Mi értelme az utcai kézilabdázásnak?

Minden nap rákattintok legalább egyszer a Magyar Kézilabda Szövetség honlapjára. Ma is így tettem, s egy olyan hírre lettem figyelmes, amely azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Győrben rendeztek egy „street handball”, azaz utcai kézilabda elnevezésű versenyt. Maga az írás elég rövid volt, s másról sem szólt, mint a sportág eme új változatának (vagy szakágának) a tömjénezéséről, ami – ismerve a szerzőt, Firnicz Józsefet – teljesen természetesnek tűnt számomra – ugyanakkor visszatetszőnek is -, hiszen ő közismerten híres arról, hogy kritikátlanul egyoldalú a kézilabda megítélésében, számára minden jó és szép, ami a sportágban zajlik, és semmit sem szabad benne bántani.

Nosza rajta, bővebben is meg kell ismerkedni, mi is igazán ez az utcai kézilabda. A Firnicz-cikk alatt ott szerepel a „link”, nyissunk meg egy honlapot, ahol biztosan bővebb ismeretekhez jutunk. Kattintás, és előjön egy szép, míves oldal, mindez dánul. Mivel nem sok szót ismerek e felettébb különös északi nyelvből, remélem, hogy a „bemutató klip” által okosabb lehetek. Nos, abból sem. Mintegy öt másodpercig dobálják a labdát fiatalok egy ház udvarán, aztán átvált a kép sok mindenre, de ebből aztán a szakág részleteivel kapcsolatosan nem jutunk túlságosan sok újabb információhoz.

Vissza tehát a magyar szövetségi oldalhoz, ahol végül, némi keresgélés után eljutok a „mi is a street handball?” címhez, ahol nemes egyszerűséggel „kézilabdavarázsnak” nevezik ezt az újdonságot. Szépen elolvasom a leírást, de még ez után sem értem, mi értelme az utcai kézilabdázásnak? Mert ugye azt hangoztatja ez az útmutató, hogy a dánok által „kitalált” játék rendkívül sokban hasonlít a streetballhoz, vagyis az utcai kosárlabdához. Nincs testi ütközés, nincs játékvezető, fő a fair play, és persze egy speciális, könnyen megfogható labdával művelik. Vagyis, ez gyerekeknek való, s nem is éppen a tizenéves korosztálynak, hanem a még kisebbeknek. Tehát ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor anno az én korosztályom-beli játékosok otthon gyakoroltak, a kapus beállt a garázsajtóba, aztán ami a kezünk ügyébe esett, teniszlabda, kis gumilabda, azzal dobáltunk neki különböző távolságokból. Persze a hatéveseknek ez biztos, hogy jó lehet, egyszerű szabályok, de én nem hiszem, hogy a hatéves gyerekek többsége Magyarországon – mert Dániában lehet, elvégre ott nemzeti sport a kézilabda, vetekedik a futball népszerűségével, de a kosárlabdát messze felülmúlja – ezzel múlatná majd az időt tíz-tizenöt év múltán.

Jómagam eleve kétségekkel viszonyulok a szivacskézilabdához is, több okból, az egykezes labdaátvétel szokássá görcsülésén keresztül a szivacs- és nagypálya közötti jókora kontraszthatásokon keresztül a lépés-kombinációk rossz begyakorlottságáig – ezt személyes tapasztalatok táplálják -, így nem lettem elkötelezett híve, s ez az utcai változat sem nyerte el a tetszésemet.

De biztos van benne „biznisz”, mert a fentebb említett úr, aki ezt a „szakágat” népszerűsíti, gyanítom, főként ezekből a megfontolásokból írja rendkívül hízelgő, tömjénező, a valóságtól elrugaszkodott elmélkedéseit a street handball szépségeiről.

Számomra a kézilabda nagy lövésekről, látványos, gyors leindulásokról, a kemény ütközésekről, a test-test elleni harc különböző formáiról szól, és ne akarjon a kosárlabdára hasonlítani, semmilyen formában sem!

Ja, és a legfontosabb: ha egyszer már egyre inkább sikerül elérni, hogy a kézilabdát a teremben űzzék, minek újra kimenni vele a szabadba!

H.H.