Az idei, balassagyarmati Diákjuniális „legfrankóbb” mondatát a zsűri tagja, egyben a város kulturális életének egyik legmarkánsabb alakja, Rigó Zoltán mondta ki, amikor az eredményhirdetésen arra utalt, a Balassi Bálint Gimnázium azért nyerte meg ebben az évben a középfokú intézmények évzáró vetélkedőjét, mert az úgynevezett előzetes feladatokban – amiket ugye hetekkel az „Utolshow Nap” előtt kellett megoldani – akkora előnyt szerzett vetélytársaival szemben, amely behozhatatlannak bizonyult.
De ez az egy mondat sok minden másra, főképp a sors igazságtalanságára világít rá. Hogy miért is mondom ezt? Kerek-perec kijelentem, a BBG idén nem érdemelte meg az elsőséget, mert a két – szerintem – legkevésbé értékmérő feladatban, az előzetes munkákban és a sportviadalokban nyújtott csak kiemelkedőt, sok más összetevőt tekintve lemaradt a többi „suli” mögött. Hozzáteszem, erre a kijelentésre nem elsősorban az említett gimnázium igazgatónője iránt érzett – és közismert – ellenszenvem ragadtatott, hanem maga az a tény, hogy én is ott tevékenykedtem a pénteki Nagyvetélkedő során, a strandon szorgoskodó szervezői-rendezői csapatban, tehát közvetlen-közelről származnak az élményeim.
És ott volt egy zöldbe öltözött csapat, a nyírjesi Ridens Iskola társasága, amely sokkal inkább megérdemelte volna az „aranyat”, mint a Balassi. Kezdődött azzal, hogy igazán pompásan és ügyesen megkoreografált „kalóztáncot” mutattak be tanári produkció gyanánt, amely ha nem is volt túl humoros, ám nagyon látszott rajta a sok-sok befektetett energia, és a bemutató érettsége. Amikor pedig az utolsó feladatnál mindenki - még a mozgássérült, tolószékben ülő kislányok is – odament a „felfújható lovon” a cél felé galoppozó hármashoz, és harsány kiáltásokkal biztatta még gyorsabb vágtatásra a társakat, nos, akkor bontakozott ki előttem a Diákjuniális valódi értelme, amiért ez az egész rendezvény annak idején létrejött. A CSAPATSZELLEM így, nagybetűvel írva, amelyben a nyírjesi diákok most kiváló példát mutattak, azt kell mondanom, egyedüliként az egész mezőnyben, mert például a Balassi is tömegesen tette tiszteletét a strandon, de több volt köztük a csak bambuló, a valóságból mit sem felfogó gyerek, mint az, aki igazán szurkol az iskolájának. Ezt a szellemiséget hiányolom évek óta a Diákjuniálisból, ezért sírom vissza igazán a tizenöt-tizennyolc évvel ezelőtti „Utolshow Napokat”, amikor nem lasszóval kellett a fiatalokat odaédesgetni egy-egy versenyszámhoz, amikor még valóban érdekelte a diákságot a Diákjuniális, s nem csak az esti zenés-táncos tombolásra szánta „bemelegítés” gyanánt a péntek délelőttöt.
A Ridens Iskola tehát megmutatta – ismét, mert például tavaly is ezt tapasztaltam részükről -, hogyan is kellene, hogyan is lenne érdemes a Diákjuniális egészéhez viszonyulni, bemutatni azt, miként is lehet elbúcsúztatni a tanévet, igazi tanár-diák együttműködésben, ráadásul egy előző napi tragikus baleset gyászán felülemelkedve…
Csak remélni merem, hogy a balassagyarmati Diákjuniális egyszer visszatér majd másfél évtizeddel ezelőtti dicső vezérfonalához, de ez inkább a fiatalok hozzáállásán, a vérbeli diák-önkormányzati összetartáson és szervezőkészségen múlik, mert bizony a rendezők, a művelődési központ munkatársai, a segítők, és legfőképpen Jusztin „Gizi” mindent megtesznek a sikerért…
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése