Sztahanovista MLSZ

Derék Pióker Ignác, ha élne, minden bizonnyal kifejezetten örülne a Magyar Labdarúgó Szövetség (nem is olyan új) jelszavának, amely úgy hangzik: „minél több kis focistát a pályákra”. A magyar sztahanovista mozgalom egykori kiemelkedő alakja saját szellemiségét látná viszont az akciókba, amelyben kis hazai futballközegünkben a mennyiségi szemléletre terelődött a hangsúly. Csakhogy ez az elv amennyire pozitív, már-már „nyalakodó” hangsúlyokkal teli, olyannyira káros vonásokat (is) tartalmazhat és torz változásokat (is) hozhat. Mert anno, a sztahanovisták rendszerének egyik legsúlyosabb hátránya a selejtek tömegtermelése volt, és félő, hogy az MLSZ ugyanebbe a zsákutcába fordul be. Igen, jöjjenek a kis focisták, mérjék fel a képességeket kiváló, a sportágban magasan jegyzett, elismert szakemberek, ugyanakkor viszont kellőképpen szelektáljanak is. Biztos sok a jelentkező, és biztosan elegendő néhány avatott szem, hogy felmérje a tehetséget, avagy ráismerjen a talentummal kevéssé felvértezettekre. Akkor pedig illő odaállni a szülő elé, és azt mondani: „kedves apuka/anyuka, való igaz, hogy a gyermeke nagy mozgásigényű, gyors is, lelkes, is, látszik, hogy sportolásra érett, de a lába a labdával nincs igazán komoly barátságban, már most egyértelműen kijelenthető, nem lesz belőle új Puskás, vagy Albert, de még Dzsudzsák sem.” De az eltanácsolás után jönne az átirányítás is: „tessék átvinni a szomszédos Sportcsarnokba, a kézi-vagy kosárlabdázókhoz, esetleg az atlétákhoz, ott majd kiderül, lehet, hogy a kezével jobban bánik a játékszerrel, és talán egy Császár Gábor még lehet belőle.” Csakhogy nem ez történik. Mivel a különböző labdarúgó utánpótlás-egyesületeknél a tagdíjak java része (ha csak nem mind az utolsó fillérig) az edzők zsebébe vándorol, és nem a működésre fordítódik vissza, a szakembernek elemi, gazdasági, anyagi érdeke, hogy csoportjában tartsa a gyengébb képességű „kisembert” is, hiszen az a pár ezer forint is jól jön a bukszában. Innentől kezdve a „botlábúbb” csemete ott sündörög, nyüzsög az edzésen, ha egy jó egyeneset rúg a lasztiba, a lelkes szülő már komoly fejlődési jelt lát, a tréner meg hevesen bólogat, és persze jól tudja az edző, hogy a többiek munkáját is hátráltatja a fiúcska, de nem törődik ezzel, mert a sajátos érdek mást diktál. Így viszont nem lesz felemelkedés, így szép nagy gyerekseregek lesznek a fociedzéseken, és azért a TAO-pénzek által jönnek a milliók, és lehet a vadonatúj sportfelszerelésekben „gálázni” a települések utcáin, holott azon a bizonyos zöld gyepen a tudás még - vagy egyáltalán – nem mutatkozik meg. És az is egy összetevője ennek a túlzottan anyagias és túlzottan mennyiségi eredetű labdarúgó szemléletnek, hogy ahogy nő-növöget a gyermek, úgy fordul el korunk egyéb szórakozásai (buli-nők-pia, neadjisten drog) irányába, és már akkor a „csicsás” szabadidőruhák ígérgetésével sem lehet visszacsalogatni a pályákra a „süvölvényeket”, hogy aztán oda jusson az ügy, ahol a part szakad, vagyis a mérkőzésre való indulás reggelén úgy kell házról-házra járva „kuncsorogni” a srácoknál, hogy az előző átmulatott éjszaka után hajlandó legyen a tizenhét-tizennyolc éves emberke netán az egyesület színeiben futballozni. Változás kell, de nem abban az irányban, ahogy az MLSZ elképzeli. Ne harc legyen a sportágak meg a klubok közt, hogy ki hány embert tud magához csalogatni, hanem együttműködés, átjárás (van rá példa azért erre már, ha csak kivételként is, Balassagyarmaton), és igenis, vegye a bátorságot az edző, legyen a mester „pucájában” elegendő vér, hogy átirányítsa a tehetségtelenebb jelentkezőt egy másik sportág edzésére. Nos, akkor talán lehet, hogy megleljük az egyik útját a magyar sport sártengerből való kivergődésének.