Jegyzetek egy ifjúsági Eb-ről 3. – Esélylatolgató egy nap után

Most már tisztábban látok. Legalábbis egycsapásra megelevenedett a szervezői honlap, azaz lehet, hogy a horvátok, mint tipikus délvidéki nép, az est leszálltával élnek igazán aktív életet.

Tény és való, hogy okosabbak lettünk, lány fronton főként. Mármint, ha lehet hinni – és miért ne lehetne – azoknak az információknak, amelyek az Európai Kézilabda Szövetség (EHF) portáljáról áramoltak irányunkba. Tudniillik, a nagy esélyes, és a magyarok fő vetélytársának tekintett norvég válogatott kétszer is elvérzett a csoportselejtezők során – a szerbek és az oroszok ellen -, s a törökök ellen bizony, ha úgy tetszik, az életükért játszottak este – bár nem tudom az eredményt még most, feltehetőleg az északiak összekapták magukat.

Mint ahogy – bár az internet nem adta a meccset – a magyar lányok is simán megverték Ukrajnát az esti összecsapáson, amit azért is prognosztizáltam előre oly lelkesen, mert hát valamicskét értek ehhez a sportághoz és a horvátok ellen nem nyújtottak annyira maradandót e szovjet utódállam sportolói.

Ami viszont inkább öröm, hogy Garamvölgyi Eszter immár nem csupán a védekezésben mutatta meg tehetségét e kontinensviadalon, hanem a góllövésben is kivette a részét, mert mint ahogy a nemrég kapott „esemes” szerint a svájciak ellen immár támadásban is szerepet szánt neki – naná (!) – Gróz Janó, ahol aztán két góllal segítette csapatát a fölényes győzelemhez.

Hogyan eztán tovább? Kár tovább kerülgetni a kását: ez a társaság igenis aranyesélyes. Az elődöntőbe kerülés holnap nem hiszem, hogy gondot jelenthet majd, de maximálisan koncentrálni kell, s hozni azt a formát, amit mi a saját szemünkkel is megtapasztalhattunk: Szebellédy Fanny rutinos kapusmunkáját, a remek védekezést, Tóth Emese és Gróz Kitti kiváló együttműködését, és persze a mi szeretett Esztricsénk elsőrangú játékát.

Csak így tovább lányok!

A fiúknak bizony nehezebb dolguk lesz. Bár még játszanak este az ukránokkal, ha nyernek másodikak, és a másik csoportból harmadik helyezettet kaphatnak, ami nem lészen könnyű mulatság. Perszer így is négybe kerülhetnek – remélhetőleg ez meg is lesz – de onnan óriási formajavulás kell az éremhez.

Holnap tehát folytatás: örömteli lesz, az biztos!

Jegyzetek egy ifjúsági Eb-ről 2. – Nyomják krahácsot a horvátok

Az első szép lánysiker után várjuk persze a híreket. A derék emberfia, kézilabda rajongó, vagy mifene, információra éhesen kattintgat az interneten. De semmi. Az Eb hivatalos honlapjának „results” oldala néma, egyetlen bejegyzés sincs, a statisztikák között hiába kutatok, ott sincs semmi. Hát mi ez, milyen rendezők a derék horvátok? Nincs egy szem legény vagy leányzó sem, az a szépség sem, aki a fotógalériában olyan gyönyörűségesen visszamosolyog a sajtóközpontból, aki értene a számítógéphez az umagi tengerparton? Na ne!!!

Még szerencse, hogy Bécsi Misi barátunk bizonyos körű érdekeltsége révén infóhoz jut, ő közli a „fészbukon”, a lányok Svájc ellen sikerrel vették a második akadályt is, így töretlenül menetelnek tovább az áhított érem felé. De mi volt a fiúkkal a törökök ellen? Kemény, alias Hortobágyi Zsolti, a Strandépítők kiválósága sem tud segíteni, a Strandépítők honlapján sincs új bejegyzés a fórum rovatban, mi több egyetlen hivatalos hazai kézilabdás portál sem tud szolgálni újdonsággal.

Így, ilyen körülmények között indulunk neki itthonról a horvát-magyar fiú derbinek. Az elején még jól megy, „Mate Denesz” – derék horvát bemondó kollégának illene akcentus nélkül kimondani a neveket, de hát az angolsága is erősen tört, többet aligha várhatunk tőle –, a tarjáni srác ügyesen védekezik a túloldalon, a Fradi-kontingens, élén a „nyúllal”, Varga Sándorral szép gólokat szerez, vezetünk is - egy ideig. Aztán az első szett hajrájában fordítanak a házigazdák, s ha szűken is, övék az előny.

Második játszma kezdete maga a rémálom. 7-0 a horvátoknak, de hogyan! A hétből hat pontjukat büntetőből szerzik, a játékvezetők csak úgy szórják a kiállításokat, egészen a piros lapig is elmennek. A képernyő előtt ülve vérlázítónak tűnik, ami történik, de sajnos ez még inkább megzavarja a mieinket, már tíz van közte. Csere a „nyúlhelyen”, ami kicsit jobb, mert onnan is születnek újabb gólok, de már késő. Hiba-hiba hátán, teljes káosz szegény magyaroknál, s máris vége, 2-0-s vereség a zárás.

De hát persze, ahogy a hírközlésben, itt sem lehet újdonsággal szolgálni a piros-kék kockás zászlót lengető országtól. Sírnak-rínak, és persze a hazai pálya minden előnyét élvezik, itt Umagban. Nekünk meg a javítás esetleges esélyének vigasza maradhat.

De kérem szépen, tessék már kicsit gyorsítani az információ-áramláson!

Jegyzetek egy ifjúsági Eb-ről 1. – Sima nyitány a lányoknál

Megkezdődött. Messzi Umagban visz a képzeletbeli utam, az Adria csodás partjára, a horvátok eme gyöngyszemébe, s ahogy elnézem a repülőről készített látképet, bizony rögvest irigykedni is kezdek azokra, akik most ott lehetnek a helyszínen.

Hisz strandkézilabda ifjúsági Európa-bajnokság van, oda vetjük buzgón szemeinket. Az ATP-tornákra épült teniszstadion szomszédságában, a csodás öböl(ke) partján vívja az Eb leány nyitómérkőzését kis hazánk büszke csapata a házigazdák legjobbjai ellen.

Mikor bekapcsolom az internetet, már megy a meccs. Elnéztem volna az órát? Hiszen Tóth Emese, a mi 8-as számú játékosunk éppen büntetőt lőhet. Aztán rájövök, hisz ez az első támadás még csak, s máris szabálytalanság volt. De Emese kihagyja! Sebaj, ilyenkor mindenki izgul… Nosza, keresem Esztricsét, azaz Garamvölgyi Esztert, a mi szemünk fényét, Balassagyarmat kiválóságát, aki az Ipoly-parti várost, bennünket (is) képvisel Umagban. Meg is lelem, nini, ott védekezik középen! De most (még) nem róla szól a fáma, hiszen Szebellédy Fanny véd egy óriásit, a másik oldalon pedig Gróz Kitti, a „nyúl” dönt úgy, hogy ideje befejezni egy támadást, eredményesen persze, s 2-0 ide. A papa egyelőre nem tapsol, korai még ez, születésnap ide-oda, a szövetségi kapitány, Gróz Janó nem az a típus, aki csak úgy, könnyedén megelégszik a részsikerrel.

Egyelőre szoros a meccs. 7-5 után 7-7, aztán végre 10-7 ide, ami már biztosabb előny, szemközt a horvát „kollega” időt is kér, rendezni kell a sorokat. A hajrához érve kiderül, mindhiába, mert Fanny véd megint egy nagyot, a kipattanóra meg Esztricse vetődik rá, labda nálunk. Sőt, egy újabb jobb oldali horvát támadás után a gyarmati lány megérzi az ütemet, valahonnan „Kóvárról” érkezve repül, blokk, és ez is kivédekezve. A számítógép előtt ülő terem-mester – mármint jómagam – pedig az asztalt csapkodja büszkeségében.

Az első szett a miénk 13-8-ra, túlestünk a debütáláson, az első „para” kivégezve, ennél könnyebb feladat jön. Így is lesz, a második játszma már menetelés, egymás után futnak a szebbnél-szebb támadások, ezúttal Kitti a balszélső és Emese a „nyúl”, kettejük összjátékából – Kitti ugrik, lövőcsel, visszapassz, Emese érkezik, bombáz és gól – születik a meccs legszebb találata. Védekezésben a felettébb ducinak tűnő horvát beállós teljesen elveszik a magyar lányok gyűrűjében, Sánta Dóri is odateszi magát, blokkolásban verseng a piros pontokért Esztricsével.

A végére belefér még pár baki, aminek Janó, meg Mariann a kispadon biztos bosszankodik, de már nem oszt, nem szoroz, 14-2 a második szett, 2-0-ra miénk a meccs.

Sima volt, így utólag azt kell mondani. Szakszemmel tekintve, de szerintem laikusként nézve is egyértelmű volt, a magyar válogatott minden tekintetben, kapusteljesítményben, védekező-tudományban és támadás-hatékonyságban is jobb volt Horvátországnál.

Az első állomás kipipálva, nemsokára jönnek a svájciak, hiszen két kemény meccs ma még hátra van a lányoknak…

Bravó!

Szurkolok Esztricsének!

Amikor rákattintottam a strandkézilabda ifjúsági Európa-bajnokság honlapjára, s ott a magyar leány válogatott névsorát böngésztem, bizony igencsak elöntötte a melegség a szívemet, amikor azt olvastam: „Garamvölgyi Eszter – Balassagyarmat”. Igen, egy női szinten nem igazán jegyzett bázisról, egy kisváros kis csapatából is el lehet jutni a válogatott szintig, ha nagyon akarja az ember, ha küzd-hajt a célért, töretlenül-lelkesen, és olyan nagynevű klubok között szerepelhet szeretett városunk neve, mint az FTC, a Vasas, a Dunaújváros, a Debrecen és a Vác. És az is borzongatóan gyönyörűséges érzés, hogy e sorok írójának is lehetett némi kis köze e sikerhez.

Emlékszem, amikor 2006 novemberében Albertirsán játszottunk, és a győztes ifimeccs után szóltam az akkor tizenhárom esztendős Eszternek, hogy ne öltözzön fel, hanem vegye át a felnőtt szerelést, hiszen számítok rá a „nagyok” között, mennyire tiltakozott, hogy ő nem akar még a felnőttben játszani. Ott, akkor csak néhány perces játéklehetőséget kapott, de aztán hamar elindult a lépcsőfokokon felfelé. Tudom, hogy mennyire kedvelten emlegeti azt a 2008. május elsejét, amikor Dabason, saját otthonukban győztük le Pest megyei ifjúsági bajnoki meccsen a házigazdákat, és „Esztricse” – mert mi csak így hívjuk őt gyarmati kézis berkekben -, tizenkét góllal járult hozzá a szép diadalhoz. Ugyancsak vezéregyéniség volt, amikor 2009 januárjában, OSB-találkozón egy találattal megvertük a nagyhírű váci utánpótlást, három nappal később pedig hivatalos meccsen először sikerült nyernünk a nagy rivális, salgótarjáni Beszterce iskola ellen.

És persze a strandkézilabda. A Specko-csapat ellenlábasaként szerveztem meg a Nógrádi Banyákat 2008-ban, elmentünk Tiszavasváriba, aztán itthon, a gyarmati strandon is játszhattunk, s voltaképpen Eszternek ez volt az első komolyabb ismerkedése azzal a sportággal/szakággal, amiben most a válogatott mezt öltheti magára. Jó, persze, 2009-ben már a Specko-lányok tagjaként ment az országos versenyekre, s ott figyelt fel rá Gróz Janó, de hát valahonnan el kellett indulni, s engem nagy-nagy büszkeséggel tölt el, hogy ebben is közreműködhettem.

A balassagyarmati női utánpótlás erejét, azt a fáradtságos, nehéz, gyötrelmes újrakezdésekkel és fájdalmas búcsúkkal egyaránt tarkított, de jó pár kellemes élményt, csodás diadalt is hozó munkát mindenképpen dicséri, és érzékletesen mutatja Garamvölgyi Eszter mostani válogatottsága ugyanúgy, mint a szintén tőlünk indult Benedek Réka Egerben elért NB II-es bajnoki címe és NB I/B-s remek teljesítménye. Mert mi kis bázis vagyunk (voltunk és talán leszünk még?), minket nem becsülnek úgy a városban sem talán, meg az egész kézilabdás szakmában is, minket sohasem vetett fel a pénz, de a lányok, akik itt nevelkedtek, mindannyian szerettek és szeretnek kézilabdázni.

Szurkoljunk tehát, mint ahogy én is kiváltképp drukkolok Esztricsének, hogy nyerjék meg az Európa-bajnokságot, ő pedig remek játékkal vegye ki a részét a nagyszerű eredményből.

Hajrá magyarok!

Hegedűs Henrik

Egy húszéves találkozó margójára

Amikor „szentséges” gyermekkori jó barátom, Ocsovai Zsolti a messzi Franciaországból megkeresett azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha összehoznánk idén egy találkozót a húsz évvel ezelőtti dicső kábeles ifi-csapatunk számára, először eléggé megrökönyödtem, aztán vizuális alkatú ember lévén egyből elém tolultak az élmények.

Először a kezdet jutott eszembe. Mi páran, a BSE serdülő focicsapatából csöppentünk át annak idején, 1987-88 táján a Kábel SE kézilabdázóihoz. Igaz, mindenki játszott már korábban, de nem komolyabban, aztán amikor a BSE az amúgy is eredményesebb, Taskó-féle sportiskolai utánpótlást emelte magasabb ranglétrára, mi szépen átpártoltunk erőteljesebben a kézilabdára, és egyáltalán nem bántuk meg. Röpke három év múltán, immár fiatalabbakkal kiegészülve egyenesen az NB I-ben játszottunk.

Másodszor: azok az izzadtságos edzések a Nádor utcában. Mert mi még bizony jórészt azon a fránya, göröngyös „ős-bitumenen” űztük az ipart. Ott lőttem én magam is jobb szélről a felső sarkos balkezes bombákat Ocsi kapujában, ott csatlakozott hozzánk a később ifjúsági válogatottságig menetelő Kertész Gabi, ott lestük ámulattal a „vajkezű” Abay „Grisa” csuklóból érkező löketeit, meg megannyi esés-kelés, kék-zöld folt, Kovács János edzőnk korholó és biztató szavai, és még sorolhatnám.

Harmadszor: az NB I-es idők. Én magam kiegészítőbb ember voltam a kiegészítőnél, azaz pár percre néha beszálltam – összesen három fellépéssel dicsekedhetem - , és bizony egyetlen első osztályú gólomtól egy árgus szemű játékvezetői páros, a Horváth testvérek fosztottak meg, amikor Demus Dani cseréjeként hétméterest lőhettem volna, de előbb léptem be a pályára, s rögvest két percet kaptam. Aztán hiába igyekeztem – az Ózd ellen – a második félidőben bő tíz percen keresztül, már csak egy kapufára tellett az erőből.  És az utolsó meccsen, a Békéscsaba ellen csak „padoztam”, így gól nélkül zártam az egyetlen NB I-es évadomat. Hetedikek lettünk, pontot raboltunk a Nyíregyházától, vertük idegenben a Fradit, és biztos, hogy a Kotormánnal, Bendóval felálló Szolnok ellen is jobban sikerült volna az a vasárnap délelőtt, ha előző este Debrecenből hazafelé jövet öt kilométerre a várostól nem robban le a buszunk, nem gyalogolunk az éjszakában – hol volt még akkor mobiltelefon (!) -, s nem játszik az alapcsapat iszonyú fáradtan másnap.

Szóval rengeteg élmény gyűlt össze, míg találkoztunk. És összejött az a szombat délután. Borzongatóan kellemes élmény így, húsz év után találkozni, mert bizony volt, akit két évtizede nem láttam, vagy éppen alig beszéltünk. Bakos Zoli például kicsit kopaszodik már, de nem a felismerhetetlenségig, egyből tudja az ember kivel fog kezet. Abay Andrisnak sem dús göndör már a haja, de összetéveszthetetlen. Suba Goni ma már inkább a raliautó volánja mögött, mint sem a kézilabda pályán tündöklik, vele mindig jó érzés kezet szorítani. Sagyibó Viktor is őszül, akárcsak Ocsi meg én is, így, negyven felé már nem is félúton, hanem a célhoz igencsak közel. Döme mindig marad, akinek megismertük, az örök bohém mókamester, akiből mindig ömlik a poén, de sorolhatnám a többieket, Tibay Gege, Zoljánszki Laci, Kertész Gabi, a bicikli nyergében egyre otthonosabban mozgó Antal Guszti, aztán befutott Vas Tomi is Hatvanból, Miklóssy „Tucskin” Attila, meg Kecskés Tomi is családostól. Akadt hiányzó, sajnáltuk is távollétüket, de lesz még ilyen találkozó.

És persze Kovács Jani bá’. Fiatalabb volt akkor, mint mi most, amikor átvett bennünket, a bácsiból mára barát, kedves edzőtárs lett, és mi magunk is meghatódtunk, amikor azt mondta, mennyire felemelő érzés neki bennünket látni, hiszen ez is mutatja a munkája értelmét, hogy ez a társaság, ez a tíz-egynéhány fiatalember két évtized elmúltával is úgy beszél a régi időkről, úgy cseveg egymással, mintha csak tegnap búcsúztunk volna. És mintha elhomályosodott volna a mester szeme, amikor átadtuk neki az emlékmezt, amelynek hátán ott a névsor, a büszke fiúk nevei, akikkel annyi mindent megéltünk egykor.

A játékról minek beszélni. Hiszen aki akkor is kimagaslott, húsz esztendő alatt mit sem vesztett a tehetségéből, Abay Andris még mindig „vajkezű”, Kertész Gabi és Sagyibó Vitya bombái sistergősek, Kis Erik, Demus Döme, Bakos Zoli és Tibay Gege tarthatatlan beállóban, Suba Goni meg Zoljánszki Laci szélről lövi a hosszút, aztán kigurul a földön. Igaz, Ocsovai Zsolti kapusbravúrjaiból egy közelmúlt-béli térdoperáció miatt semmit sem láthattunk, de ő még mindig aktív, és szerintem pár évig az is marad. Aki meg egykor is csak tartalék volt – mint anno jómagam -, megelégszik egy hétméteressel – amit kegyetlenül be is vág, oda, ahova mindig szokta az elsőt: az egyenes alsóba -, meg egy ejtés-góllal a jobb szélről.

Szép volt fiúk! Elcsépelt mondás, de így igaz. Akkor is igaz volt, és most is az! És biztos, hogy nem utoljára találkozott így, egy kellemes június végi délutánon-estén az 1991-92-es idényben NB I-ben szerepelt Balassagyarmati Kábel SE férfi ifjúsági csapata.

Hegedűs Henrik

A strandkézilabdázás nehézségei

Legelőször is szeretném hangoztatni újfent, nekem semmi bajom a magyar strandkézilabdás társadalom egészével, Letenyétől Szegedig mindenkinek szurkolok, válogatottaknak főként, hiszen személyes érdekeltségem – barátaim, ismerőseim, tanítványom – szerepel bennük, csupán egy ember, az egész mozgalom vezetője, kifejezetten kellemetlen egyénisége miatt „bántja a csőrömet”. Amikkel viszont most foglalkozni szeretnék, azok a szakágban felmerülő, de nagyobb nyilvánosságot nem kapott nehézségek. Mire is gondolok konkrétan?

Mostanában, azaz június második felében rendezték/rendezik Balatonbogláron az utánpótlás korosztály országos bajnokságát, bizony igen gyér létszámmal. Az ifjúságiaknál mindössze négy-négy fiú, illetve lány csapat küzd meg az aranyéremért, míg a gyermekeknél nem is neveztek fiúk. Ráadásul a részt vevő együttesek amolyan „visszajáró vendégeknek” számítanak, új gárdák nem bukkannak fel a térképen, a megszokott arcokkal találkozhatnak esztendőről-esztendőre, akik ide elmennek, szentendreiekkel, kispestiekkel, vagy éppen salgótarjániakkal. Bizonyára az általam semmiképpen nem kedvelt úr, eme szakág honi „feje” – nevét most nem írom le, de aki jártas e körökben, tudja, kiről van szó – bizonyára rendkívül sokat töpreng azon, hogy ennek az „állóvíznek”, vagyis annak, hogy utánpótlás vonalon nem sikerül még szélesebbé terebélyesíteni a terepet, melyek lehetnek az okai. Nos, én most felsorolnék néhányat.

Egyrészt: ugyebár közismert, hogy a Budapesthez közel eső, vagy Balaton-parti felnőtt tornákon igen nagy a részvételi arány, e téren széles a bázis. Ez természetes is, hiszen a strandkézilabdázás felnőtt szinten közel száz százalékban önszerveződésre épül, azaz baráti társaságok, egy-egy teremcsapat „összejáró” játékosai gondolják azt, a homokban is megmérettetik magukat. Aztán összeadják szépen a pénzt, meg a benzinköltséget, beülnek az autóba, lehajtanak az egyes helyszínekre, befizetik a nevezési díjat, és kedélyes "örömködések" közepette jót játszanak az egyes versenyeken, ha úgy sikerül, komolyabbra veszik a „figurát”, máskor csak affajta buliként kezelik az egészet.

Nos, ez az, ami az utánpótlásnál nem kivitelezhető. Még a tizenhat-tizennyolc évesekről sem feltételezhető igazán az ilyen önszerveződés, kell hozzá nem kis mértékben a felnőtt segítség, lett légyen az szülő, tanár, vagy edző, vagy valamelyik, felnőtt szinten már „avatott” játékos. A teremben ilyen korú gyerekekkel dolgozó szakemberek java azonban a nyarat nem igazán arra szánja, hogy strandok homokjában, mindenfajta külön térítés nélkül foglalkozzon a fiatalokkal, tűző melegben, vagy éppen eső után feláztatott homokban ugrálva. Az a néhány megszállott tényleg elkötelezettje a strandkézilabdának, de ők még kevesen vannak, gondolok itt elsősorban az általam igen csak tisztelt Gróz Jánosra. Márpedig eme felnőtt-jótanácsok, felnőttek elkötelezett, áldozatos munkája, ösztökélése nélkül, a fiatalabb korosztály aligha ismerkedik meg ezzel a valóban szép és a terembeli munkához is hatékonyan hasznosítható nyári foglalatossággal, nem hogy még versenyre nevezne. Tehát e felnőtt személyiségek megnyerése, eltökéltebb motiválása lehet a jövő egyik fő feladata a strandkézilabdázás hazai vezérkarának.

A másik ok, amit szeretnék kiemelni, sokkal praktikusabb. Ugye a strandkézilabda nem olyan, mint a streetball, hogy néhány tizenéves gondolja magát, összeverbuválódik, átmásznak az iskola kerítésén, aztán kedélyesen dobják a labdát a palánkhoz, vagy vívnak „foci-ketrecharcot” egy-egy lakótelep betonpályáin, vagy más játszótereken. Ahhoz, hogy te strandkézilabdázhass, minimum egy nyitott strandra, ott felszerelt két kapura, lehetőség szerint pedig kialakított pályára van szükséged. A bizonyos fürdőlétesítmény területére viszont be kell lépned. Balassagyarmat üdítő színfolt ez ügyben, hiszen itt a sportszerető létesítményvezetés záróra után ingyen ad lehetőséget a strandkézilabda művelősére, ami óriási segítség. De máshol szépen le kell csengetni a diákjegyet, ami már a legolcsóbb helyeken is legalább négy-ötszáz forint, márpedig ha legalább nyolcan-tízen játszani szeretnének, az már négy-ötezer forint, vagyis már majdnem’ terembérleti díj nagyságrendű, hetente pedig legalább kétszer illik edzeni ahhoz, hogy formában tartsd magad. A torna, az az egy szem korosztályos lehetőség – kivéve esetleg néhány EBT-tornát, bár legutóbb Salgótarjánban sem jött össze az indulói létszám – pedig a Balaton mellett van minden évben, oda le kell utazni, szülői-tanári-edzői felügyelettel, ami megint nem olcsó mulatság. Ezen a téren esetleg az lehetne megoldás, ha a strandok üzemeltetői mindinkább úgy állnának a témához, mint a balassagyarmatiak, magyarul zárás után, edzői-úszómesteri felügyeletet biztosítva (mert jónéhány pedagógus kolléga jártas vízi-mesterségekben), adnának ingyen edzési lehetőséget a strandkézilabdázni vágyó fiataloknak, netán egy körlevél mehetne a szövetségtől azokhoz az önkormányzatokhoz-üzemeltetőkhöz, amely településekről van igény az utánpótlás szervezésére, hogy könnyítsék meg a gyerekek felkészülését. Sőt, az sem szakítana verőeret Az MKSZ testén, ha netán nevezési díj nélkül zajlana az országos bajnokság, vagy esetleg a résztvevőket a helyszíneken egy-egy ebédre, üdítőre is megvendégelnék a szervezők.

Két fontos ok szerintem, és még sorolható lehetne jó pár, ami miatt utánpótlás vonalon jelentős pangást tapasztalok a magyarországi strandkézilabdázásban. De az jó lenne, ha a büszke öndicséret helyett a problémák is felszínre kerülnének azon a fórumon, a Magyar Kézilabda Szövetség hivatalos portáljának strandkézilabda aloldalán, amelyet én magam nap mint nap látogatok, s amelyről nagymértékben lerí, szerkesztője kiváltképp szereti ezt a szakágat, de mértéktelen magasságokba magasztalja.

Ugye, ön is egyetért a fentebb ecsetelt problémával, tisztelt Firnicz József úr?!

Hegedűs Henrik

Mi értelme az utcai kézilabdázásnak?

Minden nap rákattintok legalább egyszer a Magyar Kézilabda Szövetség honlapjára. Ma is így tettem, s egy olyan hírre lettem figyelmes, amely azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Győrben rendeztek egy „street handball”, azaz utcai kézilabda elnevezésű versenyt. Maga az írás elég rövid volt, s másról sem szólt, mint a sportág eme új változatának (vagy szakágának) a tömjénezéséről, ami – ismerve a szerzőt, Firnicz Józsefet – teljesen természetesnek tűnt számomra – ugyanakkor visszatetszőnek is -, hiszen ő közismerten híres arról, hogy kritikátlanul egyoldalú a kézilabda megítélésében, számára minden jó és szép, ami a sportágban zajlik, és semmit sem szabad benne bántani.

Nosza rajta, bővebben is meg kell ismerkedni, mi is igazán ez az utcai kézilabda. A Firnicz-cikk alatt ott szerepel a „link”, nyissunk meg egy honlapot, ahol biztosan bővebb ismeretekhez jutunk. Kattintás, és előjön egy szép, míves oldal, mindez dánul. Mivel nem sok szót ismerek e felettébb különös északi nyelvből, remélem, hogy a „bemutató klip” által okosabb lehetek. Nos, abból sem. Mintegy öt másodpercig dobálják a labdát fiatalok egy ház udvarán, aztán átvált a kép sok mindenre, de ebből aztán a szakág részleteivel kapcsolatosan nem jutunk túlságosan sok újabb információhoz.

Vissza tehát a magyar szövetségi oldalhoz, ahol végül, némi keresgélés után eljutok a „mi is a street handball?” címhez, ahol nemes egyszerűséggel „kézilabdavarázsnak” nevezik ezt az újdonságot. Szépen elolvasom a leírást, de még ez után sem értem, mi értelme az utcai kézilabdázásnak? Mert ugye azt hangoztatja ez az útmutató, hogy a dánok által „kitalált” játék rendkívül sokban hasonlít a streetballhoz, vagyis az utcai kosárlabdához. Nincs testi ütközés, nincs játékvezető, fő a fair play, és persze egy speciális, könnyen megfogható labdával művelik. Vagyis, ez gyerekeknek való, s nem is éppen a tizenéves korosztálynak, hanem a még kisebbeknek. Tehát ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor anno az én korosztályom-beli játékosok otthon gyakoroltak, a kapus beállt a garázsajtóba, aztán ami a kezünk ügyébe esett, teniszlabda, kis gumilabda, azzal dobáltunk neki különböző távolságokból. Persze a hatéveseknek ez biztos, hogy jó lehet, egyszerű szabályok, de én nem hiszem, hogy a hatéves gyerekek többsége Magyarországon – mert Dániában lehet, elvégre ott nemzeti sport a kézilabda, vetekedik a futball népszerűségével, de a kosárlabdát messze felülmúlja – ezzel múlatná majd az időt tíz-tizenöt év múltán.

Jómagam eleve kétségekkel viszonyulok a szivacskézilabdához is, több okból, az egykezes labdaátvétel szokássá görcsülésén keresztül a szivacs- és nagypálya közötti jókora kontraszthatásokon keresztül a lépés-kombinációk rossz begyakorlottságáig – ezt személyes tapasztalatok táplálják -, így nem lettem elkötelezett híve, s ez az utcai változat sem nyerte el a tetszésemet.

De biztos van benne „biznisz”, mert a fentebb említett úr, aki ezt a „szakágat” népszerűsíti, gyanítom, főként ezekből a megfontolásokból írja rendkívül hízelgő, tömjénező, a valóságtól elrugaszkodott elmélkedéseit a street handball szépségeiről.

Számomra a kézilabda nagy lövésekről, látványos, gyors leindulásokról, a kemény ütközésekről, a test-test elleni harc különböző formáiról szól, és ne akarjon a kosárlabdára hasonlítani, semmilyen formában sem!

Ja, és a legfontosabb: ha egyszer már egyre inkább sikerül elérni, hogy a kézilabdát a teremben űzzék, minek újra kimenni vele a szabadba!

H.H.

Jajkiáltás a Palóc Fővárosból

Régen – de talán néhány helyen még ma is – büszkén díszelgett a falusi porták homlokzatán a felirat: „tiszta udvar rendes ház”. Az ott élő emberek bizony féltő gonddal vigyáztak a környezetükre, rendesen nyírták a füvet, söpörték az udvart, nagymamám őrhalmi szomszédja is eme elismerő mondatot birtokló ház tulajdonosának mondhatta magát.

Nos, ha Balassagyarmat közterületein járunk, akár hétköznapokon, akár ünnepek táján, effajta hízelgő vélemények aligha hagyhatják el sem a házigazdák, sem az Ipoly-parti városba érkezett vendégek ajkát. Bizony poros, piszkos a Rákóczi út, a Kossuth utca, a Bajcsy út és még sorolhatnám.

Valaki most, furcsa módon, látványos plakáttal, de remélhetőleg nem hatástalan módon felemelte szavát a mocsok ellen. Egy igazi lokálpatrióta, akit mindenki ismer, akinek alakja régóta egybeívódott Balassagyarmattal, aki nem rejti véka alá a véleményét, s aki most rímekbe foglalva igyekszik felnyitni az „illetékes urak” szemét a csúfságokra.

Siket Norbert ő, a mozi elmaradhatatlan figurája, aki biztos nem haragszik meg a „plakátfiú” jelzőre, hiszen így (is) nevezik ezt a negyvenesztendős fiatalembert ismerősök és ismeretlenek egyaránt. Ő függesztette ki, ragasztotta oszlopokra azt a papírost, amely „Erózió” című versét viseli, s amelynek minden szava színtiszta igazság. Kár, hogy idáig kellett eljutnia annak a tárja a világ elé, aki nap mint nap, jártában-keltében szembesül azzal, hogy nincs, aki „karban tartsa” a várost, aki szomorúan tapasztalja, hogy eltűntek az utcaseprők a közterekről, nincsenek sárga csíkos ruhában olykor serényen dolgozó, olykor viszont csak a szerszámra támaszkodó közmunkások, akiktől ha nem is „patyolat-formátumúvá”, de sokkal rendesebbé válna az utca. De nincsenek, s most Norbi barátunk nyíltan azt hangoztatja, nincs igazi gazdája Balassagyarmatnak.

Nem kívánom itt, ezen fórumon szó szerint idézni a verset, aki akarja, elolvashatja, de biztos, hogy tíz járókelőből tízen egyetértenek a benne foglaltakkal. Jajkiáltás ez a hagyományaira annyira büszke, de a régi nívójából igen sokat vesztett, inkább csak álmokat hajszoló, mint a jelen vetésein buzgólkodó Palóc Fővárosból, ahonnan sok mindent hallani, városházi körökből is ezt-azt, hogy milyen gyönyörűen megújul majd a központ, lesz sétálóutca, meg a Köztársaságból Civitas Fortissimára átkeresztelt tér is modern arcot kap. De ez a mindennapok emberét aligha érdekli, miként Siket Norbertet sem, aki fél, hogy kiürül ez a szép település, ahol született, ahol él, és még sokáig élni is szeretne.

Jó lenne, ha erre a versbe öntött jajkiáltásra hamarosan gyakorlati válasz születne, például egy kiadós utcatisztítás alakjában.

H.H.

Teljes vérátömlesztést a magyar kézilabdában!

A januári férfi kézilabda világbajnokságot követően egy igen éles hangú jegyzetben, ugyanitt, ebben a „blog-környezetben” „A kézilabda színe és fonákja” címmel írtam arról, hogy mifajta kedvezőtlen események játszódnak le a magyar kézilabda életben, majd szó szerint a következőképpen vontam meg az összegzést: „Biztos vagyok benne, hogy nem leszünk ott az olimpián, egyik csapatunkkal sem. Ez pedig elindítja majd a változások sorát, és remélhetőleg a szellő kisöpri a padlást.”

Az első mondat fele – sajnos – már most, szombaton este teljesült, amikor – nincs mit szépíteni rajta – női válogatottunk rettenetesen lebőgött a németek ellen. Jómagam más irányú elfoglaltságom miatt nem láttam ezt a mérkőzést, de talán jobb is, hogy csak minimális összefoglaló gyanánt szemléltem a szörnyűséget. Sajnos, itt tart ez a szép sportág, és a fejétől a farkáig igencsak bűzlik az a bizonyos hal.

Kezdjük azzal, hogy én már sokszor hangoztattam, nem találom Mátéfi Esztert megfelelő embernek a megfelelő feladatra. És elsősorban a személyisége miatt. Meg kell mondjam, nekem az a benyomásom, hogy a játékosként olimpiai bronzérmes szövetségi kapitány alapjában véve egy unalmas ember. Egy ilyen jellemű személyiség azonban képtelen mozgósító erőt magából kipréselni, és lehet a legnagyobb tudással, elméleti ismeretekkel tökéletesen felvértezve, ha hiányzik belőle a tűz, hiányzik a gyors reagálás képessége, a hirtelen változtatás ösztöne, a kispadi viselkedés lendülete. Nem véletlen, hogy egyfajta „fúrás” indult meg ellene korábban, vélhetően az általam felsorolt okok miatt. Előbb kellett volna távoznia…

A következő indok a vezető klubok szellemiségében, helyi stratégiájában keresendő. A Győr hatalmas áldozatokat hozott a BL-elsőség kivívásáért vezető út „oltárán”, csak ez lebegett a vezetők szeme előtt, így került perifériára több magyar játékos, s jutott előtérbe Amorim és Bradeanu például, akik egyetlen világversenyen sem fogják a magyar címeres mezt magukra ölteni. Kovacsics Anikó háttérbe szorult, az egyik legtehetségesebb hazai játékos nem tudja igazán kibontakoztatni a tudását, és átlövő posztokon sincs olyan, aki nagyobb mértékben bevethető lenne. A Debrecen és a Fradi esetében már valamivel jobb a helyzet „magyar fronton”, de itt is rendkívül szűk az „elit”, kevés a merítési lehetőség.

A következő ok: Bojana Radulovics óta nincs igazán világszínvonalra méltó balkezes átlövőnk. A „felhozatal” valamennyi tagjának akad hibája, hiányossága, nem egy, van, akinél mentális, van, akinél észbeli-felfogásbeli tényezők miatt, ezért sem játszik kulcspozícióban Debrecenben Sopronyi Anett, a Fradinál Trufán Noémi, hogy Herr Anitáról már ne is beszéljek.

Ám magasabb szinteken is van komoly „bibi”. A szakmai vezetés széthúzó, a „szentséges atyamesterek” úgy vélik, mindent tudnak a szakmából, de nem akarnak teret engedni a fiataloknak, a nem is közelmúltban sikereket elérő emberek, vagy az általuk rendkívüli módon patronáltak vannak előtérben, rajtuk kívül senki sem rúghat labdába, az ő szavuk etalon. Még akkor is, ha szakmai értelemben teljesen elavult, vagy túlságosan elméleti a fejtegetésük. Ezen a téren is megújulás szükséges, edzői-metodikai szinten is egy „tabula rasa-t” kell hirdetni, tiszta lappal indulni a következő időszakba.

És elértünk az utolsó tételhez: az MKSZ-ben teljesen politikamentes szakmai közeget kell teremteni, „kisöpörni” az erőteljesen megfertőződött padlást, de egy könnyű kis szellő már kevés, tomboló szélvihar kell, amely ugyanúgy utoléri és felkapja a lemondani készülő elnököt, a frissen kinevezett főtitkárt, mint az utánpótlásért, a versenyrendszer felügyeletéért felelős középvezetőt, a nemzetközi ügyekkel foglalkozó referensig bezáróan. Itt is legyen tabula rasa, de ezt ne a Fidesz által odaültetett Vetési Iván hozza el, mert ő biztos, hogy nem fog „vetés((i)forgót” bevezetni az országos szövetségben, mert politikai alapon ül a székébe, mit sem konyítva a szakma alfájához és omegájához.

Majd a szélvihar utáni csendben újra lehet építkezni, a teljesen kicserélődött új csapat pedig kezdje az alapoktól, az utánpótlás megszínesítésétől, hogy például a Vác ne azt a stratégiát kövesse, hogy mindenkit felszív, hanem ő noszogassa-bátorítsa a vidéki kis központok működését és figyelje vigyázó szemmel a fejlődését – de ez vonatkozik Győrre, Debrecenre, Dunaújvárosra és még sorolhatnám. A megyei szövetségek ösztönözzék újabb és újabb csapatok megalakulását, újjászerveződését, ne legyen „lyukas” megye, ahol nincs bajnokág, szélesedjen a tömegbázis és még sorolhatnám.  Ez az új csapat pedig szüntessen meg, töröltessen el mindenfajta korrupciót, még az „írmagját” is, mert bizony ez által is bőven fertőzött kis magyar kézilabda közegünk.

Ha ez teljesül, ha létrejön ez a totális tabula rasa, nos, akkor gondolkodhatunk majd esetleg 2016-ban, vagy 2020-ban egy újabb olimpiai szereplésen.

H.H.

Megint volt egy Diákjuniális…

Az idei, balassagyarmati Diákjuniális „legfrankóbb” mondatát a zsűri tagja, egyben a város kulturális életének egyik legmarkánsabb alakja, Rigó Zoltán mondta ki, amikor az eredményhirdetésen arra utalt, a Balassi Bálint Gimnázium azért nyerte meg ebben az évben a középfokú intézmények évzáró vetélkedőjét, mert az úgynevezett előzetes feladatokban – amiket ugye hetekkel az „Utolshow Nap” előtt kellett megoldani – akkora előnyt szerzett vetélytársaival szemben, amely behozhatatlannak bizonyult.

De ez az egy mondat sok minden másra, főképp a sors igazságtalanságára világít rá. Hogy miért is mondom ezt? Kerek-perec kijelentem, a BBG idén nem érdemelte meg az elsőséget, mert a két – szerintem – legkevésbé értékmérő feladatban, az előzetes munkákban és a sportviadalokban nyújtott csak kiemelkedőt, sok más összetevőt tekintve lemaradt a többi „suli” mögött. Hozzáteszem, erre a kijelentésre nem elsősorban az említett gimnázium igazgatónője iránt érzett – és közismert – ellenszenvem ragadtatott, hanem maga az a tény, hogy én is ott tevékenykedtem a pénteki Nagyvetélkedő során, a strandon szorgoskodó szervezői-rendezői csapatban, tehát közvetlen-közelről származnak az élményeim.

És ott volt egy zöldbe öltözött csapat, a nyírjesi Ridens Iskola társasága, amely sokkal inkább megérdemelte volna az „aranyat”, mint a Balassi. Kezdődött azzal, hogy igazán pompásan és ügyesen megkoreografált „kalóztáncot” mutattak be tanári produkció gyanánt, amely ha nem is volt túl humoros, ám nagyon látszott rajta a sok-sok befektetett energia, és a bemutató érettsége. Amikor pedig az utolsó feladatnál mindenki - még a mozgássérült, tolószékben ülő kislányok is – odament a „felfújható lovon” a cél felé galoppozó hármashoz, és harsány kiáltásokkal biztatta még gyorsabb vágtatásra a társakat, nos, akkor bontakozott ki előttem a Diákjuniális valódi értelme, amiért ez az egész rendezvény annak idején létrejött. A CSAPATSZELLEM így, nagybetűvel írva, amelyben a nyírjesi diákok most kiváló példát mutattak, azt kell mondanom, egyedüliként az egész mezőnyben, mert például a Balassi is tömegesen tette tiszteletét a strandon, de több volt köztük a csak bambuló, a valóságból mit sem felfogó gyerek, mint az, aki igazán szurkol az iskolájának. Ezt a szellemiséget hiányolom évek óta a Diákjuniálisból, ezért sírom vissza igazán a tizenöt-tizennyolc évvel ezelőtti „Utolshow Napokat”, amikor nem lasszóval kellett a fiatalokat odaédesgetni egy-egy versenyszámhoz, amikor még valóban érdekelte a diákságot a Diákjuniális, s nem csak az esti zenés-táncos tombolásra szánta „bemelegítés” gyanánt a péntek délelőttöt.

A Ridens Iskola tehát megmutatta – ismét, mert például tavaly is ezt tapasztaltam részükről -, hogyan is kellene, hogyan is lenne érdemes a Diákjuniális egészéhez viszonyulni, bemutatni azt, miként is lehet elbúcsúztatni a tanévet, igazi tanár-diák együttműködésben, ráadásul egy előző napi tragikus baleset gyászán felülemelkedve…

Csak remélni merem, hogy a balassagyarmati Diákjuniális egyszer visszatér majd másfél évtizeddel ezelőtti dicső vezérfonalához, de ez inkább a fiatalok hozzáállásán, a vérbeli diák-önkormányzati összetartáson és szervezőkészségen múlik, mert bizony a rendezők, a művelődési központ munkatársai, a segítők, és legfőképpen Jusztin „Gizi” mindent megtesznek a sikerért…

Hegedűs Henrik

BSE, „Ági néni” csapdája és az országos nagyurak

Gondolom, nem csak én hallottam arról, hogy a Balassagyarmati VSE NB III-as csapata nem utazott el a bajnokság 28. fordulójára kiírt, Tiszaújváros elleni idegenbeli mérkőzésére. A hivatalos indoklás szerint - amit megerősített a megyei rádió sportműsorában Mohácsi László vezetőedző is – lerobbant a csapatot szállító autóbusz, ezért kellett visszafordulniuk.

Csakhogy, néhány nappal az ominózus esetet követően a Sport Plusz című országos hetilap – csak most került az újságcikk a kezembe -, „NB III-as morzsák” nevet viselő rovatában „Széthullik a Balassagyarmat?”  címmel nyúlfarknyi írást közöl e témában. Meg nem említett forrásokra hivatkozva közli a szerző, hogy a BSE „már hónapok óta súlyos anyagi gondokkal küzd. A jajkiáltásokat senki sem akarta meghallani a városban, ez vezetett odáig, hogy az elmúlt fordulóban már el sem tudott utazni Tiszaújvárosba a Balassagyarmat.”

Az olvasó erre felettébb felkapja a fejét. Akkor szó sem volt itt a busz lerobbanásáról? Hanem ennyire elfogyott a pénz, és arra sem jutottak forintok, hogy megfelelő szállítójárművet találjanak? A „jajkiáltásos” kitétel pedig egyértelműen arra mutat – ismerve a helyi viszonyokat -, mintha az önkormányzat nem utalta volna át a felnőtt focistáknak járó több, mint ötmilliós támogatás esedékes részét, s ez okozott ugye komoly galibát a BSE háza táján.

Nosza rajta, utána kell nézni a konkrétumoknak. Hívom is Gaál Dénest a gyarmati labdarúgók „főnökét”, aki meghökkenve hall arról, hogy egyáltalán a Sport Plusz foglalkozik velük, ráadásul egyből felel, nem tőle származik az információ és fogalma sincs, ki adhatta le ilyen formában. Aztán elmesélni a buszos sztorit. Valóban lerobbant a jármű, és sajnos nem volt annyi pénzük, hogy sebtében másik buszt szerezzenek, amivel elmehet a tizenvalahány játékos a Tisza-partjára. Az önkormányzati támogatásról meg annyit mond, eddig rendben megkaptak minden jusst, igaz, a legutóbbit késve, és szerencsétlen módon ez épp a tiszaújvárosi meccs hét végéjére esett, ám a város azóta már gyorsan rendezte az adósságát.

Tehát, ha nem is tökéletesen úgy, ahogy a szerző írta, de van valóságalapja a történetnek.

Én azonban tovább fonom a fonalat. Tavaly is rendben volt minden – legalábbis a legnagyobb klubok esetében – májusig, azaz az önkormányzat szavát nem másítva, szorgosan utalt, de a nyár meghozta a sokkot, elfagyasztotta a számlákat, több pénz még akadozva sem érkezett meg a végállomásra. Ismerve a polgármesteri hivatalban működő „malom”  tevékenységét, az „őrlés” úgy zajlik ott benn, ahogy Ági néni, azaz Juhászné Gajzinger Ágnes, a sporthoz mit sem konyító, de a fogához a garast annál is inkább verő, keménykezű és olykor a pazarlás jeleit észlelve szentségesen felháborodó, majd keresetlen szavakkal káromkodó pénzügyi osztályvezetője akarja. Mert ugye ő a „gyakorlati polgármester” nélküle nem születik már érdemi döntést, és ha úgy határoz, kegyetlenül elzárja a „sportcsapokat” is, mert nem érdekli őt, ha egy egyesület tönkremegy, ha közben a város kasszájából egyetlen forint se csordogál kifelé.

Ebben a tekintetben pedig valamennyi sportklub számára sanyarú jövőt jósolok. Amíg „Ági van”, addig Damoklész kardja is rendesen ott libeg a sportolók feje fölött, és bármikor lesújthat, eltörölve minden szépreményű tervet és acélos célokat.

A BSE viszont – akár a megyei osztályba csúszik le, akár maradhat az NB III-ban – szeptemberben megint nehéz napok elé nézhet, mert a pénz ott is kell, sajnos a labdarúgás országos nagyurai csak a zsebüket tömik, a példa meg lefelé igencsak ragadós. Így azért lesznek irreális juttatások egyes labdarúgóknak még az NB III-ban is, mert ha nem alkalmazkodsz ahhoz a példához, amit Csányi Sándor, Mezey György, Csiki Károly - meg sorolhatnám még a „mágusokat” kifundáltak – akkor bizony menthetetlenül tönkremész. Ezért tart ott a magyar foci, ahol poroszkál, mert bizony a fejétől nagyon bűzlik az a bizonyos hal.

H.H.

Ennyit ért a „cívis” virtus?!

A magyar sportnapilap internetes online oldala röpítette világgá a hírt: „a következő szezonban a DKSE egyetlen bajnokságban sem indít csapatot, mivel az elnökség határozata nyomán a klub megszűnik – mondotta el Gilányi József, a debreceni férfi kézilabdázók elnöke. - Az egyletnek nincsenek köztartozásai, a játékosok felé sem adós, a beszállítóit is kifizette. A vezetők azt remélik, a tehetséges kézilabdázók helyet találnak majd a környékbeli (Balmazújváros, Hajdúböszörmény és Hajdúnánás) együtteseknél.”

Akkor ez azt jelenti, hogy már a június 30-i nevezési határidő lejárta előtt teljesen biztossá vált a legjobb kieső pozíciójába sodródott Balassagyarmati Kábel SE bennmaradása a kézilabda NB I/B Keleti csoportjában? Ha a szó matematikai értelmében vesszük, igent kell mondanunk, sőt, a tökutolsóként elvileg búcsúzó „Kis Fradi” is reménykedhet a másodosztályú tagságban.

Ahelyett azonban, hogy most bősz örömünnepet ülnék – elvégre csupán a kilencven százalékos esély „dagadt” százzá – hiszen ez a debreceni „formula” különböző variációkban korábban is napirenden volt, inkább azon morfondírozom, mi több, igencsak bosszankodom, hogy akkor mi a fészkes fenének kellett annyit görcsölni a „cíviseknek”, hogy mindenképpen bennmaradást érő helyet harcoljanak ki maguknak. Minek kellett fáradtságos energiát mozgósítani – lett légyen az a pályán, meccs előtt a játékvezetői öltözőben, vagy a csapatvezetők békés diskurzusán -, hogy legyőzzék a Békést, a Dabast, nem beszélve a balassagyarmatiak ellen megszerzett két pontról? Ha valóban a tömény igazságot mondotta Bíró Imre sporttárs a debreceni tévé kamerája előtt, miszerint „szegényebbek vagyunk, mint a templom egere”, akkor minek volt ez a fenemód nagy feltámadás, ha már amúgy is anyagi értelemben halálraítéltként vergődött a derék hajdúsági alakulat? Vajon valóban reménykedtek abban, hogy futball-elkötelezett polgármesterük vigyázó szemeit a Nagyerdei Stadion futurisztikus víziója helyett majdan a Kassai út felé, a Hódos Imre Sportcsarnok irányába veti, és a legeslegutolsó pillanatban, afféle görög isteni módon beleavatkozik ebbe a tragédiába? Nem hiszem, hogy effajta utópiák megfogantak a debreceni koponyacsontok alatti szürkeállományban. Sokkal inkább az a gyanúm, hogy nem volt ez más, mint egy észak-alföldi fricska, egy oltári komoly vicc, kitolás, hogy vulgáris szavak irányába már ne húzzam el a fogalmak fokozását… Ott, a Balmazújváros-Debrecen-Hajdúböszörmény háromszögben nemes egyszerűséggel valamifajta felsőbbrendűségi tudattól vezéreltetve utálják, lenézik a palócokat, egyáltalán mindazokat, akik nem Petőfi szeretett rónaságára születtek, s nem ott képzelik el a jövőjüket.

Ez a „cívis” virtus érvényesült tehát, fondorlatokban inkább, mint a nagyobb pénzügyi keretért vívott harcokban. Aztán jött a nagy bukás, volt-nincs debreceni férfi kézilabda, Bíró Imre mehet vissza az íróasztal mögé, vagy a balmazi kispadra, vagy „mittudoménhova”, de Balassagyarmatra biztosan ne jöjjön el, mert ide edzőként, ha valamikor beteszi a lábát, akkora füttykoncertben lesz része, amit még nem hallott az Ipoly-parti fűzfasor…

H.H.

Civitas Fortissima

Annak idején, amikor megtudtam, hogy a balassagyarmati önkormányzat anyagi támogatását is felhasználva Matúz Gábor újságíró kollégám filmet készít Civitas Fortissima dicső napjáról, roppant kíváncsi lettem. Elsősorban arra, menyire lesz hiteles és közérthető a mű, mennyire fog a meglévő hivatalos dokumentumokra építkezni, s milyen mértékben támaszkodik esetleg az ilyenkor szinte megkerülhetetlen alkotói fantáziára. Másodsorban amiatt, mert  a rendszerváltás óta, amikor néhai Kamarás Józsi bácsi és néhány elkötelezett társa megalkotta a Civitas Fortissima Kört – emlékszem,  e filmben most megszólaló Tyekvicska Árpád levéltáros, és a jelenlegi alpolgármester, Csach Gábor anno, 1990 őszén milyen keményen ostorozta ezt a kört, hogy döntse el, akar-e indulni az önkormányzati választásokon, kíván-e politikai pályára lépni a szervezet –, figyelemmel követtem, hogyan alakul 1919. január 29-e sorsa Balassagyarmat életében. És rendkívül büszke voltam, amikor a 2002-es ünnepségen immár hivatalosan is megkapta a város a Civitas Fortissima címet.

Aztán a Gyarmati Televízióban, egy „privát vetítésen” magam is megnézhettem a filmet. Az utolsó képsorokat követően bizony erősen csóváltam a fejem, mert nem erre számítottam. Jó-jó, ha kizárólag szakmai, azaz filmes értékében tekintjük az alkotást, meg kell hagyni, rendkívül precíz, jól felépített munka. Ezzel nincs is gond. A mondanivalójával, a tartalmával annál inkább. A megszólalók – talán az egy szem Gere József kivételével - valamennyien szinte zsigerből ítélik el a cseheket, Masaryk és Benes 1918-19-es szerepvállalásában pedig erős csúsztatásokat mond ki a narrátor, pusztán a nacionalista magyar szemléletből megközelítve e két szláv államférfi szerepét. Ebben a szemléletben minden bizonnyal közrejátszik a második világháborút követő kilakoltatások, lakosságcserék, illetve a Benes-dekrétum „tudata”, ami viszont óriási hiba, mert bizony az 1919-es eseményeket ott és akkor kell vizsgálni, akkor adhatunk mindenről hű és tárgyilagos képet, ha nem keverjük össze e tetteket harminc évvel későbbi, valóban elítélendő és gonosznak is minősíthető cselekedetekkel.

Összegzésként annyit állapítottam meg végül – tegnap, Trianon napján újra belenéztem a filmbe, s ebbéli véleményemben csak megerősítéseket kaptam -, hogy Matúz Gábor Civitas Fortissima című filmje erősen soviniszta alkotás, amely a magyar lélek érzelmeire biztosan tevékenyen hat és a magyar emberben, ha megnézi, buzog majd hevesen a honfiúi vér, de az Isten mentse a balassagyarmatiakat attól, hogy külföldön is bőszen vetítsék. Mert a Legbátrabb Városnak elnevezett település jó hírét ez nem növeli, sőt inkább rontja.

Tehát azt ajánlom, ezt a filmet lehetőleg ne nevezzék a Cannes-i Filmfesztiválra.

Hegedűs Henrik

Trianonról – bősz nacionalizmus nélkül

Történelemmel foglalkozó, illetve korábban a tantárgyat tanító pedagógusként vallom, hogy a történelmi eseményeket nem elsősorban a mából a régmúltba révedezve kell szemlélni, hanem abban a közegben vizsgálva, ahol azok „megestek”, a körülményeket, előzményeket, lefolyást, következményeket, okokat és véleményeket abból a nézőpontból érdemes tekinteni, amikor azok történtek.

Így vagyok ezzel a trianoni döntésekkel kapcsolatban is. Jómagam azt a bizonyos 1920. június 4-ét nem a jelenből tekintem, nem átkozódom, hogy milyen bosszúéhesen, vérszomjasan csonkították meg nemzetünk testét a „martalóc Clemenceau zsíros ujjai”, hanem a kor viszonyai alapján igyekszek mérlegelni. Lehet, sokan megvetnek ezért, vagy hevesen vitatkoznak a nézeteimmel, de úgy vélem, hogy a béketárgyalások során politikai értelemben, összeurópai viszonylatban igenis reális döntés volt az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása, főleg azok után, hogy az 1867-ben megszületett forma amúgy is, belső, öngerjesztő folyamatok termékeként magától is szétesett, mire a döntést meghozták. Az meg a mi balszerencsénk, hogy ennek az államkonglomerátumnak nem csupán része, hanem tevékeny, döntéshozó tagja voltunk. Miután pedig az Osztrák-Magyar Monarchia vett részt az első világháborúban, nem pedig külön-külön az osztrák és magyar „nemzettest”, éppen ezért a vesztes fél megbüntetése is – természetszerűen – kollektív.

Persze azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy 1918 októbere és 1919 augusztusa között, magyarul akkor, amikor érdemben lehetett volna (esetleg) érveket hangoztatni a franciáknál, nálunk rendkívül kaotikus állapotok uralkodtak, nem akadt egyetlen hiteles politikai csoportosulás sem, akit méltó partnerként netán elfogadtak volna a győztesek – Károlyit még csak-csak, habár ő gyengének és túl pacifistának bizonyult, de a kommunistákat semmiképpen. Ez is közrejátszott ebben, arról már nem beszélve, hogy mai szóval élve milyen hatékony „lobbyt” fejtettek ki az emigrációban élő csehek, lengyelek, szerbek, szlovénok, horvátok, Románia meg ugye a győztesek oldalán talált helyet magának.

Ilyen formán a megcsonkítás valóban elkerülhetetlen volt, csupán a mértéke kérdéses. Véleményem szerint, a maximum, amit ebből a diktátumból „kihozhattunk” volna, az úgynevezett „etnikai” határokhoz mért kiigazítás. De itt is akadt gond: a Székelyföld például, mint színmagyar vidék egyfajta szigetként terült el a Kárpátok oldalában, ahhoz, hogy megmaradjon, legalább egy „korridor” kellett volna, mint Danzig esetében, de hát a románok ehhez persze nem járultak hozzá.  Északon a Mátyusföld, azaz a Csallóköz és környéke, a cseh-szlovákok terveivel ütközött, Nógrád-Hont Vármegye környékén viszont ez az „etnikai” határ alig tíz-tizenöt kilométerre húzódott az Ipoly folyótól északra. Délen a Bácska-Bánát hasonló megítélés alá esett, mint a Csallóköz.  Tehát ha mindent egy kalap alá veszünk, jó, ha legfeljebb tíz százalékkal több területet kaphattunk volna meg reális „etnikai” alapon, mint ami valójában a magyarok jussa lett.

A tényeket-történéseket alapul véve az, hogy a Horthy-korszakban szinte állami szintre emelkedett a revizionizmus, az adott korba vetítve szintén ésszerű gondolkodás volt.  Talán az is, ahogy ellenkező előjellel a Rákosi-rendszer, majd a Kádár-éra bánt ezzel a kérdéssel. De az már sokkal bosszantóbb számomra, ahogy ma, bizonyos körök és bizonyos emberek Trianonon még mindig siránkoznak, még mindig „kekeckednek” a szomszédokkal, mert ez a kettős-állampolgárság „mizéria”, meg a szavazati jog megadása az én szemben nem más, mint nyilvános csipkelődés az egykori Kisantant-nemzetek irányába.

És itt jutottam el egy újabb és szerintem fontos megállapításhoz: minden államnak kutya kötelessége az ország testén belül élő kisebbségek sorsának megfelelő kezelése, méghozzá minden egyes kisebbség esetében azonos szinten. Ezt pedig a nevelésbe-oktatásba is be kell venni, hogy ne legyen az emberekben zsigerből fakadó idegengyűlölet. De az is kutya kötelessége ezeknek a kisebbségeknek, hogy elfogadják azt az országot, annak a nemzetnek a szabályait és törvényeit, amelynek a kenyerét eszik, vizét isszák. Így az ipolyvarbói magyar iskolában a tanár-tanító oktassa csak a szlovák nyelvre a gyerekeket, tegyen ugyanígy csíkszeredai kollégája is a románnal, hiszen nem jönnek tömegesen Magyarországra boldogulásukat keresni az emberek, hanem ott, Szlovákiában, Romániában szeretnének megélhetést találni, és bizony Nyitrán, Nagykürtösön, Constantában és Pitestiben aligha érvényesülhet az ember az államnyelv tökéleteshez közelítő ismerete nélkül. És ha ez megvalósul, akkor nem fognak majd a Semjén Zsoltok egyfajta nemzeti zarándoklatként, pökhendien díszelegni Székelyföldön, akkor majd nem lesz szükség arra az esztelen cselekedetre, hogy Magyarország államhatalmi magasságokban avatkozzon be más országok belügyeibe, mint tette azt az Orbán-brigád bőszen az elmúlt egy esztendőben.

De még nagyon sok víznek kell lefolynia a határfolyóinkon, mire eljön ez az idő. Mert a politika nem az észérvek, nem az okos gondolatok hazája.

H.H.

Narancsos hatalomátvétel az MKSZ-ben

A hír, amit az országos média kilencvenezer négyzetkilométeres körzetben tegnap felröppentett, felettébb érdekes. Sinka László, aki közel húsz éve dolgozik főtitkárként majd elnökként a Magyar Kézilabda Szövetség vezérkarában, most lemondott elnöki posztjáról.

Mi több már meg is nevezte utódját – pontosabban javaslatot tett a megválasztására -, aki nem más, mint Vetési Iván miniszteri biztos, a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatalának elnöke.

Ezek után mi mást gondolhat az ember: miután Vetésit épp Navracsics Tibor miniszter nevezte ki teljes hatáskörű biztosnak, azaz nem csupán szakmai érettsége, tapasztalata és tudása miatt esett rá a jelölés, hanem politikai nézetei, Orbán-eszmék iránti elhivatottsága okán is, könnyen elképzelhető, a „narancsos forradalom” újabb sportági szövetséget kebelezett be soraiba.

Köztudomású, hogy Sinka László elsősorban jó háttérmunkásként, adminisztrációs szakemberként ért igazán a kézilabdához – ahogy maga is bevallotta, „a napi operatív munkában érzem igazán otthon magam” –, de azt is jól tudják sokan, hogy nem kötődik ezer szállal Magyarország jelenlegi kormánypártjához, azaz ilyen okokból kifolyólag nem tud a politikai elit felé hatékony lobbyt kifejteni a kézilabda érdekében. Lehet, hogy ő akarta így, vagyis saját önszántából jutott arra az elhatározásra, hogy feláll az elnöki székből, és átadja helyét egy „magasabb körökből” érkező emberkének, de ez a kevéssé valószínű. A háttérben már biztosan hónapok óta ment a „nagy fúrás”, ment a komoly érdekharc, hogy Sinka vagy „beleőrlődik a fideszes malomba”, vagy szedheti a sátorfáját és hátrább kell araszolnia az MKSZ belső rangsorában. Mert azt ugye nem kell ecsetelni, hogy a „narancsos forradalom” csak hithű szimpatizánsokat tűr meg a fontos posztokon a sportban is, Csányi Sándor sem csak bankvezér mivolta miatt került a focisták élére.

Vetési Iván, akit biztosan megválasztanak majd a rendkívüli közgyűlésen, mert ugye én sem tételezem fel, hogy ebben a (sport)politikai közegben bárki esélyes ellenjelöltté emelkedhetne, azt mondja magáról, hogy szereti a kézilabdát és fiatal korában játszott is. Nos, én vettem a fáradtságot és az MKSZ nyilvántartásában igyekeztem ennek utánanézni. Vetési Iván néven egyetlen hivatalos igazolással rendelkező sportolót sem találtam, ami azt jelenti, hogy az új adminisztrációs rendszer életbe lépése, vagyis 1995 óta nem játszott sehol, nincs neki a ma is használatos igazolványa, esetleg a korábbi, „kis kék könyve” lehet. Ha hozzáveszem, hogy az elnökjelölt csupán harminckilenc éves, azt kell feltételeznem, hogy a húszas évei közepén már régen felhagyott az aktív játékkal, és azóta csak maximum szurkolóként-támogatóként van jelen a kézilabda életben.

Az MKSZ-be tehát most már megerősített bástyákkal tört be a Fidesz, aminek biztosan kifejezetten örül néhány munkatárs ott, az íróasztalok miatt, hiszen tudom egy-két emberről, hogy felettébb nagy híve Orbán Viktornak és csapatának.

De a nagypolitika, bármilyen mértékben furakodik is be a sportéletbe, gólt nem tud lőni, nem tud új nemzedéket kiképezni és felvértezni a legfrissebb ismeretekkel, nem lesz attól kevésbé korruptabb a közeg – lásd a labdarúgásban sem csinált nagy csodát, ott is csak a „szájtépés” megy ma is -, magyarul én Vetésitől sem várok komoly megújhodást.

Kohn bácsi mondását kicsit átformálva: hiába érkezik új „madám” a bordélyba, attól még nem fognak hatékonyabban teljesíteni a lányok.

H.H.