Személyesen, a helyszínen láttam a Balassagyarmati Kábel SE mindkét eddigi mérkőzését az idei kézilabda bajnokságban, s mindkét alkalommal merőben újszerű, a korábbiaktól igencsak eltérő játékvezetői felfogásokkal szembesültem.
Az ózdi találkozón már a hatodik perc elején megfogyatkozott a gyarmati csapat, amikor egy tipikus, ütemkéséses védekezés után Báthori Péter azonnali piros lapos kiállítással mehetett a lelátóra. Ugyanerre a sorsra jutott egy héttel később, Gyarmaton, a tizenötödik percben a balmazújvárosi Csonka Péter, és a szituáció is kísértetiesen hasonló volt. Míg a borsodi városban a hazaiak rutinos játékosa, Borsodi Péter, addig itthon a kubai klasszis José Savón „játszott rá” szemlátomást az esetre, látványosan földre rogyva, ami egyértelműen közrejátszott a bírói ítélet mértékében.
Logikailag igyekeztem megfejteni, miért választották már ilyen idejekorán a büntetésnek eme kifejezetten „drasztikus” módját a játékvezetők. Végül – úgy gondolom – rájöttem a dolog nyitjára: azzal, hogy már nem jár automatikusan írásbeli feljelentés – és ezzel együtt fegyelmi tárgyalás – az azonnali piros lapok után, így jelentősen kitágultak a sípmesterek ítélkezési lehetőségei. Számítanunk kell tehát rá bőven a jövőben is, hogy az ózdi és gyarmati esetekhez (hiszen Széles Zoltánt is egyből „kiszórták” a balmaziak ellen) hasonlóan, könnyedén villanni fog a sporttársak kezében a piros lap, hiszen ez nem jár különösebb következményekkel, nem kell meccs után pontosan lekörmölni, a jegyzőkönyvbe felvezetni, tanúkkal aláírattatni, mifajta büntetést is róttak ki a kézilabdázókra.
A másik észrevételem: jómagam meglehetősen túlzottnak éreztem szeptember 17-én, szombat este, a Dohány-Varga páros tevékenységében a kétperces kiállítások számát. Az ilyen módon büntetett játékosok összesen negyvennyolc percet töltöttek a kispadon (tizennyolc a hazaiaknál, huszonnyolc a vendégeknél), ami ugye másfél félidőt jelent, holott egyáltalán nem volt durva, alattomos szabálytalanságoktól hemzsegő a meccs – ezt talán Holman Ferenc, a játékvezetők ellenőre is megerősítheti. Elismerem, a kiállítások megítélésében igencsak következetesnek mutatkoztak a bírók, de ebben a következetességben elvetették a sulykot. Lehet, az vezette őket, hogy hamar „megfogják” a rangadónak ígérkező találkozót, ezért is emelték fel két ujjukat többször is az összecsapás korai szakaszaiban. Utána viszont ragaszkodniuk kellett az alapelvekhez, azaz hasonló súlyosságúnak ítélt esetekben már nem hozhattak enyhébb „ejnyebejnye-jellegű” határozatokat. Így dolgoztatták meg kellőképpen a zsűriasztalnál tevékenykedő eredményjelző-kezelőket, magát Tóth Attilát, a versenybírót, meg Holman ellenőr-sporttársat is a nézőtéren. Ezáltal viszont – meg persze a sok pályatörlésnek köszönhetően is – „tengerikígyó-hosszúságúra” nyúlt a meccs, s jómagam is többszörözött szorgalommal jegyzeteltem a történteket. Arra viszont láthatóan nagyon „vigyázott” a játékvezető-kettős, hogy három kétperces büntetést senki se kapjon a pályán.
Egyszóval: ez az idény biztosan nem csupán pusztán a játékról, a kézilabda „míveléséről” szól majd, hanem arról is, hogyan szoknak hozzá az érintettek ezekhez az újszerű játékvezetői felfogásokhoz. Már ha sikerül ezeket megszokni…
H.H.
2011. szeptember 21., szerda
2011. szeptember 19., hétfő
Láttam egy meccset – Kábel SE – Balmazújváros - Egy hosszú sportnap slusszpoénja
Kegyetlenül fáradtan érek szombat este, a Nagyligeti Sporttelepről a Sportcsarnokhoz, a motorverseny miatti kacskaringós kerülőúton. Reggel óta tart ez a nagy rohanás: Zelenka atlétikai emlékverseny a Szabó Lőrinc Iskolánál, onnan be egy röpke kézilabda edzés megtartására a lányoknak a Bajcsy suliba, majd tekerés vissza a bringával a futókhoz, ott aztán a Gyalogló Gála végéig megállás nélküli időmérés. Fél négykor iszkolás a villámgyors, hat perc huszonöt másodperces ebédre, mert már jön értem a tévés autó és irány a focimeccs. Ahol persze rögtön megbíznak egy helyettesítő „hangosbemondással”, de a két turai gólt már nem látom, vagyis ahogy a vendégek megfordítják az eredményt, mert ugye a kézilabda meccsen akad némi dolgom.
Ennyit gyorsan az előzményekről. A Városi Sportcsarnokban vár a megszokott helyem, le is huppanok. Rég látott ismerős telepedik a közelembe, Istvanovszki Dani a tarjáni ifjú kapusreménység, aki kíváncsi a szomszédvár legjobbjainak második bajnoki csatájára. Gyorsan előveszem a mappát, átevickélek az épp nyújtásukat végző balmazújvárosi fiúk között, és a gyúrójuk segítségével kisebbfajta mezszám-egyeztetést tartok a vendégek soraiban.
Maga a meccskezdés felér egy rémálommal. Urbán Ottó hiába veri „pépesre” a dobját, hiába zúgnak a dudák, hiába szurkol bőszen nagy hanggal Hegedűs Attila, mintha valami Csipkerózsika álomban révedeznének a gyarmati legények. Villámsebesen születik ugyanis két balmazi gól, miközben a kábelesek egyelőre csak keresik önmagukat. Még Savón is ziccert ront az elején, de ugyanezt teszi szintén Gubó Alex. Kertész Gabi ugyan 1-2-re szépít, de sokáig ez az egyetlen említésre méltó Ipoly-parti akció. A védekezés is akadozik, Balogh a szélről, Pánczél átlövésből talál be Ihásznak, a másik oldalon meg Szabó „Abó” Peti, a korábbi első osztályú kapus első osztályú módon hárítja a próbálkozásokat, mindent olvas, szélről verhetetlen pedig aztán Széles Zoli igencsak bevetődik, hogy könnyebb szöge legyen. Az eredményjelzőn meg 1-5! Aztán jön viszont a kubai légiós, fogja magát, átlő és a labda Szabó kapus lábai között csorog be – kötény! Ez lenne az ébresztő? Való igaz, hiszen most Szabó Andris iramodik meg a labdával – magamban odamormogom neki, bár úgysem hallja: „csak nyugodtan” – és 3-5-re szépít.
Tizenöt perc telik el a meccsből lassan, és rettenetes a kapkodás. Izgalom itt, izgalom ott, fejetlenség, talán ennek tudható be, hogy Csonka „elkésik” Savónról, az ébenfekete férfiú meg egy nagy nyögés közben földre rogy. Varga játékvezető kezében villan a piros lap. A balmazi védő kisvártatva mellénk kuporodik, így aztán már a vele történő diskurzus közben látom a hátralévő negyvenöt percet.
Meg azt figyelem, hogy Kokó hiányában – őt ugye elmeszelték a fegyelmin egy meccsre, így most amolyan „kellérdezsősen” a labdafogó hálót szorongatva izgul a társakért a sarokban – José barátunk kapja hátára a kábeles „pakkot”, azaz lő zsinórban három gólt – abból kettőt kitámasztva a hetes vonalról -, és máris iksz. Sőt, Forgács Peti szemfüles bombájával itt a vezetés – mindez emberhátrányban, mert ha jól számolom, alig akad olyan perc, amelyben ne lenne kiállított ember a kispadon.
Innen már illene bekövetkeznie a fordulatnak. Helyette inkább kiegyenlítettebbé válik az összecsapás, egy találat itt, a másik amott. Menet közben Széles Zoli is mehet zuhanyozni, hasonló az esete, mint bő tíz perccel azelőtt Csonkáé volt, ő éppenséggel visszahúzta Baloghot, ezért fejezi be idő előtt a mai játékot. Vajon ez már sípmesteri szokássá nemesül idén?
Szünet előtt nem sokkal Álmos egy hajszálpontos hosszú indítással „kínálja” meg Bán „Dévet”, aki nem is hibázik, de szinte a lefújás pillanatában jön a válasz Pánczél részéről: harminc perc után 11-11 az állás.
Fordulás után momentán a Kábel emberhátrányban, és a vendégek ezt a játékrészt is úgy kezdik, mint az elsőt, nagyfokú rohanással, és két góllal. Előbb a beállós Istvánra „jön ki” egy sebes ellenakció, majd a jobbszélső Nagy következik. Tehát megint kapaszkodniuk kell a hazaiaknak. De mily nehéz lesz, mert látni, ahogy Kertész Gabi a bokájához kap, jön a gyúró, orvos, le kell támogatni a játéktérről – újabb kulcsember esik ki a sorból. Még szerencse, hogy Savón egészséges, mint a makk, ő aztán küzd-hajt, igazi vezér, csak hát hátul akad egy-két hiba, így a gyors egyenlítés helyett még mindig futnak a fiúk az eredmény után.
Az egalizálás aztán megtörténik, köszönhetően két ordító balmazújvárosi technikai hibának, amitől még a gyéren kopaszodó, előttem ücsörgő „piroslapos” hajdúsági védő haja szála is égnek áll. Nosza rajta, a megkaparintott lasztival inal is Savón, majd Gubó, 15-15-re állunk így.
De még mindig nem jön el a várva várt „peresztrojka”. Kaplonyi rántja most össze az alföldi alakulatot, ő se most kezdte a szakmát, Gyöngyösről tette át székhelyét Debrecen mellé, s nem kis része van abban, hogy a félidő közepére ismét háromgólos előnyt birtokolnak. Kedves mester már nem bírja cérnával, egy reklamálásra sárga lapot kap. Kollégája, Rácz Sándor nem ússza meg ennyivel, ő talán keményebb szavakat használ, így két perces kiállítással bünteti saját csapatát. Ám még mindig az Újváros van fölényben. A tizennyolcadik percben negyedszer kerülnek kettős emberhátrányba, de ez sem kottyan meg nekik, mert Kaplonyi ezúttal a szélről, kiszorított helyzetből alakítja 18-21-re az eredményt.
Mi lesz itt a végén?! Egyelőre kábeles zárkózás, és persze továbbra is Rodney a vezér. Van, hogy serkenti a társakat, máskor int Kovács Robinak, a kapusnak: „türelem, nézz fel a táblára, nyugi, van még időnk”. Persze a gólszerzésről sem feledkezik meg, betörésével 20-21, majd tőle indul az akció, aminek a végén Piroska Krisztián kapja a labdát, fordul be a hatoson és 21-21!
Már csak kilenc… már csak nyolc… már csak hét perc van hátra, amikor Gubó Alex is egyre több trükköt elővesz a bűvészkalapból, meg sok-sok bátorságot „ránt” magára, átlő és betalál, átlő és betalál, majd Savón valami utánozhatatlan módon, amit csak a karibi országban tanítanak már kisgyermekkorban: a félpályán csen el egy labdát, és lefutja az egész mezőnyt – erre már előttem Csonka „kolléga” is elismerően bólint. Ráadásul egy újabb értékesített büntetőjét követően – ami ma a tizenharmadik (!) találata – 25-23-ra vezet a Kábel.
Erre vártunk! Most meg kell őrizni a fórt! Türelmes támadások helyett viszont mit látunk: mintha vérszemet kapnának a gyarmatiak, három perccel a vége előtt el akarják dönteni a meccset. Még Savón is besétál eme „csapdába”, próbálkozását könnyedén védi a csereportás Kőrizs, nem sokkal később Forgács Peti is ugyanígy, elhamarkodottan cselekszik, és hiába véd egy lövést elképesztő bravúrral Kovács Robi, Balogh meg Kaplonyi van annyira rutinos, hogy a kínálkozó lehetőséget nem hagyja kihasználatlanul: 25-25!
Az órán 28 perc 41 másodperc, amikor a tétovázást elunva Kedves mester időt kér, hogy a végső roham előtt még tisztaságot „leheljen” a fejekbe. Ez mintha sikerülne is, mert az utolsó minutumba lépve Gubó Alex emelkedik, kíméletlen most, bizony, minden mozdulat számít: betalál!! Akad azonban még egy ellentámadás. Jönnek is a balmaziak, hármas helycsere után a majd’ kétméteres, balkezes Pánczél keveredik át az innenső oldalra, még egy ütemet ki is vár a levegőben, úgy puskáz kapura, de Kajdy Norbi ismeri eme fortélyt, ő is pontosan kiszámította a tempót: és lesáncolja a lövést! Visszapattan még a labda a vendégekhez, de már nem tudnak mit kezdeni vele. A kábeles fiúk egymás hegyén-hátán, eltikkadva, kifáradva, de boldogan ölelkeznek.
Kettőből kettőt nyertek!
H.H.
Ennyit gyorsan az előzményekről. A Városi Sportcsarnokban vár a megszokott helyem, le is huppanok. Rég látott ismerős telepedik a közelembe, Istvanovszki Dani a tarjáni ifjú kapusreménység, aki kíváncsi a szomszédvár legjobbjainak második bajnoki csatájára. Gyorsan előveszem a mappát, átevickélek az épp nyújtásukat végző balmazújvárosi fiúk között, és a gyúrójuk segítségével kisebbfajta mezszám-egyeztetést tartok a vendégek soraiban.
Maga a meccskezdés felér egy rémálommal. Urbán Ottó hiába veri „pépesre” a dobját, hiába zúgnak a dudák, hiába szurkol bőszen nagy hanggal Hegedűs Attila, mintha valami Csipkerózsika álomban révedeznének a gyarmati legények. Villámsebesen születik ugyanis két balmazi gól, miközben a kábelesek egyelőre csak keresik önmagukat. Még Savón is ziccert ront az elején, de ugyanezt teszi szintén Gubó Alex. Kertész Gabi ugyan 1-2-re szépít, de sokáig ez az egyetlen említésre méltó Ipoly-parti akció. A védekezés is akadozik, Balogh a szélről, Pánczél átlövésből talál be Ihásznak, a másik oldalon meg Szabó „Abó” Peti, a korábbi első osztályú kapus első osztályú módon hárítja a próbálkozásokat, mindent olvas, szélről verhetetlen pedig aztán Széles Zoli igencsak bevetődik, hogy könnyebb szöge legyen. Az eredményjelzőn meg 1-5! Aztán jön viszont a kubai légiós, fogja magát, átlő és a labda Szabó kapus lábai között csorog be – kötény! Ez lenne az ébresztő? Való igaz, hiszen most Szabó Andris iramodik meg a labdával – magamban odamormogom neki, bár úgysem hallja: „csak nyugodtan” – és 3-5-re szépít.
Tizenöt perc telik el a meccsből lassan, és rettenetes a kapkodás. Izgalom itt, izgalom ott, fejetlenség, talán ennek tudható be, hogy Csonka „elkésik” Savónról, az ébenfekete férfiú meg egy nagy nyögés közben földre rogy. Varga játékvezető kezében villan a piros lap. A balmazi védő kisvártatva mellénk kuporodik, így aztán már a vele történő diskurzus közben látom a hátralévő negyvenöt percet.
Meg azt figyelem, hogy Kokó hiányában – őt ugye elmeszelték a fegyelmin egy meccsre, így most amolyan „kellérdezsősen” a labdafogó hálót szorongatva izgul a társakért a sarokban – José barátunk kapja hátára a kábeles „pakkot”, azaz lő zsinórban három gólt – abból kettőt kitámasztva a hetes vonalról -, és máris iksz. Sőt, Forgács Peti szemfüles bombájával itt a vezetés – mindez emberhátrányban, mert ha jól számolom, alig akad olyan perc, amelyben ne lenne kiállított ember a kispadon.
Innen már illene bekövetkeznie a fordulatnak. Helyette inkább kiegyenlítettebbé válik az összecsapás, egy találat itt, a másik amott. Menet közben Széles Zoli is mehet zuhanyozni, hasonló az esete, mint bő tíz perccel azelőtt Csonkáé volt, ő éppenséggel visszahúzta Baloghot, ezért fejezi be idő előtt a mai játékot. Vajon ez már sípmesteri szokássá nemesül idén?
Szünet előtt nem sokkal Álmos egy hajszálpontos hosszú indítással „kínálja” meg Bán „Dévet”, aki nem is hibázik, de szinte a lefújás pillanatában jön a válasz Pánczél részéről: harminc perc után 11-11 az állás.
Fordulás után momentán a Kábel emberhátrányban, és a vendégek ezt a játékrészt is úgy kezdik, mint az elsőt, nagyfokú rohanással, és két góllal. Előbb a beállós Istvánra „jön ki” egy sebes ellenakció, majd a jobbszélső Nagy következik. Tehát megint kapaszkodniuk kell a hazaiaknak. De mily nehéz lesz, mert látni, ahogy Kertész Gabi a bokájához kap, jön a gyúró, orvos, le kell támogatni a játéktérről – újabb kulcsember esik ki a sorból. Még szerencse, hogy Savón egészséges, mint a makk, ő aztán küzd-hajt, igazi vezér, csak hát hátul akad egy-két hiba, így a gyors egyenlítés helyett még mindig futnak a fiúk az eredmény után.
Az egalizálás aztán megtörténik, köszönhetően két ordító balmazújvárosi technikai hibának, amitől még a gyéren kopaszodó, előttem ücsörgő „piroslapos” hajdúsági védő haja szála is égnek áll. Nosza rajta, a megkaparintott lasztival inal is Savón, majd Gubó, 15-15-re állunk így.
De még mindig nem jön el a várva várt „peresztrojka”. Kaplonyi rántja most össze az alföldi alakulatot, ő se most kezdte a szakmát, Gyöngyösről tette át székhelyét Debrecen mellé, s nem kis része van abban, hogy a félidő közepére ismét háromgólos előnyt birtokolnak. Kedves mester már nem bírja cérnával, egy reklamálásra sárga lapot kap. Kollégája, Rácz Sándor nem ússza meg ennyivel, ő talán keményebb szavakat használ, így két perces kiállítással bünteti saját csapatát. Ám még mindig az Újváros van fölényben. A tizennyolcadik percben negyedszer kerülnek kettős emberhátrányba, de ez sem kottyan meg nekik, mert Kaplonyi ezúttal a szélről, kiszorított helyzetből alakítja 18-21-re az eredményt.
Mi lesz itt a végén?! Egyelőre kábeles zárkózás, és persze továbbra is Rodney a vezér. Van, hogy serkenti a társakat, máskor int Kovács Robinak, a kapusnak: „türelem, nézz fel a táblára, nyugi, van még időnk”. Persze a gólszerzésről sem feledkezik meg, betörésével 20-21, majd tőle indul az akció, aminek a végén Piroska Krisztián kapja a labdát, fordul be a hatoson és 21-21!
Már csak kilenc… már csak nyolc… már csak hét perc van hátra, amikor Gubó Alex is egyre több trükköt elővesz a bűvészkalapból, meg sok-sok bátorságot „ránt” magára, átlő és betalál, átlő és betalál, majd Savón valami utánozhatatlan módon, amit csak a karibi országban tanítanak már kisgyermekkorban: a félpályán csen el egy labdát, és lefutja az egész mezőnyt – erre már előttem Csonka „kolléga” is elismerően bólint. Ráadásul egy újabb értékesített büntetőjét követően – ami ma a tizenharmadik (!) találata – 25-23-ra vezet a Kábel.
Erre vártunk! Most meg kell őrizni a fórt! Türelmes támadások helyett viszont mit látunk: mintha vérszemet kapnának a gyarmatiak, három perccel a vége előtt el akarják dönteni a meccset. Még Savón is besétál eme „csapdába”, próbálkozását könnyedén védi a csereportás Kőrizs, nem sokkal később Forgács Peti is ugyanígy, elhamarkodottan cselekszik, és hiába véd egy lövést elképesztő bravúrral Kovács Robi, Balogh meg Kaplonyi van annyira rutinos, hogy a kínálkozó lehetőséget nem hagyja kihasználatlanul: 25-25!
Az órán 28 perc 41 másodperc, amikor a tétovázást elunva Kedves mester időt kér, hogy a végső roham előtt még tisztaságot „leheljen” a fejekbe. Ez mintha sikerülne is, mert az utolsó minutumba lépve Gubó Alex emelkedik, kíméletlen most, bizony, minden mozdulat számít: betalál!! Akad azonban még egy ellentámadás. Jönnek is a balmaziak, hármas helycsere után a majd’ kétméteres, balkezes Pánczél keveredik át az innenső oldalra, még egy ütemet ki is vár a levegőben, úgy puskáz kapura, de Kajdy Norbi ismeri eme fortélyt, ő is pontosan kiszámította a tempót: és lesáncolja a lövést! Visszapattan még a labda a vendégekhez, de már nem tudnak mit kezdeni vele. A kábeles fiúk egymás hegyén-hátán, eltikkadva, kifáradva, de boldogan ölelkeznek.
Kettőből kettőt nyertek!
H.H.
2011. szeptember 13., kedd
Mi értelme a szilenciumnak?
Egy televíziós riport néhány képsora kapcsán – amely szilenciumon lévő diákokat mutatott – röppent fel bennem néhány gondolat a kollégiumi élet egyik, üdének semmiképpen nem nevezhető színfoltja, sokkal inkább kötelező programja, a szilencium létjogosultsága kapcsán.
Jómagam úgy vélekedem, egy évtizeddel ezelőtt, vagy éppen az elmúlt évszázad utolsó húsz esztendejében bizonyosan volt értelme, megfogható, megmagyarázható tartalma az effajta „közös csöndes” tanulásnak. A diákotthoni lét amúgy is szigorú szabályainak ráerősítéseként is szolgált eme intézmény, és a klasszikusnak mondható, de ma már igencsak avittá vált régi oktatási-nevelési elveket kiválóan szolgálta.
Csakhogy mára alaposan változtak a viszonyok, és azok a pedagógusok, akik effajta mű-kordákban akarják tartani a fiatalságot, azok nem csupán kőkemény fába vágják a fejszéjüket, hanem szüszifuszinak mondható ügyet szorgalmaznak, magyarul teljesen feleslegesen „tépik a szájukat”. Mert manapság nem arra vágynak a diákok, sőt, kimondom, egyenesen terhesnek érzik, ha ilyen „szűzies” módszerű szilenciumokra terelik be őket, hogy effajta körülmények között szívják magukba azt a sok tudományt. Sokkal inkább vevők lennének a kollégisták az olyan kiscsoportos foglalkozásokra, amelyen egy szaktanár segít nekik délutánonként a kedves „délelőtti” kolléga különböző „feladványainak” vizsgálatában, megoldásában, egy-egy kérdést netán vita tárgyává téve, de mindenképpen a közös megoldás élvezetét is nyújtva a tanulóknak. Őszintén hiszem és vallom, hogy effajta kiscsoportos foglalkozások messze többet érnek az oktatás fejlesztése, a módszerek modernebbé válása terén, mintsem a néma szilenciumok, amelyek – mint említettem – sokkal inkább csak nyűgnek tűnnek a fiatal társadalom számára.
Ezen kiscsoportos foglalkozásokon túlmenően persze az önálló, „magántanulás” intézményének sem szabad kivesznie a gyakorlatból a diákotthonokban sem, de ezeknek nem kötött órakeretben, hanem szabadon választott módon, akár a „lámpaoltási idő” kitolásával kellene gyakorlatban megvalósulniuk.
Biztos vagyok benne, hogy magának a szilenciumnak csak az olyan, eleve zárt rendszerű intézményekben – például „papneveldékben” - van értelme, ahol nem csupán nem tartják hasznosnak, hanem eleve kizártnak veszik a modern módszerekhez való közeledéseket, ahol a hagyomány és nem a korhűség szabja meg a kereteket.
De ez csak az én véleményem...
H.H.
Jómagam úgy vélekedem, egy évtizeddel ezelőtt, vagy éppen az elmúlt évszázad utolsó húsz esztendejében bizonyosan volt értelme, megfogható, megmagyarázható tartalma az effajta „közös csöndes” tanulásnak. A diákotthoni lét amúgy is szigorú szabályainak ráerősítéseként is szolgált eme intézmény, és a klasszikusnak mondható, de ma már igencsak avittá vált régi oktatási-nevelési elveket kiválóan szolgálta.
Csakhogy mára alaposan változtak a viszonyok, és azok a pedagógusok, akik effajta mű-kordákban akarják tartani a fiatalságot, azok nem csupán kőkemény fába vágják a fejszéjüket, hanem szüszifuszinak mondható ügyet szorgalmaznak, magyarul teljesen feleslegesen „tépik a szájukat”. Mert manapság nem arra vágynak a diákok, sőt, kimondom, egyenesen terhesnek érzik, ha ilyen „szűzies” módszerű szilenciumokra terelik be őket, hogy effajta körülmények között szívják magukba azt a sok tudományt. Sokkal inkább vevők lennének a kollégisták az olyan kiscsoportos foglalkozásokra, amelyen egy szaktanár segít nekik délutánonként a kedves „délelőtti” kolléga különböző „feladványainak” vizsgálatában, megoldásában, egy-egy kérdést netán vita tárgyává téve, de mindenképpen a közös megoldás élvezetét is nyújtva a tanulóknak. Őszintén hiszem és vallom, hogy effajta kiscsoportos foglalkozások messze többet érnek az oktatás fejlesztése, a módszerek modernebbé válása terén, mintsem a néma szilenciumok, amelyek – mint említettem – sokkal inkább csak nyűgnek tűnnek a fiatal társadalom számára.
Ezen kiscsoportos foglalkozásokon túlmenően persze az önálló, „magántanulás” intézményének sem szabad kivesznie a gyakorlatból a diákotthonokban sem, de ezeknek nem kötött órakeretben, hanem szabadon választott módon, akár a „lámpaoltási idő” kitolásával kellene gyakorlatban megvalósulniuk.
Biztos vagyok benne, hogy magának a szilenciumnak csak az olyan, eleve zárt rendszerű intézményekben – például „papneveldékben” - van értelme, ahol nem csupán nem tartják hasznosnak, hanem eleve kizártnak veszik a modern módszerekhez való közeledéseket, ahol a hagyomány és nem a korhűség szabja meg a kereteket.
De ez csak az én véleményem...
H.H.
Láttam egy meccset – Ózd–Kábel – Nagy bravúr a fülledt őszben
Mintha szaunába érkeznénk. Kinn tűz a nap, szeptember tizenegyedikéhez képest elképesztő a forróság, de ami itt benn, az ózdi sportcsarnokban fogad, annak talán leginkább a buzgón fürdőző finnek örülnének.
Ahogy a mérkőzés előtt egyeztetem az egyik helybéli „béközepes” szurkolóval a hazaiak számszerű összeállítását, egyre inkább érzem, a toll sercegése közben felettébb izzadnak az ujjaim, a tenyerem, s belegondolok, mi lesz itt később, a meccs hevében.
Az Ipoly tévé stábjával – két kamerával, „vágóasztallal” – jó előre felkészültünk mindenre, s csakhamar meg kell állapítanom – nem kis büszkeséggel – hogy technikai színvonalban ’biz mi messzi felülmúljuk az ózdi tévés kollégákat, akik a szemközti lelátó tetején helyezkednek el, egy szem minikamerával – a házigazdák szurkolói szépen a szemünkbe is mondják a véleményüket a saját tévéseikről, igen lefitymáló hangnemben.
De már indul is a találkozó. Az első négy percben csak úgy „potyognak” a hetesek, a játékvezető páros szorgosan ítéli meg a büntetőket. Ózdi részről a jól megtermett, amúgy „néhány” kilóval mázsán felüli beállós, Papp Gábor nagyon él, őt foglalkoztatják elsősorban a kinti emberek, Borsodi, meg a tavaly a gyarmatiaknak oly sok örömet szerző, és nógrádi játékáról biztosan szép emlékeket őrző irányító, Barta Dani. Az egyik ilyen bejátszás után is hetes következik, derék balkezes szélső, Duzsi Dávid odaáll, és kegyetlenül fölé bombáz, ha nem lenne a labdafogó háló, biztosan a szomszédos focipályán landolna a játékszer. Nocsak, ezek szerint nem csak az én tenyerem izzad…
Öt perc tizenkét másodperc telik el, amikor a sípmester-duó rögvest átveszi a főszerepet a pályán. Papp helyet készítve fellép a védőfalból, jócskán tolja maga előtt Báthori Petit, majd úgy rálöki őt rutinos társára, az érkező Borsodira, hogy a gyarmati beállós alkarja állcsúcson találja az ózdi játékmestert. Persze Borsodi sem akárki, jó erősen „rájátszik” az esetre, szenved, elesik, kiabál, mire a kellőképpen még be nem melegedett „jévé” kezében villan a piros lap, s Báthori máris mehet zuhanyozni. A kábeles kispadon nagy a felzúdulás, Havassy Kálmán technikai vezető minden retorikáját igyekszik bevetni, de ahelyett, hogy a döntés megváltoztatására tudná késztetni a játékvezetőket, ő is kap előbb egy sárgát, aztán egy két percet, majd a piros lap után ő is ülhet fel a lelátóra.
A közvetítőállásban én is csóválom a fejem, kis híján leesik a fülhallgató a kobakomról, de azért reménykedem benne, nem fog eztán eldurvulni a meccs. Nem is így folytatódik, ami köszönhető főleg annak, hogy a Kábel SE a játékra, a pontos támadás-befejezésekre koncentrál. Kovács Peti indul, már 4-5. A másik Kovács, Robi parádézik a kapuban, ellentámadás, „KokóPeti” közel a falhoz, lő, már 4-6. Savón sem akar lemaradni, az ébenfekete kiválóság – ki hinné, hogy már negyvenkét esztendős – kérlelhetetlenül betör: 4-7. Megint a Gyarmat jöhet, a túlsó oldalról Bécsi Misi fut be, megkapja a lasztit, fordul: 4-8! Ha jól emlékszem, ez nála debütálás az NB I/B-ben, hazafelé a buszban jöhet a daj-daj!
Az Ózdon még az időkérés sem segít, Barta apuka, alias Zsolt, törheti a fejét bőszen, hogyan állítsa meg az Ipoly-parti lendületet. Cserél is kettőt, akikből az egyik, a balkezes Harkó kiejti a labdát, Savón robog, az eredményjelzőn meg már 5-10 díszeleg! Vajon sima lesz? Kedves mesternek most némi variálásra támad kedve, José barátunk a sarokban, mellette Kokó a jobbkettő, jön Kertész Gabi irányítani. Egykori ifis csapattársam – haj, de régen is volt az már – ugrik, puskáz keményen, már 7-12 ide!
De ekkor mintha megtörni kezdene ez a gyorsvonati tempó. Egyre több a hiba. Labdák csattannak a kapufán, Savón ziccerben – először – ront, az Ózd meg kiváltképp zárkózik. Még szerencse, hogy akad egy-egy rutinos felvillanás, „Rodney mester”, Kokó, meg Kertész kolléga segíti át a holtponton a csapatot, és nem engedi háromnál közelebb a riválist. A béközepes kis „grupettó”, előttem űzi-hajtja a kedvenceket, lám meg is lesz a hatása, mert az utolsó másfél percben csak ők találnak be, Panyi a végén felkukkant az órára, robog, áthámozza magát két emberen, és a félidő lefújásának pillanatában 16-17-re zárkóztatja a házigazdákat. Izgalmas lesz a folytatás!
Szünet után emberhátrányban a Kábel, ezt alaposan kihasználja az Ózd. Előbb Harkó lő át, majd az első félidőben mit sem mutató balszélső, Lázár csíp el egy hosszú indítást, és ismét a borsodi alakulatnál az előny. No, nem sokáig, mert Kokó egy hetesből egyenlít, de most már nem úgy megy a játék, mint jó húsz-huszonkét perccel ezelőtt. A gyorsvonati sebesség átváltott „BZ-motorvonat metódusba”, igaz, Savónt most emberfogással őrzik – ki tudja, miről traccsol a védőjével, ha egyáltalán szóba áll vele -, aztán fogja magát, és lehúzódik a szélre. De onnan is eredményes! Jön Alex is, azaz Gubó, eddig egy szimpla kapufáig jutott, most nyílik a tér előtte, felugrik, és a hálóba bombáz. De ezzel is csak 20-20 még! Ráadásul Rodney büntetőt ront, egy kicsit lezserül akarta most tenni, erre ráfázott sajnos.
Kedves mester nem vár, mire magától igyekszik kikecmeregni a kisebbfajta gödörből csapata, ő lép, alig tizennégy perc elteltével már időt kér, magyaráz, gesztikulál, lelkesít. Mire visszamennek a fiúk, Scitovszkyt, a fiatal ózdi srácot már ki is állítják, s ezzel a két perc eséllyel él is a Kábel: 23-24-re vezet a társaság. Ám a meccs hektikus izzása megmarad továbbra is, találat itt, találat, ott, így haladunk lassan a hajrá felé. A gyarmati tréner változtatásra szánja el magát, Széles Zolit küldi melegíteni, ekkor még ő sem gondolja, hogy „dzsolidzsókert” húz elő a bohócsipkából. 26-26 után egy ellentámadásnál épp Zoli az, aki érkezik a második vonalból, kegyetlenül bombáz az amúgy eddig jól hárító Losonczi hálójába, majd újból ő jön, ezúttal beállóban pördül-fordul: 26-28! Erre Nyeste felel, de utána már csak szűk másfél perc van, és a Kábel támad. Ha gól születik, vajon lehet-e hátradőlni. A kommentátorállásban egyre pergősebben, izgatottan hajtogatom a magamét, ez kell, ilyen meccsek kellenek a jónépnek. És érkezik Savón, betör, a bőrből készült golyó csak úgy lassan vánszorog befelé, de eléri végcélját: 27-29!
Az Ózdnak semmi sem drága. Ellenakció, hétméteres: Kocsis belövi. Ihász Álmos, akiről eddig alig ejtettem szót, holott a második félidőben már ziccereket fogott, szép lassan araszol előre a labdával a középkezdésig. Sípszó, a játékszer eljut Gubóig, átemelne, de belemenést fújnak a bírák. Kokó robog oda, tudja, észleli, ilyenkor gyorsan kell cselekedni, a labdát igyekszik megkaparintani. Kis lökdösődés, újabb sípszó: piros lap Kokónak! Láda sporttárs, a zsűri, idejét érzi az intézkedésnek, int, mutogat, beszél, mire csak 4 ember marad a gyarmatiaknál.
Tizenkét másodperc van hátra! A labda elindul az ózdi kezeken balra, majd vissza, Nyeste ugrik, sehol senki a környéken, szabad az út, lő, Álmos meg valahonnan a hátsóagyi fertályról impulzust kap, merre kell indulni, ugrik egyet jobbra, és kivédi a lövést!
A Kábel megnyerte az első csatát!
H.H..
Ahogy a mérkőzés előtt egyeztetem az egyik helybéli „béközepes” szurkolóval a hazaiak számszerű összeállítását, egyre inkább érzem, a toll sercegése közben felettébb izzadnak az ujjaim, a tenyerem, s belegondolok, mi lesz itt később, a meccs hevében.
Az Ipoly tévé stábjával – két kamerával, „vágóasztallal” – jó előre felkészültünk mindenre, s csakhamar meg kell állapítanom – nem kis büszkeséggel – hogy technikai színvonalban ’biz mi messzi felülmúljuk az ózdi tévés kollégákat, akik a szemközti lelátó tetején helyezkednek el, egy szem minikamerával – a házigazdák szurkolói szépen a szemünkbe is mondják a véleményüket a saját tévéseikről, igen lefitymáló hangnemben.
De már indul is a találkozó. Az első négy percben csak úgy „potyognak” a hetesek, a játékvezető páros szorgosan ítéli meg a büntetőket. Ózdi részről a jól megtermett, amúgy „néhány” kilóval mázsán felüli beállós, Papp Gábor nagyon él, őt foglalkoztatják elsősorban a kinti emberek, Borsodi, meg a tavaly a gyarmatiaknak oly sok örömet szerző, és nógrádi játékáról biztosan szép emlékeket őrző irányító, Barta Dani. Az egyik ilyen bejátszás után is hetes következik, derék balkezes szélső, Duzsi Dávid odaáll, és kegyetlenül fölé bombáz, ha nem lenne a labdafogó háló, biztosan a szomszédos focipályán landolna a játékszer. Nocsak, ezek szerint nem csak az én tenyerem izzad…
Öt perc tizenkét másodperc telik el, amikor a sípmester-duó rögvest átveszi a főszerepet a pályán. Papp helyet készítve fellép a védőfalból, jócskán tolja maga előtt Báthori Petit, majd úgy rálöki őt rutinos társára, az érkező Borsodira, hogy a gyarmati beállós alkarja állcsúcson találja az ózdi játékmestert. Persze Borsodi sem akárki, jó erősen „rájátszik” az esetre, szenved, elesik, kiabál, mire a kellőképpen még be nem melegedett „jévé” kezében villan a piros lap, s Báthori máris mehet zuhanyozni. A kábeles kispadon nagy a felzúdulás, Havassy Kálmán technikai vezető minden retorikáját igyekszik bevetni, de ahelyett, hogy a döntés megváltoztatására tudná késztetni a játékvezetőket, ő is kap előbb egy sárgát, aztán egy két percet, majd a piros lap után ő is ülhet fel a lelátóra.
A közvetítőállásban én is csóválom a fejem, kis híján leesik a fülhallgató a kobakomról, de azért reménykedem benne, nem fog eztán eldurvulni a meccs. Nem is így folytatódik, ami köszönhető főleg annak, hogy a Kábel SE a játékra, a pontos támadás-befejezésekre koncentrál. Kovács Peti indul, már 4-5. A másik Kovács, Robi parádézik a kapuban, ellentámadás, „KokóPeti” közel a falhoz, lő, már 4-6. Savón sem akar lemaradni, az ébenfekete kiválóság – ki hinné, hogy már negyvenkét esztendős – kérlelhetetlenül betör: 4-7. Megint a Gyarmat jöhet, a túlsó oldalról Bécsi Misi fut be, megkapja a lasztit, fordul: 4-8! Ha jól emlékszem, ez nála debütálás az NB I/B-ben, hazafelé a buszban jöhet a daj-daj!
Az Ózdon még az időkérés sem segít, Barta apuka, alias Zsolt, törheti a fejét bőszen, hogyan állítsa meg az Ipoly-parti lendületet. Cserél is kettőt, akikből az egyik, a balkezes Harkó kiejti a labdát, Savón robog, az eredményjelzőn meg már 5-10 díszeleg! Vajon sima lesz? Kedves mesternek most némi variálásra támad kedve, José barátunk a sarokban, mellette Kokó a jobbkettő, jön Kertész Gabi irányítani. Egykori ifis csapattársam – haj, de régen is volt az már – ugrik, puskáz keményen, már 7-12 ide!
De ekkor mintha megtörni kezdene ez a gyorsvonati tempó. Egyre több a hiba. Labdák csattannak a kapufán, Savón ziccerben – először – ront, az Ózd meg kiváltképp zárkózik. Még szerencse, hogy akad egy-egy rutinos felvillanás, „Rodney mester”, Kokó, meg Kertész kolléga segíti át a holtponton a csapatot, és nem engedi háromnál közelebb a riválist. A béközepes kis „grupettó”, előttem űzi-hajtja a kedvenceket, lám meg is lesz a hatása, mert az utolsó másfél percben csak ők találnak be, Panyi a végén felkukkant az órára, robog, áthámozza magát két emberen, és a félidő lefújásának pillanatában 16-17-re zárkóztatja a házigazdákat. Izgalmas lesz a folytatás!
Szünet után emberhátrányban a Kábel, ezt alaposan kihasználja az Ózd. Előbb Harkó lő át, majd az első félidőben mit sem mutató balszélső, Lázár csíp el egy hosszú indítást, és ismét a borsodi alakulatnál az előny. No, nem sokáig, mert Kokó egy hetesből egyenlít, de most már nem úgy megy a játék, mint jó húsz-huszonkét perccel ezelőtt. A gyorsvonati sebesség átváltott „BZ-motorvonat metódusba”, igaz, Savónt most emberfogással őrzik – ki tudja, miről traccsol a védőjével, ha egyáltalán szóba áll vele -, aztán fogja magát, és lehúzódik a szélre. De onnan is eredményes! Jön Alex is, azaz Gubó, eddig egy szimpla kapufáig jutott, most nyílik a tér előtte, felugrik, és a hálóba bombáz. De ezzel is csak 20-20 még! Ráadásul Rodney büntetőt ront, egy kicsit lezserül akarta most tenni, erre ráfázott sajnos.
Kedves mester nem vár, mire magától igyekszik kikecmeregni a kisebbfajta gödörből csapata, ő lép, alig tizennégy perc elteltével már időt kér, magyaráz, gesztikulál, lelkesít. Mire visszamennek a fiúk, Scitovszkyt, a fiatal ózdi srácot már ki is állítják, s ezzel a két perc eséllyel él is a Kábel: 23-24-re vezet a társaság. Ám a meccs hektikus izzása megmarad továbbra is, találat itt, találat, ott, így haladunk lassan a hajrá felé. A gyarmati tréner változtatásra szánja el magát, Széles Zolit küldi melegíteni, ekkor még ő sem gondolja, hogy „dzsolidzsókert” húz elő a bohócsipkából. 26-26 után egy ellentámadásnál épp Zoli az, aki érkezik a második vonalból, kegyetlenül bombáz az amúgy eddig jól hárító Losonczi hálójába, majd újból ő jön, ezúttal beállóban pördül-fordul: 26-28! Erre Nyeste felel, de utána már csak szűk másfél perc van, és a Kábel támad. Ha gól születik, vajon lehet-e hátradőlni. A kommentátorállásban egyre pergősebben, izgatottan hajtogatom a magamét, ez kell, ilyen meccsek kellenek a jónépnek. És érkezik Savón, betör, a bőrből készült golyó csak úgy lassan vánszorog befelé, de eléri végcélját: 27-29!
Az Ózdnak semmi sem drága. Ellenakció, hétméteres: Kocsis belövi. Ihász Álmos, akiről eddig alig ejtettem szót, holott a második félidőben már ziccereket fogott, szép lassan araszol előre a labdával a középkezdésig. Sípszó, a játékszer eljut Gubóig, átemelne, de belemenést fújnak a bírák. Kokó robog oda, tudja, észleli, ilyenkor gyorsan kell cselekedni, a labdát igyekszik megkaparintani. Kis lökdösődés, újabb sípszó: piros lap Kokónak! Láda sporttárs, a zsűri, idejét érzi az intézkedésnek, int, mutogat, beszél, mire csak 4 ember marad a gyarmatiaknál.
Tizenkét másodperc van hátra! A labda elindul az ózdi kezeken balra, majd vissza, Nyeste ugrik, sehol senki a környéken, szabad az út, lő, Álmos meg valahonnan a hátsóagyi fertályról impulzust kap, merre kell indulni, ugrik egyet jobbra, és kivédi a lövést!
A Kábel megnyerte az első csatát!
H.H..
2011. szeptember 4., vasárnap
Láttam egy meccset (2.2.) – BSE – Gyöngyös – Megőrzött makulátlanság
Ahogy az operatőr kollégával a városközponti kavalkádot óvatosan kikerülve „gurulunk” a Nagyligeti Sporttelep felé, a BSE-Gyöngyös derbire, az jut elsőként eszembe, hogy vajon lehet-e bármilyen hatással a kis vidéki futballközegre a válogatott előző napi, szép sikere a svédek ellen. Vajon hoz-e látványos nézőszám emelkedést, érdeklődnek-e sokkal többen a fiatal aranylábúak teljesítménye iránt? Netán az a bravúros idegenbeli győzelem, amit Mohácsi Laci legényei szereztek az első fordulóban, Tiszaújvárosban, teremt-e nagyobb kedvet a korai őszi, nyarat idéző szombati napsütésben egy kedélyes, helyszíni meccsnézéshez?
Kiérve a pályához szomorúan kell megállapítanom, ez még kevés a dicsőséghez. Vagyunk vagy százan, tömeg tehát nincs, a „napfényesebb oldalon” alig-alig ücsörögnek, a lelátó sem teli. Vajon majd ha jobban beindul a szekér a fiúknak?
Az ebbéli gondolatokat aztán a játékvezető kezdő sípszava gyorsan elhessegeti. Nézem, hogyan állította fel „Moha” erre a napra a srácokat. A védelem tengelyéből némi „lakodalmas” elfoglaltság miatt ezúttal hiányzik a frissen igazolt Földvári Dávid, és hát helyettesnek mindenképpen egy rutinosabb embert kell kiszemelni, így kerül Gaál Balázs mellé középre Zolnyánszki Norbi. A hátsó alakzat jobb oldalán a pelyhedző állú ifjonc, Tóth Attila, a túlsó felén Szenográdi Peti. Előttük a szűrői feladatokat Weigerding Zsolt kapja, a szervező ember Chikán Peti, mellette a középpályán László „Rocco” Lóri, meg Doman Gergő, a két ék pedig a játékengedélye megérkeztével immáron csatasorba vethető Baranyi Ákos, meg az ex-berkenyei megyei gólkirály Fábri Tamás.
Az első öt-hat perc puszta tapogatózással telik, mindkét csapat igyekszik feltérképezni az ellenfél gyengébb pontjait. Gyarmati oldalon momentán ez a jobbhátvéd szerepköre, a korábbi „béesés” balszélső Vidra láthatóan rágósabb falat Tóth Attilának. Jó negyedóra telik el, mire először valamirevaló kapura lövéssel találkozunk. László Lóri készül szabadrúgáshoz, de most egy hatalmas bomba helyett enyhe ejtés-szerű lövést látunk, a kapus viszont ujjheggyel fölé tornássza. A gyöngyösi védvonal jobbára a lesreállítási taktikát alkalmazza, hiszen a gyarmatiak inkább a kontrákra építenek, miután a mezőnyben fokozatosan átveszi az irányítást a mátraaljai alakulat.
Mohácsi mestert is figyelem menet közben, izgul ő is rendesen, húsz perc elteltével, az ellenfél szögleténél a saját csatáraival perlekedik, mondván egyszerre csak egyikük zárjon vissza, a másik maradjon elöl. A meccs megy a maga langyos(abb) rendjében, mindössze a játékvezető mutat fel néha egy-egy meglepő húzást, nem fúj rosszul, csak eléggé magamutogató alkatnak tűnik, egy-egy komolyabb beszólásra felhúzza az orrát, vitatkozik edzővel, játékossal, még jó hogy a maroknyi néző nem zavarja őt, pedig az a néhány gyöngyösi bácsi, akik elkísérték a kedvenceket, szór rá néminemű átkot.
A félidő hajrájában Vidra keverget a tizenhatos előtt, Chikán buktatja, de a kecsegtető szabadrúgás-eséllyel nem tudnak élni a vendégek. Bezzeg Tóth Attila még mindig nem gyűri le a lámpalázat, bohózatba illő jelenetek árán tesz taccsra nagy nehézségek közt a labdát, mire a tréner a padon a kezébe temeti arcát: „mire vállalkoztam én?”
Gól nélkül zárul tehát az első félidő, és ahogy a szünet után jönnek vissza a játékosok, mindegyik kezdőember folytatja, azaz „Moha” még bízik az újoncában. Tíz perc elteltével az addigi legformásabb BSE-akció fut a pályán: László ugratja ki a jobb oldalon Fábrit, ám még mielőtt abban reménykedhetne a publikum, hogy megismétlődik a válogatott meccs utolsó percre, vagyis menetrendszerűen érkezik középen a befejező csatár, most Baranyi, ha kicsivel is, lemarad a beadásról.
Ez a momentum kis zavart okoz a gyöngyösi védelemben, mert egyre többször kerülnek helyzetbe az Ipoly-parti focisták. Chikán lő egy nagyot messziről, ez nem okoz sok gondot a kapusnak, de igazi nagy sansz még nem kínálkozik. Tóth helyett nemsokára Benécs a pályán, Balázs lót-fut, hajt, csúszik-mászik, és jobb is a teljesítménye, mint jobb-bekk elődjéé. Ebben a kedélyes focizgatásban megint a sípmester hívja fel magára a figyelmet, ezúttal egy hevesi cserejátékost figyelmeztet, aki idő előtt levetette a sárga megkülönböztető trikót a kispadon, ez nagyon zavarja Solymosi sporttársat – arra viszont nem terjed ki a figyelme, hogy Mohácsi Laci is csapata kék mezét viseli a kispadon. Az edző vajon más kategória? Igaz, Lacin más színű nadrág van, mint a pályán robotoló fiúké…
Ahogy aztán az ilyen, tipikusan egygólos mérkőzéseken lenni szokott, a bősz mezőnyjáték közepette derült égből villámcsapásként érkezik a gól – szerencsére hazai rúgja. A hetvenhetedik minutumban ott pattog a labda a tizenhatoson belül, Chikán fogja magát, váratlanul rásuhintja, és a bőrgolyó kiköt a hosszú alsó sarokban. Peti barátunk először fel sem ocsúdik, hogy mi történt, a társak közlik vele, hálóban a labda, így aztán jöhet az örömittas rohanás. Megvan a vezetést!
Amit illik megtartani. De ez a Gyöngyös most nem tűnik olyan kőkemény harcosnak, hogy bármit tehetne. Meddő mezőnyfölénybe kerülnek, a BSE kontrázik néha, a csere, Vereczki Balázs kiugrik, de lesen kapja őt a partjelző (én nem szeretem az asszisztens szót, maradjunk csak a régi, bevált elnevezésnél).
Aztán három perc hosszabbítás után egy Földi kirúgás pillanatában felhangzik a záró hármas sípszó.
A BSE a második fordulóban megőrizte makulátlanságát, hat pontos már a csapat. Soha rosszabb idénykezdetet!
H.H.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)