A minap kerékpárral haladtam el tanulmányaim és gyakorló tanításom egykori színhelye mellett, amit az ott tudást magukba szippantó diákok közkeletű nevén csak „Balassagyarmat Tégla School-nak” hívnak. Az udvaron egy érdekes, modern felfogásban zajló testnevelési tanórára lettem figyelmes, nosza, le is szálltam a bringáról és az árnyékba húzódva, tisztes távolságból követtem, mi is történik a salakos pályán.
A testnevelési óra eme része abból állt, hogy fiúk és lányok focicsatát vívtak. Az ütközet hevességéről mindössze két-két fiú és egy-egy lány „gondoskodott”, a többiek puszta szemlélői voltak a labdakergetésnek. Különösen az egyik vékony, magas, hosszú hajú lányon ragadt meg a szemem. Az illető hölgyemény a művelődési központ felőli kaputól mintegy ötméteres távolságra álldogált. Méghozzá karba tett kézzel! Hosszú perceken keresztül meg sem mozdult, mindössze a testsúlyt helyezte át kedélyesen egyik lábáról a másikra. A tőle nem oly messze álló kapusával sem beszélgetett, csak bambulta, ahogy a pálya közepén porzik a salak, ama néhány fiatal labdarúgásának következtében. A bőrgolyó a közelébe sem került, nem zavartatta magát, nem indult meg előre, hogy ő is bekapcsolódjon eme testmozgásba, kelletlenül ácsorgott. Egyszer aztán feléje pattogott a játékszer. Álló helyzetben, a karba tett pozíción mit sem változtatva rúgásra emelte a jobb lábát, és minő csoda, úgy két-három méter távolságra vissza is táncolt a focilabda. Aztán mintha mi sem történt volna, kiindulási helyzetbe visszaállt a lány és folytatódott a testsúly unott áthelyezése egyik lábról a másikra.
Mindössze öt percet bírtam ebből a látványból, majd folytattam „tekerős” utamat. Közben pedig anno az én testnevelő tanárom Kurincziné Erzsi néni mondata jutott eszembe, amikor jó húsz esztendővel ezelőtt az én néhány elpuhult középiskolás osztálytársam mozgását jellemezte „kaka nemzedék” kijelentéssel. Nos, ha az én derék osztálytársaimra ez a jelző vonatkozott, akik pedig ugyan nem voltak motolla gyorsaságúak és gyík fürgeségűek, de azért a tanórát szépen végigrobotolták, akkor vajon erre az ácsorgó kis hölgyre – és még jó néhány pályatársára - vajon milyen címszót lehetne alkalmazni? Mert igen, ma már jobbára át sem öltöznek a diákok az órákra, a melegítő alsó, a rövidnadrág, a tornacipő ott porosodik a szekrény alján – már ha van egyáltalán otthon nekik. A testnevelő kollégák pedig lassan beletörődnek a megváltoztathatatlanba: a „kaka nemzedék” új fejezete még szégyenteljesebb, még elszomorítóbb, mint a régi korosztályok sportutálata.
Most sajnálom igazán, hogy kihaltak a hetvenes és nyolcvanas évek sporttudományos alapossággal végrehajtott kényszerítő módszerei, amelyek lehet, hogy részben középkori eszközökkel működtek, de jóval hatásosabban, mint ma, amikor már mindent szabad, legfőképpen pedig szinte jog és erény lett a „nem mozogni” elve.
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése