Miskolci példa és ellenpélda

Szombaton elfelejtettem megkérdezni valamit. Elfelejtettem megkérdezni Nemcsik Balázstól, a Magyar Kézilabda Szövetség főtitkárától, hogy ugyan mi a véleménye a DKC-Miskolc csapatának visszalépéséről? Hogy mit szól egyáltalán, mint az egyik fő-fő illetékes egy ilyen helyzetről, amikor egy szépreményű, magas célokat kitűző, óriási kapukat döngető társaság egyik percről a másikra padlóra kerülve nem csupán az NB I-es álmától foszttatik meg, hanem egyáltalán a borsodi megyeszékhely még a minőségi férfi kézilabdát is elfelejtheti jó időre?

Vajon ki, vagy milyen körülmény a hibás?

Hosszasan igyekeztem töprengeni ezeken az okokon, aztán megvontam egyfajta következtetést. A miskolci férfi kézilabda saját nagyravágyásának áldozata lett. Bár nem tudok belátni a kasszájukba, nem is merném ezt megtenni, csupán logikai úton okoskodom. Ugyebár a DKC-Miskolc vezetői kitűztek egy célt a nyáron, hogy versenyre kelve a gyöngyösiekkel, megpróbálják megnyerni az NB I/B Keleti csoportját. Ehhez többé-kevésbé megfelelő játékosállomány is rendelkezésre állott, amely az őszi idény során bizonyított. Igaz, látva balassagyarmati fellépésüket, akkori nagymértékű "alulkoncentráltságukat", már kezdtem kételkedni ennek a célnak a realitásában. Feltehetően a miskolci klub háttérmunkájában, anyagi téren is megtettek mindent a tervek megvalósulása érdekében, ami aztán előbb utóbb kiköltekezéshez vezetett. Reménykedtek ugyan valami isteni dotációban, hogy az önkormányzat, vagy nem tudom még ki, őszintén és következetesen melléjük áll, de mint a történet is igazolta, mindez hiú ábránd volt. Az események sora, így a visszalépés ténye is igazolja, az „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” tipikus elvének semmibevétele történt meg az Acélvárosban, innen eredeztethető a kínos csőd.

Mert más helyeken, máshogy dolgoznak. Eltöltöttem néhány esztendőt a balassagyarmati kézilabdában, ha nem is "elsővonalbeli" vezetőként, de láttam, érzékeltem a dolgokat, az Ipoly-parti városban azt hiszem, sohasem fordulhatna elő hasonló helyzet, mint Miskolcon. A Kábel SE háza táján mindig is reálisan mérték fel a saját lehetőségeket, az önkormányzati, szponzori támogatási viszonyokat, nem estek a „22-es csapdájába”, hogy teszem azt nagy pénzért neves, kiemelkedő képességű, nem éppen „Olcsójánosokat” igazoljanak le, mint tették azt tőlük ötven kilométerrel keletebbre, hogy aztán hamar elfogyjon az a kis pénz is, és minden dugába dőljön. Gyarmaton sincs teli a bőségszaru, de mindig okosan megvonták az idegenlégiósok-saját nevelésűek arányát, nem költekeztek feleslegesen. És lám, immár negyedik éve nyúzzák az ipart az NB I/B-ben, anélkül, hogy akár egyszer is olyan mértékben lógott volna felettük Damoklész kardja, mint most Miskolcon, vagy néhány esztendeje Salgótarjánban.

Azt is szerettem volna még megkérdezni, de hát a győzelem feletti eufóriában még a riportert is elviszi a hév, hogy vajon van-e eszköze, akad-e módszere a szövetségnek, hogy az effajta, Miskolc-féle kényszerű lépéseket még idejében megelőzze. Átvilágítással, nagyobb figyelemmel, ráhatással, „mituddoménmivel”.

Esküszöm, legközelebb, ha találkozunk, rögvest ezzel a kérdéssel nyitok Nemcsik Balázs felé…

Láttam egy meccset (3.) - Kábel SE - Balmazújváros - Kisvárosi kézilabda fieszta

No, a siker meghozza a nézőket – gondolkodik magában a nyugalmasabb munkakörülmények miatt általában csendesebb helyre kuporodó, de most ott is szorongó tollforgató ember, amikor körbetekint a zsúfolásig telt gyarmati sportcsarnokban. Hiába, a fiúk kettőből kettőt nyertek, így aztán bővül a publikum.

Antré: köszöntés. Az ünnepelt Lombos István, aki nem tudja, mi vár rá, meglepődik, amikor a kézilabda meccseket egyébként nem igazán látogató felesége is feltűnik. Hát még akkor, mikor őt szólítja a pálya közepére Nemcsik Balázs, a Magyar Kézilabda Szövetség főtitkára. Negyvenöt év a balassagyarmati kézilabdában. Nem semmi!! Ezért jár az Aranygyűrű kitüntetés!

Felvezetés: egy hete, a Ferencváros otthonában bő negyedóra kellett, hogy „felébredjen” a kábeles társaság. Most ehhez röpke öt perc elegendő, mert innentől kezdve beindulnak a fiúk. Ihász – most ő az első számú hálóőr – ziccert véd, hetest hárít, előtte a társak kőkemények. Barnyák mint a motolla jár fel-alá, Kajdy sem szorítja teste mellé a könyökét, ha a beállót ki kell zárni, Jakubeczről meg lassan másfél évtizede tudjuk, hogy a védekezés a „szakterülete”. Labdaszerzések, robogás. A gyorsaságba belefér pár hiba, de a 6-2-es részeredmény is bizonyítja, a hibaszám az elviselhetőség határán bőven belül maradt. Negyedóra elteltével még mindig csak három gólnál jár a balmazújvárosi társaság, meg is zavarodtak rendesen, ejtik ki a labdát, elvétett hosszú indítások, miegymás. A másik oldalon még a csereként beállt Gubó is ugrik, lő és talál. Kovács „Kokó” meg Babicz „Coli” pedig február ide-oda, már nyáron érzi magát, amikor „strandos” megoldással bővítik a kábeles repertoárt.

A hajrában már azon szurkolnak a nézőtéren a „kisdobosok” meg a köréjük gyűlt „dudások”, hogy szünet előtt kialakuljon a tízes különbség. Nem lesz belőle, csak nyolc, illetve majdnem kilenc, ha „Taki” belövi az utolsó ziccert. De sebaj!

Szünetben veszem észre, megjött Szandra is. Mármint Zácsik. „Kokó” válogatott klasszis kedvese ebédidőben játszott Fradi-bajnokit Pesten, így ha késve is, de ideért, hogy megnézze szerelmét. Betti, „Coli” párja szorít neki helyet a lelátón.

Katarzis: indul a második menet. Kettős emberelőnyben a Kábel, naná, hogy nem hagyják kihasználatlanul. Barta, aki a meccs korábbi szakaszában kissé idegenül mozgott irányítóként, most a „kettes poszton” tör be.  Nemsokára pedig egy Kovács-Barnyák „kettő-kettő” összjáték után 17-7-nél teljesül a szurkolói kívánság. De nincs vége.

Ihász Álmoshoz közelebb jött a mama, épp mellém ül le, közvetlen közelről látom-hallom az anya-gyermek kapcsolat kézilabdás szilárdságát és hevét. A fiú megint hetest véd, majd ziccert rúg ki, oda is fut a családhoz, meg a kistesóhoz egy pacsira. Elöl Barta nem hibázza el a büntetőt, Babicz meg egymás után háromszor emelkedik a csarnok légterébe, és háromszor egymás után talál utat labdája a balmazújvárosi kapuba. 22-9! Itt kiütés lesz! Nosza rajta, mintha észbe kapnának a vendégek, legfőképpen a balkezes Csébi meg a rutinos Tréki, szűkítik a hátrányt, ne érje már őket akkora szégyen. De tíznél közelebb nem jönnek. Ellenkezőleg: a nap legnagyobb különbségét elérve egy újabb Barta hetessel már tizennégy (!) a fór: 27-13.

Finálé: vastaps és vastaps! A nézőtér örömódát zeng, tombol, énekel, dudál-dobol, ki-ki saját vérmérséklete szerint. A pályán Barta és Kovács összekacsint, a fiatal mezőkövesdi „belöbböli” a játékszert a hatos fölé, rutinos társa érkezik erre, egy „kínai” góllal megvan a huszonnyolcadik házigazda-találat. A végén néhány kiállítás, hogy ebben az estében az Ágnecz-Sipos bírópárosnak is jusson némi epizódszerep. Az utolsó másodpercben pedig jön még egy szépségtapasz: Balogh, a „balmazi” szélső beállítja a 28-18-as végeredményt.

Rangadónak indult, izgatott várakozásban, aztán kisvárosi kézilabda fieszta lett a tavaszi Kábel-trilógia harmadik felvonása. Valamit nagyon tud Kedves mester…

GY.H.

Kell-e első osztályú csapatsport Nógrádnak?

Ha ezt a kérdést ebben az órában tenném fel Fenyvesi Gábornak, Salgótarján alpolgármesterének, ő alighanem nyomban kerek-perec „nemmel” válaszolna. És nem csupán azért felelne elutasítóan, mert az SKSE kosarasai csúfos kudarcot vallottak a Sopron elleni kupavisszavágón, és a hű tudósítások szerint a fiúk lélektelen játékot nyújtottak. Fenyvesi Gábor eleve dilettáns a sporthoz, nem ért hozzá, bár ezt ő nemigen hajtogatja, igaz mindenki tudja. Ő nemes egyszerűséggel ki nem állja Dániel Tamást, meg persze azokat az ellenzéki politikustársakat – Dóra Ottóval az élen -, akik a nehéz helyzetekben is kiálltak a salgótarjáni kosárlabda mellett. Fenyvesi úr szerint kizárólag hazai merítésből kell teremteni minőségi versenysportot, ami körülbelül akkora tévedés a szájából, mintha azt mondaná, „Hunyadi Mátyás, a nagy román király”. De megrónunk sem szabad a megyeszékhely vice-városvezetőjét, hiszen mint fentebb írtam, nem ért a dolgokhoz – igaz, akkor mi alapon szól bele…

Most viszont, ha nem is olyan szélsőséges formában, mint az ő kinyilatkozásai, egyet kell értenem az alapvetéssel, ugyanakkor egy „így” szócskát odabiggyesztenék a kérdéshez: kell-e így első osztályú csapatsport Nógrádnak? Mert bizony, be kell vallani, manapság az SKSE egyáltalán nem jó hírét viszi kis megyénk sportjának, sokkal inkább mind jobban nevetség tárgyává válik országszerte ez a csapat.

Egyrészt az eredményei miatt: kettő (!) győzelem az egész szezonban, az egyik alacsonyabb osztályú ellenféllel szemben, edzőcsere hegyén-hátán, érkező néger légiós, majd távozó néger légiós, megint jön egy, megint megy egy, követhetetlenné válik a játékos-mozgás. A vezetők is – bármennyire is tisztelem őket a szervező tevékenységükért – egyszer sem nyilatkozták még le, hogy most már tényleg tiszta vizet öntenek a pohárba, mást sem hallani, mint hogy majd jön a nagy meccs, majd a Kaposvárt (!) vagy a Szegedet megverjük, akkor bennmaradunk az NB I-ben, Ha nincs pénz, nem jön jó légiós, sokadrangú amerikaiakkal meg nigériaival nem lehet épkézláb teljesítményt nyújtani, még a honi középmezőnyt sem utolérni.

Legjobb lenne, most már lassan márciusra fordulva, ha az örök várakozás, a lankadatlan reménykedés helyett inkább feladná a jelenlegi szélmalomharcot a tarjáni kosárlabda, s visszaesne NB I/B-be, ahol lehet, hogy kevesebb nézővel, de mindenképpen sokkal több sikerélménnyel felvérteződve, talán Fenyvesi Gábor is jobban meggyőzhető egy „mea culpára”, egy álláspont-revideálásra, és talán több önkormányzati támogatásra…

Kell-e Nógrád megyének első osztályú csapatsport? Kell, de nem ilyen nyögvenyelősen, „ádámcsutka-szaggatóan”, mint ahogy mostanság művelik az SKSE háza táján.

H.H.

Tisztázandó viszonyok

Érdekes cikkre lettem figyelmes a Gyarmati Hírek februári számában. Pontosabban az „Újra nagy lehet a Nagyliget” címet viselő írás egyes mondatai „ütötték meg” a szememet. A balassagyarmati labdarúgók helyzetével, illetve az őket segíteni akaró szponzor szerepvállalásával foglalkozó riportban Zolnyánszki Zsolt, az önkormányzat sporrtbizottságának (ami ifjúsági – és kulturális is egyben) elnöke lenyilatkozza, hogy egy új törvényi szabályozás szerint az öt kiemelt csapatsportágban (labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda, jégkorong) játszó csapatokat szponzoráló vállalkozások, cégek számára jelentős adókedvezmény biztosítható, azaz a támogatások folyósítása jóval könnyebbé, egyszerűbbé válik. Csakhogy azt már nem említi az elnök úr – lehet, nem is tud róla – hogy ennek egyelőre két akadálya van. Az egyik, hogy az Európai Unió nem bólintott rá erre, a kontinensen egyedülálló módon alkalmazandó tervezetre, másrészt az adókedvezmény csak az első, illetve másodosztályban (labdarúgás esetében NB I. és NB II.) szereplő klubok számára járhat, magyarul az NB III. Mátra csoportjában jelenleg tizedik helyen tanyázó BSE ebből a körből kiesik. Igaz, ugyan, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség határozott célja, hogy a fenti szabályozás életbe lépését követően jelentősen csökkenti a kisebb klubok költségeit (pl. a játékvezetői – és nevezési díjak átvállalásával), de messze még az a nap, amikor ez a gyakorlatban is megvalósítható.

A fő kérdés tehát az, vajon a bizottsági elnök nem nyálazta-e át rendesen, teljességében a kedvezményekről szóló anyagot, és így kerülte el a figyelmét eme két, kiemelt fontosságú pont, avagy megtévesztés áldozata lett, mondván ő sportberkekben nem annyira jártas, nem oly naprakész, hogy valakinek, vagy valakiknek a puszta szavának hitelt adjon. Nincs azonban semmi gond, megfelelő felvilágosítás után ő is jóval tisztábban fogja látni a helyzetet.

Tény az, pontatlanságokat tartalmaz a nyilatkozat, ami voltaképpen nem nagy hiba, ám a szurkoló, akit csak a szeretett kedvencek minél jobb szereplése érdekel, ez által megtéveszthető, ok nélkül kezd el reménykedni a mihamarabbi felemelkedésben, holott a gyarmati foci felvirágzása még jó néhány évet biztosan várat magára – és ezt nem csak én állítom, hanem a BSE tüzéhez jóval közelebb ülő szakemberek is.

H.H.

Láttam egy meccset (2.) - FTC II. - Kábel SE - A tiszta ész diadala

Óriási megtiszteltetés, egyben hatalmas élmény az FTC Arénában arról a helyről közvetíteni „egyenesben” kézilabda mérkőzést, ahol a szakma olyan mesterei dolgoztak, mint Knézy Jenő, vagy Gulyás László.Ez adatik most meg nekem, az Ipoly TV kommentátoraként.

Az ezerfős csarnokban viszonylag kevesen vagyunk, a szemközti lelátón vert tanyát a gyarmati szurkolók egy csoportja, Orosz János, id. Havassy Kálmán és Hegedűs Attila láthatólag izgatottan diskurálnak a kezdés előtt – vélhetően a meccs esélyeiről.

Rögtön az első támadás kábeles góllal zárul (Forgács szerzi), de jön is rá mindjárt a válasz zöld-fehér oldalról. Utána sokáig semmi – már ami a góltermelést illeti. Persze esemény akad, Kovács Róbert – mekkora ötlet volt őt a háló elé állítani – büntetőt véd például, de a társaknak eleinte nem megy, elsősorban a szélsők hibáznak, egyedül Bán Dávid eredményes közülük. A tizenharmadik percben 5-2 oda.

Az első félidő közepe táján egyre inkább felveszi a ritmust a vendég legénység. Remek a lábmunka védekezésben, kiváló a kapusteljesítmény, a fradisták meg haboznak, dadog a kezeken a labda, bezzeg Kovács Péter belelendül, betörésből, felugrásból, alsó átlövésből egyaránt ügyes, 7-7-nél sikerül is utolérni az ellenfelet. Sőt, a játékrész hajrájára fordul a kocka, újból „Kokó” villant, tíz másodperccel a lefújás előtt Kajdy sáncából lepattanó labdával megiramodik, és 10-8-as gyarmati előnnyel indulhatnak pihenőre a fiúk.

Második félidő második perc: megtörőben az átok. Mármint „Taki” átka. A balkezes kábeles szélsőnek nagyon nem ment egy héttel ezelőtt, a Csömör ellen. Most megszerzi első gólját, aztán kisvártatva a másodikat. A Barnyák sérülése miatt átforgatott csapatban – ahol Babicz került beállóba (hajh, a kétméteres „Coli” számára nem idegen terület, elvégre ezen a poszton lett tavaly az ország legjobb strandkézise), Barta jobbátlövőben rendre helyzetbe hozza balkezes társát, és Takács Norbert meg is hálája a bizalmat. Tartja előnyét a Gyarmat, lankadatlan a lendülete, a védekezés marad, mint az óramű, Kovács Robi továbbra is fog, „mint a tinta”, itt nem terem sok babér a zöld fehéreknek.

Csupán egyszer jön fel az FTC. 18-19-nél ők támadhatnak. Ráadásul kettős emberelőnyben vannak, mert előbb Szlaukót, majd Kovács Péter küldi két percre a kispadra a bírópáros. De láss csudát, a túlsó sarokban Tihanyi Robi elővesz valami rejtett mágiát, megbabonázza Szőllősit, aki kiejti a labdát. Ellenakció, és ki más, mint „Taki” ismeri fel a lehetőséget. Megnyugodhat az Ipoly-parti legénység. Ez a huszadik gól jobban hat, mint bármilyen Xanax-tabletta. Kajdy is kiállítva?! Áh, dehogy gond ez, Takács megint villan.

A vége már örömjáték, „Kokó”, ha tehetné, már odaadná a labdát az első sorban ücsörgő kubai idegenlégiós fiúnak (ő talán már egy hét múlva a pályán is segítheti a társakat), dugja csak el jó mélyen a széke alá. Kijön a Fradi egész pályás letámadásra, de számít ez? Forgács a jobb szélről is eredményes. Még egy-két „kínai” is belefér, igaz nem sikerül, de a lényeg, a győzelem megvan, 27-23-ra nyert a Gyarmat, először idegenben ebben az idényben.

Ez a meccs a tiszta ész, a tiszta fej, a higgadt megoldások diadala volt. Telis-teli jó teljesítménnyel. Tart a Kábel lendülete…

H.H.

A szülők szerepe

Volt egy nagyon rossz tapasztalatom a kézilabdás szülőkről. Sokadrangú – városkörzeti selejtezős – leány mérkőzés alkalmi játékvezetésére kértek fel, és az egyik vendégcsapat szülői kollektívája végig piszkálódva, minősíthetetlen hangon szidta a tevékenységemet – rajtuk kívül alig volt valaki a sportcsarnokban, tehát minden mondat tisztán hangzott. Igyekeztem őket menet közben csillapítani, de nem sikerült, sőt, inkább olaj volt a tűzre. A meccs végén megkérdeztem az illető csapat edzőjét, ő mit szól ehhez, de csak a vállát vonogatta, nem tehet ellene semmit.

Aztán azt olvastam egy internetes fórumon, hogy egy budapesti gyermekrangadón egy sérülés miatt szinte egymásnak estek a rivális együttesek csemetéinek „papái”, ami után a Magyar Kézilabda Szövetség utánpótlás bizottsága még egy felhívást is közzétett, sportszerű viselkedésre felhívva a figyelmet.

Gondolkodtam, vajon miért viselkednek így a szülők, és vajon nálunk, Balassagyarmaton miért nem alakultak ki hasonlóan zajos csoportok? A magyarázat a következő: minél kisebb korban kezd el ugye az emberke kézilabdázni, annál nagyobb mértékben támaszkodik a szülőre. A papák-mamák viszik edzésre a gyerekeket, a nagyobb bázisokon (pl. Vác) már estébe nyúlóan kezdődnek a foglalkozások, így ott is maradnak kis kedvencük fejlődését figyelve. Aztán ha tornára, mérkőzésre utaznak, az edzők-vezetők a szülőket kérik meg, „szálljanak be” egy-egy fuvarral, aminek aztán netán meg is kérik az árát, gyermekük jelentősebb játéklehetőségének kicsikarása „képében”. Így válik a korábban a sportághoz dilettáns, esetleg csak szurkolóként közreműködő szülő bennfentessé, hogy aztán végső esetben még szakmai kérdésekbe is beleszóljon, horribile dictu perpatvart provokáljon a másik mérkőző csapatért szurkoló szülőtársaival. (Érdekes módon ők jobbára nem azok közül kerülnek ki, akik korábban iksz évet lehúztak a különböző pályákon.)

Itt, Balassagyarmaton viszont többnyire csak negyedikes-ötödikes korban kezdik a srácok a komolyabb kézilabdát, járnak szorgalmasan edzésre. A tréningek pedig kettőkor-háromkor, legfeljebb négykor kezdődnek, a szülők nagy része csak a végére érkezik, hogy hazavigye gyermekét. Az utaztatásokat az edzők-vezetők pedig mikrobusszal oldják meg. És a papák-mamák legfeljebb a hazai meccseken jelennek meg, vagy ott sem, mert lehet, hogy határozottan el is tiltja a „kis kézis” őket, hogy lássák „élesben” – mint ahogy ez korábbi edzői praxisomban nálunk is előfordult.

A megoldás tehát: ha már nem tudja kikerülni a derék tréner, hogy a szülő lelkesen ott legyen mindenhol, hát határozottan állítsa meg, vonja meg azokat a határokat, amin az apuka vagy anyuka már nem léphet át, ezzel pedig el is nyesegetheti a vadhajtásokat. Mert a szülő nem edző, nem ért jobban a sportághoz, mint a szakember – még ha kézilabdázott is egykor.

GY.H.

Salgótarjáni álom és valóság

Vasárnap este hallgattam a Radio Focus „Sípszó után” című műsorában Molnár Ferenc eszmefuttatását az új terveikről. A Salgótarjáni Építők NB II-es férfi kézilabdázóinak szakmai igazgatója (hogy manapság a kisebb kluboknál is milyen beosztásokat kreálnak!) éppen azt ecsetelte, hogy a súlyos anyagi zűrbe jutott miskolci NB I/B-s csapat játékjogát vennék át, persze csak akkor, ha az önkormányzat teljes vállszélességgel kiáll mellettük és pár millió forintot hozzáilleszt a költségvetésükhöz.

Nosza rajta, másnap megnéztem a borsodi internetes hírportált, vajon ők hogyan állítják be a témát? A hír igaz, ugyan a DKC-Miskolc vezetői nem nyilatkozták le kerek-perec, hogy a tarjániak a „kérők”, de egyértelműen utalást tettek egy nagyreményű jelentkezőre, ami szerintük azért is lenne jó, mert így biztosítva lenne az „acélváros” tehetséges ifjúsági játékosainak további szerepeltetése.

Ez eddig mind szép és jó, ha a salgótarjániaknak nem lenne „múltjuk” hasonló témában. A nógrádi kézilabda szurkolók bizonyára még emlékeznek még a 2002-es évre, amikor szinte kizárólag hazai nevelésű emberekre alapozva az „Építők” megnyerte az NB II. Észak csoportját, feljutva az NB I/B-be. Csakhogy akkor, érdekes módon egyből jött a „messzetekintés” a vezetők részéről, azaz szakítva minden korábbi trenddel, az első évben nem a biztos bennmaradást tűzték ki célul, továbbfejlesztve az addigi munkát, hanem teljesen új csapatot alkottak, a bajnoki cím kiharcolói közül pedig így nagyon sokan „parkolópályára” kerültek, továbbálltak más együttesekhez, esetleg befejezték pályafutásukat.

Ha hosszú távon megfelelően biztos szponzori partnerre lelt volna az akkori klubvezetés, alighanem még ma is másodosztályú férfi kézilabdáról beszélhetnénk Salgótarjánban. Csakhogy az évek során az egyik „sztárjátékos” váltotta a másikat, szépen lassan elfogyott a pénz, mi több, a névadó szponzor pénzintézet irányításában történt földrengésszerű változást követően megszakadt a kézilabda támogatása, aztán az SKC ki is esett a második vonalból.

Most tehát, megint NB I/B-s álmokat dédelgetnek Salgótarjánban, de óva intem őket, hogy a régi receptet alkalmazzák, mert a közismert viccet egy kicsit áfogalmazva: Kohn bácsinak is azt ajánlják, ha fel akarja fejleszteni a kuplerájt, de nincs sok pénze rá, akkor érdemesebb az örömlányokat profibbá tanítania, mint lecserélni az egész állományt.

GY.H.

Láttam egy meccset (1.) - Kábel SE-Csömör KSK

Tavaszi idény nyitánya. Nem vagyunk annyian a balassagyarmati sportcsarnokban, mint vártam. Gyorsan körbesandítok, úgy szűk kétszázan lehetünk, a lényeg, a dobosok-dudások ott, középen a kosárpalánk alatt rendesen „csinálják” a hangulatot.

Odamegyek Mészáros Péterhez, a csömöriek kapusához egy „ki-kicsodára”, mert a vendég fiatalokat bizony nem ismerem, de szemlátomást hiányzik Kanurics, Vujasin és Penszki is. Gondolom magamban, ez nem lesz nehéz meccs a Kábelnek.

Forgács átlövésével „nyit” a hazai csapat, ráadásul már a következő támadásból hetest lőhetnek. Kovács Péter áll oda, ám kihagyja. „Biztos van egy kis lámpaláza, hiszen ez az éles bemutatkozása” – dünnyögöm oda a szomszédban ülő Lombos Istvánnak a csapat korábbi edző-elnökének. A következő büntetőhöz Babicz veselkedik neki, ő sem talál be. „Mi lesz itt” – riadna fel a szurkoló, de aztán megnyugtatja őket a hazai legénység. Védekezésben Jakubecz mintha élete meccsét játszaná, kilép, ütközik, visszalép, kegyetlen tempóban dolgozik, de társai is serénykednek, így aztán sok a labdaszerzés, ráadásul Ihász fog rendesen. Gyors lerohanások, fut-robog a Kábel, s máris 7-1 az eredményjelzőn. Mészáros kapus felsandít a nagyórára és csak csóválja a fejét. Egyedül talán Kendének megy náluk, a jól megtermett beállós betalál, aztán büntetőt harcol ki, így zárkóznak, de négynél közelebb nem jutnak.

Hazai oldalon csak Takács, a jobbszélső haloványabb, három ziccert ront el, meg is jegyzi mellettem Lombos István, „hát igen, hiányoznak az edzések…”. Ettől azonban nem omlik össze a ház, szinte már én is szurkolok Takinak, jöjjön össze minél előbb az első gól – később sikerül, igaz csak a második félidőben, egy „cunderszerű” megoldással. Kovács Peti lassan levetkőzi a lámpalázát, bár láthatóan fájlalja a kezét, így inkább a szervezésből veszi ki a részét, helyet csinál, felkészít, az ágyékát fájlaló Babiczon viszont nem látszik mindez, tölt és lő és talál. Zsinórban négyszer.

Tihanyi pedig… A „Sajt” becenévre hallgató, tősgyökeres gyarmati srác teljesen kikapcsolja a játékból Giglert. Borsodi, a játékos-edző tömné labdákkal, de Robi barátunk mindig odaér, nincs már helye „Giginek” a lövésre, ha meg van, akkor ott áll előtte Ihász, zárja a sarkot.

A félidő 13-8 – mutatja hűen az eredmény a gyarmati védekezés hatékonyságát.

Szünet után Ihász mama átjön a mi felünkre, innen ösztönzi gyermekét, fontos, kiemelten lényeges az ő kapcsolatuk, meghatározó a kapusteljesítményt illetően. A „csemete” hálója aztán tizenkét percen keresztül marad érintetlen. De hát örök szabály a kézilabdában, ha jó a védekezés, könnyebb a hálóőr dolga. A védekezés pedig óraműszerű. Most éppen Barnyák a vezér, jön-megy, kap persze kétperces büntetést is, hozzátartozója ez a sportágnak.

A kérdés most az, mikor lépi át a tízes küszöböt a Kábel, mikor lesz kétszámjegyű a különbség, illetve mikor lesz kétszámjegyű a vendégek góljainak száma? A második kérdés válasza hamarosan megszületik, a negyvennyolcadik percig kell várni rá. Babicz pedig gondoskodik az első feleletéről, 23-13-ra alakítja az eredményt.

A végén még feljön a Csömör, Gigler sem hibázik annyit, ennek az az eredménye, hogy a lefújáskor nincs „közte tíz”, 25-19 a végeredmény.

Láttam egy meccset: egyelőre nem szemcsés a kábeles képernyő, akad elég ok a bizakodásra, s él a remény, hogy ezt a teljesítményt hosszú távra is megőrzik a gyarmati kézilabdázók.

Intő váci példa

Annak idején, mikor Németh András Vácra szerződött, és bejelentették, hogy bázisokat szeretnének teremteni a Dunnakanyar körzetében, én magam is bejelentkeztem náluk, hogy ehhez a tervekhez a balassagyarmati női kézilabda is szívesen csatlakozna. Ám ez az ötlet szépen „dugába dőlt”, nem lett belőle semmi, sőt, inkább visszájára fordult, ami viszont mindenképpen negatív irányvonal. Történt ugyanis, hogy ma már alig-alig játszik váci, vagy közvetlen városkörnyéki lakosú gyerek az utánpótlás csapatokban. Elég, ha csak az 1997-es születésűek gyermekbajnoki csapatát említjük, ahol javarészt rétsági(!) és nagyoroszi(!) illetőségűek játszanak, de említhetnék az 1993-94-eseket is, ahol például három salgótarjáni, egy hatvani és egy rétsági játékos szerepel, nem beszélve a már felnőtt kerettag gödöllői Barján Biankáról, a szentendrei Gróz Kittiről, és még sorolhatnánk. Ráadásul én magam nem hallottam, hogy az utóbbi években egy váci általános iskolás csapat is szerepelt volna diákolimpiai országos döntőben, márpedig az utánpótlás-nevelés minőségének egyik fő értékmérője ez.

Tény és való, és ebben saját, rossz tapasztalatomra is hagyatkozhatom, furcsa módját választják a váciak a tehetségek felkutatásának. Régebben úgy működött a dolog, hogy a „vidéki” edzők, nevelők jó kapcsolatot ápoltak váci kollégáikkal, ők ajánlották be a reménységet a magasabb osztályú csapatba, hadd fejlődjön ott. Manapság más szelek uralkodnak, most a korosztályos edző egyenesen a kiszemelt gyerekhez, majd utána szülőhöz „kuncsorog” oda, mézes-mázos szavakkal csalogatja. A nevelőedző, a tanár vagy tréner, akinek ez a csemete rengeteget köszönhet, nemes egyszerűséggel kikerül a „játszmából”, s csak akkor szembesül a valósággal, amikor az illető gyermek már a váciak által aláírt és lepecsételt átigazolási lapot nyom az orra alá, bejelentve, hogy ő máshova távozik. Az edző pedig utána hiába érvel azzal, hogy csak a valóban kiemelt tehetségnek érdemes Vácra igazolni, mert akinek bőven van még fejlődnivalója, ajánlatosabb, ha anyaklubjában marad, mert ott jóval több játéklehetőséghez jut, mint az NB I-es utánpótlásnál – ettől függetlenül persze járhat edzésre oda.

De nem, a váciak ragaszkodnak a „szippantási elvhez”, nekik fontos, hogy minél több gyerek sportoljon náluk, nem érdekli őket, ha kevésbé tehetséges az illető - mert az éles szakmai szem meglátja ezt rögtön -, hiszen a szám a fontos, a leigazoltak regisztrációja, amihez tevékenyen asszisztál a Magyar Kézilabda Szövetség utánpótlás-fejese is, akinek pedig a bázisok bővítése lenne a feladata, nem a nagyklubok „agyonmajmolása”.

Ez tehát a helyzet kérem szépen, bárki állíthat mást, ez a valóság. Megy a kemény „szülőetetés” a tagdíjbevételek emelése érdekében, csak azt nem értem, az edzők miért nem hajlandóak tisztán és világosan látni, világosan közölni ki kell és ki nem. Mindenkit visznek, akit tudnak, aki még elájul a váci „csodától”.

Intő tehát a váci példa, negatív intő példa, ne kövesse senki.

Én magam pedig intőt adok a váci utánpótlásnak ezért a magatartásáért.

GY.H.

Idegenlégiósok

Rejtő Jenő után szabadon nevezzük idegenlégiósoknak a nálunk tanyát verő, idegen országból érkező sportolókat. Akik közül aztán vagy fészket is raknak, és új hazájuknak választják a kies Magyarországot, vagy néhány hónap, netán év után továbbállnak, máshol keresik a kenyerüket.

Ez eddig „oké” is lenne, hiszen a határok átjárhatósága következtében már szabad az út bármerről bárhová. Csakhogy ha túlságosan lazán kezelik a gyeplőt, mint az például két sportágban, kézilabdában és kosárlabdában kis hazánkban szokássá vált, olyannyira elmérgesedhet a helyzet, hogy a hazai utánpótlás-nevelés kárává válik.

Nézzük például a Veszprém vagy a Szeged férfi kézilabdázóit. Tömve vannak légiósokkal, főként „ics”, „ov” és sky” végződésűekkel, azaz dél –és északi szlávokkal, miközben mellettük csak az igazán klasszis magyarok rúghatnak labdába, a feltörekvő nemzedékek elöl elzárva a kitárulkozás lehetőségét. Pár évvel ezelőtt Mandl Gábor, Nagy László szegedi nevelőedzője panaszkodott, hogy lassan nincs értelme dolgozni, nincs miért a tehetségekkel foglalkozni, mert inkább külföldről hoznak embert, mintsem a házi bázishoz nyúljanak. Nos, teljesen egyetértettem vele. Azóta viszont nem akadt más mester, aki hasonlóképpen kinyitotta volna a száját. És így fordulhat elő, hogy a közelmúltban rendezett férfi világbajnokság magyar keretében mindössze két, huszonhárom év alatti reménység került, közülük Lékai Máté már fontos szerepeket kapott, Ancsin Gábor viszont végig a kispadot – vagy még azt sem – koptatta.

Kosárlabdában pedig csőstül jönnek a sokadrangú amerikaiak, akik még az egyetemi bajnokságokban sem lennének kulcsemberek, itthon viszont kettőt ugranak, kettőt zsákolnak és már ők a mindenható sztárok. Miközben a magyar válogatottat sehol sem jegyzik, Európán kívül kullogunk, a női U 20-as válogatottat, amelyik oly nívót harcolt ki magának a korosztályos világbajnokságon, szinte szétverték, utánpótlásról pedig alig hallani.

Mi lenne a teendő? Talán vissza kellene térni a létszámstophoz. Egyszerre csak két nem magyar állampolgárságú játékos lehetne a pályán, és az egyes mérkőzésekre minimum három saját nevelésű, húsz éven aluli fiatalt kötelező lenne nevezni – és pályára is küldeni. (Ez persze nemzetközi meccsekre nem vonatkozna.) Előfordulhat, hogy egy ideig esne a színvonal, előfordulhat, hogy jónéhány ember, klub rosszul járna, de csak átmenetileg, mert középtávon kifizetődne az egész, és lenne épkézláb nemzeti válogatottunk, benne a jövő „zálogaival”.

Mindez azonban kivitelezhetetlen, mert mindenhol a pénz határozza meg a tudatot, nem a szakmai értelem.

A játékosügynök korrektsége

Vajon meddig tart az érdek és hol kezdődik a tisztesség? Vajon teljes mértékben korrektnek és empatikusnak kell-e lennie egy játékosok közvetítéséből élő menedzsernek, avagy át lehet-e hágni bizonyos erkölcsi szabályokat?

Ez a gondolat kavarog bennem napok óta, amikor szembesültem azzal a ténnyel, hogy a dominikai Dioris Mateo végül nem a balassagyarmati NB I/B-s kézilabda csapatot választotta, hanem az első osztály ötödik helyezettjénél, Balatonfüreden kötött ki.

A történet ott kezdődött, hogy Pribék István, a korábbi kiváló válogatott beállós ősszel a Balassagyarmati Kábel SE együttesét irányította, és a PLER-hez fűződő kapcsolatai révén előjogot élvezett két, a karibi térségből érkezett színesbőrű kézilabdázó „kipróbálására”. Ez a két fiú Zsembery Tamás menedzser révén került hazánkba. Az egyik – kubai srác – csakhamar Balmazújvárosba került, a másik, a dominikai Dioris Mateo viszont úgy tűnt, megragad az Ipoly-parti városban.

Sőt, a Pribék István helyére január elején érkező új mesternek, Kedves Lászlónak is tetszett a balkezes átlövő, ő is úgy vélte, a tavaszi idényben mindenképpen nagy hasznára lehet a kiesőrégióból a középmezőnybe törekvő társaságnak. A társaitól „Dió” becenevet kapó fiatalember játszott is Nagyatádon, azon a felkészülési tornán, amit megnyert a Kábel. A vezetők közben mindent meg is tettek annak érdekében, hogy az összes papírmunka elintézése után már a február 12-i, Csömör elleni bajnoki rajton „Dió” a gyarmatiak rendelkezésére álljon.

Az utolsó előtti héten jött a hidegzuhany, azaz a hír az interneten: Dioris Mateo a Balatonfüred játékosa lett, sőt, amint a vasárnapi tévéközvetítésben velem együtt sokan láthatták, már be is mutatkozott új helyén, a Tatabánya ellen.

Miután azonban a Balassagyarmat két vezetője is párhuzamosan olyan utalást tett, ami ha nem is szó szerinti értelmezésben, de sportszerűtlennek minősíti Dioris Mateo távozását, az újságírót is töprengésre készteti a dolog. Vajon mi történhetett a háttérben? Bizonyos, hogy a főszereplő maga a játékos-menedzser, mert aligha a dominikai légiós hozta meg egyszemélyben a döntést. Sőt, az ő szempontjából talán ajánlatosabb is lett volna, ha Balassagyarmatra kerül, mert ott több játéklehetőséget kap, kulcsembernek szerződtetik, nem a Tombor Csaba mögötti második számú jobbszélsőnek, mint amilyen feladat Füreden várhat rá. A menedzser viszont nem ilyen elveket mérlegelt. Neki az az érdeke, hogy minél magasabb szintre jusson a srác, édesmindegy, hogy a meccseken öt, avagy ötvenöt percet tölt a pályán, neki ez a változat jobban megéri, arról nem is beszélve, hogy anyagi haszna is jóval nagyobb, ha az NB I-be „adja el” patronáltját.

Ezzel még nem is lett volna gond. Hanem a Kábel SE vezetőségét, a gyarmati elöljáróságot illett volna Zsembery úrnak időben értesíteni. Szépen felhívni őket telefonon – nem a hír kiszivárogtatása után, hanem jóval előbb, mert kézenfekvő, hogy már korábban, talán már január végén tisztázódott, Balatonfüred lesz a nyerő -, elmondani nekik tisztességesen, „nézzétek fiúk, ez a mi érdekünk, ne haragudjatok, Dioris továbbáll”. Ám a Kábel SE vezetőinek megnyilvánulásai szerint ez nem így történt, ha őket is villámcsapásként érte a hír.

Zsembery Tamás tehát nem volt korrekt a balassagyarmatiakhoz.

Én biztos nem állnék többet szóba vele.

H.H.

Miért kivételez a szövetség?

Teljesen egyetértek Horváth Istvánnal, a Ferencváros férfi kézilabda csapatának szakosztályvezetőjével, hogy visszaléptetik a fiúkat a Magyar Kupa negyeddöntőjéből és vállalják a ki nem állásért járó pénzbírságot. Igen, az asztalra kell csapni, mert elég volt a Veszprém és a Szeged autonóm uralkodásából. Elég volt abból, hogy a Magyar Kézilabda Szövetség mélyen tisztelt nagyurai kivételeznek ezzel a két csapattal. A versenybizottság vezetője meg unalmas szólamokat hangoztat, hivatkozik a versenykiírásra.

Arra a versenykiírásra, amely már eleve kivételez ezzel a két mammutklubbal. De ha már egyszer a szegediek vesztettek menet közben, akkor tessék szíves lenni az ő jogukon lehetőséget biztosítani a zöld-fehéreknek, ha már egyszer igazi bravúrt arattak, annak gyümölcsét a legnagyobb mértékben learathassák.

De nem, a szövetségben a Csongrád megyeieket legyőző népligeti alakulatot szépen összesorsolták a Mocsai –legénységgel, hadd ne örüljenek sokáig a legnépszerűbb honi klubért rajongó kézilabdabarátok.

Mindezek után egyértelmű lett számomra, az MKSZ vezetőinek nem érdeke immár a sportág népszerűsítése, nem érdeke, hogy izgalmasabb legyen a magyar bajnokság és a kupaküzdelem, nem érdeke, hogy a sportág honi palettáján új üstökösek tűnnek fel, és ne délszláv légiók öntsék el a csapatokat.

Csak egy vezérli őket: alázatosan hajlongani a két nagy egyesület mindenható vezetői előtt.

Csak azt felejtik el, hogy ők a sportág szolgái…

Dioris nem lesz a Kábel SE játékosa

Bár már mindenki úgy harangozta be, a vezetőedző és a klub irányítói is örültek érkezésének, mégsem lesz a Balassagyarmati Kábel SE kézilabdázója Dioris Mateo.

A barna bőrű balkezes játékos még az együttes előző edzőjének, Pribék Istvánnak a közvetítésével került az Ipoly-partiakhoz, s nem csupán szorgalmasan edzett a társasággal, hanem már felkészülési mérkőzéseken is szerepelt, sőt, a legutóbbi megnyert nagyatádi tornán, két meccsen tíz gólt lőtt kábeles színekben.

Derült égből villámcsapásként jött viszont a hír szerdán, hogy a karibi országból származó fiatalember áttette székhelyét Balatonfüredre. A klub vezetői szűkszavúan szóltak a távozásról – „jobb ajánlatot kapott” -, ám a hírek szerint a kézilabdában is egyre inkább eluralkodó módszerrel, nemes egyszerűséggel, sportszerűtlen módon csábították át a huszonkét esztendős kézilabdázót a Magyar Tenger partjára.

A Kábel SE-től származó információk alapján nem marad idegenlégiós nélkül tavasszal a gyarmati legénység, mivel gyorsan felvették a kapcsolatot a Dioris Mateo-val együtt érkezett kubai játékossal.

H.H.

Mostanában sokan támadnak...

Mostanában sokan támadnak azért, mert kívülálló akarok lenni.

Mostanában sokan támadnak azért, mert őszintén megvallom, mit gondolok egy olyan sportág ügyeiről, amitől annak idején sokat kaptam, de amelyiknek többszörösen vissza is adtam mindezt.

Mostanában sokan támadnak azért, mert tisztábban látok dolgokat immár innen, kintről, az oldalvonalon túlról, mint azok, akik a belterjes közegben mozogva, ködpárás szemmel tekintenek körbe.

Mostanában sokan támadnak azért, mert nem akarok beállni a sorba, nem akarok a kézilabda kiszolgáló személyzete lenni, nem akarok örökké hajbókolni, meg „csicskáztatni” magam a semmiért.

Mostanában sokan támadnak azért, mert az igazságot keresem egy olyan közegben, amely minden apró kis szúrást tőrdöfésnek érez, amelyben csak lekötelezett barátoknak jut kenyér, ahol, ha valaki kritikus szavakat kiejt a száján, már közellenséggé válik.

Mostanában sokan támadnak azért, mert a dolgomat végzem. Én nem egy sportcsoportot képviselek az újság hasábjain, hanem a lapot képviselem a sportcsarnokok lelátóján, a mérkőzéseken, tehát nem azt írom, amit mondanak nekem, hanem azt, amit látok, tapasztalok. Ha a játékvezető visszaszól a nézőnek durván, túllépve hatáskörét, leírom, mert ezt neki nem szabad megtennie. Ha egy szurkolót az öltözőfolyosóról leöntenek, akkor azt leírom, mert nem való sportpályára az effajta viselkedés. Ha egy kapus, merő alulkoncentráltságból, figyelem-tompulásból potyagólt kap, leírom, mindannak érzékeltetése végett, milyen jelek is utalnak arra, ha egy csapat leszállóágba került.

És ha kritizálok, nem azért teszem, mert ezt vagy azt utálom, mert akkor személyeskedhetnék is, akkor sokkal durvább dolgokat is lekörmölhetnék, de nem teszem, mert nem vagyok aljas, gonosz ember. De a kritika azért kritika, hogy az ember mrghallgassa, elolvassa, de természetesen nem kell egyetérteni vele.

Mostanában sokan támadnak azért, mert írok, és írni is fogok, bátran, büszkén, véleményemet hangoztatva, de azt a bizonyos határt, ami az olcsó személyeskedés mezsgyéje, sosem fogom átlépni.

Tisztelem a kézilabdázókat, de nem vagyok és nem is leszek már sosem a lekötelezett szolgájuk.

H.H.

Játékvezetés és jatt

Egyszer hallottam egy beszélgetést – előre hangsúlyozom, nem Balassagyarmaton történt, hanem egy észak-alföldi város sportcsarnokának büféje előtt. Két helyi sportvezető beszélgetésének néhány szófoszlányát kaptam el, és éppen azon diskuráltak, hogy a soron következő – másnapi – NB I/B-s férfi kézilabda mérkőzésre vajon huszonötezer, vagy harmincezer forintot adjanak (mint később kiderült, fejenként) a játékvezetőknek. Hazamenve gyorsan felléptem az internetre, s láttam, hogy a játékvezetői díj ebben az osztályban 16 ezer forint (nem ebben az idényben történt). Gondosan számolgatni kezdtem, s azt konstatáltam, hogy útiköltséggel együtt ez bizony legalább nyolc-tízezer forintos „jatt” a derék sporttársaknak. Sőt logikusan azt is kikövetkeztettem, ez az észak-alföldi város nem lehet az egyetlen település az országban, ahol hasonló haszonnal „dolgoznak” a sípmesterek, esetleg még oly arcátlanságokat is elkövetve, hogy netán ment-közben kisebb-nagyobb látványos, vagy kevésbé szem előtt lévő kedvezményekben részesítik a hazai csapatot. Ha pedig netán a játékvezetőket a hónap mind a négy hét végéjén foglalkoztatják, és mind a négyszer ilyen „bőkezű” házigazdákkal találkoznak, akkor ez a javadalom bizony százezer forinton felüli összeg. Ráadásul azt is hallottam egy ismerőstől – ezt viszont nem tudom saját fülemmel megerősíteni, mint a fentebb említett diskurzust –, hogy egy osztállyal magasabban már félmillió forintra is rúghat ez a bizonyos „jatt”, amit fehér köpenyes embereknél kórházi kórtermekben „hálapénzként” emlegetnek.

Nem is azzal lenne a baj, hogy mindezen esetek megtörténnek, hiszen egy hazai csapatnak messzemenő érdeke, hogy győzelmet arasson, ehhez pedig effajta „segítséget” is igénybe vesznek, amit persze senki sem bizonyíthat, mert legalább egy „kandi kamera” kellene a megerősítéshez. Sokkal inkább az a gond, hogy a fentebb említett sportvezetői beszélgetés főszereplői lehet, hogy két-három hét vagy hónap elteltével sírva-ríva keresik fel a szponzort, vagy az önkormányzatot, elfogyott a pénzük, nem tudják miből befejezni a bajnokságot. Nos, az, aki a jogos javadalmon felül további hatvan-hetven százaléknyi összeget ad a játékvezetőknek, az az emberke ne „nyafogjon”, hogy kiürült a kassza a működésre.

Lehet, az lenne a leghelyesebb, ha az országos szövetség kötelezné a játékvezetőket, ha effajta „megvesztegetési kísérlettel szembetalálkoznak, a játékvezetői bizottságnál nemes egyszerűséggel jelentsék fel az adott sportszervezetet, a szövetség pedig rójon ki az illető klubra több százezres bírságot, és akkor biztosan meggondolják magukat az urak. Persze ilyen „tökös” biztosan nem lehet sem a sípmester, sem a szövetség, mert ugye nekik is élni kell valamiből.

Egy biztos, ha én játékvezető lennék, mélységes sértésnek érezném a „jatt” elfogadását, és fillérre elszámolnék azzal a sportszervezettel, ahova éppen küldenek meccset „fújni”. Bár lehet, hogy egy hét múlva már küldést se kapnék…

H.H.

Teve hátán a kézilabda

Úgy tűnik, a nemzetközi kézilabda élet főszereplői odaadóan másolják a futballpéldát. Azaz, a „pénz beszél, kutya ugat” alapon teljesen háttérbe szorul náluk a szakmaiság, és csakis az jár a fejükben, miként tudják a saját és persze hű lekötelezettjeik zsebeit megtömni holmi olajdollárokkal. Máskülönben hogyan lehetne magyarázni azt, miért kapta meg a 2015-ös férfi kézilabda világbajnokság rendezési jogát Katar.

Bizonyára nem a sportágban tapasztalt tekintélyes múltja alapján. Én speciel nem tudok róla, hogy egykoron siíta tevék és hajcsáraik vérre menő kézilabda csatákat vívtak volna a sivatagban, még mielőtt ezt a szép sportágat Csehországban „felfedezték” volna. Igaz, hogy az arab világba egyre másra tódulnak be – nem ezrével, csak tucatjával – a kézilabda szakemberek, hogy aztán koszt, kvártély, meg „némi” apanázs fejében tanítgassák az ott nevelkedő fiatalokat e sportág alapjaira, de hogy világversenyt is odaadjanak nekik, ez már merő pofátlanság. Ha persze a népszerűsége egeket verne, ha Bahrein a most zárult vébén legalább a nyolc közé verekedte volna magát, ha az Al-Doha – mittudomén hogy hívják az ottani élklubot – oda-vissza verte volna egymást közt a Kiel, a Barcelona meg a Veszprém csapatát is, akkor érthető lenne a döntés. De se népszerűság, se múlt, se tekintély.

És kérdem én, ki fogja majd négy év múlva a helyszínen nézni a meccseket? Mert az egy dolog, hogy leszállítják a jegyárakat, mondjuk európai középszínvonalra, de hát a szurkolók ezreinek szállás kell, és ezeket a jelentős költségeket nem mindenki tudja megfizetni. Tátongnak majd a lelátók, legfeljebb ha a fent említett tevéket és hajcsáraikat, a sivatag közepén tanyázó beduinokat csoportosan beszállítják a csarnokokba bambulni… talán akkor lesznek nézők. Itt a példa decemberből a Dubaiban rendezett rövidpályás úszó világbajnokság. Nos, ott sem döngettek nézőcsúcsot. És köztudomású, hogy a szurkolók hangzavara feldobja a sportolókat. 2015-ben viszont nem fogja.

Lényeg tehát az, hogy az IHF vezérkarának minél jobban teljen a zsebe, meg a bankszámlája, de hát ez az európai kistestvérnél sincs másképp…

Félő, hogy négy év múlva még a kétpúpúak se lesznek kíváncsiak a világbajnokságra.

H.H.