Életemben először és utoljára egy
sítáborban – Szántó Kovács János Gimnázium, 1991. február, Alacsony Fátra
(akkor még) Csehszlovákia.
Henrik lábán még soha nem volt síléc, de
most meg kell próbálni. No de 47-es lábra megfelelő léckombinációt találni,
igen bajos. Ujjé, Velkey Géza tanár úr szerez egyet!
Fel a hegyre boldogan, kacagva, léc
felcsatolva. Először óvatosan, kilengés balra, kilengés jobbra. „Egyensúly
Henrik, egyensúly!” Kisvártatva egyre jobb, ha biciklizni megtanultam, ez se
lehet sokkal nehezebb. Egyre jobb hóeke balra, hóeke jobbra…
Aztán durr, hatalmas bukás.
Egy ütést érzek az államon. Fekete
kesztyűmmel odanyúlok, nedves lesz. Gondolom, izzadtság. Erre közelít felém két
(egészségügyi szakközepes) tábortárs-csaj: „Úristen Henrik, te nagyon vérzel!”
Valóban, a jobb kezemből nem oldott ki
időben a bot és "visszaloccsantott".
Fájni nem fáj, csak zsibbad. Irány a
hegytetőn az ambulanciás szolgálat. A szakápoló semmit sem vartyog angolul, és
„brekegek” valamit ékes szlovák nyelven, és megértem: „Tyerhová, Tyerhová,
podhornyí" azaz egy kis falu a hegy lábánál, oda menjek a „lekárhoz”, azaz
a doktor bácsihoz.
Alkalmi kötést kapok az államra, így
indulunk lefelé a felvonón. Kísérőm is akad, három csaj eljön velem, unják már
a hegyet. Csakhogy a kötés nem tökéletes, csöpög belőle a vér.
Szemben jönnek a buzgó „turisztok”,
mosolyogva, milyen jó lesz nekik itt fenn, erre mi az első élményük: sísapkás,
bebugyolált fejű ipse jön lefelé, és csöpög az állából a vér.
Lenn buszmegálló, első falu Tyerhová. A
sofőr rendes, nem kér jegyet, látva állapotomat, azt gondolhatja, én már vissza
se térek.
Beérünk a faluba, rögtön az első megállónál
leszállás. Fejkendős öregasszonyok jönnek szembe, kérdem: „Ggye lekár?” Tam-tam
– mutatnak a harmadik házra, ott rendel a doki.
Először csak az ápolónő fogad: beszél
kicsit oroszul, megnéz, azt mondja, ide a doktor kell, de mindjárt jön: tyiper,
tyiper:)
Nemsokára betoppan a bácsi, kedélyes fickó,
egyből angolul köszönt - kultúrlény - és közli: don't be afraid, be a man"
és összevarrja a sebemet.
Négy öltés és kész. Indulás vissza. A
csajok kapacitálnak, menjek pihenni vissza a szállásra. Mire én: kutya bajom,
én visszatérek a hegyre. Így is teszek, a csajok tovább én a felvonó tövében leszállok.
Fenn beülök a „restauráciába”, jó kis Gemert szürcsölgetek, mire jönnek a
többiek és már mókázunk is.
Itthon a szülők hüledezve fogadnak. Híre
sincs még a mobiltelefonnak, és a telegráfok sem kürtölték világgá a
balesetemet, a látvány tehát újdonság. De mivel kedélyem a régi, hát az
aggodalom gyorsan elszáll.
Azóta egy kis dudor jelzi az államon,
életemben egyetlen egyszer megpróbálkoztam a síeléssel.
