Délelőtt az egyik legnépszerűbb közösségi portálon olvasom a hírt, amelyet egy balassagyarmati fiatalember tett fel, s több ismerőse meg is osztott: szombat éjjel kutyasétáltatás közben ismeretlenek megtámadták, fegyvert fogtak rá, aztán dulakodás kezdődött, közben eldördült a pisztoly, a golyó pedig átment a fiú karján.
Először nem akartam hinni a szememnek, mondván biztosan csak olyan „figyelemfelkeltő kacsa”, amiből akár százszámra is lehet hasonló internetes oldalakon. Akkor kezdett szöget ütni a fejemben, hogy tényleg megtörténhetett az eset, amikor egyre többen és többen osztották meg a fiú üzenetét a világhálón. Aztán olvastam a Népszava és egyéb lapok online rovatában: igen, a határátkelő körforgalmánál lévő aluljáróban volt a támadás, szlovák suhancok (vagy akárkik) támadtak a fiatalemberre, aki védekezett, és közben lőttek a karjába – még szerencse, hogy nem súlyos a sérülés, de akár tragédia is történhetett volna.
Még akkor sem szaladna át a híren a Balassagyarmaton lótó-futó, ott mindennapjait élő emberfia, ha csak elvétve, hébe-hóba, évente legfeljebb egyszer lenne hasonló bűneset a városban. Csakhogy nem ez volt az egyetlen a közelmúltban. Emlékezzünk csak, a múlt esztendő utolsó napjaiban a „közösségi szálláson” tartózkodó két jómadár csapott balhét a városközpontban, kötekedtek két helybélivel, aminek kis híján itt is véres vége lett. Vagy azt az esetet is említhetném, amikor egy szomszédos faluban lakó, sihederekből álló banda egyik tagja késelt meg egy fiút a Kossuth utcában. Mondjuk ki tehát: elég volt!
Újságírói pályafutásom húsz esztendeje alatt mindössze háromszor találkoztam gyilkossággal: 1996-ban a nyírjesi emberöléssel, aztán 1997 tavaszán, amikor a kórházi kezelésről hazatérő asszony vágott baltát a férje nyakszirtjébe, majd amikor Mókus, a közismert guberáló talált halott csecsemőt az egyik szemetes kukában. Azóta hasonlóan súlyos cselekmény nem volt Civitas Fortissimában. Hát ne is legyen több, kedves rendőr bácsik! Figyeljenek oda az eddigieknél is jobban!
Ne legyen Balassagyarmat az észak-magyarországi „Csikágó”!
H.H.
2012. január 29., vasárnap
Civitas Fortissima napján
Előre is szeretném leszögezni, cseppet sem ünneprontó szándékkal írom e sorokat, és kijelentem, rendkívül büszke vagyok arra, hogy a Legbátrabb Város szülötte vagyok, de én valahogy egészen másként viszonyulok Civitas Fortissima napjához, mint a „hivatalos” változat.
A rendszerváltás óta számos rendezvényen részt vettem január 29-én, nyomon követtem az ünnep „színeváltozásait”, attól függően, mikor melyik politikai platform tagjai ültek a városházi nagyterem székein. Álláspontom mit sem változott azonban az idők folyamán.
Sajnos, mára, a harmadik évezred második évtizedének elejére sok hamis pátosszal töltődött fel 1919 téli eseményeinek emléke. Sokkal inkább előtérbe került az irredentizmus, felerősödtek a soviniszta hangok, amelyek aztán még egy film formájában is teret nyertek, az ünnepségek külső megjelenésében, résztvevőinek viseletében is jelezve az elferdült szemléletet.
Történelemhez – remélem – értő emberként úgy vélem, a múlt minden egyes eseményét, annak összefüggéseit kizárólag az adott történelmi időszak körülményeit tekintve, az adott kort szemlélve kell megvizsgálni. Meggyőződésem, hogy e vidéki kisváros lakosai, a polgárok, vasutasok, katonák közül csak néhány ember tudta, tudhatta pontosan, milyen politikai változások zajlanak az országban, mifajta erjedés megy éppen végbe 1918-19 fordulóján, nagyobb részüknek fogalmuk sem volt arról, hogy ebben a zűrzavaros, percről-percre, óráról-órára forduló, ultimátumokkal, követelésekkel, békevággyal és harci tűzzel kevert világban mely politikai irányvonal ragadja magához a kezdeményezést. Ők akkor az életükért, a létükért harcoltak, jöttek az ismeretlen betolakodók, az idegenek, akik biztos rosszat akarnak, akikkel szemben meg kell védeni a házukat, családjukat, városukat. Nem foglalkoztak azokban a napokban azzal, kik jöttek, csak az járt a szemük előtt, vissza kell verni őket, kotródjanak innen. Mit törődtek ők azzal, hogy éppen mifajta vonalakat húznak elegáns öltönyben feszülő politikusok, nem érdekelte őket ki az a Benes, ki az a Masaryk. Harcoltak, igaz szívük által vezéreltetve, és Petrovics és Rózsa urak életüket is áldozták ezért.
Később persze jöttek olyan korszakok, amelyek vagy túlságosan felmagasztalták e helyi harcok jelentőségét, vagy teljesen elhallgattatták, és ahogy manapság is, a kívülálló, az ismeretlen nem is alkothat teljesen valós képet Civitas Fortissima napjáról, mert újfent akadnak hamis részletek a jelenlegi körítésben, nem kis irredentizmussal, túlbuzgó hazafisággal, átkos sovinizmussal fűszerezve.
Vegyük észre tehát, hogy egy közös Európa tagjai vagyunk, immár nyolcadik esztendeje, ahol nincs helye a "honfivirtusból" eredő egymásra mutogatásnak. Nem azt kellene tehát hangoztatni, hogy az átkozott csehszlovákok (ilyen nép nincs is, csak egy államkonglomerátum volt) el akartak venni egy darabot a magyar földből, nem azt kell hangsúlyozni, hogy ezzel a tettel is sikerült a trianoni szerződésen „rést ütni”, hanem tisztelettel kell megemlékezni egy kisváros hőseiről, akik az adott kor parancsát követve, az adott történelmi helyzetben, a betolakodók ellen vették fel a harcot. Akik semmit, az égvilágon semmit sem foghattak fel tettük akkori és későbbiekben komolyabban megmutatkozó hazai és nemzetközi jelentőségéből. Ők nem történelmet akartak csinálni, csak a saját kis életüket megmenteni!
Egyszer, egyetlen egyszer szeretném majd ezt hallani egy ünnepi szónok szájából, aki majd nem pillanatnyi politikai sugallatok által irányítva mondja beszédét, hanem végre valós, reális, európai mércéjű véleményt alkot, netán közösen koszorúz a szlovák nemzet képviselőivel, akikkel békében egymás mellett kell élni, nem ordasként fitogtatni a másik felé a vasvillát.
Hegedűs Henrik
A rendszerváltás óta számos rendezvényen részt vettem január 29-én, nyomon követtem az ünnep „színeváltozásait”, attól függően, mikor melyik politikai platform tagjai ültek a városházi nagyterem székein. Álláspontom mit sem változott azonban az idők folyamán.
Sajnos, mára, a harmadik évezred második évtizedének elejére sok hamis pátosszal töltődött fel 1919 téli eseményeinek emléke. Sokkal inkább előtérbe került az irredentizmus, felerősödtek a soviniszta hangok, amelyek aztán még egy film formájában is teret nyertek, az ünnepségek külső megjelenésében, résztvevőinek viseletében is jelezve az elferdült szemléletet.
Történelemhez – remélem – értő emberként úgy vélem, a múlt minden egyes eseményét, annak összefüggéseit kizárólag az adott történelmi időszak körülményeit tekintve, az adott kort szemlélve kell megvizsgálni. Meggyőződésem, hogy e vidéki kisváros lakosai, a polgárok, vasutasok, katonák közül csak néhány ember tudta, tudhatta pontosan, milyen politikai változások zajlanak az országban, mifajta erjedés megy éppen végbe 1918-19 fordulóján, nagyobb részüknek fogalmuk sem volt arról, hogy ebben a zűrzavaros, percről-percre, óráról-órára forduló, ultimátumokkal, követelésekkel, békevággyal és harci tűzzel kevert világban mely politikai irányvonal ragadja magához a kezdeményezést. Ők akkor az életükért, a létükért harcoltak, jöttek az ismeretlen betolakodók, az idegenek, akik biztos rosszat akarnak, akikkel szemben meg kell védeni a házukat, családjukat, városukat. Nem foglalkoztak azokban a napokban azzal, kik jöttek, csak az járt a szemük előtt, vissza kell verni őket, kotródjanak innen. Mit törődtek ők azzal, hogy éppen mifajta vonalakat húznak elegáns öltönyben feszülő politikusok, nem érdekelte őket ki az a Benes, ki az a Masaryk. Harcoltak, igaz szívük által vezéreltetve, és Petrovics és Rózsa urak életüket is áldozták ezért.
Később persze jöttek olyan korszakok, amelyek vagy túlságosan felmagasztalták e helyi harcok jelentőségét, vagy teljesen elhallgattatták, és ahogy manapság is, a kívülálló, az ismeretlen nem is alkothat teljesen valós képet Civitas Fortissima napjáról, mert újfent akadnak hamis részletek a jelenlegi körítésben, nem kis irredentizmussal, túlbuzgó hazafisággal, átkos sovinizmussal fűszerezve.
Vegyük észre tehát, hogy egy közös Európa tagjai vagyunk, immár nyolcadik esztendeje, ahol nincs helye a "honfivirtusból" eredő egymásra mutogatásnak. Nem azt kellene tehát hangoztatni, hogy az átkozott csehszlovákok (ilyen nép nincs is, csak egy államkonglomerátum volt) el akartak venni egy darabot a magyar földből, nem azt kell hangsúlyozni, hogy ezzel a tettel is sikerült a trianoni szerződésen „rést ütni”, hanem tisztelettel kell megemlékezni egy kisváros hőseiről, akik az adott kor parancsát követve, az adott történelmi helyzetben, a betolakodók ellen vették fel a harcot. Akik semmit, az égvilágon semmit sem foghattak fel tettük akkori és későbbiekben komolyabban megmutatkozó hazai és nemzetközi jelentőségéből. Ők nem történelmet akartak csinálni, csak a saját kis életüket megmenteni!
Egyszer, egyetlen egyszer szeretném majd ezt hallani egy ünnepi szónok szájából, aki majd nem pillanatnyi politikai sugallatok által irányítva mondja beszédét, hanem végre valós, reális, európai mércéjű véleményt alkot, netán közösen koszorúz a szlovák nemzet képviselőivel, akikkel békében egymás mellett kell élni, nem ordasként fitogtatni a másik felé a vasvillát.
Hegedűs Henrik
2012. január 12., csütörtök
Kerényi és Madách
A minap interneten érkezett hozzám meghívó a Nógrád megyei Madách-ünnepségre. Tudvalévő, legalábbis kulturális berkekben ismert, hogy ilyenkor, január közepe-vége táján a magyar művelődés – illetve művészettörténet három kiválósága kap elismerést – Madách-díj formájában -, amit a nógrádi (vár)megyei önkormányzat első embere ad át egy balassagyarmati ceremónia keretében. Idén sincs ez másként, ám a háromból két díjazott személye a szememben, s egyben az értékítéletemben finoman szólva is „kicsapta a biztosítékot”. A két díjazott jóember ugyanis nem más, mint Jankovics Marcell, aki ugye a széles közvélemény előtt legfőképpen míves rajzfilmrendezéseiről híres, valamint Kerényi Imre, akit színidirektorként ismer kis hazánk színe-java. Még Jankovics kiválasztása úgy-ahogy „elmegy”, azaz nem minden téren kifogásolható, noha tudjuk, hogy a másfél évvel ezelőtti remekbe szabott „narancsos forradalom” hű fegyverese és ezt nem is titkolja, ám szakmai tevékenysége, a Madách-életműhöz való kapcsolódása sem kifogásolható, mi több, puszta emberi, személyes viselkedésmorálja is európai mércéjű.
Ami manapság Kerényi Imre „pajtásról” – bár pajtása neki nem vagyok, de mivel szívből gyűlöli azokat, akik piros nyakkendőben töltötték gyermek-és ifjúkorukat, hát már csak dacból megadom neki ezt a „kommunista megtiszteltetést” – már az én szememben lehull minden európai méltóság. Sőt, megkockáztatom, miután hallottam számos beszélgetést vele, hogy pszichésen kissé zavart elme, valahol a zseni – mert hisz színházművészeti eredményei, kvalitása, rendezői teljesítménye, pusztán eme szakterület szintjén elismerésre való – és az őrült határán keresendő az ő jelleme. Mert ugyan, hogyan lehet giccsszerű, de a mai politikai vonulatokat és áramlatokat messzemenően szolgalelkűen kiszolgáló kiállítás-szörnyűséget összehozni, aminek nemzetünk egyik legfényesebb múlttal rendelkező képtára még otthont is ad! Meg persze ő az, aki szorgalmasan majmolja az új alaptörvényt, szinte szerelmesként csókolgatja a preambulumát, még asztalt is címez neki, ez a viselkedés valóban már-már derék Mátyás királyunk „udvaribolondjának” szintjét képezi.
Szóval ez a megrögzött jobboldali, elvakultan mindent nem narancsos fejleményt zsigerből gyűlölő, az orbánista hatalom malmait kézzel-lábbal kimerülésig hajtó, szolgalelkűségben egy országnak példát adó Kerényi Imre kap idén Madách-díjat.
Tessék már észrevenni, hogy nem érdemli meg!
De hát ez is a narancsos rémuralom terméke!
H.H.
Ami manapság Kerényi Imre „pajtásról” – bár pajtása neki nem vagyok, de mivel szívből gyűlöli azokat, akik piros nyakkendőben töltötték gyermek-és ifjúkorukat, hát már csak dacból megadom neki ezt a „kommunista megtiszteltetést” – már az én szememben lehull minden európai méltóság. Sőt, megkockáztatom, miután hallottam számos beszélgetést vele, hogy pszichésen kissé zavart elme, valahol a zseni – mert hisz színházművészeti eredményei, kvalitása, rendezői teljesítménye, pusztán eme szakterület szintjén elismerésre való – és az őrült határán keresendő az ő jelleme. Mert ugyan, hogyan lehet giccsszerű, de a mai politikai vonulatokat és áramlatokat messzemenően szolgalelkűen kiszolgáló kiállítás-szörnyűséget összehozni, aminek nemzetünk egyik legfényesebb múlttal rendelkező képtára még otthont is ad! Meg persze ő az, aki szorgalmasan majmolja az új alaptörvényt, szinte szerelmesként csókolgatja a preambulumát, még asztalt is címez neki, ez a viselkedés valóban már-már derék Mátyás királyunk „udvaribolondjának” szintjét képezi.
Szóval ez a megrögzött jobboldali, elvakultan mindent nem narancsos fejleményt zsigerből gyűlölő, az orbánista hatalom malmait kézzel-lábbal kimerülésig hajtó, szolgalelkűségben egy országnak példát adó Kerényi Imre kap idén Madách-díjat.
Tessék már észrevenni, hogy nem érdemli meg!
De hát ez is a narancsos rémuralom terméke!
H.H.
2012. január 1., vasárnap
Juss ami nincs! - Pénzükért pereskedő focisták
Több mint másfél éve várnak a pénzükre az egykori NB I/B-s balassagyarmati labdarúgócsapat játékosai. Időközben a Nógrád Megyei Bíróság másodfokon megállapította, hogy a csapatot működtető Balassagyarmati Futball Kft-nek meg kell fizetnie a tartozást, ám a társaság felszámolás alatt van, ráadásul vagyona sincs. Így most a focisták és ügyvédjük az önkormányzat, mint százszázalékos tulajdonos háttérfelelősségét szeretné megállapítani, hogy talán onnan megkaphassák a forintokat. A patthelyzetből azonban jelenleg úgy tűnik, nincs kiút.
A balassagyarmati sporttörténet dicsőséges lapjai íródtak 2002 és 2004 között. Ekkor szerepelt ugyanis az NB I/B-ben az a labdarúgó csapat, amely hétről-hétre ezreket vonzott ki a Nagyligeti Stadionba, akiknek a kedvéért átalakításokat hajtottak végre a sporttelepen, akiknek egy-egy látványos megmozdulására vállalkozói pénztárcák nyíltak, s akiknek a nevét szurkolók skandálták hosszasan a remekbe szabott gólok után. Ez az együttes olyan nagymúltú gárdákat győzött le, mint a Honvéd, vagy a Vasas.
De az is kijelenthető bátran, hogy ennek a csapatnak a két másodosztályú idény alatt sohasem volt biztos anyagi bázisa. Mivel profi klubról volt szó, az önkormányzat százszázalékos tulajdonrészével megalakult a Balassagyarmati Futball Kft., amelynek a menedzsmentje az állandónak számító önkormányzati támogatás mellett igyekezett olyan szponzorokat maga mellé állítani, akik tekintélyes összegű támogatással segítik a futballcsapat szereplését.
Nos ez volt az, ami a nehézségeket okozta. Az első évadban a Nagy László vezette klub még a nógrádi származásával annyira büszkélkedő, kétes hírnevű tévésztárt, Fehér Anettet, alias Anettkát is beszervezte, hogy aztán a játékosok a hátukon viselhessék a névadó szponzor nevét. Aztán persze kiderült, az egész „anettkás” történet inkább a mese világába tartozik, hamarosan ismét gondok következtek, mi több, a 2003-ban távozó klubvezetés nagy adósságállományt hagyott utódaira.
Felesleges itt, ezen a helyen különféle számokkal dobálózni, lényeg az, hogy az önkormányzat a 2003/2004-es idényre szintén támogatásáról biztosította az újjáalakult, s immár Czékus Lajos egykori MLSZ-főtitkár irányításával működő futball káeftét. Két részletben harminc-harminc millió forintot ígértek, aminek aztán, az önkormányzat anyagi problémái miatt csak az első felét fizették ki.
Mindeközben a Czékus-team igyekezett új, tehetős támogatók után nézni, mivel a csapatot meg kellett erősíteni, s a frissen szerződtetett edző, Kis Károly is kívánságokkal állt elő – mármint az új igazolások terén. Ráadásul jelentkezett egy önjelölt, pásztói származású vállalkozó, aki szintén ígért fűt-fát. Mire azonban az ígéretekről kiderült, hogy „kacsa”, addigra szépen-lassan túlköltekezett a klub, a játékosokkal aláíratott szerződésekben emelkedtek az összegek, a bevételek bezzeg nem hullottak kemény bankókötegenként a kasszába. Ezek után egyáltalán nem csoda, ha egyre késtek, majd 2004 tavaszától elmaradoztak a fizetések.
A labdarúgók, tény és való, nagy-nagy türelemmel viseltettek a fennálló állapotok iránt. Olyannyira, hogy a tényleges keresetük megkaparintása nélkül bravúrokat értek el a bajnokság utolsó szakaszában, s egészen a nyolcadik helyig araszoltak fel a tabellán, az utolsó fordulóban pedig a bajnok Budapest Honvédot a Bozsik stadionban múlták felül.
Ekkor azonban már a klub végóráit élte. Az önkormányzat, látva a kezelhetetlen helyzetet, az adott pillanatban legkézenfekvőbbnek tűnő megoldást választotta: visszaléptette az együttest. Az MLSZ fennálló szabályzatai alapján ez két osztállyal való visszacsúszást jelentett, magyarul az NB III-ban folytathatta csak a társaság.
És itt vált ketté a történet, ami azért még több ponton összekapcsolódott. A BSE új vezetéssel, és a régiek közül csak három játékost, Lenkey Gábort, Mohácsi Lászlót és Zolnyánszky Norbertet megtartva, Szalai István edzői irányításával szerepelt, egyre jobb formát mutatva az NB III. Mátra csoportjában. A távozó NB I/B-s mag nagy része pedig – elkerülve más csapatokhoz – előbb fontolgatta, majd el is indította a pereskedést, kérve jogosnak vélt jussát, amire 2004. tavasza óta várnak.
Az indítványt még tizenheten adták be az első fokon eljáró bírósághoz, később azonban már csak nyolcan, végül csupán hárman maradtak: Szabó Csaba, Palaticzky Szabolcs és az edző Kis Károly.
És ekkor jött a csattanó! A pereskedők arra gondoltak, nem csak a futball kft.-t marasztalja el a bíróság a kifizetetlen pénzek miatt, hanem megállapítja az önkormányzat, mint százszázalékos tulajdonos mögöttes felelősségét is. Ám végül csak a kft.-t kötelezték a tartozás megfizetésére, ugyanakkor a bírósági határozat szerint az önkormányzat a kft. tevékenységét mindvégig pozitívan befolyásolta.
A hármas azonban nem adta fel a harcot: polgári peres eljárást kezdeményeztek, a fentebb említett mögöttes felelősség megállapítására, de ez nem sikerült. Így az utolsó lehetőséget választották: felszámolást kértek a kft. ellen. Ebben azonban, mint utóbb kiderült, az APEH megelőzte őket. (Időközben azonban, 2005 márciusában – nem sokkal a jogerős bírósági határozat megszületését követően – Czékus Lajos lemondott a Balassagyarmati Futball Kft. ügyvezető igazgatói posztjáról, ezzel lényegében meg is szűnt a társaság tevékenysége.)
Rövid időn belül – úgy tűnik – az edző és játékosok nem juthatnak a pénzükhöz. Az üzleti tevékenységet gyakorlatilag már nem végző futball kft.-nél a felszámolást végző miskolci cég nem tud majd vagyont felmutatni, így a hitelezői igényeket sem lehet majd teljesíteni. Ekkora pedig egyszerűen szólva – pénz az ablakban.
Vagy mégsem? A hírek szerint a futballisták ezután sem adják fel, továbbra is küzdenek a mögöttes felelősség megállapításáért. Hogy majd az önkormányzat fizessen a hitelezőknek. Ehhez azonban mindenképpen új bírósági határozat szükséges.
A juss tehát jár, de voltaképpen nincs. Még nincs. A gyarmati futball pedig ismét egy osztállyal alacsonyabbra huppant, a megyei első osztályba.
„Köszönhetően” a felszámolás megindulásának.
A futballisták az elmúlt másfél évben több alkalommal, rengeteg fórumon igyekeztek hangoztatni igazukat, feltárni a közvélemény előtt, miért is dühösek. Idő közben többen belefáradtak a pénzük megszerzéséért folytatott, s jelenleg szélmalomharcnak tűnő küzdelembe, ám Palaticzky Szabolcs és Szabó Attila – korábbi edzőjükkel, Kis Károllyal vállvetve még látnak reményt.
„Mi már nem adjuk fel, hiszen a pénzünk jár nekünk. Féléves fizetésemet nem hagyom elveszni, hiszen ,míg nem kaptam egy árva vasat sem, addig is jártam edzésekre, játszottam a meccseket, rengeteget áldoztam arra, hogy a hétvégéken sikereket érjünk el, s közben az erőfeszítéseimért nem kaptam cserébe semmit” – nyilatkozta a minap a sajtóban Szabó Csaba. Hasonlóképpen vélekedett Palaticzky Szabolcs is, aki ugyanitt hozzátette, bízott Lombos István polgármester ígéretében, hogy megkapja a pénzért, ezért küzdött becsülettel az utolsó fordulóig, amikor a Kispestet idegenben fektették két vállra.
Megkerestük Kis Károlyt, aki ma Szolnokon edzősködik, de ő egyelőre nem kívánt nyilatkozni, hanem azt tanácsolta, forduljunk a jogi képviselőjükhöz, dr. Sike Józsefhez.
- Amikor felvállaltam a focisták ügyét azonnal láttam, hogy előzőekben rossz jogszabályra hivatkoztak, amely az önkormányzatot akkor marasztalja el, ha bizonyított a közreműködése a fizetésképtelenség előidézésében – fejtegette az ügyvéd. – Ellenben én azt javasoltam, ugyanennek a törvénynek egy másik bekezdésére hivatkozzanak. Ebben az áll, ha elindul a felszámolási eljárás az adós ellen, s a felszámoló megállapítja, hogy nincs vagyona a káeftének, akkor bizonyítható az önkormányzat mögöttes felelőssége is. Abban a pillanatban tehát, amint letisztul a kép, a szükséges lépéseket megtesszük, s peres úton követeljük a játékosok jogos jussát az önkormányzattól.
Felhívtuk hát Vodila Józsefet, a felszámolást végző cég biztosát, hogy tájékoztasson bennünket az eljárás jelenlegi állásáról.
- Mivel július 21-én jelent meg a Közlönyben a felszámolás megindítása, ettől kezdve negyven napos határidőn belül jelentkezhetnek a hitelezők. Ez a negyven nap nemrégiben járt el, s jelenleg az adatok folyamatos feldolgozása folyik. Czékus Lajos ugyebár március 31-től megvált a kft. ügyvezetői posztjáról, ezért a tulajdonos önkormányzattól kérjük be az iratokat. A tevékenységet záró mérleg még nem készült el, tehát időt vesz igénybe, míg véglegesen megállapítjuk, van-e egyáltalán vagyona a futball kft.-nek. Nem tudok határozott időpontot mondani az eljárás befejezésére, minden attól függ, milyen rendezett iratállománnyal szembesülünk. Akad számos bizonytalan, kérdéses, bonyolult pont ez ügyben, egy hónap múlva bár bővebben tudok beszámolni, meddig jutottunk.
Lombos István egyáltalán nincs elkeseredve, mert a focisták és edzőjük újabb pert helyeztek kilátásba.
- Én egyelőre ahhoz tartom magam, amilyen döntést a másodfokú bíróság hozott jogerősen: ezek szerint a káefté tevékenységét mindenkor pozitívan befolyásoltuk. A mögöttes felelősséggel kapcsolatban pedig kijelenthetem, mivel az önkormányzatnál senki sem látta el kézjegyével a kifizetésekről szóló papírokat, ezért nem vonhatnak bennünket felelősségre. Tudom, hibáztam akkor, amikor megígértem a játékosoknak, hogy megkapják a pénzüket, de határozottan állítom, jóval előnyösebb szerződéseket kötöttek a labdarúgókkal, mint azt a pénzügyi helyzet alátámasztotta volna. Kíváncsian várom a felszámolási eljárás eredményét, addig is rendszeres kapcsolatban állunk a felszámolóbiztossal, az általa igényelt valamennyi iratot eljuttatjuk hozzájuk. Szeretném, ha mielőbb lezárulna az ügy, hogy már csak a gyarmati labdarúgás jelenére kelljen koncentrálnunk.
Egyelőre tehát a várakozásé a főszerep. Ami lehet, hónapokig tart még. A játékosok pedig továbbra is futnak a pénzük után. De nem a saját hibájukból.
A balassagyarmati sporttörténet dicsőséges lapjai íródtak 2002 és 2004 között. Ekkor szerepelt ugyanis az NB I/B-ben az a labdarúgó csapat, amely hétről-hétre ezreket vonzott ki a Nagyligeti Stadionba, akiknek a kedvéért átalakításokat hajtottak végre a sporttelepen, akiknek egy-egy látványos megmozdulására vállalkozói pénztárcák nyíltak, s akiknek a nevét szurkolók skandálták hosszasan a remekbe szabott gólok után. Ez az együttes olyan nagymúltú gárdákat győzött le, mint a Honvéd, vagy a Vasas.
De az is kijelenthető bátran, hogy ennek a csapatnak a két másodosztályú idény alatt sohasem volt biztos anyagi bázisa. Mivel profi klubról volt szó, az önkormányzat százszázalékos tulajdonrészével megalakult a Balassagyarmati Futball Kft., amelynek a menedzsmentje az állandónak számító önkormányzati támogatás mellett igyekezett olyan szponzorokat maga mellé állítani, akik tekintélyes összegű támogatással segítik a futballcsapat szereplését.
Nos ez volt az, ami a nehézségeket okozta. Az első évadban a Nagy László vezette klub még a nógrádi származásával annyira büszkélkedő, kétes hírnevű tévésztárt, Fehér Anettet, alias Anettkát is beszervezte, hogy aztán a játékosok a hátukon viselhessék a névadó szponzor nevét. Aztán persze kiderült, az egész „anettkás” történet inkább a mese világába tartozik, hamarosan ismét gondok következtek, mi több, a 2003-ban távozó klubvezetés nagy adósságállományt hagyott utódaira.
Felesleges itt, ezen a helyen különféle számokkal dobálózni, lényeg az, hogy az önkormányzat a 2003/2004-es idényre szintén támogatásáról biztosította az újjáalakult, s immár Czékus Lajos egykori MLSZ-főtitkár irányításával működő futball káeftét. Két részletben harminc-harminc millió forintot ígértek, aminek aztán, az önkormányzat anyagi problémái miatt csak az első felét fizették ki.
Mindeközben a Czékus-team igyekezett új, tehetős támogatók után nézni, mivel a csapatot meg kellett erősíteni, s a frissen szerződtetett edző, Kis Károly is kívánságokkal állt elő – mármint az új igazolások terén. Ráadásul jelentkezett egy önjelölt, pásztói származású vállalkozó, aki szintén ígért fűt-fát. Mire azonban az ígéretekről kiderült, hogy „kacsa”, addigra szépen-lassan túlköltekezett a klub, a játékosokkal aláíratott szerződésekben emelkedtek az összegek, a bevételek bezzeg nem hullottak kemény bankókötegenként a kasszába. Ezek után egyáltalán nem csoda, ha egyre késtek, majd 2004 tavaszától elmaradoztak a fizetések.
A labdarúgók, tény és való, nagy-nagy türelemmel viseltettek a fennálló állapotok iránt. Olyannyira, hogy a tényleges keresetük megkaparintása nélkül bravúrokat értek el a bajnokság utolsó szakaszában, s egészen a nyolcadik helyig araszoltak fel a tabellán, az utolsó fordulóban pedig a bajnok Budapest Honvédot a Bozsik stadionban múlták felül.
Ekkor azonban már a klub végóráit élte. Az önkormányzat, látva a kezelhetetlen helyzetet, az adott pillanatban legkézenfekvőbbnek tűnő megoldást választotta: visszaléptette az együttest. Az MLSZ fennálló szabályzatai alapján ez két osztállyal való visszacsúszást jelentett, magyarul az NB III-ban folytathatta csak a társaság.
És itt vált ketté a történet, ami azért még több ponton összekapcsolódott. A BSE új vezetéssel, és a régiek közül csak három játékost, Lenkey Gábort, Mohácsi Lászlót és Zolnyánszky Norbertet megtartva, Szalai István edzői irányításával szerepelt, egyre jobb formát mutatva az NB III. Mátra csoportjában. A távozó NB I/B-s mag nagy része pedig – elkerülve más csapatokhoz – előbb fontolgatta, majd el is indította a pereskedést, kérve jogosnak vélt jussát, amire 2004. tavasza óta várnak.
Az indítványt még tizenheten adták be az első fokon eljáró bírósághoz, később azonban már csak nyolcan, végül csupán hárman maradtak: Szabó Csaba, Palaticzky Szabolcs és az edző Kis Károly.
És ekkor jött a csattanó! A pereskedők arra gondoltak, nem csak a futball kft.-t marasztalja el a bíróság a kifizetetlen pénzek miatt, hanem megállapítja az önkormányzat, mint százszázalékos tulajdonos mögöttes felelősségét is. Ám végül csak a kft.-t kötelezték a tartozás megfizetésére, ugyanakkor a bírósági határozat szerint az önkormányzat a kft. tevékenységét mindvégig pozitívan befolyásolta.
A hármas azonban nem adta fel a harcot: polgári peres eljárást kezdeményeztek, a fentebb említett mögöttes felelősség megállapítására, de ez nem sikerült. Így az utolsó lehetőséget választották: felszámolást kértek a kft. ellen. Ebben azonban, mint utóbb kiderült, az APEH megelőzte őket. (Időközben azonban, 2005 márciusában – nem sokkal a jogerős bírósági határozat megszületését követően – Czékus Lajos lemondott a Balassagyarmati Futball Kft. ügyvezető igazgatói posztjáról, ezzel lényegében meg is szűnt a társaság tevékenysége.)
Rövid időn belül – úgy tűnik – az edző és játékosok nem juthatnak a pénzükhöz. Az üzleti tevékenységet gyakorlatilag már nem végző futball kft.-nél a felszámolást végző miskolci cég nem tud majd vagyont felmutatni, így a hitelezői igényeket sem lehet majd teljesíteni. Ekkora pedig egyszerűen szólva – pénz az ablakban.
Vagy mégsem? A hírek szerint a futballisták ezután sem adják fel, továbbra is küzdenek a mögöttes felelősség megállapításáért. Hogy majd az önkormányzat fizessen a hitelezőknek. Ehhez azonban mindenképpen új bírósági határozat szükséges.
A juss tehát jár, de voltaképpen nincs. Még nincs. A gyarmati futball pedig ismét egy osztállyal alacsonyabbra huppant, a megyei első osztályba.
„Köszönhetően” a felszámolás megindulásának.
A futballisták az elmúlt másfél évben több alkalommal, rengeteg fórumon igyekeztek hangoztatni igazukat, feltárni a közvélemény előtt, miért is dühösek. Idő közben többen belefáradtak a pénzük megszerzéséért folytatott, s jelenleg szélmalomharcnak tűnő küzdelembe, ám Palaticzky Szabolcs és Szabó Attila – korábbi edzőjükkel, Kis Károllyal vállvetve még látnak reményt.
„Mi már nem adjuk fel, hiszen a pénzünk jár nekünk. Féléves fizetésemet nem hagyom elveszni, hiszen ,míg nem kaptam egy árva vasat sem, addig is jártam edzésekre, játszottam a meccseket, rengeteget áldoztam arra, hogy a hétvégéken sikereket érjünk el, s közben az erőfeszítéseimért nem kaptam cserébe semmit” – nyilatkozta a minap a sajtóban Szabó Csaba. Hasonlóképpen vélekedett Palaticzky Szabolcs is, aki ugyanitt hozzátette, bízott Lombos István polgármester ígéretében, hogy megkapja a pénzért, ezért küzdött becsülettel az utolsó fordulóig, amikor a Kispestet idegenben fektették két vállra.
Megkerestük Kis Károlyt, aki ma Szolnokon edzősködik, de ő egyelőre nem kívánt nyilatkozni, hanem azt tanácsolta, forduljunk a jogi képviselőjükhöz, dr. Sike Józsefhez.
- Amikor felvállaltam a focisták ügyét azonnal láttam, hogy előzőekben rossz jogszabályra hivatkoztak, amely az önkormányzatot akkor marasztalja el, ha bizonyított a közreműködése a fizetésképtelenség előidézésében – fejtegette az ügyvéd. – Ellenben én azt javasoltam, ugyanennek a törvénynek egy másik bekezdésére hivatkozzanak. Ebben az áll, ha elindul a felszámolási eljárás az adós ellen, s a felszámoló megállapítja, hogy nincs vagyona a káeftének, akkor bizonyítható az önkormányzat mögöttes felelőssége is. Abban a pillanatban tehát, amint letisztul a kép, a szükséges lépéseket megtesszük, s peres úton követeljük a játékosok jogos jussát az önkormányzattól.
Felhívtuk hát Vodila Józsefet, a felszámolást végző cég biztosát, hogy tájékoztasson bennünket az eljárás jelenlegi állásáról.
- Mivel július 21-én jelent meg a Közlönyben a felszámolás megindítása, ettől kezdve negyven napos határidőn belül jelentkezhetnek a hitelezők. Ez a negyven nap nemrégiben járt el, s jelenleg az adatok folyamatos feldolgozása folyik. Czékus Lajos ugyebár március 31-től megvált a kft. ügyvezetői posztjáról, ezért a tulajdonos önkormányzattól kérjük be az iratokat. A tevékenységet záró mérleg még nem készült el, tehát időt vesz igénybe, míg véglegesen megállapítjuk, van-e egyáltalán vagyona a futball kft.-nek. Nem tudok határozott időpontot mondani az eljárás befejezésére, minden attól függ, milyen rendezett iratállománnyal szembesülünk. Akad számos bizonytalan, kérdéses, bonyolult pont ez ügyben, egy hónap múlva bár bővebben tudok beszámolni, meddig jutottunk.
Lombos István egyáltalán nincs elkeseredve, mert a focisták és edzőjük újabb pert helyeztek kilátásba.
- Én egyelőre ahhoz tartom magam, amilyen döntést a másodfokú bíróság hozott jogerősen: ezek szerint a káefté tevékenységét mindenkor pozitívan befolyásoltuk. A mögöttes felelősséggel kapcsolatban pedig kijelenthetem, mivel az önkormányzatnál senki sem látta el kézjegyével a kifizetésekről szóló papírokat, ezért nem vonhatnak bennünket felelősségre. Tudom, hibáztam akkor, amikor megígértem a játékosoknak, hogy megkapják a pénzüket, de határozottan állítom, jóval előnyösebb szerződéseket kötöttek a labdarúgókkal, mint azt a pénzügyi helyzet alátámasztotta volna. Kíváncsian várom a felszámolási eljárás eredményét, addig is rendszeres kapcsolatban állunk a felszámolóbiztossal, az általa igényelt valamennyi iratot eljuttatjuk hozzájuk. Szeretném, ha mielőbb lezárulna az ügy, hogy már csak a gyarmati labdarúgás jelenére kelljen koncentrálnunk.
Egyelőre tehát a várakozásé a főszerep. Ami lehet, hónapokig tart még. A játékosok pedig továbbra is futnak a pénzük után. De nem a saját hibájukból.
Balkáni érzés
A minap furcsa, balkáni érzés lett úrrá rajtam. Mintha nem is Közép-Európában, Magyarországon, Nógrád megyében jártam volna, hanem Szerbiában, Albániában, vagy esetleg még délebbre.
Történt, hogy Pösténypusztára, Szécsény „külvárosába” autóztunk ki barátommal. Alig értünk be a településre, amikor a helyi „főutca” sarkán egy öt-hat év körüli fiúcskát pillantottunk meg. A srác éppen húzta fel a nadrágját, s előbb döbbenten, majd egy pillantás múlva már rendkívül önérzetesen nézett farkasszemet velünk. Az út szélén, a járdán pedig ott barnállott legutóbbi „teljesítményének” nyoma. Nem, kérem szépen a fiú egyáltalán nem lepődött meg rajtunk, arcán semmi szégyenérzet sem volt, sőt, mintha még büszke is lett volna művére.
Először jót nevettünk a helyzeten, azt boncolgatva, vajon mennyivel jobb lett volna, ha fél perccel korábban érünk oda, s maradt volna időnk lefotózni a jelenetet. Aztán barátom jobban elgondolkozott és így szólt: bizony, bizony, Nyugaton ez nem fordulhat elő. Nemrégiben kis burgenlandi körúton járt a családjával, s ott – pedig csak egy köpésre van határunktól – nagy-nagy tisztaságot és előzékenységet talált. Ott nincsenek nadrágjukat letoló piszkos-ápolatlan fiúcskák, ott a permetező parasztember leáll a gépével addig, míg elhalad mellette a kerékpáros – nálunk talán kap is egy dózist a szemtelen bringás – és még sorolhatnánk.
Unió ide és oda, Magyarország még nem érte el a nyugati színvonalat. De nem is fogja mindaddig, míg a pösténypusztai főutca piszkítását effajta elhanyagolt külsejű, mezítlábas fiatalok végzik el. Addig közelebb lesz hozzánk a Balkán, mint Burgenland.
Aki aztán úgy, „a’la natur” letojják a világot.
Történt, hogy Pösténypusztára, Szécsény „külvárosába” autóztunk ki barátommal. Alig értünk be a településre, amikor a helyi „főutca” sarkán egy öt-hat év körüli fiúcskát pillantottunk meg. A srác éppen húzta fel a nadrágját, s előbb döbbenten, majd egy pillantás múlva már rendkívül önérzetesen nézett farkasszemet velünk. Az út szélén, a járdán pedig ott barnállott legutóbbi „teljesítményének” nyoma. Nem, kérem szépen a fiú egyáltalán nem lepődött meg rajtunk, arcán semmi szégyenérzet sem volt, sőt, mintha még büszke is lett volna művére.
Először jót nevettünk a helyzeten, azt boncolgatva, vajon mennyivel jobb lett volna, ha fél perccel korábban érünk oda, s maradt volna időnk lefotózni a jelenetet. Aztán barátom jobban elgondolkozott és így szólt: bizony, bizony, Nyugaton ez nem fordulhat elő. Nemrégiben kis burgenlandi körúton járt a családjával, s ott – pedig csak egy köpésre van határunktól – nagy-nagy tisztaságot és előzékenységet talált. Ott nincsenek nadrágjukat letoló piszkos-ápolatlan fiúcskák, ott a permetező parasztember leáll a gépével addig, míg elhalad mellette a kerékpáros – nálunk talán kap is egy dózist a szemtelen bringás – és még sorolhatnánk.
Unió ide és oda, Magyarország még nem érte el a nyugati színvonalat. De nem is fogja mindaddig, míg a pösténypusztai főutca piszkítását effajta elhanyagolt külsejű, mezítlábas fiatalok végzik el. Addig közelebb lesz hozzánk a Balkán, mint Burgenland.
Aki aztán úgy, „a’la natur” letojják a világot.
Lógósok
Hétköznap reggel. A gyarmati városháza dallamai nyolc órát jeleznek. A diákok már legalább tizenöt perce az iskolapadot koptatják. Pontosabban nem mindenki. A polgármesteri hivatallal szemben, az egyik közkedvelt szórakozóhely pincehelyiségbe levezető lépcsőjén talán féltucatnyi tizenéves várakozik. Az ajtó zárva, várják a bebocsáttatást. Közben persze vihognak, nevetgélnek, trágár kifejezések hagyják el a szájukat. Aztán amint nyílik az ajtó, mint valami nyáj, betódulnak a melegre, s hozzálátnak délelőttre kitűzött fő feladatukhoz: kólázással és pöfékeléssel egybekötött játékgép-nyúzáshoz, természetesen az előbbinél még nagyobb hangmagasságban kieresztve magukból a fáradtgőzt.
Lógósok. Biztosan valami doga elől menekülnek, vagy csak kitört rajtuk a nagy szeptember végi alattomos kór, a suliundor. Ők már rutinos rókák, sportot űznek az iskolakerülésből, és persze nincs senki, aki komolyan felelősségre vonja őket.
Emlékszem, annak idején, amikor én középiskolába jártam, még nagy számnak számított egy-két lógás. Barátaim megtették azt, hogy szünetben elbújtak a padlástéri tanterem végében lévő kis sutban és ott vészelték át a negyvenöt percet. Persze ezt csak annál a tanárnál tehették meg, aki nem vezetett szigorú hiányzási névsort. De mi nem bóklásztunk tétlenül fel és alá a városban, nem játszottuk el nyilvánosan, a járókelők szeme láttára, hogy milyen büszke cselekedetnek tekintjük, micsoda heccnek, virtusnak értékeljük a lógást. Ezzel szemben a ma fiataljai már nem bujkálnak, nem húzódnak be sarkokba, nem rejtőznek a ligetben, ők kidüllesztett mellel várakoznak a kocsma előtt.
Nem is olyan régen jómagam is láttam tanárokat és rendőröket, amint közösen razziáztak a délelőtti forgalomban, figyelték, ellenőrizték, „igazoltatták” a lógósokat. Ismét be kellene vezetni, vagy még jobban megszigorítani ezt az intézményt, mert már tényleg sok, ahány iskolakerülővel találkozik manapság reggelente az ember.
Lógósok. Biztosan valami doga elől menekülnek, vagy csak kitört rajtuk a nagy szeptember végi alattomos kór, a suliundor. Ők már rutinos rókák, sportot űznek az iskolakerülésből, és persze nincs senki, aki komolyan felelősségre vonja őket.
Emlékszem, annak idején, amikor én középiskolába jártam, még nagy számnak számított egy-két lógás. Barátaim megtették azt, hogy szünetben elbújtak a padlástéri tanterem végében lévő kis sutban és ott vészelték át a negyvenöt percet. Persze ezt csak annál a tanárnál tehették meg, aki nem vezetett szigorú hiányzási névsort. De mi nem bóklásztunk tétlenül fel és alá a városban, nem játszottuk el nyilvánosan, a járókelők szeme láttára, hogy milyen büszke cselekedetnek tekintjük, micsoda heccnek, virtusnak értékeljük a lógást. Ezzel szemben a ma fiataljai már nem bujkálnak, nem húzódnak be sarkokba, nem rejtőznek a ligetben, ők kidüllesztett mellel várakoznak a kocsma előtt.
Nem is olyan régen jómagam is láttam tanárokat és rendőröket, amint közösen razziáztak a délelőtti forgalomban, figyelték, ellenőrizték, „igazoltatták” a lógósokat. Ismét be kellene vezetni, vagy még jobban megszigorítani ezt az intézményt, mert már tényleg sok, ahány iskolakerülővel találkozik manapság reggelente az ember.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)