Van már jó nyolc éve, amikor Sinka László, a Magyar Kézilabda Szövetség elnöke, egy balassagyarmati sportfórumon kijelentette, a kilencvenes évek általános iskolai tornaterem-építési programja, akár kézilabda-ellenesnek is minősíthető lenne, hiszen szerte az országban létesültek a 36x18-as, 32x16-os, esetleg még kisebb alapterületű létesítmények, amelyek ugyebár hivatalos kézilabda mérkőzés lejátszására alkalmatlanok.
Telt-múlt az idő, és az ember azt gondolta volna, némiképp változik a világ, a megrendelők és a tervezők is észbe kapnak, s immáron a legnagyobb teremigényű csapatsportág kedvelői sem kerülhetnek így perifériára.
Erre mi történt, éppen Balassagyarmaton, amely ugye a nógrádi kézilabdázás egyik fellegvára – ráadásul a „csekélyke” kosárlabdát leszámítva nincs is más terem-csapatsport a városban – egymás után épült meg két iskolai tornaterem, 31x15-ös játéktér-mérettel. Ráadásul épp abban a két intézményben, a Kiss Árpád Általános Iskolában és a Szent-Györgyi Albert Gimnáziumban, ahol most, akkor, illetve annak előtte is a kézilabdázó utánpótlás-nemzedék összpontosult.
Az első, a 2007-es Szent-Györgyi tornaterem esetében sokat nem tehettünk, szabványként épült, a következő „lépcsőfok” már egy ötszáz férőhelyes lelátós csarnok, amire sem hely, sem igény nem lett volna. A másik esetben viszont, amikor meghallottam, hogy a Kiss Árpád tanulói is ugyanúgy „pórul járnak”, azaz az ő létesítményük játéktere sem lesz „negyvenszer-húszas”, ráadásul a tetejére még egy tágas „udvart” is terveznek, máris levelet szövegeztem meg Eleőd Ákosnak, a tervezőnek, és érvekkel igyekeztem alátámasztani, miért kellene átgondolni jobban az elképzeléseket, netán módosítani a belső méreteket. A fő érvem az volt, nem a szépség számít, hanem a hasznosság, és a gyerekeket, de még a sportszerető városlakosokat sem az fogja érdekelni, hogy a Palóc ligetből betekintve az iskola udvarára, egy környezethez „méltóbb”, avagy kissé igénytelenebb, könnyűszerkezetes csarnokot látnak majd, sokkal inkább fontosabb, hogy az iskolai testnevelés fő profilja, azaz a kézilabdázás szempontjait tökéletes mértékben figyelembe vegyék. Gondolataim azonban süket fülekre találtak, Eleőd úr még csak nem is válaszolt a feltevésekre, meg sem merte cáfolni az érveimet – ebbéli viselkedésében valószínűleg nagy hatással volt rá fő mentora, a civilben művészettörténész alpolgármester Csach Gábor, aki mint illetékes városvezető „befogadta” eme szépreményű építész grandiózus, ámde a realitást teljesen figyelmen kívül hagyó terveit. Máskülönben maga az illető alpolgármester mondta - amikor eléggé idegesen nekiszegeztem a kérdést - hogy „nem a versenysportnak, hanem az iskolai testnevelésnek építünk tornatermet”. Ekkora dilettantizmust! Ennyire nem ért ő a sporthoz, hiszen nem tudja, hogy iskolai testnevelés nem létezik iskolai versenysport nélkül, és fordítva sem. Úgy látszik tehát, rossz tanácsadókra hallgatott, vagy meg sem hallgatta az okos szavakat.
Tény és való tehát, jelenleg Balassagyarmaton van öt iskolai tornaterem, kézilabdára alkalmatlan méretekkel, és van egy lelakott, lassan negyven esztendős Városi Sportcsarnok, amely totálisan kihasznált, reggeltől-estig, napi tizennyolc órában „húzza az igát”, miközben rendszeresen beázik, minden tagja sajog, és szinte a hibajavítások több pénzbe kerülnek az önkormányzatnak, mintha egy teljesen új létesítményt „húznának fel”.
Csak nehogy jöjjön egy tomboló vihar, ami, mondjuk leszaggatja a csarnok tetejét. Hová mennek akkor játszani a kábeles kézisek? Mert a városban máshol nem fogadhatják ellenfeleiket! Mehetnek Salgótarjánba, Vácra, vagy netán Gödöllőre, ahol aztán szép kis summáért bérelhetnek időpontot. A szurkolók meg utazhatnak… De azt a pillanatot inkább ne éljük meg.
Ezek után bátran kijelenthető: Balassagyarmat Város Önkormányzata a kézilabda-ellenes!
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése