Teljes vérátömlesztést a magyar kézilabdában!

A januári férfi kézilabda világbajnokságot követően egy igen éles hangú jegyzetben, ugyanitt, ebben a „blog-környezetben” „A kézilabda színe és fonákja” címmel írtam arról, hogy mifajta kedvezőtlen események játszódnak le a magyar kézilabda életben, majd szó szerint a következőképpen vontam meg az összegzést: „Biztos vagyok benne, hogy nem leszünk ott az olimpián, egyik csapatunkkal sem. Ez pedig elindítja majd a változások sorát, és remélhetőleg a szellő kisöpri a padlást.”

Az első mondat fele – sajnos – már most, szombaton este teljesült, amikor – nincs mit szépíteni rajta – női válogatottunk rettenetesen lebőgött a németek ellen. Jómagam más irányú elfoglaltságom miatt nem láttam ezt a mérkőzést, de talán jobb is, hogy csak minimális összefoglaló gyanánt szemléltem a szörnyűséget. Sajnos, itt tart ez a szép sportág, és a fejétől a farkáig igencsak bűzlik az a bizonyos hal.

Kezdjük azzal, hogy én már sokszor hangoztattam, nem találom Mátéfi Esztert megfelelő embernek a megfelelő feladatra. És elsősorban a személyisége miatt. Meg kell mondjam, nekem az a benyomásom, hogy a játékosként olimpiai bronzérmes szövetségi kapitány alapjában véve egy unalmas ember. Egy ilyen jellemű személyiség azonban képtelen mozgósító erőt magából kipréselni, és lehet a legnagyobb tudással, elméleti ismeretekkel tökéletesen felvértezve, ha hiányzik belőle a tűz, hiányzik a gyors reagálás képessége, a hirtelen változtatás ösztöne, a kispadi viselkedés lendülete. Nem véletlen, hogy egyfajta „fúrás” indult meg ellene korábban, vélhetően az általam felsorolt okok miatt. Előbb kellett volna távoznia…

A következő indok a vezető klubok szellemiségében, helyi stratégiájában keresendő. A Győr hatalmas áldozatokat hozott a BL-elsőség kivívásáért vezető út „oltárán”, csak ez lebegett a vezetők szeme előtt, így került perifériára több magyar játékos, s jutott előtérbe Amorim és Bradeanu például, akik egyetlen világversenyen sem fogják a magyar címeres mezt magukra ölteni. Kovacsics Anikó háttérbe szorult, az egyik legtehetségesebb hazai játékos nem tudja igazán kibontakoztatni a tudását, és átlövő posztokon sincs olyan, aki nagyobb mértékben bevethető lenne. A Debrecen és a Fradi esetében már valamivel jobb a helyzet „magyar fronton”, de itt is rendkívül szűk az „elit”, kevés a merítési lehetőség.

A következő ok: Bojana Radulovics óta nincs igazán világszínvonalra méltó balkezes átlövőnk. A „felhozatal” valamennyi tagjának akad hibája, hiányossága, nem egy, van, akinél mentális, van, akinél észbeli-felfogásbeli tényezők miatt, ezért sem játszik kulcspozícióban Debrecenben Sopronyi Anett, a Fradinál Trufán Noémi, hogy Herr Anitáról már ne is beszéljek.

Ám magasabb szinteken is van komoly „bibi”. A szakmai vezetés széthúzó, a „szentséges atyamesterek” úgy vélik, mindent tudnak a szakmából, de nem akarnak teret engedni a fiataloknak, a nem is közelmúltban sikereket elérő emberek, vagy az általuk rendkívüli módon patronáltak vannak előtérben, rajtuk kívül senki sem rúghat labdába, az ő szavuk etalon. Még akkor is, ha szakmai értelemben teljesen elavult, vagy túlságosan elméleti a fejtegetésük. Ezen a téren is megújulás szükséges, edzői-metodikai szinten is egy „tabula rasa-t” kell hirdetni, tiszta lappal indulni a következő időszakba.

És elértünk az utolsó tételhez: az MKSZ-ben teljesen politikamentes szakmai közeget kell teremteni, „kisöpörni” az erőteljesen megfertőződött padlást, de egy könnyű kis szellő már kevés, tomboló szélvihar kell, amely ugyanúgy utoléri és felkapja a lemondani készülő elnököt, a frissen kinevezett főtitkárt, mint az utánpótlásért, a versenyrendszer felügyeletéért felelős középvezetőt, a nemzetközi ügyekkel foglalkozó referensig bezáróan. Itt is legyen tabula rasa, de ezt ne a Fidesz által odaültetett Vetési Iván hozza el, mert ő biztos, hogy nem fog „vetés((i)forgót” bevezetni az országos szövetségben, mert politikai alapon ül a székébe, mit sem konyítva a szakma alfájához és omegájához.

Majd a szélvihar utáni csendben újra lehet építkezni, a teljesen kicserélődött új csapat pedig kezdje az alapoktól, az utánpótlás megszínesítésétől, hogy például a Vác ne azt a stratégiát kövesse, hogy mindenkit felszív, hanem ő noszogassa-bátorítsa a vidéki kis központok működését és figyelje vigyázó szemmel a fejlődését – de ez vonatkozik Győrre, Debrecenre, Dunaújvárosra és még sorolhatnám. A megyei szövetségek ösztönözzék újabb és újabb csapatok megalakulását, újjászerveződését, ne legyen „lyukas” megye, ahol nincs bajnokág, szélesedjen a tömegbázis és még sorolhatnám.  Ez az új csapat pedig szüntessen meg, töröltessen el mindenfajta korrupciót, még az „írmagját” is, mert bizony ez által is bőven fertőzött kis magyar kézilabda közegünk.

Ha ez teljesül, ha létrejön ez a totális tabula rasa, nos, akkor gondolkodhatunk majd esetleg 2016-ban, vagy 2020-ban egy újabb olimpiai szereplésen.

H.H.