Kis Károlyt a válogatott élére!

Bár nem szeretem (már) a focit, mégis, igazán szívmelengető érzés volt számomra, amikor Kis Károly átvette az év legjobb labdarúgó edzőjének járó díjat. Nem csupán azért örültem ennek az eseménynek, mert egy földiről van szó, aki ugyan a Heves megyei Mátraballáról származik, de mégis, fél életét nógrádi futballkörökben töltötte, mondhatni itt „szocializálódott”, azaz a szakma fortélyait itt tanulta, hanem azért is, mert személyesen ismerem a kiváló szakvezetőt. Annak idején, amikor Balassagyarmatra került – többször is foglalkoztatta őt mesterként a BSE csapata, és hát a klub legjobb NB I/B-s korszaka is az ő nevéhez kötődik – szinte hetente beszéltünk, készítettem vele az interjúkat, nyilatkoztattam őt különböző lapok hasábjain. Szerény, nem magamutogató, csendesen és okosan érvelő embernek ismertem meg. Nem tudom, kölcsönös-e ez a szimpátia, mert ugye adódtak közöttünk nézeteltérések, vitáztunk, sőt egyszer egy kijelentésemre kissé meg is sértődött, de szerintem ez természetes is az edző-újságíró viszonyban, főleg pedig akkor, ha az adott témáról mindkét félnek markáns véleménye van.

Kis Károly a maga erejéből emelkedett fel a magyar bajnoki ezüstérem magaslataiig, nem voltak súgói, senkinek a „lábvizén” nem taposta magát feljebb és feljebb, hanem végigjárva azt a bizonyos szamárlétrát, araszolt Salgótarjántól és Balassagyarmattól Szolnokon át egészen a Paks kispadjáig. Ahol aztán egyedülálló módon egy csak magyar játékosokat alkalmazó kiscsapat trénereként most már európai porondra léphet, az egész kontinens előtt megmutathatja szakmai tudását, s messzi tájakon megismertetheti mindenkivel az ízes palócos kiejtést. Mert ez is kiemelkedő védjegye nem csupán neki, hanem Sisa Tibornak is.

Ezek után én nem is kívánhatok Kis Karcsinak egyebet, minthogy mihamarabb kaphasson még komolyabb feladatot, legyen végre ennek a fránya nemzeti tizenegynek egy palóc vidékről, a kies Nógrádból érkező szövetségi kapitánya, távozzon ez a pénzéhes brigád, Mezeyvel és E           gervárival együtt. Mert bizony számtalanszor leírtam már, és még egyszer megerősítem: Mezey Györgyöt (a vén zenészt) és Egervári Sándort (ezt a kopasz, kancsal fickót) teszem felelőssé, hogy a nem éppen ihletett célokra avatott felnőtt gárda érdekében szétverték az utánpótlás együttest, amely pedig jó eséllyel pályázott a londoni olimpiai szereplésre. De nem, Mezey és Egervári lenézi az „ötkarikát”, ahogy Herr Blatter is.

Szóval ki onnan ezzel az öregedő garnitúrával, jöjjenek a fiatalabbak, Kis, Sisa, Prukner, mert ők sokkal többet érdemelnek, és jóval többet értenek a focihoz, mint a fentebb említett két ördöge a sportágnak.

A jelszó tehát kiadatott: Kis Károlyt a válogatott élére!

H.H

A Kígyóisten nem válaszol

Gyermekkorom egyik olvasmánya, a Delfin könyvek sorozatban megjelent „A Kígyóisten nem válaszol” című, nem éppen bestseller-mű jutott eszembe akkor, amikor napok múltán sem kaptam érdemi reagálást arra, amit a kézilabda NB I/B Keleti csoportjának utolsó fordulóiban tapasztalt visszásságok kapcsán írtam.

Pedig még külön, internetes levelekben fel is hívtam ezekre a blogbejegyzésekre a Magyar Kézilabda Szövetség néhány elöljárójának a figyelmét, naivan abban reménykedve, hogy talán majd elindul valami vizsgálat, esetleg komolyan veszik a sportághoz valamicskét talán értő tollforgató ember sejtéseit, gyanúját.

De nem: Quetzalcóatl, aki ugye az azték mitológiában az emberiség teremtője és minden természeti csapásért felelős Tollas Kígyó, azaz a mindenható Szövetség hallgat, mint a sír, legalábbis errefelé, Nógrád megye, közelebbről pedig Balassagyarmat irányában némaságba merült. Ebben az esetben az emberfia két dologra gondolhat:

1. Nem veszik komolyan az effajta észrevételeket. Ami önmagában elég baj, hiszen mindez azt jelenti, hogy a közvélemény egyfajta megnyilvánulási formáját tekintik semmitmondónak, vagyis a Balassagyarmaon megfogalmazott gondolatokat – ha nem hivatalos körökből származnak – nem érdemes figyelembe venni, el lehet siklani felettük. Pedig nem csak a firkász gondolta úgy, hogy a Debrecen különös feltámadása mögött simlis összejátszások húzódhatnak meg, „horribile dictu” megvesztegetéssel is karöltve, hanem sokan, nagyon is sokan úgy vélik, a Kábel SE kiesése körül nincs minden rendben, itt bizony komolyan vizsgálódni kellene.

2. Talán maga az MKSZ is érzi, ő is hunyó a témában, neki is „sáros a cipője”, netán „vaj van a füle mögött”, hogy ilyen elcsépelt frázisokkal éljek. Magyarul ott fenn, a Magyar Sportok Házában is hibát vétettek, talán túl buzgón igyekeztek megmenteni egy (vagy két) vidéki fellegvárat. Azt viszont szintén nem veszik figyelembe, hogy országos léptékkel mérve Debrecen vagy Nyíregyháza hiába nagyváros, ha e települések száz-kétszázezres lakosságához viszonyítjuk az ott, férfi kézilabda meccseken megjelenő legfeljebb és rendkívül hízelgően becsülve nyolcvan-száz körüli nézőszámot, akkor bizony gyér az érdeklődés. Eme gyér érdeklődésre viszont kár fenntartani egy klubot, kár „belefeccölni” pénzt, energiát. Akkor inkább tessék a „lobbyhangsúlyt” Balassagyarmat felé irányítani, ahol bő tizenötezer lakosra jut kétszáz-kétszázötven szurkoló, és e tekintetben a férfi vonal népszerűsége jóval nagyobb, mint például a „cíviseknél”.

A Kígyóisten tehát néma maradt a sajtó felé, állítólag ugyan elindult valami vizsgálódás-féle a sötétben, de az én szerény véleményem szerint ez csak egy álca, egyfajta megtévesztés, mondván csitítsuk el a gyarmatiak felháborodását gyorsan, aztán az iratok mennek a fiókba, Bíró Imre brigádjának semmi bántódása sem lehet, esetleg kinyilvánítanak egy enyhe „ejnye-bejnyét”, és minden marad a régiben.

Biztos vagyok abban, hogy szeptembertől indul elölről a történet. Lesznek bizony megvesztegethető játékvezetők, akik aztán legalább annyi „jattot” vágnak majd zsebre egy-egy „hazai” fújásért, mint amennyi a hivatalos díjazásuk, lesznek újra érdekes eredmények, az MKSZ nagyurai meg ülnek majd szépen berendezett szobáikban, gondosan irkálják alá a papírokat, de az állóvíz, amelyben ott tocsognak ők is, csak egyre jobban posványosodik, mígnem egyszer akkorává nő a láp, hogy őket is beszippantja rendesen.

De azt az időt már nem kellene megvárni!

H.H.

Mit árthat Izraelnek egy aggastyán?

Megmondom őszintén, kicsit sok már nekem az, amit a zsidó számonkérők mostanában tesznek. Vajon örökké tart a kiengesztelhetetlenség? Vajon meddig fogják még a háborús bűnökkel vádolt embereket bíróság elé citálni?

Addig oké a történet, hogy ugye amit nácizmus művelt velük a második világháború alatt, az megbocsáthatatlan. Az, hogy annak idején rögvest megvolt a Nürnbergi Per, és ott igazán markáns ítéletek születtek, nem csupán történelmi tény, hanem jogos igazságszolgáltatás. Az, hogy a bujdosó, majd megtalált Eichmann ellen 1961-ben lefolytatták a bűnvádi eljárást, belefér ebbe a számonkérésbe. Az, hogy Simon Wiesenthal és utódai kőkemény harcot folytattak évtizedeken keresztül a bujkáló nácik ellen, teljesen természetes és elfogadható. De valahol ennek a történetnek véget kellene már érnie.

Mert itt van ez a Képíró Sándor. Meglehet, hogy fiatal fejjel, különféle uszító eszmék, vagy éppen teljesen személyes meggyőződés hatására – mert anno, a harmincas évek végén, ha megkérdezték volna a magyar közvéleményt, biztos, hogy elég nagy arány jött volna ki Hitler és Mussolini szimpatizánsai mellett – követett el bűncselekményeket. Amiért elvileg bűnhődnie kellene. De kérem szépen, egy 97 éves aggastyán ugyan már, mit árthat Izraelnek? Mert ha ezt a szentenciát vesszük, akkor a már járni sem tudó öregember a zsidók között teljesen egykaptafa Oszama Bin Ladennal meg Jasszer Arafattal? Ezt komolyan tetszenek venni!

Nem, ők büntetni akarnak. Ők újra és újra jól felheccelik a közvéleményt, újra meg újra felhívják magukra a figyelmet, a Dávid csillagos zászló ott leng a tárgyalóteremben, még azt is megteszik, hogy hetven év távolából szemtanút kaparnak elő, hogy még inkább bizonyítsák egy csaknem százéves apóka egykori bűnét, tömegesen ülnek a tárgyaláson, tetszést nyilvánítva, és még sorolhatnám.

Nem lenne jobb már békében hagyni ezeket az embereket? Akik már régen megbánták ezeket a tetteiket, vagy már mit sem tudnak a világról, mert a különböző betegségek már annyira szenilissé tették őket. Nem ez lenne a helyesebb megoldás?

Vagy az lesz, hogy az egykori bűnösök tisztességes életet élő unokái, dédunokái sem nyugodhatnak? Mert őket is elő fogja venni a cionista ítélőszék! Egyszer, valamikor, netán évek múlva, amikor az első generációs hitlerjugendesek, meg csendőrök, meg a többiek mennyei magaslatokba – avagy a pokol bugyraiba – távoznak, következnek a hozzátartozók, akik meg sem születtek ’45-ig, az se tudják, mi az a háború…

Azt mondom, Izrael befejezheti már bőven ezt a magamutogatást. Annak idején, 1947-48-ban szépen belemerültek az arab hangyabolyba, és ez a mazochizmus ma is tart. De csak mazochizmus maradjon, a szadizmusnak szakadjon már vége!

H.H.

Cseréljünk nyugdíjast!

Azt mondja derék kormányunk, hogy vissza a korkedvezményes nyugdíjasokat a munkába, menjenek újra dolgozni a már nyugállományba vonult katonák, rendőrök, tűzoltók, börtönőrök. Azt mondja derék kormányunk, hogy felülvisgálja a rokkantnyugdíjasokat, ki a tényleg rászoruló és kiket lehet még visszaterelni íróasztalok és eszközök mögé.

Én inkább egy cserét ajánlanék Orbán Viktornak és társainak! Valamit valamiért, szemet szemért elv alapján. Magyarul hozzák vissza dolgozni a 62 év alatti embereket, de azonnal búcsúzzanak el a 65 éven felüli férfi, és 60 év feletti női politikusoktól. Mondjuk már június 30-i hatállyal. Azaz minden egyes vonalon küldjék el az öregeket, és töltsék fel a széksorokat fiatalokkal. Mert mit keres a miniszteri bársonyszékben a 72 esztendős Réthelyi Miklós, minek ül be és szólal fel a 89 éves ős-kisgazda Horváth János, minek osztja az észt az 1944-es születésű Rubovszky György, de ugyanúgy beszélhetnék a másik oldal hatodik ikszen túli személyiségeiről, Kovács Lászlóról, vagy Lendvai Ildikóról is. De ilyen alapon majd 2013 májusában le kellene mondania Tarlós Istvánnak, Budapest főpolgármesterének, és rövid idő múlva elbúcsúzhatna parlamenti székétől Salamon László, Mikola István és Harrach Péter is.

Ha pedig az effajta kor alapján történő „tisztogatás” megindulna, akkor érjen el ez alacsonyabb szintekig is, például Balassagyarmat Város Önkormányzatáig. Ahol már most végre lehetne hajtani az adott „cserét” Pulay Lászlón, Siket Bélán, dr. Csekey Lászlón és Reznicsek Ferencnén, jövő év végén pedig Lombos Istvánon. De Medvácz Lajos sem indulhatna újra a polgármester-jelöltségért 2014-ben.

Attól tartok azonban, ezt derék kormányunk nem fogja felvállalni. Mert az effajta „leépítés és újjászervezés” bizony nagy kalamajkát okozna, legfőképpen új választások kiírását eredményezné. A nagyobb baj viszont az, hogy a FIDESZ és az MSZP már nem találna elegendő helyettest e „rutinos” állmférfiak és államhölgyek helyére, mert a fiatalok már rendre elfordulnak a politikától, vagy csak fél füllel hallgatják a fejleményeket, vagy oda se sandítanak a történetekre.

Egy biztos, a korkedvezményes nyugdíj jár a fentebb felsorolt munkát végző embereknek, kérdés persze, hogy milyen „mélységben”. De az is biztos, hogy nincs szükség a hetvenhez közeledő, vagy azon túllépő, a szavakat már nehezen formáló, de a pozíciójukhoz görcsösen ragaszkodó öregedő politikusokra sem…

H.H.

Kiesés – reménykedés – és ami mögötte van…

Múlt hét elején, amikor néhány ismerőssel a Kábel SE bennmaradási és kiesési lehetőségeit boncolgattuk, jómagam arra a megállapításra jutottam, hogy mintegy tíz százalék szól csak az NB I/B-től való búcsúzás mellett. Elsősorban azért tettem oly alacsonyra az „oddszot”, mert ugye legalább három tényező együttes közrejátszása kellett ahhoz, hogy a balassagyarmati férfi kézilabdázók felett húzzák meg a képzeletbeli bennmaradási vonalat. Merészen gondoltam, hogy a Dabas bebizonyítja Debrecenben, nem véletlenül másodikak a bajnokságban, s lesz annyi gerinc bennük, hogy nem „fekszenek” le a cívisvárosi alakulatnak. Azt ugyan eleve feltételeztem, hogy esetleg a sors, meg a jószomszédság különös törvényei alapján a testvértelepülések hajdúsági összecsapásán nyer a Böszörmény, hiszen a Balmazújvárosnak eleve nincs „méretes” sportcsarnoka, így kénytelen székhelyét épp Böszörménybe áttenni, s eme nemes gesztust, mármint hogy befogadják őket, illik valamiképpen viszonozni. A harmadik tényezőt is figyelembe vettem ugye, a Nyíregyháza – Törökszentmiklós találkozót, de bíztam abban, mivel ezt a meccset vasárnap rendezik, addigra úgyis eldől minden, így már tét nélkül játszanak a csapatok.

Erre péntek este beütött az első krach: Bíró Imre tanítványai roppant lelkesen küzdve – ugye tetszik érezni szavaimból a maró gúnyt – hatgólos hátrányt szempillantás alatt ledolgozva, egyetlen találattal, minő érdekesség, felülmúlták a Dabast. Az eredmény hallatán tetszettek volna látni szegény gyarmati kézilabdázók arcát, akik aztán ilyen, csalódott és szomorú hangulatban keltek útra, másnap Gyöngyösre.

A tíz százalék ezzel rögvest legalább hatvanra duzzadt, ráadásul a mátraaljai kiadós vereséget követően Kedves mester letargikusan közölte, nyert – már mé’ ne nyert volna – a Hajdúböszörmény is, azaz immár csak a Nyíregyháza másnapi pontvesztésében maradt a Kábel SE egyetlen bizodalma.

Vasárnap háromnegyed hét tájban aztán jött a telefon, a Nyíregyháza 35-33-ra verte a Szentmiklóst, így oda a még megmaradt – most már csak – tíz százalék esély is.

Mindezen körülmények számbavétele után, én, mint független újságíró, akiben ugyan buzog patrióta vér, azaz erősen szimpatizálok a Balassagyarmat kézilabda csapatával, ám az ő teljesítményüket is mindig kritikusan tekintettem, és akadtak idők, mikor igencsak pattanásig feszült volt a helyzet közöttünk, kijelentem és nagybetűvel kiírom: SZEMÉRMETLEN CSALÁSOK SOROZATÁNAK KÖSZÖNHETI A BALASSAGYARMATI KÁBEL SE, HOGY MATEMATIKAILAG KIESETT A KÉZILABDA NB I/B KELETI CSOPORTJÁBÓL. Ezekben a fejleményekben pedig – lehet, hogy aktív, lehet, hogy passzív közreműködőként – szerepet vállalt a Magyar Kézilabda Szövetség is. Minimum úgy, hogy hagyta érvényesülni az észak-alföldi lobbyt, hagyta, hogy a Bíró Imre neve által fémjelzett brigád megtehesse azt, amit megtett, a korábban általam „mitológiai csodának” tekintett feltámadást, de azért mégsem hiszem, hogy Zeusz-szintű kaliber lenne az egykori kiváló válogatott kapus, sem bármelyik kollégája. És az észak-alföldi lobby kiterjesztette érdekérvényesítő hatalmát a játékvezetői testület némely tagjaira is, hogy miként, arra persze nincs bizonyíték, csak erős sejtés. Mert ha ezeket az eredményeket, mondjuk a Debrecen őszi és tavaszi teljesítményét időrendbe illesztve bármelyik sporthoz értő jogász asztalára tennénk, ő is biztos, hogy valami simlisséget agyalna a háttérben – hát még a bochumi ügyészség! Mindenesetre remélem, az MKSZ dr. Kersch Ferenc vezette fegyelmi bizottsága, vagy éppen „mittudomén” milyen felelős testület hivatalból vizsgálatot indít majd e témában, különösképpen a Debrecen ellen, és keményen az asztalra csapva, körültekintő szemrevételezés és jegyzőkönyv-átvizsgálás – tanúkihallgatás, miegymás után – érdemi döntést hoz, azaz kizárja a Debrecen csapatát.

Na, de ennyi a gyomorforgató körülmények ecseteléséről. A végén inkább beszéljünk a Kábel lehetőségeiről. Például arról, hogy könnyen előfordulhat egy, a tavalyihoz hasonlító „szitu”, azaz papíron búcsúzik a Gyarmat, de mégis maradhat a másodosztályban. Mert ugye a PLER-Fradi egybeolvadással egy „összbudapesti” csapat alakul, így viszont az NB I-ből csak egy kieső lesz – és két feljutó. Továbbhaladva: a hírek szerint újfent több NB II-es bajnok nem vállalja a magasabb osztályban való indulást – ami önmagában eleve elítélhető, hiszen akkor mi a fenének nyerte meg a bajnokságát -, ami szintén a magasabb osztály kiesői előtt nyit utat.

Tehát, megvan a lehetőség még, hogy a következő szezonban is NB I/B-ben szerepeljen a Kábel SE, és ha jövőre összekerül a Debrecennel, vagy a Hajdúböszörménnyel, esetleg a Nyíregyházával, alaposan revánsot vesz a mostani, májusi sérelmekért…

H.H.

Láttam egy meccset (11.) – Kilátástalanság és sportszerűtlenség, avagy hogy dolgozik az alföldi lobby – Gyöngyösi KK – Balassagyarmati Kábel SE

Az osztályharc egyre fokozódik. Virág elvtárs "A tanú" című filmklasszikusban elhangzott megállapítása jutott eszembe, amint a hajrájához érkezett a kézilabda NB I/B Keleti csoportjának küzdelme. Az alsóházban ugyanis akkora tolongás alakult ki, mint egy rendező pályaudvaron. A kiesés elkerüléséért vívott harc valóban felfokozott izgalmakat okozott az érintett klubok háza táján, így Balassagyarmaton is.

Péntek este például Kedves László vezetőedző jó félórás kedélyes focizgatást rendel el a gyöngyösi meccset megelőző legutolsó foglalkozáson, aminek legfőbb indoka, hogy Havassy Kálmán klubmenedzser szinte „tűkön ülve” várja a telefont Debrecenből, ahol a Dabas vendégeskedik, s ugye a gyarmati csapat szempontjából sorsdöntő összecsapás eredményére a játékosok is kiváltképp kíváncsiak. Nemsokára látom is, hogy Kálmán füléhez emeli a mobilt, szemünk összevillan Kedves mesterrel, aki a hüvelykujját lefelé tartva, afféle „ókori arénás” jelzéssel mutatja felém, kedvezőtlenül alakult a hajdúsági meccs. Aztán jönnek a részletek, mármint hogy a második félidő közepe táján már hat góllal vezetett a Dabas, s onnan nyert egy találattal a „cívisváros” alakulata.

Hmmm… Gondolkodóba esik ilyenkor a logikai érzékére oly büszke firkász is, aki éppen azt fontolgatja magában, vajon miféle feltámadás is történt ott, az alföld eme kies „metropoliszában”? Vajon mifajta mitológiai csoda esett meg, ami által a korábban kiváltképp botladozó hajdúságiak Overdose-szintű nyargalásba kezdtek a bajnokság hajrájában, miáltal nem csak a Kábel SE legénységét, hanem a bajnoki mezőny második (Dabas), illetve negyedik (Békés) csapatát egyaránt kétvállra fektették. Az ember agysejtjei ilyenkor leginkább egy télen hordott ruhadarabra összpontosulnak, amelyet ugye akkor szokás szóba hozni, ha valami „simlisséget” sejtünk a sporteredmények mögött. De hát ott van a mindenható MKSZ, a szövetség illetékes bizottsága küldi ki a sípmester párost, akiknek elvileg (!) kutya kötelessége korrekten felügyelni a pályán történteket, mindenfajta csábító manővernek, szép szónak, kedves meghívásnak, és egyéb körülményeknek ellenállva a legjobb tudásuk szerint dirigálni a kétszer harminc percet. Még akkor is, ha esetleg ennek a sokszoros válogatott egykori klasszist kispadján tudó egyik legnagyobb vidéki kézilabdás fellegvár az esetleges áldozata.

Tovább kell azonban lépni az ilyen logikai okfejtéseken, s inkább a másnapi meccsre koncentrálni. Lábfájás ide, délelőtti vádliszakadás oda, beülök hát az Ipoly Televízió autójába, s bő hetven kilométeres, olykor zötykölődős utazás – mert hát a megyei közútkezelőnél sincs kolbászból a kerítés, tessék csak Alsótold után a Bableves csárda felé, vagy Szurdokpüspökiből kifelé csalinkázni a kátyúk között – meg is érkezünk Gyöngyösre.

Még nem jártam ebben a nemrég felépített, belülről rendkívül impozáns sportcsarnokban, összeszámolom az ülőhelyeket, 930-nál állok meg, de bizony nem minden papsajt itt sem. A „médiaterasznak” elnevezett sajtóhely nem igazán szemet gyönyörködtető látvány. Ócska raklapok szolgálnak eseti emelvényként, arra kerül rá a közvetítő emberke műanyag széke, oda lehet felállítani a kameraállványokat is. Tágasnak semmiképpen sem mondható a hely, ugyanakkor, ha nem hajolok előre a mintegy egyméteres magasságú korlát fölé, akkor nem látom be a teljes pályát, csak mintegy háromnegyed részét, és úgy kell „kisilabizálnom”, hogy ha a szélre lejut a labda, vajon mi történik ott, az oldalvonal mellett és a sarokban.

De ezen is túlteszi magát az ember, ha szemközt látja a gyöngyösi szurkolókat. Szép kis tábor a „kemény mag”, lehetnek vagy negyvenen, többnyire középkorú urak, dobokkal, dudákkal felszerelkezve. A „G” szektor pedig a VIP-rész, ide ül le Magda Sándor, a politikus-rektor, a gyöngyösi kézilabda egyik legfőbb támogatója, s egykedvűen nézi, amint a szigorú biztonsági szolgálat kitessékel néhány lányt az „elit széksorokról”, mondván ott csak a kiváltságoltak foglalhatnak helyet.

Maga a meccs csak mintegy hét-nyolc percig szól a gyarmatiakról is. A kubai fiú, Moreno az elején lelkesen bevág három gólt, de aztán kétszer annyit hibázik, le is cseréli edzője. A másik oldalon a védekezés nem éppen mesterfokú, Gazdag és Gúnya kiváltképp jól érzi magát a széleken, a rutinos Kotormán, meg a gyarmati kapcsolatokkal is rendelkező – hiszen a papa játszott anno nálunk – Sándor Roland tömi labdával őket, és nem is hibáznak. Húsz perc elteltével egyre inkább elmenni látszik a hajó, elvégre egy bajnokcsapaton nem eshet meg az a csúfság, hogy szoros küzdelmet vívjon egy kiesésért küzdő vetélytárssal. Sőt, úgy megnyomják a sárga mezes hazaiak a hajrát, hogy szinte szégyellek feltekinteni a szünetben az eredményjelzőre, ami 26-11-et mutat.

Persze tudjuk jó, hiszen Kedves László is rendszeresen kiemeli, ezek az Ipoly-parti legények tudnak küzdeni-hajtani, talán épp ez a tulajdonság a legfőbb erényük, de innen képtelenség talpra állni. Ráadásul a „szegény embert az ág is húzza” alapon a szerencse is elpártol tőlük, főleg amikor előbb Kovács Péter, majd Barnyák, utána pedig közvetlenül Moreno is kihagyja a büntetőt. A Gyöngyös pedig nagy lendülettel áldoz a szépség oltárán is, amikor „kínai figurából” találnak be, amikor látványos átadásokkal hozzák helyzetbe a társat, sőt, már a legfiatalabbak is lehetőséget kapnak. Másfél perccel a befejezés előtt egy Grandjeán-megmozdulást követően már ökölvívó-bírót játszik a hazai drukkerhad: húszig számolják ki a Kábelt.

Vége: lehorgasztott fejű vendégek keresik tétován az öltözőajtó kilincsét, nagy szomorúságukban meg sem várják, hogy a fentebb már említett országos szövetség nevében Juhász István átadja a bajnoki aranyérmeket a gyöngyösi fiúknak. Elbicegek az edző felé, hátha ki lehet most belőle sajtolni néhány mondatot, de jelzi, ezúttal képtelen rá, annyira csalódott. Pár perccel később még dohog nekem pár szót arról, hogy azért ekkora verésre nem számított.

43-23-ra kapott ki a Kábel, ráadásul jön a hír, hogy a Balmazújváros sem tudta megállítani a hajdúböszörményi „áradatot”, azaz egy újabb furcsa eredménnyel több, egy újabb eséllyel kevesebb, és sok-sok tanulsággal gazdagabbá válik az emberfia. Még mormogok magamban az észak-alföldi szomszédvárak nyilvánvaló összejátszásáról, meg arról, hogy ezek után a Nyíregyháza sem teszi meg a szívességet, hogy pontot veszít vasárnap a Törökszentmiklós ellen, aztán belök a kocsiba, s már hajtunk is haza.

Vasárnap reggel Hege a főszurkoló szolgál nekem még némi adalékkal, ami most, ebben a kiesés esélyeivel kapcsolatos heves agymunkában nem is jut eszembe: a derék MKSZ korifeusai bizony nem éppen ésszerű döntést hoztak azáltal, hogy a visszalépő Miskolc összes korábbi eredményét törölték, hiszen a gyöngyösieken kívül csak a Kábel verte meg a diósgyőrieket, tehát lényegében kizárólag a Balassagyarmatot sújtották eme határozatukkal. Inkább követték volna a labdarúgó példát, mert a focistáknál a 3-0-s szabály érvényesül, azaz „benn hagyják” a tabellán a visszalépő gárdát, és velük szemben minden esedékes ellenfél megkapja a három bajnoki pontot. Igen, ez a siker, Babiczék legnagyobb őszi diadalának effajta semmibe vétele most nagyon hiányzik a végelszámolásnál.

A Mátraalján tett kiruccanás után egyfajta összegzésként is elmondható: talán hathatósabban kellene a Magyar Kézilabda Szövetségnek körülnéznie a saját háza táján, begyepesedett ősi elvek félretételével, ésszerűbb versenykiírásokat alkotni, legfőképpen pedig megelőzni mindenfajta „összejátszási hajlandóságot”, a játékvezetői testület tagjait karakánabb korlátok közé szorítani, nehogy a bochumi ügyészség nemsokára már a másodosztályú magyar kézilabdában is vizsgálatokat kezdeményezzen…

Hegedűs Henrik

Modern idők a testnevelésben

A minap kerékpárral haladtam el tanulmányaim és gyakorló tanításom egykori színhelye mellett, amit az ott tudást magukba szippantó diákok közkeletű nevén csak „Balassagyarmat Tégla School-nak” hívnak. Az udvaron egy érdekes, modern felfogásban zajló testnevelési tanórára lettem figyelmes, nosza, le is szálltam a bringáról és az árnyékba húzódva, tisztes távolságból követtem, mi is történik a salakos pályán.

A testnevelési óra eme része abból állt, hogy fiúk és lányok focicsatát vívtak. Az ütközet hevességéről mindössze két-két fiú és egy-egy lány „gondoskodott”, a többiek puszta szemlélői voltak a labdakergetésnek. Különösen az egyik vékony, magas, hosszú hajú lányon ragadt meg a szemem. Az illető hölgyemény a művelődési központ felőli kaputól mintegy ötméteres távolságra álldogált. Méghozzá karba tett kézzel! Hosszú perceken keresztül meg sem mozdult, mindössze a testsúlyt helyezte át kedélyesen egyik lábáról a másikra. A tőle nem oly messze álló kapusával sem beszélgetett, csak bambulta, ahogy a pálya közepén porzik a salak, ama néhány fiatal labdarúgásának következtében. A bőrgolyó a közelébe sem került, nem zavartatta magát, nem indult meg előre, hogy ő is bekapcsolódjon eme testmozgásba, kelletlenül ácsorgott. Egyszer aztán feléje pattogott a játékszer. Álló helyzetben, a karba tett pozíción mit sem változtatva rúgásra emelte a jobb lábát, és minő csoda, úgy két-három méter távolságra vissza is táncolt a focilabda. Aztán mintha mi sem történt volna, kiindulási helyzetbe visszaállt a lány és folytatódott a testsúly unott áthelyezése egyik lábról a másikra.

Mindössze öt percet bírtam ebből a látványból, majd folytattam „tekerős” utamat. Közben pedig anno az én testnevelő tanárom Kurincziné Erzsi néni mondata jutott eszembe, amikor jó húsz esztendővel ezelőtt az én néhány elpuhult középiskolás osztálytársam mozgását jellemezte „kaka nemzedék” kijelentéssel. Nos, ha az én derék osztálytársaimra ez a jelző vonatkozott, akik pedig ugyan nem voltak motolla gyorsaságúak és gyík fürgeségűek, de azért a tanórát szépen végigrobotolták, akkor vajon erre az ácsorgó kis hölgyre – és még jó néhány pályatársára - vajon milyen címszót lehetne alkalmazni? Mert igen, ma már jobbára át sem öltöznek a diákok az órákra, a melegítő alsó, a rövidnadrág, a tornacipő ott porosodik a szekrény alján – már ha van egyáltalán otthon nekik. A testnevelő kollégák pedig lassan beletörődnek a megváltoztathatatlanba: a „kaka nemzedék” új fejezete még szégyenteljesebb, még elszomorítóbb, mint a régi korosztályok sportutálata.

Most sajnálom igazán, hogy kihaltak a hetvenes és nyolcvanas évek sporttudományos alapossággal végrehajtott kényszerítő módszerei, amelyek lehet, hogy részben középkori eszközökkel működtek, de jóval hatásosabban, mint ma, amikor már mindent szabad, legfőképpen pedig szinte jog és erény lett a „nem mozogni” elve.

H.H.

Mezey az ördög

Határozottan állítom, bár bizonyítani ilyen távolságból nem tudom, hogy nem 2011. május 11-én este háromnegyed kilenc tájban, a Kaposvár fehérvári vendégjátéka alkalmával dőlt el a magyar labdarúgó első osztályú bajnokság sorsa.

Hanem már sokkal korábban, és nem a zöld gyepen, hanem politikai és szakszövetségi íróasztalok mögött. Véleményem szerint már 2010-ben, valamikor augusztus hónapban összedugta fejét a honi foci három „agya(mentje)”, azaz Orbán Viktor futballsoviniszta miniszterelnök, Csányi Sándor pénzguru és a nagytudású Mezey György, hogy bizony idén a Videotonnak kell megnyernie az NB I-et. Eleget „feccöltek” bele már a fejéri megyeszékhely vezető klubjába, meg hát az ősz mentornak ugyebár minden kívánságát teljesítenie kell, és most ez volt a nagy óhaj, a bajnoki cím. E döntéshez hűen asszisztált Berzi Sándor, aki mindenhol „seggelt” már eleget és a tűz közelében kemény nyelvcsapásokkal tartotta mindig magát, meg persze a játékvezetői testület is. Minden bizonnyal az esetet megvitatták Szima Gábor úrral, a debreceniek mindenható főnökével, aki aztán ki tudja mifajta kompenzáció ígérvénye mellett ráállt az alkura, Herczeg mester távozott, jött a cseh tréner, akivel csak nyelte a hajdúsági kacsa a nokedlit – felettébb érdekes körülmények között -, miközben a Vidi eme Alves nevezetű brazil fiú vezérletével szépen meglépett. Aztán persze önmagának tette nehézzé a feladatot a székesfehérvári legénység, amikor nem tudta azonnal, csak harmadszori nekifutásra – és akkor is csak a meccs hajrájában – bebiztosítania az első helyet, ez viszont épp a nemzetközi kupaszereplés felé rossz előjel, és biztos vagyok benne, maximum egy kört megy majd a csapat a BL-selejtezőben, aztán kipottyan.

Persze közben a magyar labdarúgás fő tönkretevőjét, akinek oly sok dilettáns, futball-szakembernek egyáltalán nem nevezhető, de zsíros forintokért az ábécé harmadik és hatodik betűjével fémjelzett licencecskét kapott emberke köszönheti végzettségét, és akit egyáltalán nem érdekel a magyar labdarúgás helyzete, csak az, hogy teljen a zsebe, szóval ezt a fickót most dicsfény övezi. Egykor a Fehérvárt meghódító budai pasa előtt nem hajlongtak ennyire alázatosan a talpnyalók, ahogy most e hetvenéves öregurat körbelihegi a slepp. Mezey meg, mint egy pápabőrbe bújt ördög mosolyog körbe, áldást oszt a híveknek, majd tartja a markát.

Jó lenne, ha eltűnne már és tényleg menjen a kiskertbe a fákat metszeni a kispadi jótanács-osztogatás helyett.

Végezetül: én nem Videoton ellenes vagyok, újfent hangoztatom, tudok majd szurkolni ismét a székesfehérvári alakulatnak, de ahhoz Mezey Györgynek el kell tűnnie a bal fenéken…

H.H.

Érettségi

1999-ben jártunk. A mohorai általános iskolában tanítottam, töris létemre biológiát és földrajzot a hatodikos és nyolcadikos nebulóknak, hetente kétszer, kedden és csütörtökön jártam ki Mikszáth szeretett falujába. A matematika érettségi napján is letudtam az óráimat, felültem az egyórai buszra, hazajöttem Gyarmatra, megebédeltem, majd úgy gondoltam, leugrok egy kicsit a Makk Ász kocsmába.

Ahol már vártak. Pontosabban egyvalaki nagyon várt, Fűrész István matematika tanár barátom, aki ahogy lelépdeltem a lépcsőn, máris elébem állt és közölte:

- Jó hogy jössz, Henrik! Nagy feladat vár rád!

Nem tudtam mire vélni ezt a buzgalmat, de mentem utána. Az egyik asztalnál már ott voltak a „kellékek”. Toll, papír, és egy feladatsor. Pista leültetett és azt mondta:

-         Itt a mai matek érettségi példasor. Kezdj neki, másfél órát kapsz. Csak azt csináld meg, amit elsőre megértesz, a többit hagyd. Szólj, ha készen vagy.

Aztán szépek kikért nekem egy korsó sört és elment biliárdozni.

Magam is meghökkentem, milyen gyorsan haladok. Talán három feladattal lehettem kész, a többihez hozzá se fogtam, s bő egy óra múltán befejeztem. Pista röpke negyedóra alatt kijavította a „dogát”, majd gratulált, és azt mondta, ez bizony hármas érdemjegyet ér.

Akkor esett le a tantusz! Fűrész tanár úr engem egyfajta referenciaként használt. Mármint arra, hogy bebizonyítsa, olyan könnyű ez a matematika érettségi, hogy az élet más területéről érkező, teljesen felkészületlen, de azért a matematikához legalább egy kis általános műveltség szinten konyító ember is minimum közepesre megírhatja.

Ezek után nem tudom, miként kezeljem azt a tényt, hogy nyolc évvel korábban, 1991-ben jómagam kettesre érettségiztem „hivatalosan” matematikából – igaz, az meg egy rendkívül nehéz feladatsor volt.

H.H.

Ki keveri a női kézis balhé lapjait?

Azt mondja Mocsai Lajos mester, hogy még Pálinger Kati két csodaszép szeme kedvéért sem hajlandó kiadni az informátorok nevét. Kijelentette, nem tárja ország-világ elé azoknak a személyét, akik meg akarták fúrni Mátéfi Eszter szövetségi kapitányt. Hogy ez jó húzás-e a szakma e kiválósága részéről, döntse el mindenki magának, én csupán a saját „különbejáratú” észrevételeimet szeretném lekörmölni, megosztani az érdeklődőkkel.

Az első nagy kérdés az, miért most tárta fel a titkot Mocsai? Ha már december végén megérkezett hozzá a felkérés, hogy vegye át ő a csajok irányítását, miért nem fordult akkor a médiához, miért nem hívott már akkor össze egy sajtótájékoztatót? Ahol kerek-perec közölte volna a nyilvánossággal: kérem szépen, engem ez és ez az ember megkeresett, ezt és ezt ajánlotta, de én már a bajtársiasság okán is visszautasítottam, én nem pályázom Mátéfi babérjaira, távol áll tőlem mindenfajta álláshalmozás és semmiféle „szurkapiszka” hadműveletben nem veszek részt.

Nem, ő várt tavaszig. Nem szereti ő a telet, jobban kedveli a kikeletet, a virágok illatát? Ezért most fedte fel a kártyákat? Vagy esetleg valami másfajta mozgolódások alakulnak a háttérben? Netán egy összeesküvés láncolata kezd mind inkább összefonódni az olimpiai bronzérmes egykori kézilabdázó körül? És csak arra kellett várni, hogy bekövetkezzék az első olyan kudarc, a brazilok elleni csúf zakó, amin már nem csupán a puszta szakma kapja fel a fejét, hanem mindenki, aki szereti a kézilabdát, erről beszél Csengertől Csurgóig?

Valami van a levegőben, szentigaz. Pálinger levelet fogalmaz, Mocsai makacskodik, miközben Mátéfi a fejét vakarja, hogy mit tegyen. Elvégre ő felesküdött egy feladatra, nyakán a németeken elleni világbajnoki selejtező, csak púp a hátán ez az egész balhé, a hamu meg csak izzik a parázs alatt. Vajon meddig bírja ő, a pályán egykor kőkemény harcosként mutatkozó, a szövetség bizalmát állítólag (!) teljes vállszélességgel bíró edző, vajon fontolgatja-e lemondását, vajon gondolkodik-e azon, hogy most felálljon a kispadról, és átadja a marsallbotot annak, akit a „plebs” akar?

Megannyi kérdés, de egy biztos: a magyar női kézilabdának momentán ez semmiféleképpen nem tesz jót. Ha nem verjük meg a németeket, ha egy effajta piszkos botrány miatt nem tud úgy teljesíteni a csapat, akkor úgyis távozik Mátéfi, de akkor oda az olimpia is, 1992 után húsz esztendővel esik meg a sportágon az a csúfság, hogy nem jut ki ötkarikás világeseményre. Akkor majd kinek a fejét fogja követelni a cirkusz közönsége?

Arra meg gondolni sem merek, hogy bizonyos körök aktívan azon dolgoznak, hogy Londonban semmiképpen ne legyen ott a pályán egyetlen magyar kézilabdázó sem…

H.H.

Láttam egy meccset (10.) – Kábel SE-Dabas-Diego KC – Krimi a hajrában

Első fázis: a feltérképezés. Ha már egyszer a csapat szorgosan készül hét közben az ellenfélből, tegye ezt az újságíró is. Kattintás a dabasi honlapra, ahol az edző, Szilágyi Zoltán nyilatkozik a Békéssel vívott – egyébként döntetlent hozó – rangadó után: nagyon nehéz lesz Balassagyarmaton nyerniük, de a hátralévő négy meccsből hármat feltétlenül hozniuk kell, ha meg akarják kaparintani az ezüstérmet. Vajon látta ezt Kedves mester?

Második fázis: gyors pillanatképek az ifimeccsről. Sajnos, sok jó nem mondható el. A vendégek minden tekintetben gyorsabb kézilabdát mutatnak be, és az irányítójuk szemmel láthatóan duzzad az „egótól” – egyszer-kétszer túljár azért az eszén Varga Erik, a kapus. A gyarmatiak sorra kapják a két perceket – képzetlenségből fakad ez, nincs dinamikus lábmunka a védekezésben, egy-egy elleni játékban tehetetlenek –, és bizony kétszer villan a piros is – jobban el kell viselni a terhet, fiúk! A vége 20-44! Van sok teendő tehát utánpótlás-vonalon.

Harmadik fázis: szemrevételezés kezdés előtt. Azt híresztelték, hogy a Dabas teljes csapattal érkezik Gyarmatra. De akkor mit keres itt civilben egyik legjobbjuk, dr. Kiss István? Az ex-gyarmati Nagy Levente oldja fel a talányt: talpsérüléssel küzd a balszélső. De például Elek Gábor itt van. A Fradi női csapatának edzője negyvenévesen is visszajár az NB I/B-be, s úgy látszik, egyáltalán nem áldoz a hiúság oltárán, ha már egyszer jól látható sörpocakkal is „mer” kézilabdázni. A gyarmatiaknál a még mindig sérült Szlaukó Feri az egyik kimaradó – amin, ha úgy vesszük, aligha bánkódik, mert azért a Zácsik Szandra-Szádvári Krisztina hölgypáros társaságában szurkolni ki ne szeretne! A másik hiányzó Bán Dév, most az ő posztján Szabó András kap lehetőséget. A bevonulás előtt pedig kedves gesztus: a tizennyolcadik születésnapját ma ünneplő jegyzőkönyv-vezető Garamvölgyi Esztert köszönti virágcsokorral a kábeles csapatkapitány Demus Dani.

Negyedik fázis: kettős érzések az első harminc percben. A Dabas kezdi jobban a derbyt. Lendületesen és eredményesen támadnak, Boda rést talál a pajzson, majd Himer belővi a hetest – 2-0-ra vezet az ellenfél. De jön a labda szélre, Takács most korán beköszön, utána pedig a Kovács Péter-Kovács Péter – mivel a gyarmati irányító és a rivális kapusa azonos nevet kapott a keresztségben – ütközet első állomása következik: „elhúzott” átlövéssel 2-2. És akkor jönnek Szabó Lajos percei. Valahogy, ha meglátom ezt a 14-es mezbe bújt, kissé kopaszodó, nem túl magas, balkezes emberkét, már kezd kiverni a hideg veríték. Akárhány Dabas-Gyarmat összecsapás akadt a múltban, ő mindig villogott. Most például zsinórban háromszor adja át sistergő bombás üdvözletét az Ipoly-partiaknak, s már 4-7 oda. De lassan indul a kapaszkodás. Előbb az elsősorban a védőfeladatok terén alkotó Jakubecz Jani keveredik oda az ellenkező hatosra, látványos csel után bevetődéssel szépít, majd kisvártatva Forgács Peti tudatja mindenkivel, elmúlt az utóbbi hetek hullámvölgye, lehet rá bátran számítani. Moreno sem akar lemaradni, egy gyors indítás után vágja a lasztit a bal alsó sarokba. Kovács Peti második csatáját is nyeri „druszájával” szemben – ezúttal hetesből, végül Babicz a sajgó ágyék ellenére magasra ugrik és betalál: jé, 9-8-ra már a Gyarmatnál az előny! Sőt, mintha egyfajta nógrádi henger indulna be, ami alig-alig akad el. Barnyák ki tudja honnan, az ellenfél védőinek hóna alól nyúl ki, megkapja a játékszert, forog, dől, 12-10! Szilágyi edző, ott a túlsó kispadok táján nem erre számított, időt is kér. Az egy perc leteltével továbbra is dadog azonban a vendégek kezén a labda, már-már megszerezné azt a Kábel, amikor épp Barnyák heves rángatása közepette a már említett Szabó Lajos indul el, leráz mindenkit, és gólt lő. De az ellentámadásból Yoel előveszi a „latin fineszt”, a jobb napokat is látott Szobolt szépen átvágja, és a találat a rövid alsóban landol.

A félidő végén azonban kissé kiereszt a házigazda legénység. Boda emberhátrányból átlő, majd Himer is megmutatja a strandkézilabdás haveroknak, nem csak büntetőből jeleskedik. Horvát közben hozza megszokott keménységét, jéghokis módra a palánknál alkalmaz egy bodicseket Kajdyn, a 8-as számú kábeles emberke fájdalmas kiáltással elterül a földön, s ha nem tudnánk, hogy ő bizony minden körülmények között képes hasonlóan felkavaró alakításokra, még el is hinnénk, hogy komoly a baj. Ezzel a közjátékkal, némi csitítgatással, no meg persze 15-15-ös részeredménnyel zárul a félidő.

Ötödik fázis: infarktus a hajrában. Vajon milyen lesz a második félidő eleje? Nagy kérdés ez kábeles berkekben, főként az egy héttel ezelőtti tapasztalatok alapján. De Szabó újabb „termelését” követően gyorsan jön egy megnyugtató Babicz-gól, ami jelzi, merőben más forgatókönyv szerint pereg ez a film, mint a múlt szombati. Ennek ellenére csak fut a Kábel az egyenlítés után. Igaz ez kitartó loholás, jó húsz perces. Mi van közben? Például az, hogy Kedves László cserél a bal szélen. Moreno láthatóan elfáradt, főleg védekezésben, mert biz’ Szobol nagyon él a jobb oldalon. Egyszer cunder, egyszer ejtés, egyszer kőkemény végrehajtás. Szabó András jön, a friss erő. Babicz időközben pókhálót irt, de mintha ő is fáradna, hiába, az a fránya sérülés. Két lövése is célt téveszt. Nem megy, nem megy… Már 21-24 az állás, és kútban a támadójáték. Még szerencse, hogy Kokó sorra nyeri az ellenfél kapusával vívott büntető-párharcokat, Ihász Álmos is bemutat pár szép bravúrt – segít rajta a mama kiabálása – aki be is szól Himernek: „vigyázz a gyerekre a kapuban!” Szép lassan zárkózik is a társaság. De Szabó Lajoson nem lehet kifogni, ha nem talál be, hát hetest harcol ki. Nini, ki jön be a büntetőhöz: Elek Gabi! Eddig egy törülközőt nyakán általvetve kuporgott a kispadon, meg persze adta „jótanácsait” a két játékvezetőnek, már miért is ne, hiszen aki edző, mégpedig oly magas állványon, az nem tagadhatja meg önmagát mezbe öltözötten sem. Lényeg, hogy Elek nem hibázza el. Kétszer sem.

Hogy pereg az idő! Már csak tíz perc van hátra! De még mindig a Dabas vezet. Szűken, de vezet. Fokozódik a feszültség, terebélyesednek az izgalmak, izzik a csarnok, a játéktér pedig izzadtságcseppekkel birkózik – jönnek is serényen a törlőfiúk. Burik és Horvát kisebbfajta vágóhidat rendez be a saját hatosuk környékén, a szenvedő alany ezúttal Barnyák, ő került a présbe, de túlélte! A hazai védők momentán sáncmunkában jeleskednek, indul belőle előbb Taki, aztán Szabó Andris: 25-26! Szabó Lajos bezzeg tarthatatlan, és még szerencséje is van, lökete a kapufát találja el, onnan indul a flipper Álmos bokájára, majd be a hálóba. Nagy pech, de ezzel 26-28! Szobol meg gondol egyet, talán régi veszprémi éveire emlékezik, mikor felkanyarodik... és 26-29! Van-e innen talpraállás? Van! Előbb Kokó megint hidegvéréről tesz tanúbizonyságot a büntetővonalról, majd Babicz helyett érkezik Gubó Alex, néhányszor körbetekint, aztán ugrik, labdája keményen pattan a földre, onnan meg a dabasi hálóba! Aztán ezt még egyszer megismétli a hórihorgas srác, ezúttal sokkal biztosabban végrehajtva a mozdulatot: 29-29!

Az utolsó négy perc merő krimi. Szilágyi Zoltán időt kér, magyaráz, buzgólkodik. Visszajönnek, formás támadás, de mindig odaérnek a gyarmati lábak. A bírók keze felemelve, azaz passzív, Himer forgat, ugyan vajon kinek az irányába, hát persze, hogy Szabó Lajos felé. A hosszú sarokban a labda: 29-30! Középkezdés, ellenakció. Forgácsot törik-zúzzák, ő jobb kézből átveszi a lasztit a balba, és úgy egyenlít: 30-30! Mi lesz itt! Sebesen peregnek a másodpercek, az óra 28-ra fordul, tehát még két perc! A „szitu” ugyanaz, a vendégek elmennek a tűréshatárig, megint passzív, most Himer gondol egyet, és 30-31! Erre jön Kovács Peti! Vele sem bánnak éppen kesztyűs kézzel, csak úgy nyúlik a mez a rángatásoktól, de a gyarmati irányító így is elvergődik ziccerig: 31-31! Hol a két perc? Miért nincs kiállítás? Míg a nézőtér és Kokó ezen méltatlankodik, Nagy Levi száguld, közvetlen közelre ér és nem hibáz: 31-32! A lelátó egyetlen nagy szívdobbanás, a firkász nagy-nagy gombócot érez a torokban, lüktetést a mellkasban. Kedves edző most érzi úgy, még egy utolsó nagy rohamra kell vezényelnie népét. Mifajta furfangot lehet kitalálni a hátralévő ötvenhét szekundumra. Például azt, hogy „Bornyira” végződjön a labdajáratás. A csípőfogó semmiség ahhoz képest, amit a beállós kap újfent ott a nála jó harminc kilóval nehezebb Buriktól. Hetes! Ki mer odanézni? Én magam arcom elé teszem a tenyerem, az ujjak résein keresztül sandítok ki, mikor ad jelet a játékvezető. Kár mindenért, Kovács Peti mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elvégzi kirótt feladatát: 32-32! Kell a győzelem! Vagy legalább az egy pont! Nem történhet meg az a csúfság, hogy most is kikap a Kábel! Megérdemli ez a társaság, megérdemlik a fiúk, alaposan megcibálták a nem éppen ereje teljében bömbölő oroszlán bajszát.

Erre mi történik! Az a bizonyos 14-es számú, kissé kopaszodó emberke emeli félelmetes balját, csuklója lendítésével ballisztikus pályára röppen egy bőrgolyó, és meg sem áll a gyarmati kapuig: 32-33! Kész, vége! Babicz még pótmezt húz, kapus lejön, de csak egy időntúli szabaddobásra futja. Az meg ott landol a dabasi tenyereken. Kikapott a Kábel!

Hatodik fázis: a tanulságok levonása. Nyilatkozatok: „Coli” sajnálkozik, nem jött össze. Kedves Laci sajnálkozik, hiába készültek Szabóra, nem találták ellenszerét. És Kovács Józsinak is igaza van a büfében: ha egy héttel ezelőtt ilyen formában játszottak volna a srácok, magabiztosan fektetik kétvállra a Törökszentmiklóst. Így viszont a Dabas ült örömünnepet a Városi Sportcsarnokban. Győztek, de hadd mondjam azt a végére: nem érdemelték meg!

Hegedűs Henrik