Egér a hivatalban

Érdekes körülmény zavarta meg több alkalommal a balassagyarmati képviselő-testület legutóbbi ülését. A második napirendi pont vitája közben hirtelen megszólalt egy riasztó. Dr. Szádóczki Zsolt hatósági osztályvezető azonnal felpattant a székéből, kiment a teremből, és kisvártatva el is hallgatott a „vijjogás”. Az osztályvezető visszatért, de nem sokáig nyugodhatott. Ismét beindult a riasztó, és mehetett újra az útjára, de most már széles mosoly kíséretében nyomta le a díszterem kilincsét. Ez a jelenetsor még kétszer megismétlődött. A második alkalommal Juhászné Gajzinger Ágnes pénzügyi osztályvezető odament Medvácz Lajoshoz, és súgott valamit a fülébe. A polgármester szintén elmosolyodott, és mivel a Gyarmati TV élőben közvetítette a tanácskozást, a tévénézőknek azonnal megmagyarázta az esetet.

-         Ezt a poént nem hagyhatom ki – mondotta – egy egér van az okmányirodában, és ha megmoccan, azonnal beindul az érzékeny riasztó.

Nos, arról nem szól a fáma, hogy azóta megoldódott-e a cincogó állat kontra polgármesteri hivatali dolgozók ügye, de a hátralévő időben, a közmeghallgatás során már egyetlen egyszer sem „vijjogott fel” az ismerős hang.

Magyar Kupa: Országos elitbe került a Kábel SE

 Balassagyarmati Kábel SE - König-Trade Balmazújvárosi KK 28-24 (12-13)
Balassagyarmat, 200 néző, v.: Bóna, Miskei.
Kábel SE: VARGA Á. - Bécsi 2, HORVÁTH 9/3, KAJDY, SZÉLES 2, Piroska 1, SZABÓ A. 7. Cs.: Síró (kapus), SZABÓ T. 5, Kertész 2. Vezetőedző: Kedves László. Pályaedző: Demus Dániel.
Balmazújváros: KŐRIZS - Dioris 3, Balázs 2, Kaplonyi 2, István 4/2, FÜLEKI 6, ifj. Grandjean 1. Cs.: RÁCZ R. 4, Jóga, Nagy 1/1, Minegász 1. Vezetőedző: Rácz Sándor. Pályaedző: id. Grandjean Gábor.
Hétméteresek: 5/3, ill. 3/3. Kiállítások: 8, ill. 12 perc (+1 kizárás: Balázs, a harmadik 2 perces büntetés után.
Az eredmény alakulása: 4.p.: 3-1, 17.p.: 6-7, 24.p.: 11-9, 34.p.. 15-13, 43.p.: 18-15, 45.p.: 19-18, 52.p.: 23-19, 57.p.: 25-21.

Néhány perccel a kezdés előtt még szokatlanul kevesen gyülekeztek a Kábel SE idei utolsó mérkőzésére a Városi Sportcsarnokban. Aztán az első félidő végére szépen megtelt a terem.

A kezdőcsapatok felállásánál mindkét oldalon egy-egy meghatározó játékos hiányzott. A vendégek a jobbátlövő Pánczél Zoltánt hagyták otthon, míg a gyarmatiaknál a pénteki edzés utolsó másodperceiben ujjtörést szenvedett Varga János nem lépett pályára – de azért a kispadon ott szorított a társakért.

Jól kezdte a meccset a házigazda alakulat. Széles egy lendületes betöréssel szerzett előnyt, majd ugyanő egy formás átlövéssel növelte a különbséget. Erre Füleki válaszolt betörésből, majd Horváth egy kapufás góllal „nyitott”. Ám két támadás során is hibát vétettek az Ipoly-partiak, és Szabó Tamás büntetőt hagyott ki, a villámgyors dominikai Dioris pedig egy blokkolt lövést követően leindulásból egyenlített.

Kedves László többet próbálkozott Varga János helyettesítésével, miután Széles néhány alkalommal rossz megoldást választott, a rutinos Kertészt állította be. Ő hamar betalált, de a következő akciónál belemenést fújtak ellene a hangulattól kissé „berezelő” játékvezetők, ami után újból Dioris „lógott meg”. Ebben az időszakban egyik gárda sem tudott komolyabb előnyhöz jutni. Ha a kábelesek rontottak, akkor a kiválóan védő Varga Ádám hozta vissza az esélyt, szinte „olvasva” a balmazújvárosi legények próbálkozásait.

A félidő közepe táján emberhátrányos helyzetet kihasználva először a találkozó során vezetést szereztek a vendégek, de csak néhány másodpercig, mert egy ügyes megmozdulást követően Szabó Tamás „egalizált”. Ez a találat láthatóan feldobta a salgótarjáni nevelésű irányítót, mert ettől kezdve nagyobb kedvvel kézilabdázott, és kisvártatva egy olyan bejátszással „kínálta meg” a szélsőből beállós posztra befutó Bécsit, amire csak a klasszisok képesek. A többiek is feldobódtak, mert Szabó András a bal oldalról, szinte a sarokból elindulva két védőt is „átverve” lőtt az ellenfél hálójába.  Sőt egy hazai időkérést követően újfent Szabó Tamás, ezúttal rést lelve a védőfalon, talpról végrehajtott átlövéssel már 11-9-re alakította az eredményt.

A végjátékban azonban mintha kiengedtek volna Horváthék. Többször akadt el a labda a vendég védők kezén, míg a volt NB I-es Kaplonyi betörése, majd a legeslegutolsó másodpercben Füleki bombája révén ismét náluk volt az előny.

Szünetben a kábeles drukkerek arról beszéltek, milyen szép is lenne, a továbbjutás, Hegedűs Attila főszurkoló pedig azt emelte ki, Varga Jánost milyen jól helyettesítik a többiek, illetve a balmaziak jó képességű beállósát milyen hatékonyan őrzik, de kár ezért az utolsó gólért.

Nos, a fordulás után sem sokáig kellett fanyalogni a vendégek vezetése miatt, mert egy szépen, szélre kijátszott akció végén Szabó András egyenlített. Ráadásul a következő támadásnál Kertész már fordított is. Az alföldi együttes játékosai mintha az öltözőben felejtették volna magukat, a vezetőedző kopaszodó fia, Rácz Róbert rendre eltévesztette a célt, bezzeg Horváth nem, és már kettő gól volt közte. Füleki kiállítását azonban nem sikerült kihasználniuk a gyarmatiaknak, Balázs jobb oldalról átlövésből szépített, majd egy felettébb furcsa szituációt követően – a játékvezetők szabaddobást ítéltek a gyarmatiaknak, Rácz pedig egyszerűen kivette a labdát Szabó Tamás kezéből, megiramodott, és a sípmesterek mindezt hagyták – egyenlítettek a hajdúságiak. A Bóna-Miskei páros ettől az ítélettől felettébb megzavarodott, mert egy perc múlva, mikor Bécsi és Balázs egyszerre zuhant a földre, s ott a vendégek játékosa félreérthetetlenül megrúgta a kábeles szélsőt, mindkettőjüket kiállították – igaz, Balázsnak ez már a harmadik büntetése volt, és mehetett is zuhanyozni.

A lüktető iramban a nógrádi legénység maradt nyugodtabb. Varga Ádám továbbra is remekelt a kapuban, védekezésben egyre inkább összeforrott középen a Kajdy-Széles-Horváth hármas, így aztán Kaplonyi és társai hiába akartak, egy gólnál közelebb nem tudtak felzárkózni. Szabó András pályafutása egyik legjobb formáját hozva előbb szélről volt eredményes, majd Bécsi kapufáját követően, mint szélről befutó ember kaparintotta meg a kipattanót és vágta a hálóba a játékszert – 20-18-ra alakítva az eredményt.

Az utolsó tíz percbe érve egy kölcsönös időkérés után nyitottabb védekezési formációra váltott a Balmazújváros. És ekkor jöttek a kiismerhetetlenül cselező Szabó Tamás percei. Egy ügyes elmozgást követően hatalmas gólt „ragasztott”a felső sarokba, szinte letarolva Kőrizs kapus hajkoronáját (23-19), de még mindig izgulni kellett. István, a beállós kapott labdát középen, már elengedték a gyarmatiak, mikor bevetődve lőtt, Varga Ádám viszont védett, de a játékvezetők meglepetésre – hiszen lényegében nem történt semmiféle szabálytalanság – hétméterest ítéltek, amit a sértett hibátlanul elvégzett. Két perc múlva szintén István, és szintén büntetőből még közelebb hozta a vendégeket.

A fellángolás azonban csak átmenetinek bizonyult. A nyitott védekezést Horváth átemelős csellel, Szabó Tamás elsőrangú lábmunkával játszotta át, és máris visszaállt a négyes „differencia”. Rácz igyekezett kozmetikázni a végén, de ekkor Horváth a szélre sodródva talált be, majd Piroska egy kipattanó labdát „löbbölt” a hálóba, végül pedig a csapat egész aznapi teljesítményének megkoronázásaként Szabó András kínai figurából szerezte meg a Kábel SE huszonnyolcadik találatát.

Az utolsó két percben a hálás hazai közönség már felállva, vastapssal köszöntötte a már biztosan továbbjutónak tekintett kedvenceket.

Összességében az NB I/B Keleti csoportjának sokáig listavezetője – az utolsó fordulóban kerültek a balmazújvárosiak a második helyre – ellen végig rendkívül fegyelmezett teljesítményt, és a kevés hiba mellett felettébb szellemes, taktikus kézilabdát játszott a balassagyarmati társaság. Kiemelendő, hogy a mérkőzés mindegyik periódusában legalább két-három olyan játékos akadt, aki a holtpontokon mindig átlibbentette a társakat. Az utóbbi hetekben tapasztalt egyre javuló védőmunka ezúttal is elsőrangú volt, hátterében a bravúrok sorát bemutató Varga Ádámmal.

Kedves László: Nagyon büszke vagyok a fiúkra! Remekül védekeztek, ötletesen támadtak, és a fontos pillanatokban helyén volt a szívük. Várjuk a következő ellenfelet.

Rácz Sándor: Alaposan felkészültek belőlünk a balassagyarmatiak, és jobban akarták a továbbjutást. Megérdemelt a győzelmük.

További eredmények a legjobb 8 közé jutásért:

Csurgói KK (NB I.) – Ceglédi KKSE (NB I.) 29-21

B. Braun Gyöngyös (NB I.) – Balatonfüredi KSE (NB I.) 28-25

Kalocsai KC (NB II.) – Nyíregyháza Nyír-Komplett (NB I/B) 39-34

Hátralévő mérkőzések (december 12-én)

Százhalombattai KE (NB I/B) – Grundfos Tatabánya KC (NB I.)

Mezőkövesdi KC (NB I/B) – Tatai AC (NB I/B)

Pick Szeged (NB I.) – Váci KSE (NB I.)

SZESE Győr (NB I/B) – MKB Veszprém KC (NB I.)

***

A Magyar Kupa negyeddöntőjében a versenykiírás értelmében, ha a párosításkor azonos osztályú csapatok kerülnek össze, úgy oda-visszavágós mérkőzéseken dől el a továbbjutás sorsa, különböző osztályú csapatok esetében pedig az alacsonyabban rangsoroltat illeti a pályaválasztói jog, és egyetlen meccs lesz.

A negyeddöntő sorsolása január 3-án lesz az első mérkőzéseket január 30-ig, az esetleges visszavágókat pedig március 6-ig kell lejátszani.

Kevesebbet hibáztak a vendégek

Balassagyarmati Kábel SE – Ózdi KC 25-29 (11-10)

Balassagyarmat, 200 néző, v.: Heim, Jolántai.

Kábel SE: Síró – Bécsi 2, Piroska 1, Horváth 3, Széles, Varga J. 8, Bán 1. Cs.: VARGA Á. (kapus), Szabó T. 6/2, Varsandán, Tihanyi 2, Szabó A. 1, Kertész, PURUCZKI 1. Vezetőedző: Kedves László. Pályaedző: Demus Dániel.

Ózd: LOSONCZI – Jakab Zs. 1, Panyi, BARTA 11/3, Papp, NYESTE 7, Scitovszky T. 1. Cs.: Nyitrai (kapus), Koscsó 1/1, Harkó 1, Lázár 2, SCITOVSZKY R. 4, Kocsis. Vezetőedző: Váczi Sándor.

Hétméteresek: 2/2, ill. 5/4. Kiállítások: 12 p. (+1 kizárás: Széles, azonnali piros lap ütésért), ill. 12 p. (+2 kizárás: Papp, azonnali piros lap gáncsolásért, és Scitovszky T., a harmadik 2 perces büntetés után).

Az eredmény alakulása: 6.p.: 3-1, 11.p.. 4-6, 23.p.: 7-9, 31.p.: 12-10, 38.p.: 12-15, 42.p.: 15-18, 52.p.: 18-27, 54.p.: 20-29.

Itt, ezen a helyen egy szokványos tudósításnak kellene állnia, benne jegyzőkönyvszerűen a mérkőzés történetével. Hogy ez mégsem így történik most, annak oka a találkozó lefolyásában, kimenetelében keresendő. Egész egyszerűen rengeteg, már-már kabaréba illő jelenet volt az összecsapáson. Nevek említése nélkül: számtalan eladott labda, olykor gyors ellentámadás közben nemes egyszerűséggel az ellenfél kezébe passzolás, százszázalékos helyzetben a kapus céltáblának tekintése, temérdek technikai hiba, benne olyanok, mint kétszer indulás, és labdavezetés közben a játékszer pályán kívülre hajítása. No és rohanás, robogás, mintha egy flúgos futamról készült filmbe csöppentünk volna.

Persze mindezek a résztvevők, a játékosok, a szakvezetők, és a közönség, a lelkes szurkolók számára cseppet sem tűntek nevetségesnek, de a kívülálló szemével tekintve felettébb kényszeres kacajra késztetőek voltak. A rengeteg kapkodás láttán sokszor úgy rémlett, mintha nem is az NB I/B-ben járnánk. Igaz, ez egyszeri alkalom volt, megismételhetetlen ez a produkció, és vélhetően egyik csapat képviselői sem gondolják úgy, tartósan maradnak ezek a hibák, ez a gyenge teljesítmény.

Amiből most az ózdiak jöttek ki jobban. Nem mintha magasabb képzettségű csapat lennének, erről szó sincs, a gyarmatiak ugyanazt a szintet képviselik, egységességben is egyenrangúak a társaságok, de ez egy ilyen este volt október hatodikán.

A két csapatnál ezúttal csak a játékvezetői páros teljesített haloványabban. Főleg akkor, mikor előbb teljesen elhamarkodottan, egy szemlátomást csak két percet érő szabálytalanságért azonnal piros lapot mutattak fel a vendégek rutinos beállójának, Papp Gábornak, nem sokkal később pedig – lehet, hogy eme tévedésüket felismerve, egyfajta „kompenzációként” – szintén egy legfeljebb kisbüntetést érdemlő lökésért a másik oldalon Széles Zoltánt küldték be az öltözőbe. De még sok-sok kisebb-nagyobb hibájuk akadt, és mivel játékvezetői ellenőr is megjelent a mérkőzésen – hazánk egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő sípmestere személyében – biztos buzgón került bejegyzés a jegyzettömbbe.

Kedves László: Az első félidőben eldönthettük volna a mérkőzést, de legalább tizenkét egyértelmű ziccert elhibáztak a fiúk. Azt gondolták a játékosok, elég most csak a mezüket kivinni a pályára, a szívüket, a lelkesedésüket, a koncentráló képességüket otthon felejtették.

Váczi Sándor: Az első félidei rohanásunkkal előkészítettük a második félidő eredményességét. Itt tartunk most: háromból három győzelemnél járunk.

H.H.

Megrúgták Gyarmaton a játékvezetőt

Béres Krisztián hibázott. A Balassagyarmat – Héhalom szombati megyei első osztályú focimeccs játékvezetője rosszul döntött, amikor a mérkőzés hajrájában 1-1-es állásnál a középkörben szabálytalankodó hazai Gaál Balázs mezrángatásáért nem ítélt szabadrúgást. Az akció ugyanis továbbgördült, és a jobb szélen labdát kapó Bódis Martin bevette Vida Máté kapuját.

Csakhogy ezután nem sportpályára való jelenetek zajlottak. Esetünkben teljesen mindegy, hogy jogos felháborodásában-e, a középhátvéd Kárpáti László odarohant Béres sípmesterhez, és hátulról bal térddel, vesetájékon erőteljesen megrúgta – erre tanúbizonyság a Gyarmati Televízió e jelenetről készített felvétele.

A továbbiakban tumultus alakult, ki, de hasonló jelentőségű tettlegesség nem történt már, a bekocogó vendég edző, Szilágyi Albert is igyekezett csillapítani az indulatokat. Béres játékvezető felmutatta a piros lapot Kárpátinak, aki, ha nem fogják vissza, lehet, hogy szemből is lekevert volna egy jókora pofont a bírónak.

A játékvezetői jelentésben a hírek szerint nem szerepel a rúgás szó. Lehet, Béres Krisztián nem érzett túl nagy fájdalmat, ettől függetlenül tény, Kárpáti László Chuck Norris és Bruce Lee babérjaira tört a nagyligeti gyepen. Ha pedig szigorúan ragaszkodunk a szabályokhoz, a játékvezetőnek le kellett volna fújnia a mérkőzést, ráadásul abban a nagy tülekedésben biztos elhangzottak olyan mondatok is a héhalmi futballisták szájából, amelyek nem tűrnek nyomdafestéket, sőt, egyenértékűek a becsületsértéssel, azaz még legalább két kiállítást ki lehetett volna „osztani”.

Mindezek után érdekes Szilágyi Albert lefújás után tett nyilatkozata is, amelyből az hangzik ki, hogy a héhalmi sportvezető szerint a játékvezető szándékosan tévedett a kárukra. Noha, aki ott volt a meccsen, és látta a fejleményeket, tudja, maga a „casus belli”, a tettlegességet okoló akció teljesen semleges területen történt.

Béres Krisztián hibázott. Ám biztos vagyok benne, nem szándékoltan engedte tovább a játékot Gaál Balázs egyértelmű szabálytalansága után. A héhalmiak pedig csak magukat hibáztathatják, ha nem tudnak sportszerű(bb)en viselkedni...

Hegedűs Henrik

Még egyszer a rendőri tájékoztatás „fonákságairól”

Nézem a televízióban Bodnár Zsolt dandártábornok tájékoztatását a három, Szíriában elrabolt magyar férfi kiszabadításáról. Roppant korrekt a „terroros főzsaru”. Csak annyit árul el, amennyit szabad, a titok, végletekig titok marad. De amiről szólhat, választékosan teszi, mi több, érdekes, néha részletekbe menően, néha sejthetően, de az okos szemlélődő számára képszerűen rajzolódnak ki az események. Mindent megtud a néző a lényegről, már amit az emberek tudomására lehet hozni.

No, körülbelül ilyenfajta tájékoztatást várnék el minden rendőrtől a jövőben. Mindegyiktől, beleértve a megyei sajtószóvivőket – inkább, ha kérhetem, helyettük valami igazi szakembert, adott esetben a nyomozás vezetőjét -, a kisvárosi rendőrkapitányt, meg a bűnügyi osztályvezetőket is. Mert itt van, kérem a kutya elásva, itt mondatik meg a „frankó” a dologról, és itt derül ki az igazi különbség a tizenöt-húsz évvel ezelőtti rendőri tájékoztatási rendszer, meg a mai zsaruszóvivői szokások között. Bizony, annak idején az jelent meg a sajtóban, ami az embereket érdekelte, mi, újságírók, igyekeztünk kitapogatni, mire kíváncsi a nép, legyen példa adott esetben Balassagyarmatról a nyírjesi gyilkosság, Mókus „csecsemő-megtalálása”, az Áchim utcai emberölés, vagy egy kisebbfajta rablás. Akkor ment a téma után a firkász, próbálta kipuhatolni a bűnügyisektől a „valót”, és akadt olyan nyomozó – és itt pozitív példaként hadd emeljem ki a hozzám mindig teljesen korrekt és nagyszerű, érdekes információkat folyamatosan szolgáltató Fürjes Bélát -, aki ezt legalább olyan ügyesen tálalta az olvasók elé, mint a fentebb említett Bodnár tábornok a képernyőn.

Elgondolkodom tehát: ebben a nyári „volt erőszak-nem volt erőszak” témakörben, amikor az idegenrendészeti szállón lakó fiatalemberek kerültek – mint utóbb kiderült, ártatlanul – reflektorfénybe, megelőzhettük volna-e az idegek ilyen mérvű felborzolását, az elégedetlenség ekkora fellángolását, a történet politikai tévutakra vitelét és még sorolhatnám. Igen, meggyőződésem, ha a rendőrség nem ilyen szófukar: momentán ugye az esetben a kis hölgy, aki hamis váddal illette a migráns fickókat, már a feljelentést követő harmadik-negyedik napon beismerő vallomást tett. Én, mint újságíró, jó egy héttel később kerestem a megyei rendőrségi szóvivő, aki viszont lényegében nem mondott semmit, holott már konkrét információk voltak a birtokában, elvégre bebizonyosodott, nem volt nemi erőszak, tehát a tény, a pletyka alapja cáfolódott meg. Igen, mondhatta volna a telefonba Dankóné Nagy Éva, hogy keressük meg az illetékes – jelen esetben pásztói – nyomozókat, akik felsőbb utasításra biztos közöltek volna olyan tényeket, amelyek nem ütköznek a nyomozás érdekeivel, amelyek megoszthatóak a közvéleménnyel, ebben a konkrét esetben elég lett volna annyi: a kislány vádja nem bizonyult helytállónak, nem történt az esetben nemi erőszak, de az ügyben a nyomozást tovább folytatjuk. Ez a tájékoztatás teljesen korrekt – lett volna…

De nem volt ilyen! Márpedig a pletyka tovább fonta fonalát, lett belőle nem kis hiszti, és mindenki a „felbujtó firkászra” mutogatott, holott nem csak én voltam a hibás, hanem bizony a rendőrségi tájékoztató fogaskerékben is találhatóak nem kis akadások, talán olajozni kellene. De amíg a legfelsőbb fejesek ezt a „reparálást” nem teszik meg, bizony a pletyka féktelenül szalad – nem csak a balassagyarmati – hírcsatornákon.

Négy nógrádi csapat várja az NB-s kézilabda rajtot

A korábbi kézilabda idénnyel szemben három helyett most már négy nógrádi csapat várja az NB-s osztályú kézilabda bajnokságok szeptemberi rajtját. A közelmúltban az NB I/B-ben már a sorsolást is elkészítették, míg az NB II-ben a csoportbeosztások kerültek nyilvánosságra.
Az új szezonban a Balassagyarmati Kiss Árpád VDSE női csapata is az NB II-ben képviseli majd megyénket. Az Ipoly-parti társaság ugyan hivatalosan csak az ötödik helyen végzett a Heves megyei bajnokságban, de tavasszal már kiváló formában kézilabdáztak a hölgyek, és az országos szövetségben is elfogadták a nevezésüket. - Ezzel sporttörténelmet írunk a városban – kaptuk a tájékoztatást Hegedűs Henrik szakosztályvezetőtől –, hiszen korábban még nem akadt példa arra, hogy a sportág hölgyvonalát bárki is képviselje NB-s osztályban. Tizennyolc éve, az 1994-es újjászervezés óta vártunk erre a pillanatra, és most gőzerővel dolgozunk, hogy biztosítsuk a magasabb szintű szereplés feltételeit.
 A csapatvezető hozzátette, szeretnék megtartani a tavaszi társaságot, de egy-két erősítésben is gondolkodnak, az ebbéli tárgyalásokat hamarosan megkezdik. Több korábbi gyarmati játékossal is megbeszélést folytatnak majd az esetleges visszatérésükről.
 - Annyi biztos, hogy augusztus 13-án, hétfőn kezdjük a felkészülést – folytatta Hegedűs Henrik. – Véleményem szerint a legerősebb, egyúttal a legkisebb utazási költséget igénylő csoportba kerültünk, ahol szeptember végén indul a bajnokság. Fontos, hogy az utánpótlás gárdánkat is feltöltsük, hiszen kötelező a junior csapat versenyeztetése. A felnőttel egyelőre nem lehet más célunk, mint a bennmaradást biztosító hely kivívása. A város férfi kézilabda gárdájánál már a sorsolást is megejtették.
 A Kábel SE az NB I/B Keleti csoportjában a szeptember 22-23-i hét végén az első osztályból kiesett Mezőkövesdet fogadja hazai környezetben, majd a következő héten Egerbe látogatnak a fiúk. A játékoskeretben egyelőre csak José Savón távozása biztos, aki az NB I-es újonc Ceglédhez szerződött, a klubvezetés nemsokára lezárja a tárgyalásokat a kiszemeltekkel, de információink szerint csak akkor közölnek neveket, ha teljes mértékben megállapodtak az új szerzeményekkel. A két salgótarjáni legénység a 2012/13-as bajnokságban újra azonos csoportba került, tehát a szurkolók idén sem maradnak le a Strandépítők-SKC NB II-es „házirangadóról”.

Történt-e erőszak Balassagyarmaton?

Futótűzként terjedt el Balassagyarmaton a napokban, hogy egy tizennégy éves kislányt megerőszakoltak. A városban terjedő különböző hírek én információk szerint az eset a vasúthoz közeli Kecske-ligetben történt, sőt egyesek még az elkövetők személyét is megnevezték – mondván az idegenrendészeti szálláson lakó „menekültek” a tettesek. Arról is hallottak az emberek, hogy a kislány annyira összetört, hogy a dr. Kenessey Albert Kórház pszichiátriai osztályán kezelik. Természetesen megkerestük a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság sajtószóvivőjét is. Dankóné Nagy Éva alezredes azt közölte, jelenleg a nyomozás érdekeire való tekintettel információt nem áll módjában közölni, az ügyre vonatkozóan a későbbiek során tud tájékoztatást adni. Mindez tehát, röviden lefordítva annyit jelent, a rendőrség nyomoz az ügyben, tehát történt valamilyen bejelentés.

Emlékképek egy tóstrandi fergetegről

Azt mondják, - és nem csak mondják, hanem valóban így igaz – a strandkézilabda elsősorban a barátságról szól. Persze akadnak olyanok is, akiknél ez nagyon komoly küzdelem – lehetett rá példát említeni Tarjánban is, ám neveket nem említenék -, de a csapatok nagy többségét haveri társaságok alkotják, akár fiúkról, akár lányokról legyen szó. Erre a barátságra remek példa a Salgótarjáni Strandépítők Közössége. Így ezzel a szóval, így, nagybetűvel: „Közössége”. Ők építették ki a tóstrandi pályákat, ők gondozzák-ápolják folyamatosan, szereztek be „vadiúj”, süppedős homokot, emelték fel a tribünt, aminek tetejéről pompás kilátás nyílt a Karancs erdőkkel borított hegyoldalaira. Dénes Máté, a csoport Benjáminja mesélte nekem, hogy az elmúlt hetekben szinte ott aludtak kinn a strandon, a „konténer-fellegvárból” kiindulva intézték az ügyeket, szervezték, készítették elő a versenyt. Ami valóban pompásra sikeredett. Rácz Viktor, ennek az egész közösségnek az „agya” ráadásul azt is elintézte szombat-vasárnapra – egy korsó sört biztos fizetett érte Szent Péternek -, hogy ragyogó idő kerekedjék a nógrádi megyeszékhely e kies területe fölött és felhő csak imitt-amott jelenjék meg a két nap során. Sok-sok minden érdekességet lehetne kiragadni a fergeteg-forgatagból, én inkább néhány kuriózumot emelnék ki. Jurij Szyepanyenko: a végső győztes jekatyerinodariak kapusa. Igazi orosz medve, díjbirkózó alkat, két méter feletti tornyosulás, engem leginkább Alekszandr Karelinre, a háromszoros olimpiai bajnok legendára emlékeztetett. Egy-egy ívelést oly könnyedén kapott el, mint kaméleon a legyeket. Petreczky Tibor: Hát, legalább egy húszast letagadhat az életkorából, oly fürgén táncolt a homokon. Sőt, még egy kiadós elefántpuszi után is visszatért a csatába, bár nem tudom, hogyan festett a combja hétfőn reggel. A legnépszerűbb hely: Semmi kétség, ez a tribün mellett felállított zuhany volt. Jöttek is sorba az emberek, álltak alá rendületlenül, reggeltől estig. Néha megadta magát a tákolmány, összecsuklott, vagy a csőszerkezet esett szét, de mindig akadt valaki, aki villámgyorsan megszerelte, mert nem maradt sok „holtjárat” a munkájában. Hadfi Bandi fáradtsága: a főszervezők egyike igencsak kimerült vasárnap délutánra. Fogta magát, ledőlt egy padra, hadd szunyókáljon kevéskét. Viskárdi fotómester ezt észrevéve, kattintott néhányat az alvó „bajtársról”, mire Bandi hirtelen lefordult, és huppant egyet a fűbe. Nosza rajta, azért gyorsan feltápászkodott. Rémület közvetítés közben: Megy javában a döntő, fenn a „kakasülőn”, az alkalmi riporterállásban fülhallgatóval a fejemen nyomom az ipart. Egyszer csak balra tekintek, és látom, jön felém egy enyhén ittas ipse. Mi tagadás, csontrészeg volt barátunk, és dülöngélve közeledett felém. Ha rám zuhan, azonnal félbeszakad a közvetítés. Vártam mi lesz: üveges szemmel rám nézett az illető, de botorkált tovább. Aztán egy perc múlva látom, hogy a pálya szélén már egy lengyel zászlóval a vállán csinálja a fesztivált. Szabó Tomika csitítgatta, most nem lenne szerencsés, ha a homokra tévedne. És még lehetne folytatni a sort, lehetne rebegni mondatokat a sportágat talán túl komolyan vevő, és a buliból kimaradó szentendrei lányokról, akiknek azért mentségére szolgáljon, hogy szakmájukban a kontinens legjobbjai, aztán Viskárdi „Bambi” szombat esti jókedvéről, a gyarmati fiúk poénmester-vezetőjéről, Demus Daniról, a száját be sem fogó „szpíkerről”, Mosonyi Józsiról, meg még sok mindenről, ami ide nem fér már el. Lényeg az: itt mindenki jól érezte magát! Salgótarján 2012-ben szervezésből jelesre vizsgázott a strandkézilabdában. Ja, és a fiúknál nyert a Jekatyerinodar, második a Strandépítők gárdája, harmadik a Budaörs, a lányoknál meg szentendrei házidöntőt rendeztek

Miért nincs még női kézilabda bajnok Hevesben?

Habár gyakorlatilag befejeződött már a mérkőzés-sorozat a két nógrádi együttest is felvonultató Heves megyei kézilabda bajnokságban, a helyi szövetség még mindig nem hirdette ki hivatalosan a végeredményt. Ennek oka, hogy az első helyezett személye is igencsak kétséges, amire a Gyöngyösi NKK és a Beszterce DSE Salgótarján egyaránt pályázik. Hogyan fordulhat mindez elő? Történt ugyanis, hogy a jelenleg 20 ponttal álló Gyöngyösi NKK csapata nem játszotta még le hivatalos mérkőzését a Balassagyarmati Kiss Árpád VDSE vendégeként. Gyöngyösön eredetileg novemberben küzdöttek volna meg a felek, ezt halasztották el közös megegyezéssel március végére, amikor is a gyarmatiak 32-28-ra diadalmaskodtak. A tavaszi idényre kiírt visszavágót a március 31-április 1-i hét végén bonyolították volna el, ám ekkor zajlottak a balassagyarmati Városi Sportcsarnok azon felújítási munkái, amelyek a játékteret is érintették, így aztán át kellett „tenni” a rangadót más időpontra. - Mivel mindenki foglalt volt a hét végéken, én a gyöngyösieknek előbb április 30-át javasoltam, gondolván arra, hogy a Munka Ünnepére eső „hosszú hétvége” hétfője alkalmas lesz nekik – avatott be a részletekbe Hegedűs Henrik, a Kiss Árpád VDSE szakosztályvezető-edzője. – Molnárné Somoskőy Réka edző-kolléganő ezt el is fogadta, csakhogy április 22-én, vasárnap délután Cseh Zoltán klubvezető felhívott, és mondta, hogy az nem jó nekik, de mindenképpen játsszunk, valamikor majd hétköznap. Én tájékoztattam, hogy a Városi Sportcsarnokban csak heti egy óra edzésidőnk van, az is szerdán délután 4 órától, amikor a felnőtt kerettagok közül alig ér rá valaki, ő erősködött, nekik mindegy, csak fiatalokból állnak, nekik ez az időpont is jó lenne, kérjünk el egy-egy fél órát az előttünk és utánunk edző társaságtól, és csapjunk össze. Egyértelmű, hogy ebbe nem mentem bele. A gyarmati szakosztályvezető értesítette minderről a hevesi szövetség versenybizottságát, ahol Paulovics Zsolt azzal érvelt, legyenek toleránsak az Ipoly-partiak, és találjanak valami időpontot az összecsapásra. - Interneten keresztül írt üzenetemben két lehetséges dátumot ajánlottam erre Somoskőy Rékának – folytatja a történetet Hegedűs Henrik. – Tudtam, hogy kizárólag hétköznap játszhatunk, és mivel keddtől péntekig a Kábel SE használja esténként a termet, csak a hétfő jöhetett szóba. Tárgyaltam is a Justitia SE kosarasaival, akik beleegyeztek, hogy május 14-én, vagy 21-én, másfél órával később kezdenek, tehát este 18 órakor mérkőzhetünk a Gyöngyössel. Réka nagyon korrekt volt, azt válaszolta, ez se jó nekik. Ezekről is tájékoztattam a hevesi szövetséget, azt kérve, hogy a mérkőzést két pontját adják nekünk, hiszen többszöri egyeztetés után sem fogadták el a vendégek az ajánlott időpontokat. Időközben a Gyöngyös elvérzett a Beszterce DSE otthonában, majd a szezon zárómeccsén, Balassagyarmaton vereséget szenvedtek a tarjániak, így az a helyzet állt elő, hogy a nógrádi megyeszékhely alakulata azonos pontszámmal végzett a mátraaljai társasággal. Az egymás elleni eredmény pedig a Beszterce javára döntötte volna el a kérdést. Persze csak abban az esetben, ha a Kiss Árpád VDSE megkapja a Gyöngyös elleni két pontot. A Heves Megyei Kézilabda Szövetség azonban nem tudott dönteni. Pontosabban egy „salamoni” ítéletet hoztak: mindkét felet, tehát a gyarmatiakat és a gyöngyösieket is hibásnak mondták ki a kézilabda „ütközet” elmaradása miatt, s kihirdették, amennyiben nem egyeznek meg, nem lépnek pályára egymás ellen június 10-ig, akkor a végeredmény 0-0 lesz, 1-1 pontot kap mindkét csapat, így viszont a Gyöngyös pontelőnnyel szerzi meg az aranyérmet. - A május 29-i, Beszterce DSE felett aratott sikert követően én már elbúcsúztam a lányoktól, mindenki a strandkézilabda szezonra készül már – dohog tovább a gyarmati csapatvezető. – Mivel jó pár fővárosi játékos tartozik a keretünkhöz, nagyon nehéz lesz napok alatt leegyeztetni, ha egyáltalán lejátsszuk a meccset. Bár az is igaz, ha már bajnokot avatunk, akkor inkább szeretnénk a salgótarjániaknak kikaparni a gesztenyét, hiszen a játékosok között sok mindenkivel jó barátságban vannak a lányok, és a csapatvezetést is évtizedes szoros kapcsolat fűzi össze. Tehát, ha pályára lépünk (csak épp mikor?!), akkor biztos, hogy hatalmas elánnal, merész harci tűzzel küzdenek majd a lányok. Személy szerint sajnálom Somoskőy Rékát, hogy „keményfejű” csapatvezetője miatt ilyen helyzetbe sodródtak, de ha vereséget szenvednek esetleg Gyarmaton, akkor elsősorban majd erre az úrra mutogassanak. Egyelőre tehát patthelyzet van, a hevesi szövetség hétfőre vár végleges választ a felektől, hogy lesz-e meccs. A Beszterce DSE pedig, mint tétlen-vétlen harmadik fél, figyeli az események alakulását.

Vihar a Sörfesztivál körül

Amióta csak – immáron több mint másfél évtizede – megszervezik a Balassagyarmati Sörfesztivált, azóta akadnak lelkes támogatói és heves ellenzői is. Az egyik oldalon a fő érv tagadhatatlan, a nagy népszerűség, és a gazdasági haszon, a hírnév, a másik fél viszont a bosszantó hangzavar, az elviselhetetlen zaj miatt háborog. Addig nem is volt különösebb baj, amíg az ipari park egyik vállalkozásának telephelyén volt a rendezvény. A legközelebbi lakóház is több száz méterre feküdt, tehát senkinek nem állt útjában, a kiadós sörözgetés után pedig a mámoros állapotban biztos jól esett az embereknek a hosszú séta hazáig. Három éve aztán újfent visszatért a fesztivál régi „közegébe”, a Vizy Zsigmond úti sporttelepre, azaz a „Loksi-pályára”. És itt kezdődtek újra a bajok. Tavaly már annyira feszült volt a helyzet a környéken élőkkel, hogy lakossági fórumot hívtak össze, amelyen megjelent a főszervező, Fazekas János, illetve maga a polgármester Medvácz Lajos is. Első meghökkenésüket az váltotta ki, hogy csak néhány emberre számítottak, ehelyett legalább negyvenen eljöttek, és zúdították panaszáradatukat az érintettek felé. A lakossági akció egyik kezdeményezője, Cserni István elmondta, Fazekas János akkor, megértve talán a felháborodást, és a nagy létszám miatti megdöbbenésében ígéretet tett, hogy a következő esztendőben, vagyis idén, már máshol rendezi a Sörfesztivált. Fazekas Úr ezt biztosan komolyan is gondolta, mutatja ezt az a hír, miszerint úgy másfél hónappal ezelőtt – a Sportcsarnok egyik gondnoka rá a szemtanú – vizsgálódott is a műfüves pálya melletti területen, sőt még arra is gondolt, hogy a focipálya reflektorait hogyan lehetne átfordítani. A közeli horgásztanya gazdái pedig még áramszolgáltatási lehetőséget is biztosítottak volna. Úgy látszik azonban, hogy a szervező meggondolta magát. Lehet, hogy rájött, azért itt komoly tereprendezés szükségeltetik, ami ugye nem olcsó mulatság, de biztosra veszem, ha szólt volna Csach Gábor alpolgármesternek erről a problémáról, ő máris hívta volna a „spanját”, a Trend építőipari céget – hiszen manapság mindent ők csinálnak Gyarmaton – a főnök kivezényel három gépet, és „secc-perc” alatt kitisztul a hely. Bizonyos információk szerint a külvárosi Fáy utcában, egy telephely-tulajdonos is ajánlkozott, ő szívesen beengedi oda a Sörfesztivált, de állítólag előre kérte volna a teljes bérleti díjat, így ez az üzlet is meghiúsult. Maradt megint a „kies” Loksi-pálya. Csakhogy a lakók, a tavalyi ígéretet kérik számon, miszerint ott nem lesz több zajos buli. Cserni István fel is kereste a polgármestert, elmondása szerint Medvácz Lajos tapintatot kért tőlük (a türelem viszont ezek szerint elfogyott!!), mondván, bírják ki azt a pár napot. Erre mondta Cserni úr, ő szívesen vendégül látja édesanyja közvetlenül a pálya szomszédságában álló otthonában a polgármestert, jöjjön el, és próbáljon aludni a Sörfesztivál ideje alatt. Mert igaz ugyan, hogy a sátor jelentősen hangszigetel, vagyis a koncertek zaja nem olyan decibel-mennyiséggel árad szét, de a sok-sok mutatványos „akárki” mind-mind külön muzsikát bömböltet, ami elviselhetetlenül kattog-lüktet a fülekbe, és képtelenség pihenni. Szó mi szó, csattognak az érvek pro és kontra. Cserni István nem győzi hangsúlyozni, gyors megoldást akarnak, nem kívánnak úgy pórul járni, mint tavaly, amikor egy villám-alkalmi rendelettel még a zárás vasárnapjára is meghosszabbították a Sörfesztivál nyitva tartását. Most azt szeretnék, ha sürgősen találnának egy másik helyet a rendezvénynek. Mindegy hol, csak jó távol tőlük. Mert ők, mármint a Vizy-Szent István-Patvarci-Temető utcaiak nem a Sörfesztivál ellen vannak, hiszen megértik, hogy kell ilyen „buli” a városnak, de „az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó” alapon nem vigyék a nyakukra. A kocka tehát forog tovább, és remélhetőleg nemsokára ésszerű megoldás születik.

Sztahanovista MLSZ

Derék Pióker Ignác, ha élne, minden bizonnyal kifejezetten örülne a Magyar Labdarúgó Szövetség (nem is olyan új) jelszavának, amely úgy hangzik: „minél több kis focistát a pályákra”. A magyar sztahanovista mozgalom egykori kiemelkedő alakja saját szellemiségét látná viszont az akciókba, amelyben kis hazai futballközegünkben a mennyiségi szemléletre terelődött a hangsúly. Csakhogy ez az elv amennyire pozitív, már-már „nyalakodó” hangsúlyokkal teli, olyannyira káros vonásokat (is) tartalmazhat és torz változásokat (is) hozhat. Mert anno, a sztahanovisták rendszerének egyik legsúlyosabb hátránya a selejtek tömegtermelése volt, és félő, hogy az MLSZ ugyanebbe a zsákutcába fordul be. Igen, jöjjenek a kis focisták, mérjék fel a képességeket kiváló, a sportágban magasan jegyzett, elismert szakemberek, ugyanakkor viszont kellőképpen szelektáljanak is. Biztos sok a jelentkező, és biztosan elegendő néhány avatott szem, hogy felmérje a tehetséget, avagy ráismerjen a talentummal kevéssé felvértezettekre. Akkor pedig illő odaállni a szülő elé, és azt mondani: „kedves apuka/anyuka, való igaz, hogy a gyermeke nagy mozgásigényű, gyors is, lelkes, is, látszik, hogy sportolásra érett, de a lába a labdával nincs igazán komoly barátságban, már most egyértelműen kijelenthető, nem lesz belőle új Puskás, vagy Albert, de még Dzsudzsák sem.” De az eltanácsolás után jönne az átirányítás is: „tessék átvinni a szomszédos Sportcsarnokba, a kézi-vagy kosárlabdázókhoz, esetleg az atlétákhoz, ott majd kiderül, lehet, hogy a kezével jobban bánik a játékszerrel, és talán egy Császár Gábor még lehet belőle.” Csakhogy nem ez történik. Mivel a különböző labdarúgó utánpótlás-egyesületeknél a tagdíjak java része (ha csak nem mind az utolsó fillérig) az edzők zsebébe vándorol, és nem a működésre fordítódik vissza, a szakembernek elemi, gazdasági, anyagi érdeke, hogy csoportjában tartsa a gyengébb képességű „kisembert” is, hiszen az a pár ezer forint is jól jön a bukszában. Innentől kezdve a „botlábúbb” csemete ott sündörög, nyüzsög az edzésen, ha egy jó egyeneset rúg a lasztiba, a lelkes szülő már komoly fejlődési jelt lát, a tréner meg hevesen bólogat, és persze jól tudja az edző, hogy a többiek munkáját is hátráltatja a fiúcska, de nem törődik ezzel, mert a sajátos érdek mást diktál. Így viszont nem lesz felemelkedés, így szép nagy gyerekseregek lesznek a fociedzéseken, és azért a TAO-pénzek által jönnek a milliók, és lehet a vadonatúj sportfelszerelésekben „gálázni” a települések utcáin, holott azon a bizonyos zöld gyepen a tudás még - vagy egyáltalán – nem mutatkozik meg. És az is egy összetevője ennek a túlzottan anyagias és túlzottan mennyiségi eredetű labdarúgó szemléletnek, hogy ahogy nő-növöget a gyermek, úgy fordul el korunk egyéb szórakozásai (buli-nők-pia, neadjisten drog) irányába, és már akkor a „csicsás” szabadidőruhák ígérgetésével sem lehet visszacsalogatni a pályákra a „süvölvényeket”, hogy aztán oda jusson az ügy, ahol a part szakad, vagyis a mérkőzésre való indulás reggelén úgy kell házról-házra járva „kuncsorogni” a srácoknál, hogy az előző átmulatott éjszaka után hajlandó legyen a tizenhét-tizennyolc éves emberke netán az egyesület színeiben futballozni. Változás kell, de nem abban az irányban, ahogy az MLSZ elképzeli. Ne harc legyen a sportágak meg a klubok közt, hogy ki hány embert tud magához csalogatni, hanem együttműködés, átjárás (van rá példa azért erre már, ha csak kivételként is, Balassagyarmaton), és igenis, vegye a bátorságot az edző, legyen a mester „pucájában” elegendő vér, hogy átirányítsa a tehetségtelenebb jelentkezőt egy másik sportág edzésére. Nos, akkor talán lehet, hogy megleljük az egyik útját a magyar sport sártengerből való kivergődésének.

Miért lenne hazaáruló Nagy Laci?

Ha ez a történet a műveltebb Nyugaton íródna, és az egyik szereplője nem a „turáni átokkal sújtott Magyarország” lenne, akkor az "égegyadta" világon semmiféle komolyabb hozadéka nem lenne. Ha mondjuk, egy holland legény elszerződik franciahonba, aztán annyira megtetszik neki az ottani lét, hogy még állampolgárságot is kap, majd kisvártatva mégis visszatér a szülőföldjére, nincs belőle mutogatás, nincs indulat, nincs haccaccáré, egyszerűen tudomásul veszik, így döntött az illető. Csakhogy Nagy László Magyarországon, a napos Szegeden cseperedett fel, lett érett, válogatott szintű kézilabdássá, akin megakadt a „nagy” Barcelona szeme, és „kitántorgott” Spanyolországba, ahol dédelgetett nemzetközi klasszissá emelkedett. Én még abban sem találok semmiféle hátborzongatót, hogy megkapta a spanyol állampolgárságot, meg spanyol színekben akar szerepelni az olimpián, hiszen azért az ibériai nemzet válogatottja mégiscsak az aranyvárományosok közé sorolandó a tizenkettes mezőnyben, míg a magyarok legfeljebb egy szép pontszerző helyben reménykedhetnek – maximum. Legfeljebb az egész téma adagolásában lehetne találni némi kivetnivalót, mert ezt a döntést, amit ott az agyában meghozott Laci, kerek-perec kijelenthette volna, s nem lavírozik egyfajta (ál)bizonytalanságban hónapokig. A hab a tortán pedig az, hogy visszatér hozzánk kézilabdázni. No, nem Szegedre, hanem Veszprémbe. A nagy magyar sportnacionalizmus és klubsovinizmus a hírre máris felütötte fejét, hogy „visszajön a hazaáruló és még a nevelőegyesületét is sárba tiporja”. Nem kérem szépen. Tessék csak belegondolni, Nagy László harmincegy éves, és a sport világában a harmadik ikszen túli embereknek már nem ajánlgatnak három-négy-öt éves szerződéseket. Őt pedig a pénz mozgatja, és ha Veszprémben többet kap, hát odamegy. És felejtsük már el a „szegediességet”, meg azt, hogy ő már spanyollá lett/lesz. Fogadjuk el a tényt, szurkoljunk majd Nagy Lacinak, ha netán a Veszprémmel Bajnokok Ligáját nyer, tapsoljunk a góljainak, és legfőképpen legyünk európai szemléletűek, ne a nagy magyar nacionalizmus diktálja az elítélő hangokat.

Egy tanári önvallomás margójára

Meghökkenve olvastam a Gyarmati Hírek áprilisi számának címlap-interjúját, amely Zentai Józseffel, a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium történelemtanárával készült. Az egész beszélgetéssel, a válaszok mindegyikével akadt elég bajom, csóváltam is végig a fejem olvasás közben, de a „Mit tart a legfontosabbnak a tanításban” kérdésre adott feleletére még inkább „kiakadtam”. Addig nincs is semmi gond, ameddig ezt mondja: „azt szeretném, ha a történelemtanulás megerősítené őket (mármint a fiatalokat) abban, hogy érdemes tisztességes magyar embernek lenni. Szeretném, hogy egész életükben kötődjenek a nemzeti múlthoz, tekintsék azt értéknek, legyenek büszkék arra, hogy magyarok.” De amikor arra utal, hogy „próbálok az érzelmekre hatni, mert ezt rendkívül fontosnak tartom”, már ott rejlik a háttérben a befolyásolás mozgatórugója. Azaz a teljes választ összerakva arra akarja biztatni Zentai úr a fiatalságot, hogy legyenek „nagy magyarok”, akik magyarságukat fitogtatásnak tekintsék, érzelmi alapon közelítsék meg még a száraz történelmi tényeket is. Ezek után biztos vagyok benne, hogy Zentai József nem csupán buzgó nacionalista, hanem kőkeményen irredenta is. Ő biztos nem úgy tanítja például Trianont, mint az adott korban, az adott 1919-20-as körülmények közötti (sajnálatos) realitást, hanem biztos elhangzik a szájából a „piszkos csehszlovákok”, meg az „undorító Clemenceau” kijelentés. Az pedig, hogy ócsárolja a Kádár-rendszert, azaz azt a korszakot, amely megteremtette számára a tanulás lehetőségét, a diplomaszerzés esélyét, meg azt, hogy először megtapasztalhassa Erdély szépségeit, már valósággal gyomorforgató. Lehet, hogy Zentai József tudja a történelmet, hisz tanítja bőszen a város egyre gyengébb színvonalú (elit???) gimnáziumában, de hogy torz életfelfogást, torz történelemszemléletet ad a fiataloknak, abban biztos vagyok. Persze csak szerintem, az én álláspontom szerint ilyen, bár lehet, sokan igazat adnak nekem. Mert a történelmet nem a mából visszatekintve, kemény „turáni szemlélettel” kell tanítani, hanem igazi, vérbeli européer megközelítésben, úgy hogy tágabb rálátása legyen a gyereknek arról, mi miért, milyen rációk alapján következett be, lett légyen az politikai döntés, forradalom, vagy világháború, és szigorúan abban a korban, abból a szemszögből vizsgálva, amikor az adott esemény-körülmény történt. Mert úgy fog látni tisztán a diák, ha minden oldalát látja a dolognak, nem csak fehéret és feketét, ahogy azt a „nagymagyar” Zentai József táplálja a fiatalok szürkeállományába.

Akkor hogyan is ölték meg Cozmát?

Bár cseppet sem szimpatizálok a személyével, most igazat kell adnom Havas Henriknek, aki az ATV egyik műsorában úgy fogalmazott, a Cozma-gyilkosság másodfokú bírói döntésével szemben a sajtó, beleértve a bulvár – és sportújságírást egyaránt, felheccelte a társadalmat, indulatokat szított. Igen, azért is igaza van Havasnak, mert mindent ott és azon a területen kell vizsgálni, ahol történik. Magyarul egy törvényszéki határozatot pusztán a jog eszközeivel kell vizslatni, nem érzelmi alapon. És ha csak a paragrafusok mentén haladunk, akkor valóban világos, és a tények birtokában reális döntést hozott az ítélőtáblai tanács. Mert lehet, hogy az emberölés végrehajtói és a társai pusztán emberiességi szempontokból, pusztán azért, mert olyan bűnt követtek el, amely a legförtelmesebbek közé sorolandó, megérdemelnék az életfogytiglant, hiszen egy közkedvelt, elismert, szeretett, nagyra becsült férfit, aki igazán, valóban a légynek sem ártott, gyilkoltak meg, két barátját pedig súlyosan megsebezték. Ugyanakkor magam sem hiszem, és az észérveket az indulati kitörések fölé helyezve egyértelműen vallom, az emberölés nem volt előre tervezett, ott, akkor a Patrióta bár előtt hirtelen felindulásból ölt R. Sándor. Megróhat ezért bárki, megátkozhat az egész kézilabda társadalom, de 2009 februájában, azon a szörnyűséges éjszakán egy kocsmai inzultus, egy szórakozóhelyi verekedés végződött véres tragédiával. És ha a magyar jogrendszer behatárolja azokat az ítélkezési kereteket, amelyek az egyes minősítésekkel kiszabhatóak, márpedig a büntetési tétel ez esetben maximum húsz év börtön, akkor nem adható több. A bíróság pedig nem mérlegelheti azon körülményeket, milyen rasszba tartozik az elkövető, ki volt az áldozat, mekkora társadalmi felháborodást váltott ki az eset és még sorolhatnánk. Itt egy jogi döntés született, amit tiszteletben kell tartani, igaz, vitatni lehet, megbélyegezni lehet, elhatárolódni tőle lehet, érzelmileg mindent lehet, a törvény betűje azonban világos és egyértelmű. A kérdés viszont ott marad majd évekig, évtizedekig a levegőben: akkor hogyan is ölték meg Cozmát?

Még egyszer a játékvezetésről

Valami nagy „gikszer” lehet a Magyar Kézilabda Szövetség játékvezetői testületében. Sorra látom az NB I/B-s mérkőzéseket, és alig találkozom elfogadható játékvezetéssel. Ha valaki e tekintetben pártossággal vádolna, mondván balassagyarmatiként elfogult vagyok a Kábel SE-vel, akkor felvilágosítom: én győztes meccsen is buzgón szidtam a játékvezetőt – ha rászolgált arra, márpedig mostanában sok mindenki rászolgál. Itt van például a Natkai Norbert-Szalay Zoltán páros. Annak idején a semmiből jöttek fel, és nagy-nagy meglepetésre túrtak ki az első osztályú keretből egy, a szakemberek, a sípmester-társak által többre taksált, magasabbra hivatott duót, akik közül az egyik nemsokára abba is hagyta a bíráskodást. Aztán Natkai és Szalay eljöttek Balassagyarmatra vezetni. Hozzáteszem egyből, győztes meccset fújtak, ráadásul bravúros volt a siker 2010 októberében a DKC-Miskolc csapata ellen. Csakhogy Szalay játékvezető pökhendi, arrogáns módon viselkedett. A jó szemű, éles fülű firkász, aki ott ült a lelátó hátsó részén, rögtön kiszúrta azt a mondatot, amivel Szalay „sporttárs” az egyik néző reklamálására válaszolt: „Ne pofázz” – hangzott kérlelhetetlenül a szájából, az újságíró pedig jegyezte is fel azonnal ezt a noteszébe, hogy az a mérkőzésről szóló tudósításba is bekerüljön. Ami aztán az interneten, a lap online-rovatában is napvilágot látott. Szalay Zoltán mindezt elolvasta. Hogy maga bukkant-e rá, vagy felhívták erre a figyelmét, máig sem tudom, lényeg az, hogy a játékvezető telefonon megkereste a Balassagyarmati Kábel SE vezetőségét, számon kérve, milyen alapon került be ez a mondat a tudósításba. Ennyire buta lenne Szalay úr? Ennyire nem tudja, hogy a sportklubnak az „égegyadta” világon semmi köze sincs egy független újság hírmondójához? Hogy semmiféle befolyással nem bírtak az újságíró felé, tehát érdemben nem tudtak a cikkben foglaltakhoz hozzá sem szólni? Hogy az újságírót nem az egyesület, a sportcsapat delegálja az adott mérkőzésre, hanem a sajtóorgánum bízza meg a feladattal? Nos, ezt mondjuk elvileg, nem is kell tudnia a „feketeruhásoknak”. Így aztán Szalay Zoltán hoppon maradt. A firkász – jelen esetben jómagam – viszont nem hagytam annyiban a dolgot, nem szerettem volna, ha a Kábel SE-t bármiféle hivatalos elmarasztalás érje a Szövetség részéről, így magával, Cserepes Bélával, a játékvezetői bizottság akkori fejével is beszéltem telefonon, aki arról tájékoztatott, „jól kiosztotta” Szalay játékvezetőt, mondván „inkább a saját tevékenységével törődjön, mintsem azzal, mi jelenik meg róla az újságban”. Nos, eme „fejtágításnak” semmi haszna sem volt, mi több, erősen kétlem, hogy egyáltalán úgy történt-e, ahogy nekem az elnök szóban elmondta. Merthogy Szalay „mester” azóta is büszkén fújogat, női NB I-es meccseket is immár, ráadásul nemrégiben, méghozzá április 14-én újfent ellátogatott párjával Balassagyarmatra, hogy megint kivívja sokak ellenszenvét. Nem csupán magával a ténykedésével. Mert az, hogy sokszor teljesen hiányzott az összhang a két bírótárs között, hogy néha összevissza, sületlenségeket ítéltek, még csak-csak elmenne, de megint arrogáns, sértődékeny, és pökhendi, nagyképű magatartásról tettek tanúbizonyságot. Momentán Natkai perlekedett a nézőkkel, szúrós szemmel kitekintgetve a lelátóra, Szalayról meg messze lerítt a „ficsúr” természete, a „belőlem jön ki a spanyolviasz” érzése. Az eset pikantériája, hogy erre a meccsre ellenőrzést is kaptak. És itt találkozunk egy újabb kilógó lólábbal, ami szerintem valamennyi csapatsportág játékvezetői ellenőrzésére jellemző: a mundér becsülete. Vagyis, az ellenőrök is egykor sípmesterek voltak, tudják mi a „dörgés”, és ha valaki „jól áll a fejeseknél”, annak bizony szépítenek a bizonyítványán, nem rontják le az érdemjegyet, így kerül 80 pont fölé (ami már kiváló minősítésnek számít) a páros, és továbbra is kaphat nívós összecsapásokat. Mert ugye Churchill óta tudjuk, a statisztika az, ami meghamisítható. Magyarul az a személyes érzésem, sőt, már meggyőződésem, hogy Natkai Norbert és Szalay Zoltán addig vezet NB I-es meccseket, ameddig akar, merthogy ők „csókosak” valahol, valakiről, valamit nagyon tudhatnak, ha mai napig ott maradhatnak a tűz közelében. De nincsenek ők ám egyedül, akad társuk még a honi mezőnyben, és e tekintetben csak akkor várható őszinte megtisztulás, ha valóban, az ellenőrök is korrekten, a vizsgált személyek tevékenységének, magatartásának, kétszer harminc perces „attitűdjének” minden szegmensét, minden árnyalatát figyelembe veszik az értékeléskor, és nem hallgatnak a „jószívükre”, vagy a magasabb szintekről érkező „ösztönző jótanácsra”. H.H.

Láttam egy meccset: Nyíregyházi KSK – Balassagyarmati Kábel SE – Gólözön egy flúgos futamon

Nincs unalmasabb időtöltés, mint összeszorított lábakkal egy autó hátsó ülésén utazni jó kétszázhetven kilométert egyfolytában, ebből százkilencvenet a sztrádán. Előtted az aszfaltcsík, előz balról egy Opel, meg egy Ford, hagyod el folyamatosan a román rendszámú kamionok sorát, és mivel éppenséggel a Nagyalföldön hatolsz át, az ablakon kinézve nem látsz mást csak pusztaságot, öntözőműveket, gabonasilókat, néha-néha távolban „a szomszéd falu tornyát”, meg düledező tanyákat, kivénhedt Roburral az udvarán. Ilyenkor jót tesz, ha akad egy könyv az ember kezében, momentán egy Kosztolányi-életrajz, peregnek a kilométerek és peregnek az átolvasott oldalak a szemem előtt. Ha mindehhez a „rémségekhez” hozzávesszük, hogy kitört az április végi kánikula, és délután kettőkor a gépkocsi hőmérőjén már harminc foknál is többet mutat a kijelző, hát valóban az égiekhez fohászkodom, hogy mielőbb gördüljön be a járgányunk a „Buszacsa”, azaz a nyíregyházi Bujtosi Szabadidőcsarnok terebélyes parkolójába. Maga a létesítmény kívülről valóban impozáns, vagy tíz-tizenkét esztendeje jártam itt utoljára, hatalmas hodály képét vetíti az érkező elé, az internet (még) az ország második legnagyobb sportcsarnokának titulálja, de jól tudjuk, hogy azóta megépült a debreceni Főnix. Nemsokára, egy kedves helyi kollégától megtudjuk, hogy a „Buszacsa” csak kívülről mutatja az eleganciát, voltaképpen manapság nincs is gazdája, önkormányzatok és kormányhivatal adják egymásnak a zárnyitogatás jogát, állítólag lenne egy szponzor, aki a klímaberendezést is megjavíttatná, de ahhoz bizony tiszta tulajdonviszonyokat akarna látni. Amikor a Nyíregyháza – Kábel SE meccs megkezdődik, szinte mindent hallani fenn, a "kakasülőn" a tévériporteri állásban. Koppanások, apró zörejek, a parketta nyikorgása, minden felhallik ide. No, nem azért, mintha hipermodern „atmoszféra-berendezéseket” szereltünk volna fel az Ipoly TV nézőinek mind teljesebb kiszolgálása érdekében, csupán alig néhány tucatnyian lézengenek a lelátókon, a kétezres létszámot is elbíró nézőtéren talán négytucatnyi ember mustrálja, mi megy lenn a játéktéren. Ahol ezen a szombat esti „színielőadáson” az első felvonás kezdetén a kellékesek viszik a címszerepet – azaz a felmosófiúk, meg a két játékvezető. Klíma hiányában mindenki izzad, a talaj sem szivacs, hogy elnyelje a vizet, így aztán serényen kell tisztogatni a verejtékfoltokat. A két derék sípmester pedig mintha bealudt volna „idejövet”, hisz ők is átszelték a magyar síkságot, hát butaságok „csimborasszóját” követik el. Még a számolás is gondot okoz nekik, a három náluk gyakran négy vagy öt, lépéshibák sora fölött hunynak szemet, ráadásul horribile dictu(!) kiderül, lyukas a háló, foltozni kell. Előbb Kovács Róbert kapujához érkezik a szabászmester, ollóval meg tűvel-cérnával a kezében, aztán a másik térfélen Gadnai hálóját is igazgatni kell. Szegény magyar válságvalóság 2012-ben! Az eredmény közben döntetlen körüli, azaz hol a hazaiak vezetnek egy találattal, hol egyenlít a vendégcsapat. A Kábel kicsit türelmesebb, kicsit pontosabb játékkal már gólokkal vezethetne, de Savón sem önmagát nyújtja, neki aztán elvileg meg sem kottyan a hirtelen érkezett nyár, de most ő is tompa. Átemelős csel, betör, aztán gyenge lövéssel fejezi be az akciót, Gadnainak minden könnyű zsákmány. Ugyanez az Ipoly-parti sportcsarnokban szemkápráztató gól. Legyen neki is mentség, hogy ő is unalmasan utazott a sztrádán… Az említett első felvonás során serényen élnek egymás hibáiból a csapatok, a játékvezetők pedig olyan „nagyvonalúak”, hogy például Gubó felugrásos lövőcselt hajt végre, aztán lepattint, amibe Tarnavölgyi belepöcköl, az égvilágon semmi sem történik, mégis harsan a síp. Szabaddobás! Ez a meccs náluk sem vonul be a történelem lapjaira, és még csak az összecsapás egyharmadánál járunk. Huszonöt percig kiegyenlített a játék, de ekkor megrázza magát a Nyíregyháza. A kopaszodó szerb Bursac lövi át a gyarmati védőfalat, aztán az ifjú Kovács majd Erdős talál be, szempillantás alatt 11-10 után már 16-11 az eredmény. Ekkor egy kiállítást, majd egy időkérést kihasználva szépít a Kábel, de a slusszpoén a nyírségieké. Felezőidőben 17-13 a hazaiak javára. Szünet után jó húsz percig még a kézilabda magasságairól szól a találkozó, végül tíz percig csak a mélységeiről. A második felvonás elején a házigazdák tartják szépen a két-háromgólos előnyüket, 20-17-nél azonban erőteljes felzárkózásba kezd a Balassagyarmat. Mialatt Horváth két percig csücsül a padon, jön Forgács, majd rögvest a cseresorból pályára „loholó” Bán, később Savón és Piroska, a negyvenharmadik percben ezzel már 22-22 a nagytáblán. Sőt az „ipari mérleg” nyelve át is hanyatlik a túlsó oldalra, Savón újabb indulásával 24-23 a Kábel javára. Izgalmas lesz a végjáték biztosan – gondolja magában a kommentátor – de rengeteg a hiba, eladott labda, miegymás, eltékozolt lehetőségek garmadája itt és ott. A fordulatokra jellemző, hogy az utolsó tíz percre már a Nyíregyháza lép kétgólos előnnyel: 29-27! Ami ezután következik nem más, mint egy kabaréelemekkel kevert flúgos futam, Kellér Dezső és Gábor Andor humoros jelenetek sorát „kanyarintotta” volna papiruszra mindezek láttán. Fékevesztett rohanás indul. És ha az ember siet, hát persze, hogy kapkod. Ebben az őrületben, néha a játék mégis megáll, mert törülni kell, kedélyesen cserélgetik az „átizzadt” meccslabdát, mintha a zsűrielnök valami bazári árus lenne – testalkatra úgy is néz ki. A jő öreg Kanurics, aki inkább emlékeztet egykori nehézsúlyú birkózónkra, Rovnyai Jánosra – mellesleg ő a szumó nagymestere is – mint higanyléptű kézilabdásra, valóságos olimpiai kvalifikációs viadalt rendez Kajdyval meg Guibóval, a közelharc az övé, de hát működik a megelőzés tudománya is. Az újságíró, aki ott fenn, a „munkahelyén” megszokta már, hogy gyorsan kell jegyzetelni, szinte követni sem tudja az eseményeket: 31-30, három másodperc múlva 32-30, újabb öt szekundum és 32-31, ebből rögvest 33-31, védekezés az „ablakban”, nyíregyházi gólra gyarmati válasz. Kedves László hol az ajkát harapdálja, hol csuklómozdulattal sebesebb mozgásra ösztönöz, hol mérgében pukkadozik”, páros lábbal egyfajta ugróiskolát járva a kispad mellett. De Bartha Dénes, a kollégája sem különb ebben, ő valami rongyot vagy "mifenét" szorongat a kezében, lehet, hogy a hibázó játékosait akarja „meglegyinteni” vele, vagy csak a homloka törlésére nem talált alkalmasabb eszközt. Ebben a végjátékban Bursac is csinál „valamit”. Szőke játékvezetőt sértegeti – megjegyzem, a hivatalos dokumentumok szerint a sípmester 42 esztendős, de kábé egy jó hatvanasnak néz ki (távolból és közelről egyaránt), hiába, megcsapta őt az idők „szele” – mire villan a piros lap. Bozsidar barátunk el is hagyja a negyvenszer húszas területet, majd kedélyesen az öltözők felőli ajtónak támaszkodva akar a továbbiakban nézői minőségben közreműködni. Csakhogy mindezt nem hagyja Szőke kolléga, utasítja, menjen ki az ajtón túlra. Nosza ez a parancs sem fog a szerb legényen, kopasz buksijával kikandikál a csapóajtó mögül, az Ipoly TV kameramanjainak legnagyobb örömére. A kiállítás alatt újból fordít a Kábel, Forgács, Savón, majd Teimel következik a szűnni nem akaró góláradatban, ám 34-35-re is van még hazai válasz, a megiramodó Vasas révén. Húsz másodperccel a befejezés előtt Kedves László minden-mindegy alapon időt kér. Mivel a „mikroport” miatt minden szót hallani a magyarázatokból, fülemben én is hallom a kispadi mondókát. A mester belekezdene valamibe, de Savón félbeszakítja, ő viszi most a prímet, ki akarja használni a rutinját, hogy tanácsol, és hátha hallgatnak rá a társak. Nagyon hadar a kubai légiós, töri is a magyart, alig érteni valamit. A lényeg, türelmesen, játék a legvégéig, hogy már ne lehessen rá felelet. Sípszó, indul a támadás. Savón az, aki egyből magára vállalja az ítéletvégrehajtó szerepet, csakhogy neki az egész meccsen gyengébben ment a játék, most sem sikerül átevickélnie a magas nyírségi védőfalon. Óra áll, szabaddobás, Gubó ugrik, lő, ezt Oross védi. Megszólal a duda! 35-35 a végeredmény. Ez a mérkőzés biztosan nem vonul be a magyar kézilabda másodosztályának emlékkönyvébe! Nyíregyházi KSK – Balassagyarmati Kábel SE 35-35 (17-13) Gólszerzők: Bursac 9/3, Tarnavölgyi 7, Szűcs 5, Erdős 4, Kovács Á. 4, Vasas Gy. 3, Horváth 1, Dancs 1, Kanurics 1, ill. Savón 8/1, Gubó 6, Szabó A. 5, Teimel 5, Forgács 4, Szabó T. 2, Piroska 2, Bán 2, Széles 1.

Panaszkodó edzők

Nemrégiben fültanúja voltam két balassagyarmati sportszakember beszélgetésének. Egyikük, egy korábbi kiváló labdarúgó, majd edző, aki jelenleg utánpótlás focistákkal foglalkozik, szinte valóságos panaszáradatba kezdett.
Nehezen fogalmazta meg gondolatait, láthatóan azért, mert nem akart túlságos éles, már-már sértő szavakat kiejteni a száján. Dohogásának legfőbb oka, hogy manapság rendkívüli módon lecsökkent a fiatal „aranylábúak” sportág iránti alázata, mozgás utáni motivációja, munkaszeretete. Épp azt az időszakot éljük így, a januári-februári alapozás tájékán, amikor meg lehet szerezni a kellő erőnlétet, lehet gyakorolni a támadó és védő taktikai elemeket, lehet csiszolni a rúgótechnikát, miegymást, feszülten, lendületesen, lelkesen készülni kell a tavasszal folytatódó bajnokságra. Ennek ellenére alig-alig lézengenek a pályán a gyerekek, két kéz ujjai elegendőek arra, hogy megszámlálják a foglalkozásra jelentkezőket, ráadásul úgy nem lehet tervszerű munkát felépíteni, ha azt sem tudja a mester, hány tanítvánnyal is számolhat esetleg a következő edzésen. Azt is említette a „kolléga”, hogy míg a kisebb korban, a tizenhárom és tizenöt éveseknél nincs ekkora gond, ott még lehet nívós, igazán érett munkát végezni, addig az idősebbeknél, tizenhét-tizenkilenc évesen már intenzíven jelentkeznek a problémák, és ami „horribile dictu”, a legszörnyűségesebb az egészben, hogy már a felkészülési meccsek sem mozdítják ki őket jobban a kényelemből. Míg régebben alig várta a kis focista, mikor húzhat újra csukát, öltheti magára a mezt, futhat ki a gyepre a társakkal, addig ma éppen-hogy alig-alig tudnak kiállítani tizenegy embert az edzőmeccsre, hogy egyáltalán meglegyen a kezdőcsapat.
Miközben ezeket a szavakat hallgattam, azon morfondíroztam, hogy bizony ezen az állapoton azok a híres-hírhedt TAO-pénzek sem enyhíthetnek. Jöhetnek ebbe a sportágba zsíros milliók, végre (esetleg) feladatukhoz mérten fizethetik meg a szakembereket, a támogatásokból vehetnek gyönyörű felszereléseket, hipermodern, a legfrissebb módszereknek megfelelő eszközöket, labdákat „dögivel”, a fiatalok motivációja, sportág iránti kedve nem fog változni. Mert ma már a másod – vagy harmadosztályban, tehát amatőr szinten kevés az, hogy új garnitúra szerelésekkel, tiszta fényes melegítők ígéretével csábítanak pályára tehetségeket. Bezzeg, ha a gyerekek pénzt kapnának azért, hogy sportolnak, akkor talán… De azt inkább ne éljük meg!
És a végszó: ha a fentebb említett edző dohogásai teljes mértékben megállják a helyüket – márpedig miért ne állnák meg, hiszen tapasztalatból beszélt -, netán távolabbi kilátásokban is marad ez a tendencia, és az életkor emelkedésével együtt csökken a folyamatos, tervszerű focizás iránti kedv és vágy az emberekben, annak kárát a vezérhajó, azaz a felnőtt csapat fogja látni. Ha nem előbb, hát később…
H.H.

Ne legyen Balassagyarmat „Csikágó”!

Délelőtt az egyik legnépszerűbb közösségi portálon olvasom a hírt, amelyet egy balassagyarmati fiatalember tett fel, s több ismerőse meg is osztott: szombat éjjel kutyasétáltatás közben ismeretlenek megtámadták, fegyvert fogtak rá, aztán dulakodás kezdődött, közben eldördült a pisztoly, a golyó pedig átment a fiú karján.
Először nem akartam hinni a szememnek, mondván biztosan csak olyan „figyelemfelkeltő kacsa”, amiből akár százszámra is lehet hasonló internetes oldalakon. Akkor kezdett szöget ütni a fejemben, hogy tényleg megtörténhetett az eset, amikor egyre többen és többen osztották meg a fiú üzenetét a világhálón. Aztán olvastam a Népszava és egyéb lapok online rovatában: igen, a határátkelő körforgalmánál lévő aluljáróban volt a támadás, szlovák suhancok (vagy akárkik) támadtak a fiatalemberre, aki védekezett, és közben lőttek a karjába – még szerencse, hogy nem súlyos a sérülés, de akár tragédia is történhetett volna.
Még akkor sem szaladna át a híren a Balassagyarmaton lótó-futó, ott mindennapjait élő emberfia, ha csak elvétve, hébe-hóba, évente legfeljebb egyszer lenne hasonló bűneset a városban. Csakhogy nem ez volt az egyetlen a közelmúltban. Emlékezzünk csak, a múlt esztendő utolsó napjaiban a „közösségi szálláson” tartózkodó két jómadár csapott balhét a városközpontban, kötekedtek két helybélivel, aminek kis híján itt is véres vége lett. Vagy azt az esetet is említhetném, amikor egy szomszédos faluban lakó, sihederekből álló banda egyik tagja késelt meg egy fiút a Kossuth utcában. Mondjuk ki tehát: elég volt!
Újságírói pályafutásom húsz esztendeje alatt mindössze háromszor találkoztam gyilkossággal: 1996-ban a nyírjesi emberöléssel, aztán 1997 tavaszán, amikor a kórházi kezelésről hazatérő asszony vágott baltát a férje nyakszirtjébe, majd amikor Mókus, a közismert guberáló talált halott csecsemőt az egyik szemetes kukában. Azóta hasonlóan súlyos cselekmény nem volt Civitas Fortissimában. Hát ne is legyen több, kedves rendőr bácsik! Figyeljenek oda az eddigieknél is jobban!
Ne legyen Balassagyarmat az észak-magyarországi „Csikágó”!
H.H.

Civitas Fortissima napján

Előre is szeretném leszögezni, cseppet sem ünneprontó szándékkal írom e sorokat, és kijelentem, rendkívül büszke vagyok arra, hogy a Legbátrabb Város szülötte vagyok, de én valahogy egészen másként viszonyulok Civitas Fortissima napjához, mint a „hivatalos” változat.
A rendszerváltás óta számos rendezvényen részt vettem január 29-én, nyomon követtem az ünnep „színeváltozásait”, attól függően, mikor melyik politikai platform tagjai ültek a városházi nagyterem székein. Álláspontom mit sem változott azonban az idők folyamán.
Sajnos, mára, a harmadik évezred második évtizedének elejére sok hamis pátosszal töltődött fel 1919 téli eseményeinek emléke. Sokkal inkább előtérbe került az irredentizmus, felerősödtek a soviniszta hangok, amelyek aztán még egy film formájában is teret nyertek, az ünnepségek külső megjelenésében, résztvevőinek viseletében is jelezve az elferdült szemléletet.
Történelemhez – remélem – értő emberként úgy vélem, a múlt minden egyes eseményét, annak összefüggéseit kizárólag az adott történelmi időszak körülményeit tekintve, az adott kort szemlélve kell megvizsgálni. Meggyőződésem, hogy e vidéki kisváros lakosai, a polgárok, vasutasok, katonák közül csak néhány ember tudta, tudhatta pontosan, milyen politikai változások zajlanak az országban, mifajta erjedés megy éppen végbe 1918-19 fordulóján, nagyobb részüknek fogalmuk sem volt arról, hogy ebben a zűrzavaros, percről-percre, óráról-órára forduló, ultimátumokkal, követelésekkel, békevággyal és harci tűzzel kevert világban mely politikai irányvonal ragadja magához a kezdeményezést. Ők akkor az életükért, a létükért harcoltak, jöttek az ismeretlen betolakodók, az idegenek, akik biztos rosszat akarnak, akikkel szemben meg kell védeni a házukat, családjukat, városukat. Nem foglalkoztak azokban a napokban azzal, kik jöttek, csak az járt a szemük előtt, vissza kell verni őket, kotródjanak innen. Mit törődtek ők azzal, hogy éppen mifajta vonalakat húznak elegáns öltönyben feszülő politikusok, nem érdekelte őket ki az a Benes, ki az a Masaryk. Harcoltak, igaz szívük által vezéreltetve, és Petrovics és Rózsa urak életüket is áldozták ezért.
Később persze jöttek olyan korszakok, amelyek vagy túlságosan felmagasztalták e helyi harcok jelentőségét, vagy teljesen elhallgattatták, és ahogy manapság is, a kívülálló, az ismeretlen nem is alkothat teljesen valós képet Civitas Fortissima napjáról, mert újfent akadnak hamis részletek a jelenlegi körítésben, nem kis irredentizmussal, túlbuzgó hazafisággal, átkos sovinizmussal fűszerezve.
Vegyük észre tehát, hogy egy közös Európa tagjai vagyunk, immár nyolcadik esztendeje, ahol nincs helye a "honfivirtusból" eredő egymásra mutogatásnak. Nem azt kellene tehát hangoztatni, hogy az átkozott csehszlovákok (ilyen nép nincs is, csak egy államkonglomerátum volt) el akartak venni egy darabot a magyar földből, nem azt kell hangsúlyozni, hogy ezzel a tettel is sikerült a trianoni szerződésen „rést ütni”, hanem tisztelettel kell megemlékezni egy kisváros hőseiről, akik az adott kor parancsát követve, az adott történelmi helyzetben, a betolakodók ellen vették fel a harcot. Akik semmit, az égvilágon semmit sem foghattak fel tettük akkori és későbbiekben komolyabban megmutatkozó hazai és nemzetközi jelentőségéből. Ők nem történelmet akartak csinálni, csak a saját kis életüket megmenteni!
Egyszer, egyetlen egyszer szeretném majd ezt hallani egy ünnepi szónok szájából, aki majd nem pillanatnyi politikai sugallatok által irányítva mondja beszédét, hanem végre valós, reális, európai mércéjű véleményt alkot, netán közösen koszorúz a szlovák nemzet képviselőivel, akikkel békében egymás mellett kell élni, nem ordasként fitogtatni a másik felé a vasvillát.
Hegedűs Henrik

Kerényi és Madách

A minap interneten érkezett hozzám meghívó a Nógrád megyei Madách-ünnepségre. Tudvalévő, legalábbis kulturális berkekben ismert, hogy ilyenkor, január közepe-vége táján a magyar művelődés – illetve művészettörténet három kiválósága kap elismerést – Madách-díj formájában -, amit a nógrádi (vár)megyei önkormányzat első embere ad át egy balassagyarmati ceremónia keretében. Idén sincs ez másként, ám a háromból két díjazott személye a szememben, s egyben az értékítéletemben finoman szólva is „kicsapta a biztosítékot”. A két díjazott jóember ugyanis nem más, mint Jankovics Marcell, aki ugye a széles közvélemény előtt legfőképpen míves rajzfilmrendezéseiről híres, valamint Kerényi Imre, akit színidirektorként ismer kis hazánk színe-java. Még Jankovics kiválasztása úgy-ahogy „elmegy”, azaz nem minden téren kifogásolható, noha tudjuk, hogy a másfél évvel ezelőtti remekbe szabott „narancsos forradalom” hű fegyverese és ezt nem is titkolja, ám szakmai tevékenysége, a Madách-életműhöz való kapcsolódása sem kifogásolható, mi több, puszta emberi, személyes viselkedésmorálja is európai mércéjű.
Ami manapság Kerényi Imre „pajtásról” – bár pajtása neki nem vagyok, de mivel szívből gyűlöli azokat, akik piros nyakkendőben töltötték gyermek-és ifjúkorukat, hát már csak dacból megadom neki ezt a „kommunista megtiszteltetést” – már az én szememben lehull minden európai méltóság. Sőt, megkockáztatom, miután hallottam számos beszélgetést vele, hogy pszichésen kissé zavart elme, valahol a zseni – mert hisz színházművészeti eredményei, kvalitása, rendezői teljesítménye, pusztán eme szakterület szintjén elismerésre való – és az őrült határán keresendő az ő jelleme. Mert ugyan, hogyan lehet giccsszerű, de a mai politikai vonulatokat és áramlatokat messzemenően szolgalelkűen kiszolgáló kiállítás-szörnyűséget összehozni, aminek nemzetünk egyik legfényesebb múlttal rendelkező képtára még otthont is ad! Meg persze ő az, aki szorgalmasan majmolja az új alaptörvényt, szinte szerelmesként csókolgatja a preambulumát, még asztalt is címez neki, ez a viselkedés valóban már-már derék Mátyás királyunk „udvaribolondjának” szintjét képezi.
Szóval ez a megrögzött jobboldali, elvakultan mindent nem narancsos fejleményt zsigerből gyűlölő, az orbánista hatalom malmait kézzel-lábbal kimerülésig hajtó, szolgalelkűségben egy országnak példát adó Kerényi Imre kap idén Madách-díjat.
Tessék már észrevenni, hogy nem érdemli meg!
De hát ez is a narancsos rémuralom terméke!
H.H.

Juss ami nincs! - Pénzükért pereskedő focisták

Több mint másfél éve várnak a pénzükre az egykori NB I/B-s balassagyarmati labdarúgócsapat játékosai. Időközben a Nógrád Megyei Bíróság másodfokon megállapította, hogy a csapatot működtető Balassagyarmati Futball Kft-nek meg kell fizetnie a tartozást, ám a társaság felszámolás alatt van, ráadásul vagyona sincs. Így most a focisták és ügyvédjük az önkormányzat, mint százszázalékos tulajdonos háttérfelelősségét szeretné megállapítani, hogy talán onnan megkaphassák a forintokat. A patthelyzetből azonban jelenleg úgy tűnik, nincs kiút.

A balassagyarmati sporttörténet dicsőséges lapjai íródtak 2002 és 2004 között. Ekkor szerepelt ugyanis az NB I/B-ben az a labdarúgó csapat, amely hétről-hétre ezreket vonzott ki a Nagyligeti Stadionba, akiknek a kedvéért átalakításokat hajtottak végre a sporttelepen, akiknek egy-egy látványos megmozdulására vállalkozói pénztárcák nyíltak, s akiknek a nevét szurkolók skandálták hosszasan a remekbe szabott gólok után. Ez az együttes olyan nagymúltú gárdákat győzött le, mint a Honvéd, vagy a Vasas.
De az is kijelenthető bátran, hogy ennek a csapatnak a két másodosztályú idény alatt sohasem volt biztos anyagi bázisa. Mivel profi klubról volt szó, az önkormányzat százszázalékos tulajdonrészével megalakult a Balassagyarmati Futball Kft., amelynek a menedzsmentje az állandónak számító önkormányzati támogatás mellett igyekezett olyan szponzorokat maga mellé állítani, akik tekintélyes összegű támogatással segítik a futballcsapat szereplését.
Nos ez volt az, ami a nehézségeket okozta. Az első évadban a Nagy László vezette klub még a nógrádi származásával annyira büszkélkedő, kétes hírnevű tévésztárt, Fehér Anettet, alias Anettkát is beszervezte, hogy aztán a játékosok a hátukon viselhessék a névadó szponzor nevét. Aztán persze kiderült, az egész „anettkás” történet inkább a mese világába tartozik, hamarosan ismét gondok következtek, mi több, a 2003-ban távozó klubvezetés nagy adósságállományt hagyott utódaira.
Felesleges itt, ezen a helyen különféle számokkal dobálózni, lényeg az, hogy az önkormányzat a 2003/2004-es idényre szintén támogatásáról biztosította az újjáalakult, s immár Czékus Lajos egykori MLSZ-főtitkár irányításával működő futball káeftét. Két részletben harminc-harminc millió forintot ígértek, aminek aztán, az önkormányzat anyagi problémái miatt csak az első felét fizették ki.
Mindeközben a Czékus-team igyekezett új, tehetős támogatók után nézni, mivel a csapatot meg kellett erősíteni, s a frissen szerződtetett edző, Kis Károly is kívánságokkal állt elő – mármint az új igazolások terén. Ráadásul jelentkezett egy önjelölt, pásztói származású vállalkozó, aki szintén ígért fűt-fát. Mire azonban az ígéretekről kiderült, hogy „kacsa”, addigra szépen-lassan túlköltekezett a klub, a játékosokkal aláíratott szerződésekben emelkedtek az összegek, a bevételek bezzeg nem hullottak kemény bankókötegenként a kasszába. Ezek után egyáltalán nem csoda, ha egyre késtek, majd 2004 tavaszától elmaradoztak a fizetések.
A labdarúgók, tény és való, nagy-nagy türelemmel viseltettek a fennálló állapotok iránt. Olyannyira, hogy a tényleges keresetük megkaparintása nélkül bravúrokat értek el a bajnokság utolsó szakaszában, s egészen a nyolcadik helyig araszoltak fel a tabellán, az utolsó fordulóban pedig a bajnok Budapest Honvédot a Bozsik stadionban múlták felül.
Ekkor azonban már a klub végóráit élte. Az önkormányzat, látva a kezelhetetlen helyzetet, az adott pillanatban legkézenfekvőbbnek tűnő megoldást választotta: visszaléptette az együttest. Az MLSZ fennálló szabályzatai alapján ez két osztállyal való visszacsúszást jelentett, magyarul az NB III-ban folytathatta csak a társaság.
És itt vált ketté a történet, ami azért még több ponton összekapcsolódott. A BSE új vezetéssel, és a régiek közül csak három játékost, Lenkey Gábort, Mohácsi Lászlót és Zolnyánszky Norbertet megtartva, Szalai István edzői irányításával szerepelt, egyre jobb formát mutatva az NB III. Mátra csoportjában. A távozó NB I/B-s mag nagy része pedig – elkerülve más csapatokhoz – előbb fontolgatta, majd el is indította a pereskedést, kérve jogosnak vélt jussát, amire 2004. tavasza óta várnak.
Az indítványt még tizenheten adták be az első fokon eljáró bírósághoz, később azonban már csak nyolcan, végül csupán hárman maradtak: Szabó Csaba, Palaticzky Szabolcs és az edző Kis Károly.
És ekkor jött a csattanó! A pereskedők arra gondoltak, nem csak a futball kft.-t marasztalja el a bíróság a kifizetetlen pénzek miatt, hanem megállapítja az önkormányzat, mint százszázalékos tulajdonos mögöttes felelősségét is. Ám végül csak a kft.-t kötelezték a tartozás megfizetésére, ugyanakkor a bírósági határozat szerint az önkormányzat a kft. tevékenységét mindvégig pozitívan befolyásolta.
A hármas azonban nem adta fel a harcot: polgári peres eljárást kezdeményeztek, a fentebb említett mögöttes felelősség megállapítására, de ez nem sikerült. Így az utolsó lehetőséget választották: felszámolást kértek a kft. ellen. Ebben azonban, mint utóbb kiderült, az APEH megelőzte őket. (Időközben azonban, 2005 márciusában – nem sokkal a jogerős bírósági határozat megszületését követően – Czékus Lajos lemondott a Balassagyarmati Futball Kft. ügyvezető igazgatói posztjáról, ezzel lényegében meg is szűnt a társaság tevékenysége.)
Rövid időn belül – úgy tűnik – az edző és játékosok nem juthatnak a pénzükhöz. Az üzleti tevékenységet gyakorlatilag már nem végző futball kft.-nél a felszámolást végző miskolci cég nem tud majd vagyont felmutatni, így a hitelezői igényeket sem lehet majd teljesíteni. Ekkora pedig egyszerűen szólva – pénz az ablakban.
Vagy mégsem? A hírek szerint a futballisták ezután sem adják fel, továbbra is küzdenek a mögöttes felelősség megállapításáért. Hogy majd az önkormányzat fizessen a hitelezőknek. Ehhez azonban mindenképpen új bírósági határozat szükséges.
A juss tehát jár, de voltaképpen nincs. Még nincs. A gyarmati futball pedig ismét egy osztállyal alacsonyabbra huppant, a megyei első osztályba.
„Köszönhetően” a felszámolás megindulásának.
A futballisták az elmúlt másfél évben több alkalommal, rengeteg fórumon igyekeztek hangoztatni igazukat, feltárni a közvélemény előtt, miért is dühösek. Idő közben többen belefáradtak a pénzük megszerzéséért folytatott, s jelenleg szélmalomharcnak tűnő küzdelembe, ám Palaticzky Szabolcs és Szabó Attila – korábbi edzőjükkel, Kis Károllyal vállvetve még látnak reményt.
„Mi már nem adjuk fel, hiszen a pénzünk jár nekünk. Féléves fizetésemet nem hagyom elveszni, hiszen ,míg nem kaptam egy árva vasat sem, addig is jártam edzésekre, játszottam a meccseket, rengeteget áldoztam arra, hogy a hétvégéken sikereket érjünk el, s közben az erőfeszítéseimért nem kaptam cserébe semmit” – nyilatkozta a minap a sajtóban Szabó Csaba. Hasonlóképpen vélekedett Palaticzky Szabolcs is, aki ugyanitt hozzátette, bízott Lombos István polgármester ígéretében, hogy megkapja a pénzért, ezért küzdött becsülettel az utolsó fordulóig, amikor a Kispestet idegenben fektették két vállra.
Megkerestük Kis Károlyt, aki ma Szolnokon edzősködik, de ő egyelőre nem kívánt nyilatkozni, hanem azt tanácsolta, forduljunk a jogi képviselőjükhöz, dr. Sike Józsefhez.
- Amikor felvállaltam a focisták ügyét azonnal láttam, hogy előzőekben rossz jogszabályra hivatkoztak, amely az önkormányzatot akkor marasztalja el, ha bizonyított a közreműködése a fizetésképtelenség előidézésében – fejtegette az ügyvéd. – Ellenben én azt javasoltam, ugyanennek a törvénynek egy másik bekezdésére hivatkozzanak. Ebben az áll, ha elindul a felszámolási eljárás az adós ellen, s a felszámoló megállapítja, hogy nincs vagyona a káeftének, akkor bizonyítható az önkormányzat mögöttes felelőssége is. Abban a pillanatban tehát, amint letisztul a kép, a szükséges lépéseket megtesszük, s peres úton követeljük a játékosok jogos jussát az önkormányzattól.
Felhívtuk hát Vodila Józsefet, a felszámolást végző cég biztosát, hogy tájékoztasson bennünket az eljárás jelenlegi állásáról.
- Mivel július 21-én jelent meg a Közlönyben a felszámolás megindítása, ettől kezdve negyven napos határidőn belül jelentkezhetnek a hitelezők. Ez a negyven nap nemrégiben járt el, s jelenleg az adatok folyamatos feldolgozása folyik. Czékus Lajos ugyebár március 31-től megvált a kft. ügyvezetői posztjáról, ezért a tulajdonos önkormányzattól kérjük be az iratokat. A tevékenységet záró mérleg még nem készült el, tehát időt vesz igénybe, míg véglegesen megállapítjuk, van-e egyáltalán vagyona a futball kft.-nek. Nem tudok határozott időpontot mondani az eljárás befejezésére, minden attól függ, milyen rendezett iratállománnyal szembesülünk. Akad számos bizonytalan, kérdéses, bonyolult pont ez ügyben, egy hónap múlva bár bővebben tudok beszámolni, meddig jutottunk.
Lombos István egyáltalán nincs elkeseredve, mert a focisták és edzőjük újabb pert helyeztek kilátásba.
- Én egyelőre ahhoz tartom magam, amilyen döntést a másodfokú bíróság hozott jogerősen: ezek szerint a káefté tevékenységét mindenkor pozitívan befolyásoltuk. A mögöttes felelősséggel kapcsolatban pedig kijelenthetem, mivel az önkormányzatnál senki sem látta el kézjegyével a kifizetésekről szóló papírokat, ezért nem vonhatnak bennünket felelősségre. Tudom, hibáztam akkor, amikor megígértem a játékosoknak, hogy megkapják a pénzüket, de határozottan állítom, jóval előnyösebb szerződéseket kötöttek a labdarúgókkal, mint azt a pénzügyi helyzet alátámasztotta volna. Kíváncsian várom a felszámolási eljárás eredményét, addig is rendszeres kapcsolatban állunk a felszámolóbiztossal, az általa igényelt valamennyi iratot eljuttatjuk hozzájuk. Szeretném, ha mielőbb lezárulna az ügy, hogy már csak a gyarmati labdarúgás jelenére kelljen koncentrálnunk.
Egyelőre tehát a várakozásé a főszerep. Ami lehet, hónapokig tart még. A játékosok pedig továbbra is futnak a pénzük után. De nem a saját hibájukból.

Balkáni érzés

A minap furcsa, balkáni érzés lett úrrá rajtam. Mintha nem is Közép-Európában, Magyarországon, Nógrád megyében jártam volna, hanem Szerbiában, Albániában, vagy esetleg még délebbre.
Történt, hogy Pösténypusztára, Szécsény „külvárosába” autóztunk ki barátommal. Alig értünk be a településre, amikor a helyi „főutca” sarkán egy öt-hat év körüli fiúcskát pillantottunk meg. A srác éppen húzta fel a nadrágját, s előbb döbbenten, majd egy pillantás múlva már rendkívül önérzetesen nézett farkasszemet velünk. Az út szélén, a járdán pedig ott barnállott legutóbbi „teljesítményének” nyoma. Nem, kérem szépen a fiú egyáltalán nem lepődött meg rajtunk, arcán semmi szégyenérzet sem volt, sőt, mintha még büszke is lett volna művére.
Először jót nevettünk a helyzeten, azt boncolgatva, vajon mennyivel jobb lett volna, ha fél perccel korábban érünk oda, s maradt volna időnk lefotózni a jelenetet. Aztán barátom jobban elgondolkozott és így szólt: bizony, bizony, Nyugaton ez nem fordulhat elő. Nemrégiben kis burgenlandi körúton járt a családjával, s ott – pedig csak egy köpésre van határunktól – nagy-nagy tisztaságot és előzékenységet talált. Ott nincsenek nadrágjukat letoló piszkos-ápolatlan fiúcskák, ott a permetező parasztember leáll a gépével addig, míg elhalad mellette a kerékpáros – nálunk talán kap is egy dózist a szemtelen bringás – és még sorolhatnánk.
Unió ide és oda, Magyarország még nem érte el a nyugati színvonalat. De nem is fogja mindaddig, míg a pösténypusztai főutca piszkítását effajta elhanyagolt külsejű, mezítlábas fiatalok végzik el. Addig közelebb lesz hozzánk a Balkán, mint Burgenland.
Aki aztán úgy, „a’la natur” letojják a világot.

Lógósok

Hétköznap reggel. A gyarmati városháza dallamai nyolc órát jeleznek. A diákok már legalább tizenöt perce az iskolapadot koptatják. Pontosabban nem mindenki. A polgármesteri hivatallal szemben, az egyik közkedvelt szórakozóhely pincehelyiségbe levezető lépcsőjén talán féltucatnyi tizenéves várakozik. Az ajtó zárva, várják a bebocsáttatást. Közben persze vihognak, nevetgélnek, trágár kifejezések hagyják el a szájukat. Aztán amint nyílik az ajtó, mint valami nyáj, betódulnak a melegre, s hozzálátnak délelőttre kitűzött fő feladatukhoz: kólázással és pöfékeléssel egybekötött játékgép-nyúzáshoz, természetesen az előbbinél még nagyobb hangmagasságban kieresztve magukból a fáradtgőzt.
Lógósok. Biztosan valami doga elől menekülnek, vagy csak kitört rajtuk a nagy szeptember végi alattomos kór, a suliundor. Ők már rutinos rókák, sportot űznek az iskolakerülésből, és persze nincs senki, aki komolyan felelősségre vonja őket.
Emlékszem, annak idején, amikor én középiskolába jártam, még nagy számnak számított egy-két lógás. Barátaim megtették azt, hogy szünetben elbújtak a padlástéri tanterem végében lévő kis sutban és ott vészelték át a negyvenöt percet. Persze ezt csak annál a tanárnál tehették meg, aki nem vezetett szigorú hiányzási névsort. De mi nem bóklásztunk tétlenül fel és alá a városban, nem játszottuk el nyilvánosan, a járókelők szeme láttára, hogy milyen büszke cselekedetnek tekintjük, micsoda heccnek, virtusnak értékeljük a lógást. Ezzel szemben a ma fiataljai már nem bujkálnak, nem húzódnak be sarkokba, nem rejtőznek a ligetben, ők kidüllesztett mellel várakoznak a kocsma előtt.
Nem is olyan régen jómagam is láttam tanárokat és rendőröket, amint közösen razziáztak a délelőtti forgalomban, figyelték, ellenőrizték, „igazoltatták” a lógósokat. Ismét be kellene vezetni, vagy még jobban megszigorítani ezt az intézményt, mert már tényleg sok, ahány iskolakerülővel találkozik manapság reggelente az ember.