az egész város jól járhat. Mindezekről a témákról is beszélgettünk László Sándor elnökkel.

- Másfél évvel ezelőtt milyen célokkal vágtak neki a munkának?
- Amikor elvállaltam az elnöki teendőket, egyik fő célomnak tekintettem, hogy nagyobb hangsúly helyeződjön házon belül az utánpótlás-nevelésre. Ennek érdekében kötöttünk együttműködési megállapodást a Palóc Pumákkal, akik a szivacskézilabda területén addig már komoly eredményeket értek el, és ennek a kölcsönösségnek a jegyében tudjuk biztosítani az onnan kikerülő kézilabdázók további versenyeztetését, amire egy-két példa már ma is akad. E mellett létrehoztunk egy utánpótlás igazgatói feladatkört, aki koordinálja az egyes korosztályok szakmai munkáját, felügyeli a csoportokban zajló munkát. Szerencsésen sikerült bővíteni a serdülő – és ifjúsági csapatok állományát, Kertész Gábor és Demus Dániel személyében pedig két olyan szakembert bíztunk meg az edzői feladatokkal, akik szakmailag rátermettek, és játékos-múltjuk, tudásuk, tekintélyük miatt felnéznek rájuk a gyerekek. Lassan, fokozatosan ennek az új utánpótlás-felépítménynek eredményességben is mutatkoznak kedvező jelei.
- A felnőtt csapat életében is voltak zökkenők ebben az időszakban.
- Aki ismeri az NB I/B mai viszonyait, tudhatja, milyen nehéz anyagilag, gazdaságilag fenntartani egy másodosztályú versenycsapatot, és ezen belül milyen nehéz megtalálni az optimális határokat. Mi igyekeztünk mindig pénzügyileg a „földön maradni”, nem álmodtunk nagyokat, a játékosállománnyal a biztos bennmaradást tűztük ki. Ugyan szerencsésen, de sikerült ezt teljesíteni, és a kubai klasszis Savónnal megerősödve vágtunk neki az új bajnokságnak. Sajnos azonban, menet közben, október végén nem várt nehézségek adódtak, aminek következtében két játékosunk, Ihász Álmos és Kovács Péter hirtelen távozott tőlünk. Szerencsére az önkormányzat, a városi támogatás előfinanszírozásával segítő kezet nyújtott nekünk, amivel rendezhettük a sorokat, amelyet ez úton is köszönök. Sőt, Síró Zoltán, Teimel Róbert és Varsandán Áron érkezésével olyan kézilabdázókkal erősítettük meg a keretek, akikkel még egységesebbé vált a társaság, így most a felnőtt együttesünk a Keleti csoport hatodik helyén „telelhet”, méghozzá úgy, hogy már most több pontot szereztünk, mint a teljes elmúlt bajnokságban.
- Ezek szerint a látványsport-támogatás épp jókor érkezett.
- Tökéletesen. Nagyon örültünk, amikor meghallottuk ezt az új támogatási lehetőséget, hogy a vállalkozások a társasági adójuk maximum hetven százalékát felajánlhatják a sportszervezeteknek. Az előírásoknak megfelelően beadtuk mindenre kiterjedő pályázatunkat a Magyar Kézilabda Szövetséghez. Megfogalmaztunk egy középtávú szakmai fejlesztési koncepciót, fókuszában az utánpótlás-nevelés fentebb már vázolt felépítményével, és szerencsére a pályázatot kedvezően bírálták el, ami által megközelítőleg 19 és fél millió forintot igényelhetünk a társasági adókból, ebből hatszázezer forint az előkészítésben segédkező pályázatírók sikerdíja. Már menet közben felvettük a kapcsolatot több céggel, így a határozat kézhez kapását követően rögtön konkrét munkához láttunk, és napok alatt megkötöttük az első megállapodásokat, amivel máris mentünk a Szövetségbe, jóváhagyásra. Büszkén mondhatom, mi voltunk az elsők az országban, akik számára az MKSZ támogatási szerződést kiállított. Az összeg egynegyed részét helyi vállalkozásoktól kapjuk, a továbbiakat a névadó szponzorunktól várjuk, remélhetőleg, nemsokára a további részt is a számlánkon tudhatjuk. A pénzt az idény végéig viszont fel is kell használnunk, méghozzá rendkívül szigorú elszámoltatási feltételek szerint, tehát nem lehet „gittegyleti” szinten kezelni a forintokat. Ezért felvettünk egy gazdasági ügyintézőt, aki az egyesület adminisztrációs ügyeit, az összes pénzmozgást kezeli, irányítja, méghozzá immár önálló irodánkban a Rákóczi út 13. szám alatti „inkubátorházban”. A támogatásból igen nagy összeg, 13,2 millió forint a Városi Sportcsarnok bérleti díjára, autóbusz-bérlésre fordítódik, a többit eszközbeszerzésre, felszerelésre és személyi kiadásokra, edzői bérekre használjuk fel, illetve a pályázati előírásoknak megfelelően önerőt is biztosítanunk szükséges. Elmondhatom tehát, hogy 2012-ben egy anyagilag és szakmailag is biztos lábakon álló, viszonylag nyugodt körülmények között dolgozó Balassagyarmati Kábel Sportegyesület folytathatja működését.
- A hírek szerint még messzebbre tekintenek, amitől az egész város jól járhat.
- A látványsportok ilyen módú támogatása közép-és hosszútávon óriási lehetőségeket kínál. Bár idén még inkább a működéseken volt a hangsúly, jövőre újra kiírják a pályázatokat, ahol már a létesítmény-fejlesztések is mindinkább előtérbe kerülhetnek. Ennek érdekében a Balassagyarmaton látványsportokkal foglalkozó egyesületeknek, illetve az önkormányzatnak össze kellene fognia, hogy az eredeti városrendezési tervben szereplő Ipoly-parti szabadidőközpontot akár ilyen források felhasználásával kialakítsuk. Hiszen a létesítmény-fejlesztés támogatottsága ez esetben hetven százalékos, azaz a maradék harminc százalékot kell önerőként hozzáilleszteni, ami lehetne az önkormányzat tulajdonában lévő terület is, és végre felépülhetne egy méltó modern sportcsarnok, egy jó minőségű, kiszolgáló létesítményekkel ellátott labdarúgó pálya, a kosárlabdázók, vagy jégkorongosok igényeiről már nem is beszélve. Ez ügyben jómagam már tapogatóztam Medvácz Lajos polgármester úrnál. Bízom benne, hogy középtávon ez a fejlesztési elképzelés is megvalósulhat. A lényeg jelenleg azonban az, hogy a Kábel SE berkeiben végre újra rend van, ami elengedhetetlen a nyugodt szakmai munkához.

Ceremónia és valóság

Mostanában divat lett a ceremónia. Tök mindegy, hogy az adott létesítményt át lehet-e már adni a forgalomnak, vagy a használóinak, kell a nagy csinnadratta, a felhajtás-miegymás, hogy a nagyvilág felé mutassa a megbízó, íme „elkészült a nagy mű”, teljesítettük a „sztahanovista” tervet.
Nem is olyan régen, két ország határát jelentő folyó – nevezzük Ipolynak – fölött átívelő hidat adtak át. Meg is érkeztek mindkét nemzet részéről a magas potentátok, fotósok "siserehada" kattintgatta a nagy szalagátvágási műveletet, aztán a jónép fogta magát, autóba ült, és jó harminc kilométeres döcögés után átért a túlsó partra, ahol az „átelleni” országban is köszöntötték a résztvevőket. Történt mindez azért, mert a műszaki hatóság még nem engedélyezte a híd átadását a forgalomnak – tudtommal azóta sem –, mert ugye a hivatali aktatologatás „malmai” rendkívül lassan őrölnek. De az ünnepség bezzeg megvolt!
Másik példa: egy határmenti kisvárosban – nevezzük Balassagyarmatnak – felújították a bölcsődét. A fővállalkozó ki tudja milyen okból – talán haveri „bratyiságból” – például szarvasi alvállalkozókkal dolgoztatott. Anélkül, hogy látatlanban kétségbe vonnám a munka minőségét, megjegyzendő, szerény kis palóc vidékünkön is akadnak hasonlóan képzett „szakik”. De nem is ez a lényeg. A minap, szintén ünnepélyes keretek között, szintén „hollandiszínű” potentátok részvételével – polgármester, országgyűlési képviselő – átvágták a szalagot, elkészült a bölcsőde felújítása. Más kérdés, hogy a hatóság – ez esetben a tűzoltóság – megint talált számos kivetnivalót az épületen, azaz az apróságok még nem térhetnek vissza megszokott „otthonukba”. De itt is működött a „tervgazdaság”, azaz a közvélemény, a „választók” felé mutatni kellett, a mi politikai elitünk teljesíti a határidőket.
Akkor lenne viszont egy javaslatom e határmenti kisváros vezetésének: január elsején ünnepélyes keretek között, magas potentáti – akár miniszterelnöki – jelenléttel, szalagátvágással, luftballon-eregetős, díszsortüzes csinnadrattával adják át a megújult a városközpontot. Hogy az egészből csak évek múltán lehet valami? Ugyan kérem, az kit érdekel!

Láttam egy meccset – Kábel SE – Törökszentmiklósi KE – Lankadatlan lendületben

Minden egyes Kábel-meccs előtt merengek, számolgatok, latolgatom az esélyeket. Momentán arra a megállapításra jutok, hogy ha kitart a Cegléden tapasztalt jó forma, ha hasonló lendülettel és nagy akarással kézilabdáznak ezen a szombaton a fiúk, aligha lehet kétséges, legyűrik a Törökszentmiklóst.
Kezdés előtt a jegyzőkönyvet nézegetve meglepődöm, hogy a vendégek névsorában 8-as számmal ott található az a Takács Péter, akiről úgy hírlett, legutóbbi piros lapjáért kétmeccses eltiltást kapott, most pedig ott melegít bőszen a társaival. Oda is fordulok Kis Gergely edzőhöz, hogyan lehetséges ez? A fiatal szakvezető szélesen elmosolyodik, majd kinyögi: azon a fegyelmi tárgyaláson, ahol Báthori Péter is megkapta a maga egy mérkőzésre szóló „száműzetését”, Takácsnak csak felfüggesztett büntetést róttak ki, de hát nem hagyhatták ki a poént, és jól „átvágták” a gyarmatiak a Takács „két meccsével”.
De indul is a csata. A Kábel kezd, már az első támadásból Savón emelkedik: 1-0. Sokáig azonban ez az utolsó hazai előny, mert bizony a védekezésben rengeteg a hiba. A balkezes átlövő Zöldy ott és akkor lőhet, amikor akar, a szélről Boda is mattolja Kovács Robit – pedig hét közben mennyit mondta Robi, hogy majd ő túljár a jó barát eszén. Meg a beállós Szőllősi is tarthatatlan. Kedves mester szorgalmasan váltogatja a védekezési felállásokat, de nem leli a tökéletes megoldást. Hét perc után már 3-5 az eredmény, miközben a gyarmati lövészeknél sok a puskapor, de kevés a célzóvíz.
No de, talán most megindul valami, mert Szabó Andris keveredik fondorlatos módon az ellenfél védelme mögé, meg is kapja a lasztit, 5-5-re kiegyenlít. Sőt, Csató a bal szélen fejbelövi a gyarmati portást, Gubó indul, 6-5, majd éppen ő látja meg a következő akcióban a jobb szélen Teimelt, és az újonc a harmadik meccsén végre megörvendeztetheti a publikumot.
Ám nem eszik olyan forrón a kását, hogy ettől a szentmiklósi gárda menten összetörjön. Fordítanak ők hamar, Gubó kiállítását, majd Forgács és Savón bakiját kihasználva Stéhli biztosan büntetőt értékesít, Csató pedig egy elfutás után 7-9-re alakítja az eredményt.
Valamit tenni kell: morfondíroz magában szemközt az „örök töprengő” Kedves mester, melegíteni küldi Sírót, mert Robit szemlátomást zavarja az iménti „főbelövés”. Eközben a pályán kisebbfajta hétméteres-ütközet dúl, amit a kubai legény nyer meg kettő-egyre Stéhlivel szemben, mivel az ex-kábeles fiú lövését – utolsó mai harci feladataként – Kovács Róbert kivédi.
Lassan ráfordulunk az első félidő végső harmadára, felnézek a táblára, 12-13 áll rajta, s mivel a jegyzeteim első lapja betelt, fordítok. A hátlapra aztán hosszú ideig csak gyarmati nevek kerülnek. Mi történt? Semmi csoda, csak a szigorú zárt hatosfal formájában a házigazdák megfelelő megoldást nyertek, Síró Zoli olvassa Takács minden mozdulatát, Alex blokkol, Kajdy Norbi blokkol, Savón labdát szerez, a társak robognak, Forgács lerohanása után már 17-13 – kettő, azaz kettő szempillantás alatt. És megy tovább a menet, a szünetig nincs megállás, Köteles meg Récsi nem tehet mást, a labdát szedi a hálójából, Síró meg véd-véd, a beállósra szigorú felügyeletet gyakorol a kábeles „szekuriti-szolgálat”, és megszületik a huszadik gyarmati találat – sőt a huszonegyedik is – a szünetig. Ha belegondolok, hogy egy hete Lajosmizsén egy meccsen kaptak ennyit a szentmiklósiak, Kis Gerinek biztos lesz pár keresetlen szava az öltözőbeli eligazításon.
A második félidő eleje általában „igen zaccos” a kábelesek számára. Legalábbis ezt igazolta korábban számos találkozó, amikor bizony szünet után visszatérve kellemetlenül gyenge formát mutatott a hazai csapat. Nos, ezúttal hasonlóról szó sincs. Kajdy megint sáncol, Síró újabb bravúrt mutat be, Piroska Krisztián pedig megnyitja a második játékrész góljainak sorát. Harcolgat-harcolgat a Szolnok megyei alakulat, de mindhiába, Musitsot például annyira „megijeszti” Síró Zoli, hogy nemes egyszerűséggel és gyatra technikai megoldással fölé ejti a labdát. Széles Zoli is benn a pályán mozog mint a motolla ki-be a hatosfalból, a kábeles kapus pedig olyan „százforintos” indítással kínálja meg Bán Dávidot, mintha az utolsó másfél esztendőben minden nap együtt játszottak volna. Még az sem borzol különösebben a kedélyeken, hogy Varsandán büntetőt ront – hiszen már 25-19 az állás.
Mintha most még inkább többlet-energiákat mozgósítana a Kábel. Hiszen itt a következő, nem is olyan elérhetetlen cél: kétszámjegyűvé tenni a különbséget. Savón tarthatatlan, talpról átlő, betalál, kisvártatva Gubó bombája megpattan a sáncon, de a kétméteres legény hosszú kezével kinyúl, röptében elkapja a bőrgolyót, és kegyetlenül bevágja a kapuba. Kis Gergely rögvest időt kér, de már képtelenség rendet tenni a fejekben, Savón újabb szép megmozdulása, indulása után 33-24-nél kézzelfogható közelségbe kerül az a bizonyos „kétszámjegyű különbség”.
Hogy ez mégsem sikerül, arról talán tehet kicsit a nagy tempótól bekövetkezett fáradtság, a biztos előny birtokában megmutatkozó hiányos koncentráció is, lényeg, hogy az utolsó néhány percben kisebb siker – már ha ezt lehet annak nevezni – koronázza a törökszentmiklósi felzárkózást. Szőllősi, Kocsis, majd Zöldy révén egészen 29 találatig jutnak el, míg a gyarmatiaknál csak Varsandán fejez be eredményesen egy támadást.
34-29 a vége, de ki bánja most, hogy nem lett oly izgalmas és idegőrlő a végjáték, mint legutóbb Cegléden. Hiszen egymást ölelik játékosok, széles mosoly minden vezető arcán, Bécsi Misi pedig a közös fotózáson is kiabálja: „Kábel ollé! Kábel ollé!”
Valóban, erre az estére csak azt lehet mondani: Kábel ollé!

Történetek a Munka Ünnepéről

Így, didergő télvíz idején nem tudom miért, de reggel felébredve május elsejei történetek jutottak eszembe. Mint „kábeles” gyermek a nyolcvanas években kifejezetten élveztem a május elsejei forgatagot, aztán utána a mulatozásokat, virslizéseket a nyírjesi vállalati üdülőben. Az alábbi két történet valamikor ezekben az időkben esett meg a május elsejei felvonulások alkalmával.

1.

Az egyik balassagyarmati középvállalat valahol sokadik volt a sorban az üzemek között. A munkások ott toporogtak, várták, mikor indulhat meg a menet, de csak nem araszoltak előre. Időközben a torkok igencsak kiszáradtak a szinte már nyáriasnak számító melegben bizony öblögetni kellett. Nosza, három melós szépen kivált a sorból és a közelben a nagy nap tiszteletére nyitva tartó kocsma felé vette az irányt. Mit igyon a derék, napi nyolc órában megizzadt férfiú: folytak a fröccsök. Négy nagyfröccs után látták, indul a menet, hát visszatértek a többiek közé.
Szépen mentek, lassan, mire K. úrnak egyszer csak nagyon szorítani kezdett úgy deréktájban. A fröccs megtette a hatását, de hát szemrevaló „toalett” nem akadt a közelben. A sorból kilépni még csak-csak lehetne, de hát a bámészkodó embertömegen áthatolni lehetetlen.
K. úr éppen a vármegyeháza előtti dísztribünhöz ért, amikor tarthatatlanná vált az állapot. Vagy ott helyben bevizel, vagy gyorsan megszabadul a „gátlásaitól”. Ez utóbbit választotta: elővette esernyőjét, szépen kifeszítette a tribün felé, majd lehúzta a sliccét és a főutcai aszfaltra csorgatott. Dolga végeztével pedig slicc föl, esernyő összecsuk, és folytatta az útját.
Hogy a közelben menetelő kollégák hogyan fogadták e felettébb különös tettet, arról nem szól a fáma, de a lényeg, a tribünön tisztelgő elvtársak semmit sem láttak az egészből.

2.

Nagymamám 1981-ben a kábelgyári bérszámfejtő brigádban dolgozott. Természetes, hogy ő is aktív gyaloglója volt a május elsejei felvonulásnak, ami előtt a kollégákkal a Teleki – bocsánat, akkor még Táncsics – utca sarkán álldogáltak, beszélgettek. Ekkor érkezett meg egyik kartársnőjük, és hozta magával karon ülő, két és fél éves fiacskáját. Nosza, abba is maradt a terefere, mindenki a kisgyermek körül sündörgött, aki előbb kimérten, majd egyre mérgesebben nézte, miként dongják őt körül a „csúnya nénik”. Egyre inkább unta az egészet, és amikor nagyanyám jött az „atyala-patyala, milyen szép kisfiú vagy Balázska” mondattal, kihúzta magát anyja ölében, és dölyfösen odaszólt nagyanyámnak:
Maga hülye!

A salgótarjáni kézilabda győzött

Szeptemberben még úgy volt, nem hagyhatom ki a Salgótarján-Salgótarján kézilabda (házi)rangadót, saját szememmel kell látnom, hogyan feszülnek egymásnak a harcosok, de aztán az élet úgy hozta, hogy csak a messzi, „ötvenkilométeres” távolból követtem a fejleményeket. Nem mintha berezeltem volna az SKC elnökének különféle, váltott szavas, de azonos hangvételű, és a különböző nemi-testrészekkel kapcsolatos cselekedeteket felvonultató monológjától, de hát a Palóc Pumák tornáján megígértem a segédkezésemet, ami aztán úgy sikerült, hogy nyolc meccset sikerült vezetnem a tizenegyből, és ténylegesen konstatálhattam, hogy egy társadalmi munkáért ennyi szitkot még életemben nem kaptam.
De térjünk vissza a tarjáni rangadóra. Élvezettel olvastam „Satis” kolléga jegyzetét az „elbocsátott légió hazatéréséről”, meg a visszafogott edzői nyilatkozatokat, s nem titkoltan szurkoltam a Strandépítőknek, hogy nyerjék meg a meccset – nem Harmos Úr viselkedése és felém irányzott mondatai miatt, hanem főként azért, mert amióta a nógrádi kézilabda életben ténykedek, mindig tiszteltem és nagyra becsültem azt az alázatos szakmai munkát, amit Szabó Attila végez évtizedek óta.
Szóval már a Puma-torna végeztével, úgy háromnegyed hét tájban felhívtam Demus Dánielt, aki a helyszínen nézte az összecsapást, és érdeklődtem a végeredményről, aztán még az este folyamán gratuláltam Szabó Attilának, „Satis” kolléga pedig ecsetelte a meccset. Most reggel pedig láttam a facebook-on számos kommentet, meg a képeket is – a videót későbbre hagyom.
Ahogy megsaccolom, ismerve az ezerfős befogadóképességét a tarjáni sportcsarnoknak, úgy hat-hétszáz ember tekinthette meg a mérkőzést – fele-fele arányban nézve a kiadott nyugdíjas–és felnőtt belépőjegyeket, illetve levonva a mintegy ötven „ingyen nézőt”, ez bő háromszázezres bevételt hozott az SKC konyhájára –, az arány pedig legalább 5:1 volt a Strandépítők szurkolóinak javára. A hangulat tehát kiváltképp parádés lehetett, és ilyen nagyszerű közegben igazán élvezet játszani, a pályán küzdeni-harcolni minden egyes gólért. Arra is gondoltam, hogy mivel felettébb feszült lesz a meccs, nem valószínű a gólgazdagság. Ez beigazolódott, hiszen a fényképsor tanúsága szerint a harmadik percben még nem volt gól, és az első tízben is csak kettő. Arra is bizonyítékul szolgálnak számomra a fotók, hogy habár igencsak „tüzes” lehetett benn a helyzet, összességében, néhány kivételtől eltekintve a játékra koncentráltak az urak. Az egyik ilyen képen például Molnár „mester”, meg a kopasz Mészáros igyekszik átnyalábolni az amúgy magasugrásban közel két métert tudó, tehát kiemelten jó rugókkal rendelkező Bensouici Anist, úgy derékmagasságban, vagy még annál is lejjebb. Vagy mikor Molnár Karcsit, meg Bártfai „Testes” Ferit emelik ki a védők, amolyan szabadfogású birkózó módon. De a legjobb kép akkor is az, amikor az SKC-főmufti felemelt ujjával és vörös arccal fenyegetőzik Paulovits játékvezető felé, miközben a „Bartóktíz” rendezővé avanzsált portása ott figyel, közbeavatkozásra készen. Ez a jelenet a hírek szerinti egyetlen igazán durva mozzanat – Molnár Ferenc játékos-edző Hortobágyi „Kemény” Zsoltival szembeni súlyos sportszerűtlen szabálytalanságát követő piros lapja – utáni pillanat lehetett, amit a fotós nagyszerűen kapott el.
Lényeg, hogy nyertek a Strandépítők, öt góllal, 24-19-re, ami magabiztos sikert jelent egy ilyen kiélezett ütközetben, s igazat adok néhány facebook-kommentelőnek, Letovai Szabinak például arra, hogy „az elbocsátott légió visszatért”, meg azokra az egybehangzó kijelentésekre, hogy a zsoldossereg helyett a hazai érzelmű, a városhoz, a műhelyhez kötődő játékosokra kellene-illene építkezni a jövő salgótarjáni kézilabdájában. Biztos vagyok abban, hogy nemsokára csak EGYETLEN tarjáni csapat marad, amelyik CSAK tarjáni kötődésű emberekből „táplálkozik” majd!
Gratulálok: hajrá Strandépítők!
Hegedűs Henrik

Gondolatok egy „kétarcú” közlemény hátteréhez

Igencsak komoly meghökkenéssel olvastam a szerdai Nógrád Megyei Hírlapban Harmos Lászlónak, a Salgótarjáni KC elnökének közleményét. A klubvezető ugyanis sajnálatát fejezi ki a szurkolóik felé, és közli, hogy az utolsó hazai bajnoki mérkőzésükön igen borsos összegű jegyeket fognak szedni a nézőktől. A felnőttektől 800 forintot (Balassagyarmaton ez a Kábel SE NB I/B-s, azaz egy osztállyal magasabb színvonalú meccsein 600 forint), a diákoktól és nyugdíjasoktól 300 forintot kérnek. Indoklásul pedig az hangzik el ebben az ominózus közleményben, hogy a Városi Sportcsarnok üzemeltetői felé komoly összegű pályabérleti díjjal tartoznak, és a találkozó bevételéből szeretnék ezt kompenzálni. (Igaz, lesz valami tombolasorsolás is, de arra is külön kell jegyet venni.)
Na, ez üggyel kapcsolatban alaposan kilóg a lóláb! Miért is? Ugyan minden egyesületnek teljesen szuverén joga, hogy az illető rendezvényén szed-e belépőjegyet, vagy sem, ám Harmos Úr egyetlen szóval sem említi meg, hogy ez a bizonyos utolsó hazai meccs nem más, mint a vasárnap délután rendezendő Salgótarjáni KC – Salgótarjáni Strandépítők (nem is) szomszédvári rangadó, ami bizony nem csupán megyeszékhelyi sportkedvelő körökben ígérkezik „zamatos” hétvégi eseménynek. Mert ugye aligha kell hozzá kimondottan nagy logikai bravúr, hogy előre tudni lehessen, ez a pikáns kis összecsapás felettébb komoly érdeklődésre tarthat számot, azaz teljesen tele, vélhetően dugig lesz a Kassai sori létesítmény, s bősz fejszámolgatás sem kell hozzá, hogy kikalkuláljuk, ez a rendező egyesületnek a fentebbi jegyárak mellett több mint félmillió forintos bevételt hozhat a számlára.
Persze lehet, hogy ebből a bevételből – vagy annak nagy részből – valóban az üzemeltető felé törlesztnek majd, de teljesen kézenfekvő az SKC üzleties felfogása, a Tarján-Tarján rangadóból egyértelműen „bizniszt akarnak csinálni”. Ezzel alapvetően nem is lenne semmi gond, csak az ügy azon a ponton is sántít, ha egyszer valóban tartoznak, miért nem léptek korábban ezzel a „belépős” kérdéssel, azaz korábbi hazai mérkőzéseiken miért nem szedtek jegyet? Ha valóban nagy a gondjuk, akkor ezt korábban is bátran megtehették volna, és nem csupán a Strandépítők elleni küzdelem esetére… No, ezért (is) lóg ki a lóláb!
Jómagam, Salgótarjántól nyugatra mintegy ötven kilométeres távolságból úgy gondolom – és ez szigorúan saját, szubjektív firkászi véleményem – az SKC általi egyszeri, mostani belépőjegy szedés finoman szólva nem éppen sportszerű lépés a salgótarjáni és a Nógrád megyei kézilabda rajongók tábora felé. És nem éppen sportszerű tett a saját önkormányzata – mint a Sportcsarnok „tulaja” – irányában sem, mert azért a Városházán sem teljesen logikátlan, begyepesedett eszű, siváran, egysíkúan gondolkodó hölgyek és urak tanyáznak döntéshozói körökben, számukra is egyértelműen mutatkoznak a tények.
Annyi biztos, ez a nyolcszáz/háromszáz forint nem hiszem, hogy eltántorítaná a szurkolókat e valóban vérpezsdítőnek ígérkező meccstől, de állítom, Harmos Úr is egyértelműbb, tisztább, a tényekhez jóval közelebb álló közleményben is értesíthette volna erről a közvéleményt!
Hegedűs Henrik