Egy húszéves találkozó margójára

Amikor „szentséges” gyermekkori jó barátom, Ocsovai Zsolti a messzi Franciaországból megkeresett azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha összehoznánk idén egy találkozót a húsz évvel ezelőtti dicső kábeles ifi-csapatunk számára, először eléggé megrökönyödtem, aztán vizuális alkatú ember lévén egyből elém tolultak az élmények.

Először a kezdet jutott eszembe. Mi páran, a BSE serdülő focicsapatából csöppentünk át annak idején, 1987-88 táján a Kábel SE kézilabdázóihoz. Igaz, mindenki játszott már korábban, de nem komolyabban, aztán amikor a BSE az amúgy is eredményesebb, Taskó-féle sportiskolai utánpótlást emelte magasabb ranglétrára, mi szépen átpártoltunk erőteljesebben a kézilabdára, és egyáltalán nem bántuk meg. Röpke három év múltán, immár fiatalabbakkal kiegészülve egyenesen az NB I-ben játszottunk.

Másodszor: azok az izzadtságos edzések a Nádor utcában. Mert mi még bizony jórészt azon a fránya, göröngyös „ős-bitumenen” űztük az ipart. Ott lőttem én magam is jobb szélről a felső sarkos balkezes bombákat Ocsi kapujában, ott csatlakozott hozzánk a később ifjúsági válogatottságig menetelő Kertész Gabi, ott lestük ámulattal a „vajkezű” Abay „Grisa” csuklóból érkező löketeit, meg megannyi esés-kelés, kék-zöld folt, Kovács János edzőnk korholó és biztató szavai, és még sorolhatnám.

Harmadszor: az NB I-es idők. Én magam kiegészítőbb ember voltam a kiegészítőnél, azaz pár percre néha beszálltam – összesen három fellépéssel dicsekedhetem - , és bizony egyetlen első osztályú gólomtól egy árgus szemű játékvezetői páros, a Horváth testvérek fosztottak meg, amikor Demus Dani cseréjeként hétméterest lőhettem volna, de előbb léptem be a pályára, s rögvest két percet kaptam. Aztán hiába igyekeztem – az Ózd ellen – a második félidőben bő tíz percen keresztül, már csak egy kapufára tellett az erőből.  És az utolsó meccsen, a Békéscsaba ellen csak „padoztam”, így gól nélkül zártam az egyetlen NB I-es évadomat. Hetedikek lettünk, pontot raboltunk a Nyíregyházától, vertük idegenben a Fradit, és biztos, hogy a Kotormánnal, Bendóval felálló Szolnok ellen is jobban sikerült volna az a vasárnap délelőtt, ha előző este Debrecenből hazafelé jövet öt kilométerre a várostól nem robban le a buszunk, nem gyalogolunk az éjszakában – hol volt még akkor mobiltelefon (!) -, s nem játszik az alapcsapat iszonyú fáradtan másnap.

Szóval rengeteg élmény gyűlt össze, míg találkoztunk. És összejött az a szombat délután. Borzongatóan kellemes élmény így, húsz év után találkozni, mert bizony volt, akit két évtizede nem láttam, vagy éppen alig beszéltünk. Bakos Zoli például kicsit kopaszodik már, de nem a felismerhetetlenségig, egyből tudja az ember kivel fog kezet. Abay Andrisnak sem dús göndör már a haja, de összetéveszthetetlen. Suba Goni ma már inkább a raliautó volánja mögött, mint sem a kézilabda pályán tündöklik, vele mindig jó érzés kezet szorítani. Sagyibó Viktor is őszül, akárcsak Ocsi meg én is, így, negyven felé már nem is félúton, hanem a célhoz igencsak közel. Döme mindig marad, akinek megismertük, az örök bohém mókamester, akiből mindig ömlik a poén, de sorolhatnám a többieket, Tibay Gege, Zoljánszki Laci, Kertész Gabi, a bicikli nyergében egyre otthonosabban mozgó Antal Guszti, aztán befutott Vas Tomi is Hatvanból, Miklóssy „Tucskin” Attila, meg Kecskés Tomi is családostól. Akadt hiányzó, sajnáltuk is távollétüket, de lesz még ilyen találkozó.

És persze Kovács Jani bá’. Fiatalabb volt akkor, mint mi most, amikor átvett bennünket, a bácsiból mára barát, kedves edzőtárs lett, és mi magunk is meghatódtunk, amikor azt mondta, mennyire felemelő érzés neki bennünket látni, hiszen ez is mutatja a munkája értelmét, hogy ez a társaság, ez a tíz-egynéhány fiatalember két évtized elmúltával is úgy beszél a régi időkről, úgy cseveg egymással, mintha csak tegnap búcsúztunk volna. És mintha elhomályosodott volna a mester szeme, amikor átadtuk neki az emlékmezt, amelynek hátán ott a névsor, a büszke fiúk nevei, akikkel annyi mindent megéltünk egykor.

A játékról minek beszélni. Hiszen aki akkor is kimagaslott, húsz esztendő alatt mit sem vesztett a tehetségéből, Abay Andris még mindig „vajkezű”, Kertész Gabi és Sagyibó Vitya bombái sistergősek, Kis Erik, Demus Döme, Bakos Zoli és Tibay Gege tarthatatlan beállóban, Suba Goni meg Zoljánszki Laci szélről lövi a hosszút, aztán kigurul a földön. Igaz, Ocsovai Zsolti kapusbravúrjaiból egy közelmúlt-béli térdoperáció miatt semmit sem láthattunk, de ő még mindig aktív, és szerintem pár évig az is marad. Aki meg egykor is csak tartalék volt – mint anno jómagam -, megelégszik egy hétméteressel – amit kegyetlenül be is vág, oda, ahova mindig szokta az elsőt: az egyenes alsóba -, meg egy ejtés-góllal a jobb szélről.

Szép volt fiúk! Elcsépelt mondás, de így igaz. Akkor is igaz volt, és most is az! És biztos, hogy nem utoljára találkozott így, egy kellemes június végi délutánon-estén az 1991-92-es idényben NB I-ben szerepelt Balassagyarmati Kábel SE férfi ifjúsági csapata.

Hegedűs Henrik