Szombaton elfelejtettem megkérdezni valamit. Elfelejtettem megkérdezni Nemcsik Balázstól, a Magyar Kézilabda Szövetség főtitkárától, hogy ugyan mi a véleménye a DKC-Miskolc csapatának visszalépéséről? Hogy mit szól egyáltalán, mint az egyik fő-fő illetékes egy ilyen helyzetről, amikor egy szépreményű, magas célokat kitűző, óriási kapukat döngető társaság egyik percről a másikra padlóra kerülve nem csupán az NB I-es álmától foszttatik meg, hanem egyáltalán a borsodi megyeszékhely még a minőségi férfi kézilabdát is elfelejtheti jó időre?
Vajon ki, vagy milyen körülmény a hibás?
Hosszasan igyekeztem töprengeni ezeken az okokon, aztán megvontam egyfajta következtetést. A miskolci férfi kézilabda saját nagyravágyásának áldozata lett. Bár nem tudok belátni a kasszájukba, nem is merném ezt megtenni, csupán logikai úton okoskodom. Ugyebár a DKC-Miskolc vezetői kitűztek egy célt a nyáron, hogy versenyre kelve a gyöngyösiekkel, megpróbálják megnyerni az NB I/B Keleti csoportját. Ehhez többé-kevésbé megfelelő játékosállomány is rendelkezésre állott, amely az őszi idény során bizonyított. Igaz, látva balassagyarmati fellépésüket, akkori nagymértékű "alulkoncentráltságukat", már kezdtem kételkedni ennek a célnak a realitásában. Feltehetően a miskolci klub háttérmunkájában, anyagi téren is megtettek mindent a tervek megvalósulása érdekében, ami aztán előbb utóbb kiköltekezéshez vezetett. Reménykedtek ugyan valami isteni dotációban, hogy az önkormányzat, vagy nem tudom még ki, őszintén és következetesen melléjük áll, de mint a történet is igazolta, mindez hiú ábránd volt. Az események sora, így a visszalépés ténye is igazolja, az „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” tipikus elvének semmibevétele történt meg az Acélvárosban, innen eredeztethető a kínos csőd.
Mert más helyeken, máshogy dolgoznak. Eltöltöttem néhány esztendőt a balassagyarmati kézilabdában, ha nem is "elsővonalbeli" vezetőként, de láttam, érzékeltem a dolgokat, az Ipoly-parti városban azt hiszem, sohasem fordulhatna elő hasonló helyzet, mint Miskolcon. A Kábel SE háza táján mindig is reálisan mérték fel a saját lehetőségeket, az önkormányzati, szponzori támogatási viszonyokat, nem estek a „22-es csapdájába”, hogy teszem azt nagy pénzért neves, kiemelkedő képességű, nem éppen „Olcsójánosokat” igazoljanak le, mint tették azt tőlük ötven kilométerrel keletebbre, hogy aztán hamar elfogyjon az a kis pénz is, és minden dugába dőljön. Gyarmaton sincs teli a bőségszaru, de mindig okosan megvonták az idegenlégiósok-saját nevelésűek arányát, nem költekeztek feleslegesen. És lám, immár negyedik éve nyúzzák az ipart az NB I/B-ben, anélkül, hogy akár egyszer is olyan mértékben lógott volna felettük Damoklész kardja, mint most Miskolcon, vagy néhány esztendeje Salgótarjánban.
Azt is szerettem volna még megkérdezni, de hát a győzelem feletti eufóriában még a riportert is elviszi a hév, hogy vajon van-e eszköze, akad-e módszere a szövetségnek, hogy az effajta, Miskolc-féle kényszerű lépéseket még idejében megelőzze. Átvilágítással, nagyobb figyelemmel, ráhatással, „mituddoménmivel”.
Esküszöm, legközelebb, ha találkozunk, rögvest ezzel a kérdéssel nyitok Nemcsik Balázs felé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése