Nemrégiben fültanúja voltam két balassagyarmati sportszakember beszélgetésének. Egyikük, egy korábbi kiváló labdarúgó, majd edző, aki jelenleg utánpótlás focistákkal foglalkozik, szinte valóságos panaszáradatba kezdett.
Nehezen fogalmazta meg gondolatait, láthatóan azért, mert nem akart túlságos éles, már-már sértő szavakat kiejteni a száján. Dohogásának legfőbb oka, hogy manapság rendkívüli módon lecsökkent a fiatal „aranylábúak” sportág iránti alázata, mozgás utáni motivációja, munkaszeretete. Épp azt az időszakot éljük így, a januári-februári alapozás tájékán, amikor meg lehet szerezni a kellő erőnlétet, lehet gyakorolni a támadó és védő taktikai elemeket, lehet csiszolni a rúgótechnikát, miegymást, feszülten, lendületesen, lelkesen készülni kell a tavasszal folytatódó bajnokságra. Ennek ellenére alig-alig lézengenek a pályán a gyerekek, két kéz ujjai elegendőek arra, hogy megszámlálják a foglalkozásra jelentkezőket, ráadásul úgy nem lehet tervszerű munkát felépíteni, ha azt sem tudja a mester, hány tanítvánnyal is számolhat esetleg a következő edzésen. Azt is említette a „kolléga”, hogy míg a kisebb korban, a tizenhárom és tizenöt éveseknél nincs ekkora gond, ott még lehet nívós, igazán érett munkát végezni, addig az idősebbeknél, tizenhét-tizenkilenc évesen már intenzíven jelentkeznek a problémák, és ami „horribile dictu”, a legszörnyűségesebb az egészben, hogy már a felkészülési meccsek sem mozdítják ki őket jobban a kényelemből. Míg régebben alig várta a kis focista, mikor húzhat újra csukát, öltheti magára a mezt, futhat ki a gyepre a társakkal, addig ma éppen-hogy alig-alig tudnak kiállítani tizenegy embert az edzőmeccsre, hogy egyáltalán meglegyen a kezdőcsapat.
Miközben ezeket a szavakat hallgattam, azon morfondíroztam, hogy bizony ezen az állapoton azok a híres-hírhedt TAO-pénzek sem enyhíthetnek. Jöhetnek ebbe a sportágba zsíros milliók, végre (esetleg) feladatukhoz mérten fizethetik meg a szakembereket, a támogatásokból vehetnek gyönyörű felszereléseket, hipermodern, a legfrissebb módszereknek megfelelő eszközöket, labdákat „dögivel”, a fiatalok motivációja, sportág iránti kedve nem fog változni. Mert ma már a másod – vagy harmadosztályban, tehát amatőr szinten kevés az, hogy új garnitúra szerelésekkel, tiszta fényes melegítők ígéretével csábítanak pályára tehetségeket. Bezzeg, ha a gyerekek pénzt kapnának azért, hogy sportolnak, akkor talán… De azt inkább ne éljük meg!
És a végszó: ha a fentebb említett edző dohogásai teljes mértékben megállják a helyüket – márpedig miért ne állnák meg, hiszen tapasztalatból beszélt -, netán távolabbi kilátásokban is marad ez a tendencia, és az életkor emelkedésével együtt csökken a folyamatos, tervszerű focizás iránti kedv és vágy az emberekben, annak kárát a vezérhajó, azaz a felnőtt csapat fogja látni. Ha nem előbb, hát később…
H.H.
