Dilettáns gyarmati sportbizottság

Megint nagyot alakított a balassagyarmati önkormányzat sportbizottsága. Pontosabban hivatalos nevén oktatási, ifjúsági, sport – és művelődési bizottság. A felsorolásban azonban messze a legutolsó helyre kellene kerülnie a sportnak, mert a minapi döntésük is bizonyítja, teljesen dilettánsok a kultúra eme területéhez, a hozzáértést, a szakmaiságot egytől egyig mind nélkülözik.

Miről is van szó? A 2011-es sportpénzek elosztásáról, azaz arról, hogy melyik egyesület milyen arányban részesüljön a közös kalapból. Amelyik közös kalapból megint külön kiemelték a futballistákat. Vajon miért? Talán egyfajta érinthetetlen kasztot képviselnek ők Balassagyarmaton? Vagy netán akadt nekik olyan súgójuk, olyan emberke, aki mézes-mázos szavakkal kilincselve megint ugyanolyan dotációt csikart ki nekik, mint amit kaptak tavaly? Tény és való, aránytalanul nagy összeg a 8,4 millió forint a gyarmati labdarúgásra, még úgy is, hogy abból ötmilliót kap a BSE NB III-as csapata, a maradék meg a Palóc Farkasok utánpótlás korosztályainak jut. Ötmillió az NB III-ra? Ez felettébb elgondolkodtató. Ha a puszta számokat vesszük alapul, és szigorúan az arányokat nézzük, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy a harmadosztályban szereplő felnőtt „aranylábúak” majdnem kétszer akkora költségvetéssel működnek, mint a Kábel SE NB I/B-s kézilabdázói – ifjúsági és serdülő csapatukkal együtt -, akik 2011-re 2,7 milliót kapnak a várostól. Hozzávetőlegesen ismerem a kézisek gazdálkodását, és ha, mondjuk 9 milliósra veszem az éves költségvetést, akkor ugye azt kell gyanítanom, hogy a Mátra csoportban játszó futballisták fenntartására 16-17 milliót szánnak. Ez horribilis összeg, ez ilyen szinten merő képtelenség.

De ez csak az egyik példa a pénzelosztás dilettáns kivitelezésére. A bizottság a tavalyi évre megítélt összegeket vette figyelembe a koncepció kialakításakor. Vagyis nem a márciusi számokat, amikor 2010-ben döntöttek a támogatásokról, hanem az év végi állapotot, amikor aránytalanul vonták meg az eredeti pénzeket az egyesületektől. A legmarkánsabb példa a Kiss Árpád VDSE esete. Ők eredetileg hatszázezret kaptak volna, amiből az indoklás szerint azért csak a harmadát nyerték el, mert az önkormányzat a nyári testvérvárosi futás költségeit „áttukmálta” erre a klubra, hivatalos szerződés keretében azért, mert egy egyesületen keresztül könnyebb a forintok áramoltatása. Novemberben meg a pénzügyi osztályon arra hivatkoztak, „hiszen jóval többet kapott a Kiss Árpád VDSE, minek reklamálnak”, ami nevetséges ál-indok. Hozzáteszem, Medvácz polgármester úr nekem, mint újságírónak is ígéretet tett, hogy ezt az „adminisztrációs hibát” orvosolják, azaz kompenzálják a Kiss Árpád VDSE-t, és megkapják a maradék négyszázezret, erre most 2011-re csak kétszázezret kaptak. Hol az igazság?

De a többi egyesület is joggal morgolódhat, hiszen még ahhoz a tisztességes eszközhöz sem nyúlt a városvezetés, hogy egy körlevélben hangsúlyozza: a jövőben az egyesületek igyekezzenek az eddiginél nagyobb mértékben támaszkodni a szponzorkereső hadműveleteikre, az aktív támogató-kutatásra, mert a város ennél csak kevesebbet és kevesebbet nyújthat a jövőben. Ha ezt megteszik, biztos kisebb a felhördülés.

De mit várjon az ember egy olyan döntéshozó testülettől – lásd az önkormányzati bizottság – amelynek elnöke évek óta sportversenyt csak a tévében látott, holott a saját öccse a focistákat erősíti, mit várjunk a tagságtól, akik közül két személynek van ímmel-ámmal köze a sporthoz, a hobbyteniszezőnek, meg a fociszurkolónak. Annak a fociszurkolónak, akinek korábban, még bizottsági elnökként kutya kötelessége lett volna a jelentősebb sportversenyeken személyesen megjelenni, nem csak a díjátadásra, hanem buzgón leskelődni, de ő a BSE meccseken kívül alig ment el valahova. Így viszont vajmi kevés rálátása lehetett és van ma is a balassagyarmati sport egészére. A többi tagról inkább nem mond az ember semmit, affajta szavazógépek csak, érdemi vélemény nélkül, mert például egy fiatal zenész – pedig egykori erőemelő – mit érthet a sport egészéhez.

Szegény Jóna Andrást pedig csak sajnálni tudom, a „sportért felelős helyi államtitkár”, azaz a hivatalon belül a szakmát képviselő személy csak most csöppent Pilátusként a Credoba, még igazából fel sem mérhette a viszonyokat, mi több, alaposan meggyűlik majd a baja a helyi sportvezetőkkel. Akik persze majd egymásra mutogatnak, mint focisták az erőemelőkre, kézilabdázók az atlétákra, atléták a focistákra és így tovább, ahelyett, hogy közös álláspont kialakításával jóval reálisabb támogatási rendszert dolgozzanak ki, a dilettáns sportbizottsági tagokat végképp meggyőzve arról, hogy ténylegesen kinek mennyi jár.

Végezetül alább itt „csatolom” a számszerű tényeket, a Kedves Olvasóra bízva, kinek van igaza.

Hegedűs Henrik

TÁMOGATOTT EGYESÜLET	Támogatási igény	2011. évben javasolt támogatás	2010. évben ténylegesen kapott
Kiss Árpád Verseny és Diáksport Egyesület	600.000,-Ft	200.000,- Ft	200.000,-Ft
Kábel SE	3.000.000 Ft	2.720.000, -Ft	4.000.000,-Ft
Babcsán Művek SE	500.000 Ft	150.000,-Ft	150.000,-Ft
Iustuitia SE	100.000.-,Ft	80.000, Ft	60.000,-Ft
Tenisz SE	400.000,-Ft	150.000,-Ft	150.000,-Ft
Tengó SE	200.000,-Ft	100.000,- Ft	100.000,-Ft
Dózsa DSE  (asztalitenisz)	600.000,-Ft	450.000,-Ft	500.000,-Ft
Balassi Bálint KSE (tájfutás)	550.000,-Ft	240.000,-Ft	250.000,-Ft
Bástyák Jégkorong SE	200.000,-Ft	100.000,-Ft	100.000,-Ft
Karate SE	150.000,-Ft	100.000,-Ft	100.000,-Ft
Ipoly Walking SE	450.000,-Ft	430.000,-Ft	450.000,-Ft
Vitalitás SE	3.500.000,-Ft	2.240.000, -Ft	1.500.000,-Ft
Palóc Pumák	350.000,-Ft	80.000,-Ft	-
Palóc Triatlon	800.000,-Ft	755.000,-Ft	800.000,-Ft
Ipoly Walking Club Gyalogló Gála	450.000,-Ft	205.000,-Ft	250.000,-Ft
Összesen	11.500.000,-Ft	8.000.000,-Ft	8.610.000,-Ft

A Balassi "sáros" haszna

Mostanában egyre többször és többfelé hallok rosszakat a Balassi Bálint Gimnáziumról. Panaszkodnak szülők és diákok, sőt máshol tanító pedagógusok is. Valamennyiük fő érve az, hogy rossz, élettelen a közeg, mi több néhány tanár kolléga még azt is felveti, hogy az oktatás színvonala is sokat romlott, mármint elsősorban a nyolcosztályos képzés első négy évfolyamán. Ennek ellenére továbbra is zajlik a „szülőbolondítás”, a nem éppen hízelgő belső eltakarása különféle mézes-mázos „cicomával”, miközben ténylegesen és a valós feltételek figyelembe vételével szinte már nem lehet felsorolni olyan indokot, amiért a gyerek a Balassit válassza.

Ezzel kapcsolatban jutott eszembe néhány gondolat, amit anno, úgy hat évvel ezelőtt a Palóc Krónika glosszájában fogalmaztam meg, s aminek állításai ma is megállják a helyüket.

Kezdem azzal, hogy a néhány évvel ezelőtti „központosításnak”, azaz az önkormányzati általános iskolák közös irányítás alá vonásának igazi hasznát a BBG fölözte le. A jó képességű gyermekek zöme ugyanis a negyedik általános iskolai osztály befejezése után a gimnázium falai között folytatja tanulmányait, ami bizony, mint láthatjuk-tapasztalhatjuk, előbb-utóbb tönkreteszi az általános iskolákat. Eleve kevesebb gyerek születik, s ha ez az elszívó hatás még jobban érvényesül, akkor bizony a „Bajcsy”, a „Dózsa”, és az „Szabó Lőrinc” kisegítő minőségűvé silányulhat.

A következő érv így hangzott 2007-ben a Palóc Krónikában: „no persze azért az „elszívás” okait nem csupán a szülők önkéntes „Balassi-imádatában” kell keresni. A gimnázium nagyon komoly, kőkemény, következetes, elszánt, sőt, nyugodtan nevezhetjük így is, olykor sportszerűtlen átcsábító tevékenységet folytat. Azaz olyan lobbymunkát fejt ki, tanárain, nevelőin, alkalmazottain, balassis szülőkön keresztül a negyedikes gyermekek papái-mamái között, amely a valóságosnál jóval kedvezőbb, már-már eszményiesített képet fest erről a patinás, ám mára a harminc-negyven évvel ezelőtti hírnevéből sokat vesztő tanintézményről. Hogy ott milyen magas szintű oktató munka zajlik, hogy milyen képzett tanerő „osztja az észt”, és még sorolhatnánk.

Nos, ez már csak részben igaz. A hatvanas-hetvenes években olyan tanáregyéniségek oktattak itt „pályafutásuk delelőjén”, mint dr. Kiss Gyula, Németh Béla, a két Nagy házaspár, Molnár Ferenc, azaz „MoFe” és Kovács Ferenc, azaz „KoFe”, hogy például Farkas Andrásról, a Földessy házaspárról, Kövér Lászlóról, a Hégely házaspárról, esetleg Fűrész Istvánról és Vass Imréről ne is beszéljünk. Felsorolni is nehéz mindazokat, akikre a katedrán fel lehetett nézni, mert olyan személyiségek voltak, akik szemléletesen, gyönyörködtetve, nagy-nagy szakmai alázattal tanítottak.

Lehet, hogy mindezek a kvalitások a mai feltörekvő balassis pedagógus-nemzedékben is megvannak, de biztos, hogy a nimbuszuk, elismertségük, városi, megyei, netán országos hírnevük jóval kisebb, mint elődeiknek. (Azért hadd osszak meg az olvasókkal egy röpke történetet, amely az egyik friss diplomásként a Balassiba került tanárnőről kering pedagógus – és diákkörökben egyaránt: az alacsony termetű hölgyet, amikor bement a hatodikosokhoz órára, a tizenkét-tizenhárom éves gyerekek egy felöltöztetett ruhafogassal úgy megijesztették, hogy menten kiszaladt az osztályból – nos, ez például bármely korábban felsorolt „régivágású” tanárnővel nem fordulhatott volna elő.)”

Borenszkiné igazgató asszony retorikájának egyik fő eleme még ma is az elitképzés hangsúlyozása. Vagyis az a „szüszifuszinak” mondható harc, amit azért vívnak, hogy az elitgimnáziumok között minél előkelőbb helyet vívjanak ki maguknak. Sportnyelven szólva ez úgy fest, mintha az NB II-ből akarnának villámgyorsan az első osztályba, sőt nemzetközi szintre jutni, vidéki kiscsapatként, nagy-nagy szívóssággal, mondhatni görcsös akarással. Holott azzal mindenki tisztában van, a lemaradás a fővárosi gimikhez képest igen nagy és ledolgozhatatlan. A gyerekek pedig leterheltek, agyongyötörtek, mert kimondom a valót, hiszen saját tapasztalatból táplálkozom, a jelenlegi oktatás egyre inkább eltolódik a szakbarbarizmus irányába – tisztelet a kivételnek -, amikor a tanárt kizárólag a saját tantárgya érdekli, ügyet sem vet a másikra, nem érdekli, hogy a gyermek milyen fogékony arra, amit tanít neki, csak löki, löki az anyagot, követel és követel. Így válnak majd a mai tehetségesebb  tizenöt-tizenhét évesek „aktakukaccá”, a kreativitásra, az összefüggés-elemző gondolkodásra képtelen felnőttekké.

És itt van még az Arany János Tehetséggondozó Program. Ami alapcéljait tekintve nagyon jó és hasznos, de kivitelezésében, balassagyarmati „leképezésében” igencsak gyengécske. Az elv, miszerint a vidéki, jó képességű, de szociálisan hátrányos helyzetű, illetve gyengébb színvonalú oktatásban részesülő gyerekek számára biztosít a nulladik évfolyamon egyfajta közösségerősítő, felzárkóztató „edzőtábort”, majd az elkövetkező négy évben minőségi oktatást, benne színházlátogatásokkal, személyiségfejlesztő foglalkozásokkal és még sorolhatnánk, önmagában rendkívül okos elképzelés. De akkor, amikor a falusi vendéglős gyermeke, a vezető beosztásban lévő nevelőintézeti pedagógus csemetéje is bekerül e programba – és itt nem az ő bántásukról van szó, hanem a rendszer fonákságaira akarok rávilágítani -, akkor máris hibádzik valami, hiszen az eredeti elv kérdőjelezhető meg, a nemes cél kerül háttérbe anyagi okok miatt. Más kérdés, hogy az Arany János Program Balassagyarmaton szinte karantén-jellegű, amiből mint az izgága lovak, igyekeznek a nebulók kiszabadulni, nem egyszer a szórakozóhelyeken való tömeges megjelenésükkel mutatva ezt, horribile dictu heves alkoholizálással vegyítve, amelyhez tétlenül asszisztálnak a nevelőtanárok, akik amolyan „vak felügyelőként” be sem mernek menni a diákok kollégiumi szobáiba, szigorúan ellenőrizve és büntetve a mámoros állapotokat.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez egy végszó erejéig: minden oktatási intézménynek észérvű törekvése az, hogy mindent alárendeljen a saját oktatási-nevelési nívójának emelése céljaira. Csakhogy Balassagyarmaton a Balassi Bálint Gimnázium ezzel az elszívó-csábító munkájával rendkívül nagy hasznot húz, a többi általános iskola kárára, amivel tönkre is teheti a város régen működő alapfokú oktatási rendszerét. 

Ezek után azt ajánlom a tisztelt negyedikes szülőknek: alaposan fontolják meg, beíratják-e gyermeküket a Balassi Bálint Gimnáziumba, mert ennek az intézménynek már csak a névtáblája patinás, a falakon belül rendesen korhad minden, köszönhetően az igazgató asszony autokrata, és etikátlan módszereinek is.

H.H.

Mi a baj veled Kábel SE?

Hadd szögezzem le előre, nem láttam a Hajdúböszörmény – Kábel SE (33-28) férfi kézilabda mérkőzést, még felvételről sincs egyetlen percnyi jelenet sem a birtokomban, ennek ellenére, ha a találkozó utózöngéit tekintem, bizony, a puszta logikára, meg persze az előző hetek személyes tapasztalataira hagyatkozva, „beindul” a gondolatmenetem, s máris felteszem a költői kérdést: mi a baj veled Kábel SE?

És rakom egymás mellé sorban az adalékokat. Kezdem azzal, hogy a Cegléd elleni meccset megelőzően, amikor röpke beharangozóra kértem fel Kedves László vezetőedzőt, a mester megemlítette nekem, roppant nehéz lesz elsősorban fejben feldolgoznia néhány játékosának, hogy „zsinórban” három győzelmet arattak. Ezzel ugye egyrészt arra utalhatott a szakvezető, hogy a megnövekedett elvárás teheti majd esetleg görcsössé a fiúkat, s nem tudnak felszabadultan, „tehermentesen” kézilabdázni, másrészt előfordulhat, hogy néhányukat túlzottan elbizakodottá teheti a sikersorozat, megnő az étvágyuk, affajta „ide nekem az oroszlánt is” hangulat uralkodhat el rajtuk, ami pedig nagyobb kockázatvállaláshoz, egyúttal fegyelmezetlenséghez és figyelmetlenséghez vezethet.

Elvitathatatlan, hogy mindkét „attitűdre” akadt példa a Cegléd ellen. Ugyanakkor kétséget kizáróan küzdött-hajtott, akart a társaság, máskülönben nem zárkózhattak volna fel 11-17-ről 17-18-ra, akkor viszont az a bizonyos „plusz” hiányzott a továbblépéshez.

A következő adalék egy szokatlan nyilatkozat, amit Havassy Kálmán klubmenedzser tett a megyei hírlap hasábjain, illetve megjelent a klub honlapján is, már a böszörményi meccs után: „Borzasztó volt végignézni a találkozót, ha nem látom, nem hiszem el. Néhány játékos megelégedett a tavasszal megszerzett hat ponttal. Nehéz hét elé néznek a srácok.” Ismerve az egyesületi vezető gyarmati kézilabdázás iránti elhivatottságát, azt a lelkiismeretes munkát, amit a csapat érdekében a háttérben végez, érthető a keserűsége. Ő joggal vár többet-jobbat a fiúktól, ő úgy látja, mintha nem harcolnának kettőzött erővel, mintha valami megpattant volna náluk, és ez a „valami” ha nem is parancsol megálljt a gépezetnek, felettébb lassító hatású.

Mivel nem látom a heti edzésmunkát, nem beszélek naponta a játékosokkal, így nem tudhatom, mi zajlik az öltözőben, az egymás közötti kapcsolatrendszerekben és még sorolhatnám. Ami hozzám információként eljut, csak töredéke a valóságnak, így nem is foglalkozhatom vele. Amit a nyilatkozatokból, megnyilvánulásokból, illetve a látott mérkőzésekből leszűrhetek, kisebbfajta válságba került a Kábel SE, de nincs helyrehozhatatlan baj. Szerintem egyszerűen csak le kell ülni a fiúkkal, jól átbeszélni velük a dolgokat, a „mit-hogyan-továbbról”, higgadtan érvelő edzővel, az okokat nyugodtan kereső klubmenedzserrel, a biztató szavakkal buzdító elnökkel és még sorolhatnám a családtagokat, barátokat, barátnőket, ismerősöket, akik a maguk módján mind-mind tehetnek azért, hogy az Ózd ellen kidöcögjön ebből a kis kátyúból a csapat szekere.

Mert bizony az a közönség, amelynek hangjára, erejére alig akad példa ebben a férfi másodosztályban, szeretne még szép győzelmeket látni tavasszal…

H.H.

Utat tévesztett Palóc Pumák

Nagy hibát követett el annak idején, majd’ három évvel ezelőtt a Balassagyarmati Kábel SE akkori vezetősége, amikor – csúnya szóval élve – nem integrálta saját kereteibe Kovácsovics László szépreményű szivacskézilabdás társaságát. Épp elég púp volt a hátukon a felnőtt és az ifjúsági csapat mellett kötelezően előírt serdülő gárda szerepeltetése, így aztán nem is gondoltak arra, hogy ők, mint egyesület indítsanak el több korosztályt az akkor még Adidas néven futó országos gyermekbajnokság küzdelmeire. Aztán szép lassan ennek a csoportnak – pontosabban a szülőknek – kinyílt a szeme, Palóc Pumák néven külön klubot alapítottak, és most már nyíltan magasabb ajtókon dörömbölnek.

Bár Kovácsovics László azóta már hazaköltözött Győrbe, a munka nem állt meg, sőt, újabb csoportokkal bővült a Palóc Pumák „repertoárja”. Ez eddig nem is lenne nagy gond, hiszen minél szélesebb egy sportág bázisa, annál nagyobb lehet a potenciális rangja. Csakhogy a Palóc Pumák most már tudatot akarnak meghatározni. Nyíltan azt hangoztatja elnökük – erre példa egy tavaly év végén összehívott tanácskozás, amelyen felszólalt -, hogy egyedül ők képviselik a jövőt, mindenki hozzá vigye kézilabdázni vágyó csemetéjét, csak ők rendelkeznek olyan komoly szakmai alappal, ahol egy nyolc-tízéves forma kisgyermek fejlődése magas ívben megindulhat. Magyarul egyeduralmat akarnak a férfi – és most már a női – kézilabda utánpótlás-nevelésben. Ráadásul szép gondosan egyrészt a Kábel SE felé is „gesztusokat gyakorolnak”, amikor együttműködési megállapodást kötöttek a városi nagy kézilabda egyesülettel (ahol lényegében csak tizenhárom-tizennégy éves kortól van komoly képzés), másrészt keményen tapossák az utat a Magyar Kézilabda Szövetség felé, büszkén mutatva azt, ők az egyedüli és kizárólagos letéteményesei a balassagyarmati kézilabda jövőjének, szépen elhallgatva minden illetékes elől, hogy azért az Ipoly-parti városban máshol is zajlik még munka.

És itt érünk el a címben említett úttévesztéshez. A derék elnök úr nemrégiben egy lépésével igencsak felbosszantott egy, a sportággal jóval régebben foglalkozó, jóval több rutint felhalmozó, ennek folytán szakmailag nála igencsak magasabb szintet képviselő testnevelőt. A sportvezető-szülő nemes egyszerűséggel eltiltotta gyermekét attól, hogy iskoláját, a Kiss Árpád Általános Iskolát – hiszen most már ugyebár összevont intézmény létezik, hiába „Dózsás” a fiúcska – képviselje diákolimpiai küzdelmeken. Az iskola ugyanis a fentebb említett testnevelőt bízta meg ebben az adott korosztályban – ötödik-hatodikos tanulók – a városi csapat összeállításával, és a „kolléga” egyértelműen számított volna minden olyan Palóc Pumára, akik az önkormányzati általános iskola tanulói. Ezt a szabályt tekinti semmisnek az elnök-szülő úr, aki kijelentette, a gyerek a Palóc Pumák játékosa és nem köteles játszani az iskolai csapatban. Így van, ma már semmi sem kötelező, ám csak akkor lenne igaza, ha a fia egyáltalán nem sportolna, ha csak amolyan „tesiórai” keretben játszogatna, bár akkor is lenne következménye ennek a tiltásnak. Így viszont, ezzel az indoklással nem csupán az említett tanár úr felé mutatta ki a foga fehérjét, hanem nemes egyszerűséggel lesajnálta, semmibe vette azt a munkát, ami a Palóc Pumáknál jóval patinásabb környezetben zajlik, megalapozott, jóval komolyabb szakmai háttérrel.

Jó lenne tehát, ha a Palóc Pumák nem villogtatnák oly merészen még igencsak csecsemőkorú állapotban lévő fogazatukat, és egyelőre megelégednének azzal a szelettel, amivel rendelkeznek a városban, és nem akarnának dilettáns módon mind nagyobbat harapni a gyarmati kézilabda-tortából. Persze lehet, ha ilyen erővel furakodnak, nekik áll a jövő, de most még csak a bölcsőből kiabálnak kifelé.

Véget érhet az eufória

Van egy sanda gyanúm: a nagy, össznépi magyar futball-eufória március 25-én szépen véget ér, és a hurráhangulatot felváltja a reális értékelés. Tartok tőle ugyanis, hogy a kiváló fapapucsos „tudorok” a Puskás Ferenc Stadionban móresre tanítják aranylábú honfiainkat, alapos hidegzuhannyal eláztatva ezzel a mesterségesen felizzított honi szurkolósereget.

Mert lehet azzal büszkélkedni, hogy a FIFA ranglistáján közel húsz éve nem látott magaslatokba emelkedett nemzeti tizenegyünk, ám az már nem igazán szerepel magyarázatként, hogy kiknek a testén is jutott el idáig az alakulat. San Marino, Azerbajdzsán, Finnország vagy éppen Moldova ellen elért sikerek nem rettentik meg a világ futball-közvéleményét, csak affajta papírforma-munkaként szerepelnek az értékelésekben. Ha valaki pedig netán ezek után magasröptű következtetéseket von le a magyar labdarúgás hihetetlen mérvű felfejlődéséből, akkor olyan csapdába esik, mint az a futballedző, akinek erős középcsapatként számon tartott legénysége a bajnokság első néhány fordulójában csak sereghajtókkal találkozik, ezáltal a tabella élére kerül, és máris bajnokesélyes gárdának kiáltja ki tanítványait, holott a „feketeleves” még bőven hátra van.

Március 25-e lesz tehát a végpontja az emelkedő Egervári-kultusznak, és ez a hatvanéves, kopaszodó mester is elnyeri a jövőben azt a helyet, ahova tartozik voltaképpen: Mezey György segédedzője lesz, a majdan kilencven éves korában is kispadon ücsörögni akaró ősz mentor mellett dolgozva, akinek minden egyes szavára eddig is adott, és a jövőben is inkább ad, jobban, mint bármely józanabb véleményre.

Egervári tehát, remélem nemsokára „megy a levesbe”, az az Egervári, akinek anno annyi szerepe volt az U 20-as válogatott világbajnoki bronzérmében, mint az ebéd elkészítésében annak a férjnek, aki a felesége által megfőzött felettébb ízletes, de már kihűlt ételt beteszi a mikrosütőbe, hogy felmelegítve ehetővé váljon…

GY. H.

Minek annyi szünet a kézilabda NB I/B-ben?

A Magyar Kézilabda Szövetség versenybizottsága – ugyan ki tudja, mifajta megfontolásból – most már sokadik éve szünetet rendel el a másodosztályú küzdelmekben (is) a nemzeti válogatottak fellépésének hétvégéjén. Ennek a kényszerű „pauzának” a levét éppenséggel a Balassagyarmati Kábel SE férfi kézilabdázói itták meg a közelmúltban: az Ipoly-parti játékosok a Balmazújváros felett aratott diadalt követően először a Miskolc visszalépése, majd a már említett szövetségi döntés miatt pihentek hetekig, ezzel kiestek a ritmusból, s biztos, hogy ennek is komoly köze volt abban, hogy legutóbb a Ceglédtől vereséget szenvedtek.

A szombati kudarc óta azon gondolkodom, vajon milyen indokai lehetnek a Magyar Sportok Házában székelő – ezek szerint igencsak mindenható – uraknak, hogy a válogatott miatt a másodosztályban sem játszanak bajnoki meccseket.

Az első gondolat: több olyan kézilabdázó is akad, aki a sportág második vonalából kerül be, és óriási megtiszteltetésre felhúzhatja magára a címeres mezt. Nosza, gyorsan feltérképeztem az elmúlt hónapok magyar nemzeti kereteit, de egyetlen sportolóra sem akadtam, akit az NB I/B-ből hívott volna be Mocsai Lajos, vagy Mátéfi Eszter. Tehát az első indok „kilőve”.

Második gondolat: a válogatott népszerűsítése okán a hazai meccsekre az MKSZ tömegével küld ki ingyenjegyeket, avagy kedvezményes belépőket az NB I/B-s csapatokhoz, hogy minél nagyobb számban buzdítsák a játékosok is kis hazánk legjobbjait. Nos, mivel effajta kezdeményezésről nem olvastam a szövetségi honlapon, így a második érv is „kilőve”.

Harmadik gondolat: a derék játékvezetői gárda tagjainak írják elő kötelezően a magyar válogatott mérkőzésein való megjelenést, mindegy szakmai továbbképzés gyanánt, hogy e nemzetközi tapasztalatok birtokában fejlődjön a szemléletük. Mivel effajta akcióról sem hallottam, így aztán ez az ok sem állja meg a helyét.

Negyedik gondolat: mivel a televízió közvetíti a válogatott fellépéseit, a szurkolók összpontosításának kedvéért, hogy minél többen üljenek és drukkoljanak a képernyők előtt, elrendelik alacsonyabb szinten is a bajnoki szünetet. Nos, ilyen alapon a Veszprém, a Szeged, a Győr, a Ferencváros nemzetközi kupa-összecsapásai alkalmával is ugyanezt kelleni tenni. A Kábel SE hazai rangadói pedig számos alkalommal ütköztek a Veszprém Bajnokok Ligája találkozóival, tehát itt is akad „némi” bökkenő.

Az okfejtés-halmaz megvizsgálását követően az összefüggések keresésére oly érzékeny firkász hamar rájön a „turpisságra”: a Magyar Kézilabda Szövetség „főurai” és „főnemesei” hasravágós alapon döntenek ezekről a kérdésekről, mit sem érdekli őket, hogy ezeknek a félprofi, avagy amatőr kézilabdázóknak az lenne a fontos, ha minden hét végén pályára léphetnének. Az lenne jó, ha nem nyúlna el rétestésztaként a bajnokságuk februártól májusig, és persze a szurkolók, a barátok, ismerősök, családtagok, a sportág eseményit hűen követők számára is áttekinthetőbbé válna a versenysorozat.

Tessék tehát elgondolkodni ezeken a kérdéseken és jövőben ésszerűbb versenynaptárt „összekörmölni”!

H.H.

Láttam egy meccset (6.) - Kábel SE - Ceglédi KKSE - Elveszett makulátlanság és a gúnyos sípmesterek

Az éhség nagy úr. Már ha a derék kézilabda rajongó hosszú időn keresztül kénytelen böjtölni. A három hét pedig nagy idő, még akkor is, ha közben némi tévés élvezetek azért akadnak ama éhség enyhítésére. Nem csoda hát, ha a Városi Sportcsarnokban többen vagyunk, mint legutóbb.

Igaz, a publikum növekedésében tevékenyen közrejátszhat az a cseppet sem elhanyagolható tény, hogy a kábeles srácok tavasszal veretlenek még, három meccsből hat pontot gyűjtöttek. A rangadóra menet Gergő operatőr kollégának próbálom ecsetelni az esélyeket. Mondom, kicsit tartok attól, hogy míg a gyarmatiaknál három hét kimaradt tétmeccs nélkül, addig a vendég Cegléd izzasztó összecsapásokat játszott, mi több, a második Dabas felett aratott diadaluk felettébb megemelheti az önbizalmukat, ezért fontos lesz, mennyire tudja majd átvészelni a Kedves-legénység a nehéznek tűnő első perceket.

A csarnokba érve az első, akit megpillantok, az ébenfekete fiú, Yoel Moreno, a kubai srác a gondnoki „sutban” labdát fújat, de észre sem vesz. Bemelegítés közben a ceglédi szurkolók segítségével feltérképezem az ellenfelet. A húzóemberek közül senki sem hiányzik, tehát roppant komolyan veszik ezt az idegenbeli fellépést.

Indul a derby! Yoel barátunk a kezdőben, hozzánk közelebb, itt a balszélen. Rögvest jön is neki a labda, vakmerően beugrik, de mellé megy a próbálkozása. Az első találat Bíró Balázsé, az ex-kecskeméti NB I-es irányító lövésére azonban két gyors gyarmati válasz következik. De utána kimarad egy hetes (Babicz), egy szélső próbálkozás (Takács), így ahelyett, hogy növekedne az előny, a vendég tartja magát. Hirtelen eszembe jutnak az autóban idefelé mondott fejtegetéseim… De egyelőre még áll a zászló, mi több, villan Kovács Peti csuklója, aztán a névrokon, Robi véd egy óriásit, és már kettővel „mennek” a hazaiak. Az alföldi gárda viszont szívósan közeleg, a bírópáros elvesz egy labdát a Kábeltől, gyors lerohanás után egyenlítenek. A félidő vége pedig maga a hidegzuhany: zsinórban négy ceglédi gól, Bíró pedig már kilencedik (!) találatánál jár. Tarthatatlan.

Nem tudom mi zajlott a szünetben a gyarmati öltözőben, de biztos nem olyan tanácsokat adott Kedves mester a fiúknak, mint amit az első percekben mutatnak. Tiszta csőd a játék, súlypontáthelyezésekkel, keresztmozgásokkal operál az ellenfél, miközben kinyitja védekezését. Hiba-hiba hátán gyarmati oldalon, „horribile dictu (!) a Kovács Petin emberfogással álló fiatal Benedek meglódul és már 11-17 nekik.

Oda is mondom a balomon ülő Bécsi Misinek, az ex-kábeles ifinek, hogy nosza, most mutatkozik meg egy csapat ereje. És láss csodát, indul a „feltámadási körmenet”. Ihász bravúrosan fog – mert már ő a kapus – jönnek az ellenakciók, „Kokó”, Bán „Dév”, és újfent „Kokó” csökkenti a hátrányt, miközben teljesen tanácstalanná válik a vendégek gépezete. Itt a lehetőség az egyenlítésre, Álmos megint véd, menjünk gyorsa kapura, adva ki a jelszó, Jakubecz Jani menne is bátran, de kitámasztják a kezét, messze repül a labda a kapu fölé. Semmi!!?? Hát miért nem sípolnak urak? Bécsi Misi szinte extázisban, Kugyela játékvezető a célpontja, de a bíró egyelőre ügyet sem vet rá. Megint itt a lehetőség, Szlaukó ugrik, kapufa. Aztán egy elvétett kísérlet, amiből Benke robog és a fiatal ceglédi 18-18 helyett 17-19-et „csinál”. Sőt, jön Tóth Norbert, utat talál, újabb gól, Ihász meg, ahogy kirepül, lábával eltalálja a bevetődő ellenfelet. Kugyela János, a kies alföldről érkezett esti „Mindenható” pedig felmutatja neki a piros lapot. Lehetetlen! Hiszen épp egyvonalban volt velünk! Nem történt semmi különös. Húsz esetből húszszor vétlen ilyenkor a kapus, de ez az ember, akinek ma az ítélethozatal a feladata nem úgy látja. Álmos helye a hátralévő nyolc percben a lelátón lesz.

Megrendítő ütésként ér fel a jó formába lendült hálóőr kiesése, de még közel sem KO. Még talpra lehet állni, sőt, talpra kell állni. De a játékvezetők, mintha megmámorosodnának szerepüktől, megint nem a gyarmatiak szája íze szerint ítélkeznek: Dengi és Barnyák gyömöszöli egymást, mindketten kiállnak, mindketten végleg, ez a harmadik két percük. Misi továbbra is szórja átkait Kugyelára, aki most már mérgesen kitekint rá, összevillannak a szemek. Bezzeg mikor kollégája, Száva Flórián – mintha ismerősen csengene ez a név, nem igazán „jó körőkből”, persze csak puszta névazonosságról lehet szó – érkezik erre az oldalra! Misi megint reklamál balomon, erre nemes egyszerűséggel kineveti őt a sípmester. Miféle cinikusság ez! Aztán Száva mester Ihásszal meg Barnyákkal perlekedik, holott velük már nem lenne szabad. Ha nem tetszik, amit kiabálnak, hívjon rendezőt és vonultassa öltözőbe a két már kiállított legényt. Ellenben a másik oldalon, a törülközőjét „feszt” maga fölött lóbáló ceglédi gyúró még apró figyelmeztetésben sem részesül, igaz, az alföldi ember igencsak megbecsüli a hatalmas pusztáról való „földijét”.

Ezekben az utolsó percekben már a firkász is indulatos lesz, főként hogy megint ilyen gúnyos játékvezetői viselkedést lát. De ez már egy másik jegyzet témája kell legyen, a lényeg, a Kábel SE már nem bír talpra állni, kikap 22-27-re, oda a tavaszi makulátlanság. De nem érheti szó a ház elejét, a fiúk küzdöttek becsülettel, talán nem kellett volna ez a három hetes szünet, ami miskolci visszalépés ide vagy oda, a szövetség felelőssége, mert ugyan minek kell bajnoki csendet elrendelni a másodosztályban a válogatott hét végéjén, mikor egy szem kézilabdázó nem akad az NB I/B-ben, akinek esélye lenne a címeres mezre.

H.H,.

Láttam egy meccset (5.) - BSE-Felsőtárkány - Eső áztatta góltalanság

A szombat délelőtt bősz időjárás-megfigyeléssel telik. Rákattintok az origó előrejelzésére, vajon meddig tart a csapadékzóna Balassagyarmat felett, mikortól oszlanak el a sötét fellegek? Szomorúan szembesülök a ténnyel, a Nagyligetben egész délután esni fog. No, már nem kövér cseppekben, csak úgy szemeregve, de az is nagy átok. Kifelé hajtva az autóval magamban kezdem irigyelni az operatőr kollégát, aki a fedett „magaslati” kabinban forgatja majd kilencven percen át a kamerát.

Kiérkezve nem csak csepegő eső, de még kínos hideg is fogad, áldom sorsom, hogy a nagykabátot vettem fel, különben hamar megfagynék itt a nyugati városszélen. Még büfé sincs a közelben, egy kis forralt borral, a vendégszurkolók is csak sörrel vigasztalódnak.

Indul a kilencven perc, és egyből fülembe csengenek Mohácsi Laci múlt vasárnapi mondatai a Focus Rádióban. A BSE játékos-edzője azt mondta, ezzel a gyengébb társasággal főleg azokat az ellenfeleket kellene legyőzni, akik velük egy súlycsoportban vannak. Márpedig e szempontból a Felsőtárkány ideális vetélytárs. Lenne, ha a támadójáték oly acélosan működne gyarmati oldalon. Néhány frappáns akció jelzi az Ipoly-parti együttes góléhségét, kár, hogy az utolsó pillanatokban mindig jön egy rossz megoldás, vagy egy becsúszó védő lába…

Tény és való, az első húsz percben csupán kontrákra futja a hevesi rivális erejéből, igaz, néhány közülük kifejezetten veszélyes, szemmel láthatóan a BSE "jobbekkjének", Mezei Gabinak nem is ízlik a felsőtárkányi szélső izgő-mozgó támadó-modora, egyszer a sárga is villan egy megmozdulás nyomán. Az is tökéletesen látszik a házigazda alakulaton, hogy edzőség ide-oda, „Moha” pályán való szerepeltetése elengedhetetlen, rutinja, tudása mérföldkő a nagyligeti aranylábúak tavaszi produkciója során. Igyekszik is szervezni, ebben társ Weigerding Zsolt, meg Simon Gergő, és azzá válna Zolnyánszki Norbi is, aki viszont egy fránya vádlisérülés miatt már bő fél óra után cserét kér.

Szünetben még null-null, kis beszélgetés Gaál Endrével. Az egykori városi sportreferens szavaiból tisztán érződik, mintha visszakívánkozna régi íróasztala mögé, hiszen Balassagyarmat sportélete tovább halódik, mióta nyugállományba vonult. Ezt nem ő mondja, ezt mindenki tudja. Még „Sukival” is sikerül parolázni, Schuchmann Attila, az új megyei labdarúgó-igazgató még gratulál is nekem, hogy kiugrasztottam a nyulat a bokorból, mármint közbenjártam egy kicsit, hogy a Nógrád Volán ne vonja meg a BSE-től az utaztatási támogatást.

A második félidőre már vissza is térek Laci barátom mellé, aki a határon túli Csábról ruccant át ide meccset nézni, s egyike a magyar nyelv hű ápolóinak odaát. Beszélgetünk mindenről, szóba kerül Vizek, Panenka, meg a neki szomszédos Apátújfaluból származó Geregai Jani, a BSE kapusa, aki megint véd egy nagyszerűt. Nyugodtan diskurálhatunk, mert az eső továbbra is szüntelenül csöpög a nyakunkban, a zöld gyepen meg továbbra is szenved a huszonkét labdarúgó. Közben lassacskán elfogy a hazaiak ereje. A rutinos felsőtárkányi védők csak ímmel-ámmal eresztik át falukon a gyarmati fiúkat, egyszer Doman Gergő a jobb oldalon megiramodna, de a tizenhatoson belülre jutva lelassít, így oda a nagy lehetőség, a kapus kezében landol a labda. Az utolsó tíz percre fordulva félő, még ezt az egy pontot sem szerzi meg a vendéglátó társaság. Félelemre azonban nincs sok, "eget rengető" helyzetbe nem kerülnek a Bükkaljáról érkezett legények. Marad a null-null, és a kényszerű számvetés, megint csak nem sikerült gólt lőnie a BSE-nek.

Lassan itt lesz az ideje, hogy Gaál Dénes valami jutalmat ajánljon fel az első tavaszi gyarmati gólszerzőnek…

H.H.

Fideszoton

Annak idején, 1985 tavaszán tiszta szívemből szurkoltam a Videoton csapatának. Hatodikos általános iskolásként a napköziből csak úgy inaltam haza, hogy a késő délután, vagy kora este kezdődött meccseken a tévé előtt szurkolhassak Májer Lajoséknak. Máig emlékszem, a Manchester elleni visszavágó borús délutánján nem voltak otthon a szüleim és a szomszédoknál kellett a rendes játékidőt megnéznem, hogy aztán Vadász Imre büntetőjét követően édesapámmal egyszerre ugorjunk fel örömünkben.

Azóta sok minden történt a „fejér fővárosban”, menny után jártak a pokolban, aztán valahol a kettő között félúton, hogy most ismét az ég felé törjenek. De hogyan?! Egy olyan ember irányításával, akinek már régen nem kellene kispadon ülni, hanem otthon metszenie a gyümölcsfákat, és maximum annyi beleszólása lehetne a honi futballközegbe, hogy alkalomadtán, értékelés gyanánt egy-egy videoblogot „megereszt”. De nem, ő ott pöffeszkedik a kispadon, folyamatosan megjátszik egy álszerénységet, vékony hangjával erre még inkább rátorzít, holott tudja nagyon jó, ő a mindenható személy, még derék miniszterelnökünk is felettébb ad a szavára, mi több legalább olyan mérvű rajongójává avanzsál, mintha egy popsztárt éltetne. Nem véletlen, hogy ez a hetvenéves, idős ember éppen ott kötött ki, ahol Felcsút egy „köpésre” van, ahol híven összeborulhat e két személy, ahol játszhatják a magyar labdarúgást mind inkább tönkretevő kisded játékaikat, beleszólva mindenbe, edzőképzéstől, utánpótlás-nevelésen át a válogatott kezdőcsapatának összeállításáig.

Most éppen azt fundálták ki, amiben még egynéhányan tevékenyen közrejátszanak, hogy a Videotonból bajnokcsapatot kreálnak. Elég volt már a debreceni „hegemóniából”, a fővárosi foci most még csak éledezik tetszhalott állapotából, keresni kellett tehát a kies vidéken egy olyan helyet, ahol a labdarúgásnak rangja van, s ahonnan persze pénzeket is le lehet akasztani.

Így vált a székesfehérvári klub Mezeyotonná, vagy, ahogy egy ismerősöm fogalmazott az egyik közösségi oldalon: a Fideszoton verte 5-0-ra a Ferencvárost.

Anno, huszonhat éve szurkoltam a Videotonnak, most ezt azért nem teszem – mi több, ellendrukkere lettem – mert egy kiöregedett harci eb, Mezey György álnéven vezeti ezt a társaságot. Ez a derék házőrző oly nagy büszkeséggel végzi feladatát, hogy senki a közelébe nem mehet, ha akarja, haláláig ott fog somfordálni a hazai futball pályáin és szövetségi folyosóin, s mindenki a lába előtt hajbókol mély alázatossággal, még maga a miniszterelnök és a pénzintézeti vezetőből lett elnök úr is.

Majd ha már nem Mezey határozza meg a fehérvári tudatot, újra tudok szorítani a Videotonért.

H.H.

Az oknyomozás ereje

Szűk egy héttel ezelőtt vetettem papírra (ütöttem klaviatúrába) kis írásomat arról, hogy a Nógrád Volán a hírek szerint megvonja korábbi támogatását a Balassagyarmati SE labdarúgóitól, és állítólag a háttérben az állhat, hogy az Ipoly-parti város önkormányzata egy fillért sem fizet a helyijárati szolgáltatásért a szállítási cégnek. Alaposan igyekeztem körbejárni a témát, beszéltem ezzel-azzal, illetékesekkel, megvontam a következtetést, de egyben próbáltam segíteni a BSE-vezetőknek is az ügyben való nagyobb tisztánlátásuk érdekében.

Lám, szerény fáradozásaim nem kis eredménnyel jártak, mert péntek reggel csörög a telefon, és Gaál Dénes, a BSE technikai vezetője alig titkolt boldogsággal mondja, nemrégen jött ki a Nógrád Volán „főnökeinek” irodájából, ahol megállapodásra jutottak, és minden marad a régiben: a vállalat ebben az idényben is ezer kilométeres határig biztosít buszt a BSE számára, ami a klub irányítója szerint legalább háromszázezer forintos támogatásnak számít náluk. Meg is köszöni bősz közbenjárásomat, igaz arra a kérdésre már nem felel – mert nem kapott rá felhatalmazást -, hogy vajon mit tartalmazott anno Bucsok vezérigazgató, és ama magas rangú nógrádi politikus (most ár leírható, Barna János megyei közgyűlési alelnök) tereferéje. A BSE szempontjából ennek a diskurzusnak, illetve annak, hogy Barna Úr ugyan melyik ujjából „szopta” az információt, hogy megvonják az utaztatási szponzorációt a gyarmati focistáktól, már nincs jelentősége, az oknyomozó firkászt viszont furdalja a kíváncsiság. Felhívhatom bármelyik személyt, Bucsok úr és Barna úr sem fog mondani maradandóan lényeges, „ütős” dolgot, ők nem fognak beszélni a kettőjük közt zajlott beszélgetésről. Arra pedig gondolni sem merek, hogy az élcelődő humoráról híres közgyűlési alelnök merő tréfát űzött volna Gaál Dénessel. Akkor meg – már megbocsásson a világ – mi a fészkes fenének látta el őt téves információval?

Tény és való, a téma lezárva, a BSE megkapja a buszokat, egy viharfelhő eloszlott az egyesület feje fölött. Az újságíró-bloggert pedig feszítheti a büszkeség, lám az oknyomozásnak mégis van némi ereje ezen a kies nógrádi tájon…

H.H.

Politikai jellegű kitüntetések (2.)

Így, március tizenötödike környékén, amikor a Kossuth-díjakat kapják emberek, én minden esztendőben elgondolkodom azon, vajon érdemes-e minőséget alkotni?! Minőséget alkotni így, politikailag ennyire átszőtt közegben, ahol az érdemeket nem igazán tudás, nívó, érték alapján osztják, hanem a szerint, hogy a vörös, avagy narancsszínre esküszik a kiszemelt személy.

Ilyenkor mindig eszembe jut a saját kitüntetésem is. 2001-ben még huszonnyolc éves sem voltam, amikor megkaptam a Balassagyarmat Sportjáért érdemérmet. Ilyen fiatal korban általában valami nagy műért ítélik oda a díjat, netán olimpiai bajnokságért, többszörös magyar bajnoki címért, amit pályán, avagy kispadon irányítva harcolt ki az emberfia, nos, én ebbe a kategóriába egyáltalán nem tartoztam bele. Igaz, voltam egy országos olimpiatörténeti vetélkedőn harmadik – még egy pont és nyerek egy Sydney-i utazást –, tanítványaim másodikak lettek a szellemi diákolimpián, meg tizenegy évi tetszhalott állapotból megszerveztünk – többes számban – egy női kézilabda csapatot a városban. Ez még korántsem érdemes egy ilyen rangos kitüntetésre. Persze rájöttem, ha úgy tetszik én is politikai alapon lettem kitüntetett. Abban az időben – és azóta is – elég „vitrolos” tollal fogalmaztam cikkeket a helyi sajtóban a városi sportéletről – meg közéletről is –, és a kitüntetés affajta „hadd fogjuk be a száját a legénykének” alapon zajlott. Igen, elfogadtam az érmét, büszke voltam rá és mai napig büszke is vagyok, hogy megkaptam, de ha a vitrinben rátekintek a díjra, mindig eszembe jut, vajon megérdemelte-e igazán.

Talán látszik ebből a „mellékzöngéből” is, mennyire irritálnak engem az effajta politikai jellegű kitüntetések. Mennyire zavar annak a színésznek a viselkedése, aki az eggyel korábbi kormánytól visszautasítja, most meg elfogadja a méltatást, és mennyire zavar például helyi, balassagyarmati szinten, hogy Pro Urbe díjat kap a városban alig hat esztendeje tevékenykedő egyházi személyiség – ami nem az ő hibája, hiszen él-hal a hívekért, hanem azé, aki ilyen kis idei működés után már magas elismerést oszt neki.Vagy említhetnénk derék, közismert jobboldali közírónkat, aki biztosan Az ember tragédiája nemzetközi szintű elismertetéséért kapott januárban Madách-díjat.

Ez csak három kiragadott példa, amiért szólni lehet, elítélni lehet, de sajnos, el kell fogadni ezt a módit, mert amíg világ a világ, amíg ennyire élesen egymásnak feszülő politikai áramlatok váltják egymást, addig a díjak osztása is ilyen, „szeretem-nemszeretem” alapon zajlik majd, és nem az egyén kimagasló érdemei számítanak…

H.H.

Most akkor kit támogat a Nógrád Volán?

Néhány napja, a BSE labdarúgó szurkolóinak internetes oldalán figyeltem fel a hírre, miszerint a Nógrád Volán ettől az évtől kezdve nem támogatja a gyarmati focistákat. Az ember persze egyből gondolkodni kezd, ugyan mi késztette a közlekedési vállalatot arra, hogy immár egyetlen petákot, egy árva, kiöregedett Ikaruszt se bocsásson az Ipoly-parti aranylábúak rendelkezésére? Netán ez a fránya válság már a salgótarjáni székhelyű céget is oly mértékben elérte volna, ami miatt ily kegyetlen módon be kell fagyasztania a forrásait?

Nosza rajta, az effajta témák iránt kiváltképp fogékony újságíró gyorsan utánajár a dolgoknak, hiszen meg kell világítani az ügy hátterét. Az első állomás maga a hír forrása, azaz Gaál Dénes, a BSE technikai vezetője – egyébként mindenese. A klubvezető megerősíti az információt, de mint mondja, nem ő tárgyalt a volánosokkal, hiszen korábban sem ő intézte el a támogatások biztosítását, csupán egy közismert, és vezető pozícióban lévő megyei politikus mondta neki a hírt – Bucsok úrra, a Nógrád Volán vezérigazgatójára hivatkozva. De szerinte biztos, hogy nem kapnak több buszt tőlük az utaztatásra.

Következő állomás: telefonon keresem, először a volános „sajtőfőnököt”, aki a személyszállítási üzletágvezetőhöz irányít. Molnár Róbert készséges, mint mondja, neki nincs tudomása arról, hogy a Nógrád Volán befagyasztaná a gyarmati focisták irányába a támogatást, csak éppen 2011-ben az egyesület részéről még senki sem kereste meg őket, hogy meghosszabbítsák a megállapodást, amúgy a tárgyalásoktól nem zárkóznak el. Kérdezem utána, vajon mi igaz abból, hogy a cég eleve „pikkel” a gyarmatiakra, mert az önkormányzat nem fizet a volán által biztosított helyijárati közlekedésért, és ezért a BSE-vel szembeni „szankció” is. A válasz: ne mossuk össze a szezont a fazonnal, nincs itt semmiféle bosszúról szó, ami a gyarmatiakat érintené, egyszerűen csak nem volt még megegyezés a futballistákkal.

Irány vissza Gaál Déneshez, tájékoztatom őt erről a telefonbeszélgetésről. Mondja, felhívja újra e politikus informátorát. Nemsokára csörög a mobilom, Dénes közli, a megyei közgyűlésben ténykedő személy tartja magát korábbi állításához: a vezérigazgató mondta neki, nincs több kedvezmény a BSE-nek.

Amint letettem a telefont újból gondolkodóba estem: vajon ennyire nem beszél egymással a volános cég eme két főembere, avagy valamelyikük erősen csúsztat, és elhallgatja az igazságot. Mert ugye egy politikus szavának, ha már oly magasan tanyázik, felettébb hinni kell.

Tény és való, ha valóban kiapadnak a források a Nógrád Volán felől, ha a cég logójával felcímkézett buszok többé már nem veszik fel a meccsre induló játékosokat, akkor valóban ellehetetlenült helyzetbe kerül a gyarmati labdarúgás, de főleg annak utánpótlása, hisz ezeket a különjáratokat legfőképpen ők vették igénybe.

Ráadásul a hírek szerint a Nógrád Volán nem mér egyenlő mércével, mert állítólag az SBTC számára továbbra is biztosít bizonyos kedvezményeket – sejtem, ha ez igaz, akkor Kakuk József tarjáni főszponzor és a vezérigazgató „asztal alatti alkuja” lehet a háttérben.

Mindenesetre Gaál Dénes ígérte, hamar tiszta vizet önt a pohárba, és személyes találkozót kér Bucsok Lajossal…

Kíváncsian várom a további fejleményeket.

Gondolatok a strandkézilabdáról

Vajon külön sportág-e a strandkézilabda, vagy a teremkézilabda „kistestvére”, nyári kiegészítő, hobbyszerű foglalatossága? A magyar kézilabda életben sokan, sokféleképpen látják a fenti kérdésekre adandó választ. Aki közel ül a tűzhöz, biztosan azt válaszolja, persze, külön sportág, hiszen válogatottak működnek, EB-t, VB-t rendeznek, komoly seregszemléik, nemzetközi versenyeik (European Beachhandball Tour) vannak, semmi kétség efelől.

Mások, akiknek a teremkézilabda jóval fontosabb, úgy vélekednek, maradjon csak meg a bölcsőben ez a „szakág”, játszzák azt annyian, és ahányan tudják, egyfajta nyári szórakozásból, valahogy úgy, mint ahogy a „fáradtgőzkiengedős” Velence Kupát tartják az éved végén.

Nos, ha jobban belegondolunk a témába, és az első kérdést boncolgatjuk, néhány alapvetésre mindenképpen rábukkanunk. Például arra, hogy a strandkézilabda bekerült a nem olimpiai sportágak Világjátékok nevet viselő rendezvényére, például a sárkányhajózás mellé. Ha szigorúan vesszük ezt a szempontot, akkor azt kell mondani, külön sportágról van szó. De ha külön sportág, akkor külön apparátus is kell a kiszolgálására. De nincs. Éppenséggel a Magyar Kézilabda Szövetségben van egy Strandkézilabda Bizottság, Firnicz József vezetésével, ide futnak össze a szálak, innen irányítják a honi strandkézilabdát. Itt van tehát a bökkenő. Ha tehát külön sportágként kezelendő, akkor a strandkézilabdának mindenképpen önállósodnia kellene, elszakadni az MKSZ „köldökétől”, teljesen különálló szövetséget létrehozni, külön apparátussal, elnökkel, elnökséggel, megyei szintig lenyúló versenyszervezettel, satöbbi. És persze külön pénzügyi finanszírozással, esetleg állami dotációval. Ha pedig külön versenyrendszer van, akkor külön igazolás kell, teszemazt ha Kovácsovics László, vagy Babicz Balázs strandkézilabdázik a teremkézilabda mellett, akkor külön sportolói igazolása legyen, külön sportorvosi pecséttel, külön nyilvántartással. A bajnoki rendszer, az adottságokat, időjárási, infrastrukturális összetevőket tekintve mondjuk májustól szeptemberig nyúló küzdelemsorozat lenne, ami nem tornarendszerben bonyolódna, mint most, hanem az egyes csapatok ellátogatnának a másik vendégségébe, a házigazda kifizetné a strandpálya bérletét a megadott időre, lejátszanák a meccset, kifizetnék a játékvezetőket, és hétről-hétre rendeznének fordulókat, mint más csapatsportágakban, a bajnokság végén pedig bajnokot avatnának, díjazással. Nem tudom, hogy jelenleg vannak-e erre nézve tervek, de az tény, sportági berkekben nagyfokú bizonytalanság uralkodik a strandkézilabdázás megítélésében, és jövőbeli szerepét illetően. Autentikus példa erre egy beszélgetés, ami Kántor Anikó volt sokszoros válogatott kézilabdázó és köztem zajlott. Anikó szerint a Magyar Kézilabda Szövetségen belül néhány munkatárs túlmisztifikálja, rangjánál sokkal magasabban kezeli a strandkézilabdázást, és lassan már ott tartanak, hogy a nyári „kistestvér” versenyeztetése fontosabb lesz a teremben űzött „idősebb testvérnél”. Ennek nyomait itt, alacsony szinten én magam is tapasztaltam edzőként, szakvezetőként, amikor azok a játékosok, akik nyáron strandkézilabdáznak is, áprilistól már szinte „tűkön ülnek”, hogy mikor mehetnek már a strandra. Igaz, ott nagyobb esélyük van a magasabb szintű szereplésre, mint bizonyította ezt a Specko Time Girls csapata, de ez csupán azért lehet, mert az NB I-es edzők többsége ugyebár eltiltják játékosaikat a strandkézilabdától, Németh András például többször udvariasan, de mondanivalóját tekintve fanyalogva, már-már lesajnálva beszélt erről a szakágról. Ahol pedig pályákat létesítenek, mint a tarjáni vagy gyarmati strandokon, az itt létrejövő társaságok jóval előnyösebb helyzetbe kerülnek azoknál, ahol a strandokon nem épült még meg a homokos felület. Egy ébredező sportágban, vagy szakágban pedig kiemelten fontos, kinek milyen lehetősége van a rendszeres edzésre, akár több osztálynyi különbség is „eltüntethető” ezáltal.

Nos tehát, jó lenne végre eldönteni, a lehető legmagasabb döntéshozó szinteken, merre tovább magyar strandkézilabda? Ha az önállóság útja a követendő, akkor nyomban el kellene kezdeni az általam fentebb vázolt különállóság részleteinek kidolgozását, ha viszont maradna csak a kézilabdázás egyik szakágának, akkor viszont rangban, értékben, szponzorációban sohasem állhat a strandi játék a teremben űzött felett.

Személy szerint kíváncsian várom, hogy a Firnicz József által irányított illetékesek melyik utat választják…

Hegedűs Henrik

Nagy hevesi összeborulás

Éles fülekkel hallgattam Molnár Ferenc salgótarjáni kézilabda kesergőjét a Focus Rádió vasárnap esti, Sípszó után című műsorában. Az NB II-ben szereplő férfi csapat szakmai igazgatója kemény szavakkal utalt arra, miért nyertek hiába Dabason, és ezzel miért nem jutottak be a Keleti csoport felsőházi rájátszásába. Gondoltam, megvárom a Nógrád Megyei Hírlap keddi lapszámát, a mérkőzés „hivatalos” jelentésével, aztán foglalkozom komolyabban ezzel a témával.

Nos, Molnár kolléga kerek-perec arra utalt, a Heves Megyei Kézilabda Szövetség, pontosabban annak versenybizottsági elnöke lépett közbe, hogy a Gyöngyös II. – Füzesabony mérkőzés a két hevesi gárda szája íze szerint alakuljon. Ugyanis, ha a mátraalji gárda nyer, akkor a Savonnal megerősödött nógrádiaknak szemernyi esélye sem marad a feljebblépésre. A tarjáni szakvezető elmondta, látványos jelei akadtak azon a bizonyos megyei rangadón a gyöngyösi-füzesabonyi „összejátszásnak”, kirívó példaként említette a korábban náluk szerepelt, most füzesabonyi színekben játszó Hangos Dávid ritka pontatlanságát, szokatlan eredménytelenségét. Illetve, riporteri kérdésre egyértelműen közölte, több forrásból is értesült erről, megerősített tehát az információja a hevesiek „összebeszéléséről”.

Érdekes módon, keddre vagy lehiggadt a tréner, és erőteljesebben mérlegelte szavait, vagy megváltoztatta a véleményét, mert a Nógrád Megyei Hírlapban tett edzői nyilatkozatában egyetlen utalást sem tett erre a „susmusra”, mi több, a tudósító is csak annyit jegyzett meg, hogy a gyöngyösiek óriási formajavulással gyűjtötték be a két pontot a Füzesabony ellen.

Ismerve a sportág honi viszonyait és az alacsony szinten zajló kézilabda-történeteket, tapasztalataimból ítélve, lehet sok alapja Molnár Ferenc felvetésének. Ugyanis manapság teljesen megváltozott a megyei szövetségek értékrendje. Míg korábban az lehetett a fő cél, hogy a kézilabdázás társadalmi bázisának növelésével ösztönözzék különböző csapatok megalakulását, és nevezését az általuk működtetett területen zajló bajnokságba, addig napjainkban a legmagasabban jegyzett, vagy éppen a megyeszékhelyen működő klub „agyonajnározása” zajlik, annak érdekében, hogy az illető megye amúgy erősen „lepusztult” nívója fennmaradjon, hogy egyáltalán annak a régiónak a kézilabdája elismert maradjon az országban. Ennek érdekében pedig el tudom képzelni, hogy effajta, már-már bundát sejtető lépésekre is elszánják magukat.

Kérdés az, vajon ebben mennyire partner az országos szövetség, vajon van-e ráhatása a megyei szövetségek aktív működésére, vagy az Egerben, Salgótarjánban, Miskolcon vagy a többi megyeszékhelyen ténykedő urak csak arra jók nekik, hogy a közgyűlésen megszavaztassák az alapszabályt, a koncepciót, meg az esetleges új vezetést.

A salgótarjániak most ebbe a csapdába kerültek, Molnár Ferenc pedig lehet, hogy visszakozik már, de a rádió éterén keresztül rajtam kívül jónéhányan hallották – szerintem igaz – állításait.

H.H.

Sportágra bontott doppingügyek

Ungvári Attila cselgáncsozó doppingesete kapcsán egy régi történet jutott eszembe. Úgy jó tíz évvel ezelőtt, a balassagyarmati főutcán rendezett Ipoly Gyalogló Gála alkalmával, a reggeli frissítő kávé elfogyasztása után arról beszélgettünk néhány szervező és versenybíró kollégával, ha itt és most nekünk doppingvizsgálatra kellene mennünk, mi biztosan megbuknánk és két évig semmiféle atlétika verseny közelébe nem mehetnénk. Mert az elfogyasztott reggeliben, a hozzá felhörpintett itókában, „neadjisten” az éppen felszürcsölt kávéban egyértelműen akadna olyan adalékszer, ami doppinglistán van.

Ott, akkor nagyot nevettünk mindannyian ezen a feltevésen, utána viszont belegondoltam, ha mi, laikus hobbysportolók vagy sportvezetők így járnánk, feltehetően az a további pár százezer magyar amatőr, de versenyszerűen sportoló honfitársunk, aki megyei, NB II-es, vagy netán NB I/B-s szinten „űzi” az ipart, szintén megbukna egy hasonló tetten. Ha kiterjesztenék rájuk az ellenőrzéseket, nem maradna épkézláb ember, akinek vidéki focipályákon, kisvárosi sportcsarnokokban, alkalmi terepfutásokon szurkolni lehetne.

Az pedig felettébb nevetséges, mi több kacagtatóan banális dolog, hogy kiváló dzsúdósunk egy olyan szert vett volna be, ami testtömeg-növelő. Egy olyan sportágban, amely éppen a fogyasztásról szól, mi több a villámgyors, váratlanul végrehajtott mozdulatokat részesíti előnyben, eleve kizárt a sztanozolol tudatos használata.

Vagyis ezzel újabb adalék szolgáltatik a nagyságos WADA számára. Érkezzünk már el a doppingellenes harc újabb szakaszához, amikor – természetesen a „nulla tolerancia” elvének tökéletes betartása mellett – sportágra bontva neveznék meg, mi használható és mi nem. Mert a CSI helyszínelők-sorozatokon felnőtt nemzedék számára már teljesen világos, hogy egy modernül felszerelt laboratóriumban kétséget kizáróan megállapítható, mi az az anyag, ami az adott sportágban tényleges teljesítménynövelést idéz elő, s mi az, aminek beszedésétől, vagy a szer szervezetbe kerülésétől csak hátrányba kerülhetne az illető. Magyarul, ha én reggel éber szeretnék maradni a munkához, akkor kávét fogyasztok, és nem egy szem Xanax-ot veszek be…

Ezen az elven haladva, erről az alapról kiindulva és persze nemzetközileg elismerve és jóváhagyva ma már nem beszélnénk Kiss Balázs-ügyről, nem lenne téma Ungvári szteroidja, satöbbi…

Csak remélni tudom, hogy a WADA a sportolók pártját fogja, és nem ellenükre akar cselekedni…

H.H.