Vihar a Sörfesztivál körül

Amióta csak – immáron több mint másfél évtizede – megszervezik a Balassagyarmati Sörfesztivált, azóta akadnak lelkes támogatói és heves ellenzői is. Az egyik oldalon a fő érv tagadhatatlan, a nagy népszerűség, és a gazdasági haszon, a hírnév, a másik fél viszont a bosszantó hangzavar, az elviselhetetlen zaj miatt háborog. Addig nem is volt különösebb baj, amíg az ipari park egyik vállalkozásának telephelyén volt a rendezvény. A legközelebbi lakóház is több száz méterre feküdt, tehát senkinek nem állt útjában, a kiadós sörözgetés után pedig a mámoros állapotban biztos jól esett az embereknek a hosszú séta hazáig. Három éve aztán újfent visszatért a fesztivál régi „közegébe”, a Vizy Zsigmond úti sporttelepre, azaz a „Loksi-pályára”. És itt kezdődtek újra a bajok. Tavaly már annyira feszült volt a helyzet a környéken élőkkel, hogy lakossági fórumot hívtak össze, amelyen megjelent a főszervező, Fazekas János, illetve maga a polgármester Medvácz Lajos is. Első meghökkenésüket az váltotta ki, hogy csak néhány emberre számítottak, ehelyett legalább negyvenen eljöttek, és zúdították panaszáradatukat az érintettek felé. A lakossági akció egyik kezdeményezője, Cserni István elmondta, Fazekas János akkor, megértve talán a felháborodást, és a nagy létszám miatti megdöbbenésében ígéretet tett, hogy a következő esztendőben, vagyis idén, már máshol rendezi a Sörfesztivált. Fazekas Úr ezt biztosan komolyan is gondolta, mutatja ezt az a hír, miszerint úgy másfél hónappal ezelőtt – a Sportcsarnok egyik gondnoka rá a szemtanú – vizsgálódott is a műfüves pálya melletti területen, sőt még arra is gondolt, hogy a focipálya reflektorait hogyan lehetne átfordítani. A közeli horgásztanya gazdái pedig még áramszolgáltatási lehetőséget is biztosítottak volna. Úgy látszik azonban, hogy a szervező meggondolta magát. Lehet, hogy rájött, azért itt komoly tereprendezés szükségeltetik, ami ugye nem olcsó mulatság, de biztosra veszem, ha szólt volna Csach Gábor alpolgármesternek erről a problémáról, ő máris hívta volna a „spanját”, a Trend építőipari céget – hiszen manapság mindent ők csinálnak Gyarmaton – a főnök kivezényel három gépet, és „secc-perc” alatt kitisztul a hely. Bizonyos információk szerint a külvárosi Fáy utcában, egy telephely-tulajdonos is ajánlkozott, ő szívesen beengedi oda a Sörfesztivált, de állítólag előre kérte volna a teljes bérleti díjat, így ez az üzlet is meghiúsult. Maradt megint a „kies” Loksi-pálya. Csakhogy a lakók, a tavalyi ígéretet kérik számon, miszerint ott nem lesz több zajos buli. Cserni István fel is kereste a polgármestert, elmondása szerint Medvácz Lajos tapintatot kért tőlük (a türelem viszont ezek szerint elfogyott!!), mondván, bírják ki azt a pár napot. Erre mondta Cserni úr, ő szívesen vendégül látja édesanyja közvetlenül a pálya szomszédságában álló otthonában a polgármestert, jöjjön el, és próbáljon aludni a Sörfesztivál ideje alatt. Mert igaz ugyan, hogy a sátor jelentősen hangszigetel, vagyis a koncertek zaja nem olyan decibel-mennyiséggel árad szét, de a sok-sok mutatványos „akárki” mind-mind külön muzsikát bömböltet, ami elviselhetetlenül kattog-lüktet a fülekbe, és képtelenség pihenni. Szó mi szó, csattognak az érvek pro és kontra. Cserni István nem győzi hangsúlyozni, gyors megoldást akarnak, nem kívánnak úgy pórul járni, mint tavaly, amikor egy villám-alkalmi rendelettel még a zárás vasárnapjára is meghosszabbították a Sörfesztivál nyitva tartását. Most azt szeretnék, ha sürgősen találnának egy másik helyet a rendezvénynek. Mindegy hol, csak jó távol tőlük. Mert ők, mármint a Vizy-Szent István-Patvarci-Temető utcaiak nem a Sörfesztivál ellen vannak, hiszen megértik, hogy kell ilyen „buli” a városnak, de „az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó” alapon nem vigyék a nyakukra. A kocka tehát forog tovább, és remélhetőleg nemsokára ésszerű megoldás születik.

Sztahanovista MLSZ

Derék Pióker Ignác, ha élne, minden bizonnyal kifejezetten örülne a Magyar Labdarúgó Szövetség (nem is olyan új) jelszavának, amely úgy hangzik: „minél több kis focistát a pályákra”. A magyar sztahanovista mozgalom egykori kiemelkedő alakja saját szellemiségét látná viszont az akciókba, amelyben kis hazai futballközegünkben a mennyiségi szemléletre terelődött a hangsúly. Csakhogy ez az elv amennyire pozitív, már-már „nyalakodó” hangsúlyokkal teli, olyannyira káros vonásokat (is) tartalmazhat és torz változásokat (is) hozhat. Mert anno, a sztahanovisták rendszerének egyik legsúlyosabb hátránya a selejtek tömegtermelése volt, és félő, hogy az MLSZ ugyanebbe a zsákutcába fordul be. Igen, jöjjenek a kis focisták, mérjék fel a képességeket kiváló, a sportágban magasan jegyzett, elismert szakemberek, ugyanakkor viszont kellőképpen szelektáljanak is. Biztos sok a jelentkező, és biztosan elegendő néhány avatott szem, hogy felmérje a tehetséget, avagy ráismerjen a talentummal kevéssé felvértezettekre. Akkor pedig illő odaállni a szülő elé, és azt mondani: „kedves apuka/anyuka, való igaz, hogy a gyermeke nagy mozgásigényű, gyors is, lelkes, is, látszik, hogy sportolásra érett, de a lába a labdával nincs igazán komoly barátságban, már most egyértelműen kijelenthető, nem lesz belőle új Puskás, vagy Albert, de még Dzsudzsák sem.” De az eltanácsolás után jönne az átirányítás is: „tessék átvinni a szomszédos Sportcsarnokba, a kézi-vagy kosárlabdázókhoz, esetleg az atlétákhoz, ott majd kiderül, lehet, hogy a kezével jobban bánik a játékszerrel, és talán egy Császár Gábor még lehet belőle.” Csakhogy nem ez történik. Mivel a különböző labdarúgó utánpótlás-egyesületeknél a tagdíjak java része (ha csak nem mind az utolsó fillérig) az edzők zsebébe vándorol, és nem a működésre fordítódik vissza, a szakembernek elemi, gazdasági, anyagi érdeke, hogy csoportjában tartsa a gyengébb képességű „kisembert” is, hiszen az a pár ezer forint is jól jön a bukszában. Innentől kezdve a „botlábúbb” csemete ott sündörög, nyüzsög az edzésen, ha egy jó egyeneset rúg a lasztiba, a lelkes szülő már komoly fejlődési jelt lát, a tréner meg hevesen bólogat, és persze jól tudja az edző, hogy a többiek munkáját is hátráltatja a fiúcska, de nem törődik ezzel, mert a sajátos érdek mást diktál. Így viszont nem lesz felemelkedés, így szép nagy gyerekseregek lesznek a fociedzéseken, és azért a TAO-pénzek által jönnek a milliók, és lehet a vadonatúj sportfelszerelésekben „gálázni” a települések utcáin, holott azon a bizonyos zöld gyepen a tudás még - vagy egyáltalán – nem mutatkozik meg. És az is egy összetevője ennek a túlzottan anyagias és túlzottan mennyiségi eredetű labdarúgó szemléletnek, hogy ahogy nő-növöget a gyermek, úgy fordul el korunk egyéb szórakozásai (buli-nők-pia, neadjisten drog) irányába, és már akkor a „csicsás” szabadidőruhák ígérgetésével sem lehet visszacsalogatni a pályákra a „süvölvényeket”, hogy aztán oda jusson az ügy, ahol a part szakad, vagyis a mérkőzésre való indulás reggelén úgy kell házról-házra járva „kuncsorogni” a srácoknál, hogy az előző átmulatott éjszaka után hajlandó legyen a tizenhét-tizennyolc éves emberke netán az egyesület színeiben futballozni. Változás kell, de nem abban az irányban, ahogy az MLSZ elképzeli. Ne harc legyen a sportágak meg a klubok közt, hogy ki hány embert tud magához csalogatni, hanem együttműködés, átjárás (van rá példa azért erre már, ha csak kivételként is, Balassagyarmaton), és igenis, vegye a bátorságot az edző, legyen a mester „pucájában” elegendő vér, hogy átirányítsa a tehetségtelenebb jelentkezőt egy másik sportág edzésére. Nos, akkor talán lehet, hogy megleljük az egyik útját a magyar sport sártengerből való kivergődésének.

Miért lenne hazaáruló Nagy Laci?

Ha ez a történet a műveltebb Nyugaton íródna, és az egyik szereplője nem a „turáni átokkal sújtott Magyarország” lenne, akkor az "égegyadta" világon semmiféle komolyabb hozadéka nem lenne. Ha mondjuk, egy holland legény elszerződik franciahonba, aztán annyira megtetszik neki az ottani lét, hogy még állampolgárságot is kap, majd kisvártatva mégis visszatér a szülőföldjére, nincs belőle mutogatás, nincs indulat, nincs haccaccáré, egyszerűen tudomásul veszik, így döntött az illető. Csakhogy Nagy László Magyarországon, a napos Szegeden cseperedett fel, lett érett, válogatott szintű kézilabdássá, akin megakadt a „nagy” Barcelona szeme, és „kitántorgott” Spanyolországba, ahol dédelgetett nemzetközi klasszissá emelkedett. Én még abban sem találok semmiféle hátborzongatót, hogy megkapta a spanyol állampolgárságot, meg spanyol színekben akar szerepelni az olimpián, hiszen azért az ibériai nemzet válogatottja mégiscsak az aranyvárományosok közé sorolandó a tizenkettes mezőnyben, míg a magyarok legfeljebb egy szép pontszerző helyben reménykedhetnek – maximum. Legfeljebb az egész téma adagolásában lehetne találni némi kivetnivalót, mert ezt a döntést, amit ott az agyában meghozott Laci, kerek-perec kijelenthette volna, s nem lavírozik egyfajta (ál)bizonytalanságban hónapokig. A hab a tortán pedig az, hogy visszatér hozzánk kézilabdázni. No, nem Szegedre, hanem Veszprémbe. A nagy magyar sportnacionalizmus és klubsovinizmus a hírre máris felütötte fejét, hogy „visszajön a hazaáruló és még a nevelőegyesületét is sárba tiporja”. Nem kérem szépen. Tessék csak belegondolni, Nagy László harmincegy éves, és a sport világában a harmadik ikszen túli embereknek már nem ajánlgatnak három-négy-öt éves szerződéseket. Őt pedig a pénz mozgatja, és ha Veszprémben többet kap, hát odamegy. És felejtsük már el a „szegediességet”, meg azt, hogy ő már spanyollá lett/lesz. Fogadjuk el a tényt, szurkoljunk majd Nagy Lacinak, ha netán a Veszprémmel Bajnokok Ligáját nyer, tapsoljunk a góljainak, és legfőképpen legyünk európai szemléletűek, ne a nagy magyar nacionalizmus diktálja az elítélő hangokat.

Egy tanári önvallomás margójára

Meghökkenve olvastam a Gyarmati Hírek áprilisi számának címlap-interjúját, amely Zentai Józseffel, a balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium történelemtanárával készült. Az egész beszélgetéssel, a válaszok mindegyikével akadt elég bajom, csóváltam is végig a fejem olvasás közben, de a „Mit tart a legfontosabbnak a tanításban” kérdésre adott feleletére még inkább „kiakadtam”. Addig nincs is semmi gond, ameddig ezt mondja: „azt szeretném, ha a történelemtanulás megerősítené őket (mármint a fiatalokat) abban, hogy érdemes tisztességes magyar embernek lenni. Szeretném, hogy egész életükben kötődjenek a nemzeti múlthoz, tekintsék azt értéknek, legyenek büszkék arra, hogy magyarok.” De amikor arra utal, hogy „próbálok az érzelmekre hatni, mert ezt rendkívül fontosnak tartom”, már ott rejlik a háttérben a befolyásolás mozgatórugója. Azaz a teljes választ összerakva arra akarja biztatni Zentai úr a fiatalságot, hogy legyenek „nagy magyarok”, akik magyarságukat fitogtatásnak tekintsék, érzelmi alapon közelítsék meg még a száraz történelmi tényeket is. Ezek után biztos vagyok benne, hogy Zentai József nem csupán buzgó nacionalista, hanem kőkeményen irredenta is. Ő biztos nem úgy tanítja például Trianont, mint az adott korban, az adott 1919-20-as körülmények közötti (sajnálatos) realitást, hanem biztos elhangzik a szájából a „piszkos csehszlovákok”, meg az „undorító Clemenceau” kijelentés. Az pedig, hogy ócsárolja a Kádár-rendszert, azaz azt a korszakot, amely megteremtette számára a tanulás lehetőségét, a diplomaszerzés esélyét, meg azt, hogy először megtapasztalhassa Erdély szépségeit, már valósággal gyomorforgató. Lehet, hogy Zentai József tudja a történelmet, hisz tanítja bőszen a város egyre gyengébb színvonalú (elit???) gimnáziumában, de hogy torz életfelfogást, torz történelemszemléletet ad a fiataloknak, abban biztos vagyok. Persze csak szerintem, az én álláspontom szerint ilyen, bár lehet, sokan igazat adnak nekem. Mert a történelmet nem a mából visszatekintve, kemény „turáni szemlélettel” kell tanítani, hanem igazi, vérbeli européer megközelítésben, úgy hogy tágabb rálátása legyen a gyereknek arról, mi miért, milyen rációk alapján következett be, lett légyen az politikai döntés, forradalom, vagy világháború, és szigorúan abban a korban, abból a szemszögből vizsgálva, amikor az adott esemény-körülmény történt. Mert úgy fog látni tisztán a diák, ha minden oldalát látja a dolognak, nem csak fehéret és feketét, ahogy azt a „nagymagyar” Zentai József táplálja a fiatalok szürkeállományába.

Akkor hogyan is ölték meg Cozmát?

Bár cseppet sem szimpatizálok a személyével, most igazat kell adnom Havas Henriknek, aki az ATV egyik műsorában úgy fogalmazott, a Cozma-gyilkosság másodfokú bírói döntésével szemben a sajtó, beleértve a bulvár – és sportújságírást egyaránt, felheccelte a társadalmat, indulatokat szított. Igen, azért is igaza van Havasnak, mert mindent ott és azon a területen kell vizsgálni, ahol történik. Magyarul egy törvényszéki határozatot pusztán a jog eszközeivel kell vizslatni, nem érzelmi alapon. És ha csak a paragrafusok mentén haladunk, akkor valóban világos, és a tények birtokában reális döntést hozott az ítélőtáblai tanács. Mert lehet, hogy az emberölés végrehajtói és a társai pusztán emberiességi szempontokból, pusztán azért, mert olyan bűnt követtek el, amely a legförtelmesebbek közé sorolandó, megérdemelnék az életfogytiglant, hiszen egy közkedvelt, elismert, szeretett, nagyra becsült férfit, aki igazán, valóban a légynek sem ártott, gyilkoltak meg, két barátját pedig súlyosan megsebezték. Ugyanakkor magam sem hiszem, és az észérveket az indulati kitörések fölé helyezve egyértelműen vallom, az emberölés nem volt előre tervezett, ott, akkor a Patrióta bár előtt hirtelen felindulásból ölt R. Sándor. Megróhat ezért bárki, megátkozhat az egész kézilabda társadalom, de 2009 februájában, azon a szörnyűséges éjszakán egy kocsmai inzultus, egy szórakozóhelyi verekedés végződött véres tragédiával. És ha a magyar jogrendszer behatárolja azokat az ítélkezési kereteket, amelyek az egyes minősítésekkel kiszabhatóak, márpedig a büntetési tétel ez esetben maximum húsz év börtön, akkor nem adható több. A bíróság pedig nem mérlegelheti azon körülményeket, milyen rasszba tartozik az elkövető, ki volt az áldozat, mekkora társadalmi felháborodást váltott ki az eset és még sorolhatnánk. Itt egy jogi döntés született, amit tiszteletben kell tartani, igaz, vitatni lehet, megbélyegezni lehet, elhatárolódni tőle lehet, érzelmileg mindent lehet, a törvény betűje azonban világos és egyértelmű. A kérdés viszont ott marad majd évekig, évtizedekig a levegőben: akkor hogyan is ölték meg Cozmát?