A Heves megyei bajnokságban harmadik helyen végzett a magunk mögött hagyott szezonban a Salgótarjáni Strandépítők férfi kézilabda csapata. Azonban így is egy osztállyal feljebb léphettek, és szeptembertől már NB II-es mérkőzéseken szoríthatnak a kedvenceknek a társaság szurkolói. Szabó Attila edzővel értékeltük az előző idényt, és az elkövetkező feladatokra is rátekintettünk.
*Mennyire elégedett a bajnokságban megszerzett harmadik hellyel, mennyiben tükrözi ez a tényleges erőviszonyokat?
- Az elért helyezésünk, úgy gondolom, reális. Egy javarészt tapasztalatlan, rutintalan fiatal csapattal vágtunk neki a bajnokságnak, amely fokozatosan csiszolódott össze és a bajnokság végére már volt „fazonja” a játékunknak. Mindenki tudta mi a feladata, mit várunk el tőle. Az előttünk végzett két együttes, a Heves és a Hatvan mind rutinban mind fizikai erőben előttünk járt, de a sorozat végére ez úgy érzem, kiegyenlítődött.
*Szakmai téren miben lépett előre a csapat, és miben kell még kisebb-nagyobb mértékben, avagy jelentősen javulnia?
- Mint már említettem, a bajnokság végére már látszott, hogy mit akarunk játszani. Megtaláltuk, és javarészt sikeresen alkalmaztuk azt a stílust, amit a játékosállomány képességeiből, tudásából adódott. Sokat fejlődött a támadójátékunk, különösen rendezetlen védelem ellen voltunk eredményesek. Több védekezési variációt is alkalmaztunk, vegyes sikerrel. Fejlődnünk a játék minden elemében kell, hiszen magasabb osztályban még erősebb ellenfelekkel kell megküzdenünk. Elsősorban a védekezésünket kell acélosabbá tenni, mert sok kapott gólnál még többet kell elérni a siker érdekében.
*Melyek azok a mérkőzések, amelyeket feltétlenül kiemelne – pozitív, avagy negatív értelemben - az elmúlt szezon küzdelmeiből?
- Igazán negatív élményem csak egy volt, ez az őszi szezon záró fordulójában a Hatvan elleni meccs, ahol úgy kaptunk ki, hogy „megadtuk magunkat”. Fájó még az utolsó mérkőzésünkön, a Verpelét elleni vereség is, itt azonban nagyon tartalékosan álltunk ki, de ha a ziccereink felét kihasználjuk, akkor győztesen térünk haza. Nagyon elégedett voltam viszont a két, Hevessel szembeni találkozón nyújtott játékunkkal, annak ellenére, hogy csak egy pontot szereztünk. Ezeken a mérkőzéseken már nem csak harcos, de szellemes, jó játékkal rukkoltunk elő. És ugyanez vonatkozik a hatvani győzelmünkre is, ahol sikerült átlépni saját árnyékunkat, elhittük, hogy képesek vagyunk nyerni.
*Most már bizonyos, az NB II. Közép csoportjába sorolták be a Strandépítőket. Hogyan állnak a célok megvalósítása útján, illetve milyen változások lesznek a játékoskeretben?
- Kiharcoltuk az NB II-es indulás jogát, és élünk is a lehetőséggel. Csoportunk igen nehéz, de nem kell annyit utazni, mint a Keletiben, ami pénzügyi szempontból nagyon fontos. A játékoskeret nem változik lényegesen, bár a meglévő állományt szeretnénk megerősíteni. Ami biztos eddig: Lőrik Tamás érkezik hozzánk Hatvanból. A felkészülést augusztus elején kezdjük, tervek szerint heti 3-4 foglalkozással, a strandon és teremben egyaránt dolgozunk, majd, mivel ebben a hónapban tart még a strandkézilabda szezon, ahol szintén nagy feladatok várnak még a csapatra. Szeptemberben, a bajnoki rajtig a felkészülést néhány tesztmérkőzéssel egészítjük ki.
Hegedűs Henrik
2011. július 29., péntek
A vidék mehet a „levesbe”
Úgy látszik, honi úszósportunkat is utolérte az a „fekély” – vagy csak mostanában fertőződött el túlzott mértékben (?) -, amely más sportágakban már igencsak keményen tapasztalható, egyre erősebben mutatja az utat, s irányít a szétesés, a „nívótlanodás” felé.
Magyarul arról beszélek, csak az érvényesülhet, csak az bízhat magában, aki a legmesszebbmenőkig „nyal”, aki szorgalmas nyelvcsapásokon keresztül igyekszik érvényesülni. Ide már nem elég a tehetség, számító, bűnös akarat is kell. És persze alázatos hajbókolás, térdhajlítás, mi több, buzgó térdepelés, fohász a Mindenhatóhoz, akit jelen esetben Kiss Lászlónak, Turi Györgynek, vagy éppen Gyárfás Tamásnak hívnak. Ha ugyanis szembeszállsz a szövetségi korifeusok, a nagyhatalmú emberek akaratával, akkor menthetetlenül elindulsz a süllyesztő felé… Ha nem azt a koncepciót, nem azt az irányelvet vallod, mint ők, ha reformálni, újítani akarsz, ha más edzésmódszerekkel kívánsz jobb eredményeket elérni, mint amit ők „szentenciaként” kifundáltak, bizony menthetetlenül mégy a „levesbe”. Hozzáteszem, hogy ha vidéken vagy, ha ott dolgozol, kis műhelyben – és ez más sportágakban is fennáll – akkor kettőzött erővel kell a fentebb említett, megalázkodó hadműveleteket végrehajtanod, mert ha nem teszed, úgy jársz, mint szegény Kis Gergő.
Mert Kis Gergővel alaposan kibabrált a Turi-Verrasztó klán. Ez a fővárosi lobby, ami nem lát a saját fejénél, Budapest közigazgatási határainál – sőt, a Komjádi-Margitsziget-Kőér utca vonzáskörzetén – távolabbra, szépen, „kedvesen-csendesen” elintézte, hogy a szememben Cseh Lászlónál is nagyobb talentummal rendelkező ajkai úszó lassan lemondjon a vegyesúszásról, amit annyira szeretett. Mert kellett a hely a Sanghajban igencsak lebőgő „fiúcskának”, mert hát Pest meg Ajka között van jó pár kilométer, és vagy felköltözöl a klán közelébe, vagy lemondhatsz az álmokról. Még szerencse, hogy Gergő nem ezt tette, hanem eszesen cselekedve a két megoldás közül az okosabbat választotta: nem hagyta abba, hanem szívósan ráállt a hosszabb gyorsúszó távokra, s most nyolcszázon és ezerötszázon vitézkedik, előbbiin ugye hét másodpercet javítva az országos rekordon, miközben a „körüldongott” Lacika még az egyéni csúcsa közelébe sem jutott kétszáz vegyesen – bár harmadik lett -, hogy a pillangókról ne beszéljek.
És így jár Risztov Éva is, aki kevésbé dacos típus, mint Gergő és számára hasonlóképpen az lehet a hátrány, hogy a vidéki műhelyeket csak addig veszi komolyan a pesti lobby, amíg nekik „termeli a vasat”, azaz amíg a tehetséget fel nem csábítják a fővárosba, s aki ragaszkodik a vidéki bázisához, az sok jót nem várhat a központtól. Mert például Risztov mellé kellett volna egy hozzá közel álló edző, aki segíti, biztatja, Kínában nagyon magányos volt, s amikor a hosszútávúszó kudarca – tudják, az „ausztrálos-verekedős” történet – megtörtént, már jött a mentális „apadás”, s a nyolcszázas „éppenhogy” kipottyanása sem lehet érzelmileg felemelő a számára. De én bízom benne, hogy Londonig helyreáll az egyensúly.
Itt áll tehát a magyar úszósport, merő kontrasztban Budapest és Vidék, és bizony a média sem áll utóbbi pártjára, mert derék firkász kollégáim szépen „körberezgik” Cseh Lászlót – Gyurtával is ezt tennék, de ő már kevésbé hagyja -, minden kívánságát, minden szavát lesik, ott sertepertélnek körülötte, a szerény, becsületes, szintén vb-bronzzal büszkélkedő, de a sajtó szemében „csak ajkai” Kis Gergő már nem ennyire népszerű.
És feltételezem, hogy a sajtó effajta viselkedésében – mert más sportágakban sincs másképp a szövetség-újságírói „basa-kiszolgáló” viszony – is a nagyhatalmú Gyárfás MÚSZ-főnök áll a háttérben.
Hegedűs Henrik
Magyarul arról beszélek, csak az érvényesülhet, csak az bízhat magában, aki a legmesszebbmenőkig „nyal”, aki szorgalmas nyelvcsapásokon keresztül igyekszik érvényesülni. Ide már nem elég a tehetség, számító, bűnös akarat is kell. És persze alázatos hajbókolás, térdhajlítás, mi több, buzgó térdepelés, fohász a Mindenhatóhoz, akit jelen esetben Kiss Lászlónak, Turi Györgynek, vagy éppen Gyárfás Tamásnak hívnak. Ha ugyanis szembeszállsz a szövetségi korifeusok, a nagyhatalmú emberek akaratával, akkor menthetetlenül elindulsz a süllyesztő felé… Ha nem azt a koncepciót, nem azt az irányelvet vallod, mint ők, ha reformálni, újítani akarsz, ha más edzésmódszerekkel kívánsz jobb eredményeket elérni, mint amit ők „szentenciaként” kifundáltak, bizony menthetetlenül mégy a „levesbe”. Hozzáteszem, hogy ha vidéken vagy, ha ott dolgozol, kis műhelyben – és ez más sportágakban is fennáll – akkor kettőzött erővel kell a fentebb említett, megalázkodó hadműveleteket végrehajtanod, mert ha nem teszed, úgy jársz, mint szegény Kis Gergő.
Mert Kis Gergővel alaposan kibabrált a Turi-Verrasztó klán. Ez a fővárosi lobby, ami nem lát a saját fejénél, Budapest közigazgatási határainál – sőt, a Komjádi-Margitsziget-Kőér utca vonzáskörzetén – távolabbra, szépen, „kedvesen-csendesen” elintézte, hogy a szememben Cseh Lászlónál is nagyobb talentummal rendelkező ajkai úszó lassan lemondjon a vegyesúszásról, amit annyira szeretett. Mert kellett a hely a Sanghajban igencsak lebőgő „fiúcskának”, mert hát Pest meg Ajka között van jó pár kilométer, és vagy felköltözöl a klán közelébe, vagy lemondhatsz az álmokról. Még szerencse, hogy Gergő nem ezt tette, hanem eszesen cselekedve a két megoldás közül az okosabbat választotta: nem hagyta abba, hanem szívósan ráállt a hosszabb gyorsúszó távokra, s most nyolcszázon és ezerötszázon vitézkedik, előbbiin ugye hét másodpercet javítva az országos rekordon, miközben a „körüldongott” Lacika még az egyéni csúcsa közelébe sem jutott kétszáz vegyesen – bár harmadik lett -, hogy a pillangókról ne beszéljek.
És így jár Risztov Éva is, aki kevésbé dacos típus, mint Gergő és számára hasonlóképpen az lehet a hátrány, hogy a vidéki műhelyeket csak addig veszi komolyan a pesti lobby, amíg nekik „termeli a vasat”, azaz amíg a tehetséget fel nem csábítják a fővárosba, s aki ragaszkodik a vidéki bázisához, az sok jót nem várhat a központtól. Mert például Risztov mellé kellett volna egy hozzá közel álló edző, aki segíti, biztatja, Kínában nagyon magányos volt, s amikor a hosszútávúszó kudarca – tudják, az „ausztrálos-verekedős” történet – megtörtént, már jött a mentális „apadás”, s a nyolcszázas „éppenhogy” kipottyanása sem lehet érzelmileg felemelő a számára. De én bízom benne, hogy Londonig helyreáll az egyensúly.
Itt áll tehát a magyar úszósport, merő kontrasztban Budapest és Vidék, és bizony a média sem áll utóbbi pártjára, mert derék firkász kollégáim szépen „körberezgik” Cseh Lászlót – Gyurtával is ezt tennék, de ő már kevésbé hagyja -, minden kívánságát, minden szavát lesik, ott sertepertélnek körülötte, a szerény, becsületes, szintén vb-bronzzal büszkélkedő, de a sajtó szemében „csak ajkai” Kis Gergő már nem ennyire népszerű.
És feltételezem, hogy a sajtó effajta viselkedésében – mert más sportágakban sincs másképp a szövetség-újságírói „basa-kiszolgáló” viszony – is a nagyhatalmú Gyárfás MÚSZ-főnök áll a háttérben.
Hegedűs Henrik
2011. július 19., kedd
A salgótarjáni kézilabda „bukéja”
Aki viszonylag körültekintően ismeri a salgótarjáni férfi kézilabda közelmúltját, és figyelemmel követte az elmúlt évek eseményeit, az bizony jól tudhatja, mekkora „bukét” - azaz zamatos mellékízt – ad a történetnek az a puszta tény, hogy a 2011/12-es szezonban a Magyar Kézilabda Szövetség azonos NB II-es csoportba sorolta a Salgótarjáni KC és a Salgótarjáni Strandépítők KC csapatát. De aki még felületes szemlélő sem volt, az is jól átérezheti: egy negyvenezres városban házon belül vívnak majd késhegyre menő bajnoki küzdelmeket a kézilabdázók.
De egy kicsit ugorjunk vissza a múltba, közel egy évtizedet. Annak idején az NB II-es bajnokcsapatot írd és mondd „szétkergették” Tarjánban, mindezt annak a jegyében, hogy már rögtön az első évben bajnokesélyes gárdát kovácsoljanak a nógrádi megyeszékhelyen. Így mentek a szélrózsa minden irányába a szép siker kiharcolói, s jöttek az SKC-hoz olyan kézilabdázók, akik addig szinte csak a térképen találkoztak az északi bányász-fellegvár nevével – vagy még ott sem.
A „kiebrudalt” játékosok már akkor fontolgatták, valamilyen nemes „bosszút” állnak az őket parkolópályára tevő vezetőkön. Ez a pillanat viszont éppen most érkezett el, mostanra érett be az a munka, ami eme csalódottsággal kevert haragból (is) táplálkozott. Vagyis strandkézilabda alapokon létrejött a Strandépítők KC egyesülete, amely immár nem csak a homokban vitézkedett – itt a honi elit kategória aranyérméig is emelkedett -, hanem a teremben – illetve a bitumenen – is mutogatta oroszlánkörmeit, a mögöttünk hagyott szezonban a Heves megyei bajnokság bronzérmével betetőzve az első szakasz feladatait.
Hiszen rögvest következhet a második „etap”, mivel az egyesületben láttak a fiúk magukban annyi erőt, hogy vállalják az NB II-es megmérettetést. Jelentkeztek, neveztek és befogadták őket.
Ma pedig – július 19-én – az MKSZ közzétette az NB II-es csoportbeosztásokat, ott pedig a Közép csoportban együtt szerepel az SKC és a Strandépítők neve. Vagyis – még nem tudni mikor, hiszen a sorsolás várat magára – ősszel és tavasszal is igazi, vérbeli presztízsrangadót láthat majd Salgótarján – de szerintem a tágabb vonzáskörzetet is érdekli majd az esemény – sportszerető közönsége a Városi Sportcsarnokban.
Bevallom, engem is roppant érdekel majd ez a csata, amely kétséget kizáróan nagyobb „csemegét” ígér, mint minden eddigi Balassagyarmat-Salgótarján szomszédvári ütközet együttvéve.
H.H.
De egy kicsit ugorjunk vissza a múltba, közel egy évtizedet. Annak idején az NB II-es bajnokcsapatot írd és mondd „szétkergették” Tarjánban, mindezt annak a jegyében, hogy már rögtön az első évben bajnokesélyes gárdát kovácsoljanak a nógrádi megyeszékhelyen. Így mentek a szélrózsa minden irányába a szép siker kiharcolói, s jöttek az SKC-hoz olyan kézilabdázók, akik addig szinte csak a térképen találkoztak az északi bányász-fellegvár nevével – vagy még ott sem.
A „kiebrudalt” játékosok már akkor fontolgatták, valamilyen nemes „bosszút” állnak az őket parkolópályára tevő vezetőkön. Ez a pillanat viszont éppen most érkezett el, mostanra érett be az a munka, ami eme csalódottsággal kevert haragból (is) táplálkozott. Vagyis strandkézilabda alapokon létrejött a Strandépítők KC egyesülete, amely immár nem csak a homokban vitézkedett – itt a honi elit kategória aranyérméig is emelkedett -, hanem a teremben – illetve a bitumenen – is mutogatta oroszlánkörmeit, a mögöttünk hagyott szezonban a Heves megyei bajnokság bronzérmével betetőzve az első szakasz feladatait.
Hiszen rögvest következhet a második „etap”, mivel az egyesületben láttak a fiúk magukban annyi erőt, hogy vállalják az NB II-es megmérettetést. Jelentkeztek, neveztek és befogadták őket.
Ma pedig – július 19-én – az MKSZ közzétette az NB II-es csoportbeosztásokat, ott pedig a Közép csoportban együtt szerepel az SKC és a Strandépítők neve. Vagyis – még nem tudni mikor, hiszen a sorsolás várat magára – ősszel és tavasszal is igazi, vérbeli presztízsrangadót láthat majd Salgótarján – de szerintem a tágabb vonzáskörzetet is érdekli majd az esemény – sportszerető közönsége a Városi Sportcsarnokban.
Bevallom, engem is roppant érdekel majd ez a csata, amely kétséget kizáróan nagyobb „csemegét” ígér, mint minden eddigi Balassagyarmat-Salgótarján szomszédvári ütközet együttvéve.
H.H.
2011. július 18., hétfő
Egy „piszkos” lépés Gyöngyösön
Sokáig gondolkodtam, vajon erről a témáról érdemes lenne-e jegyzetet firkantani, aztán úgy döntöttem, nem hagyhatom szó nélkül az esetet. Sőt, ki kell mondanom, csupán sportszakmai szempontból kőkemény piszokság, amit Gyöngyösön a női kézilabdával műveltek.
Mert azt az ember tökéletesen megérti, ha van egy szépreményű, magasabbra ívelő, komolyabb célokat megfogalmazó és az NB I/B-ben oly kiválóan menetelő – saját szememmel láttam-tapasztaltam, ahogy szinte „kivégezték” tavasz végén a Kábelt – férfi alakulat, akkor valóban oda kell állni melléjük, támogatni, hogy a magasabb osztályban is eredményesen szerepeljenek. Hiszen ezt diktálja a jóérzésű lokálpatriotizmus, amely a Mátraalján sem lehet kishitűbb és alacsonyabb szintű, mint másutt az országban. Ez eddig oké!
De ugyanakkor szinte eme döntéssel – mármint a GYKK melletti voks letételével – egy időben és összhangban megszüntetni, megalázni, tönkretenni, porig zúzni a városban amúgy jól működő női vonalat, több mint szemtelenség, megátalkodott rossz cselekedet. Ha a gyöngyösi hölgyek „neadjisten” csak a Heves megyei pontvadászatban dobálgatták volna a labdát, és ott sem jutottak volna magasabbra, mint a középmezőny, még érthető is lenne ez a totális tönkretétel. Akkor valóban erősen megkérdőjelezhető lenne a női vonal létjogosultsága a városban. Csakhogy Somoskőy Réka alakulata az NB I/B-ben vitézkedett, mi több, ott sem a kiesőjelöltek között, hanem éppenséggel a tabella elején. Ez így, kijelentem, szemét egy tett! Elsősorban azokkal a lányokkal szemben, akik éppen a női együttes eredményességét látva, a meccsekre járva, és látva a győzelmeket kezdtek el kézilabdázni, kérték meg a testnevelőjüket, tartson nekik kéziedzést is, vagy éppen jelentkeztek az aktuális utánpótlás edzőknél. És szemét tett azokkal a szakemberekkel szemben, akik hűen, kitartóan és a teljesítményeket látva magas szakmai nívón képezték az újabb és újabb generációkat, hogy Gyöngyös híre-neve ezen a szakterületen is minél nagyobb távolságokra eljusson.
Jól kibabrált tehát velük a város, és azok a nagyurak, akik mást sem látnak, mint a férfiakba „feccölt” hasznot, akik nem azért állnak a kézilabda mellé, mert oly gyönyörűségesen beleszerelmesedtek a sportágba, hanem a saját zsebüket nézik, azt tömik, és az a lényeg, hogy a pénztárca minél inkább dagadjon. Ebben pedig nem csupán a városvezetők, az önkormányzat sportbizottságában ülők, hanem a gyöngyösi kézilabda jelenlegi és korábbi vezetői egyaránt ludasak.
Sportszerűtlen leszek sajnos az utolsó mondatommal, de a körülmények, a gyöngyösi női kézilabda iránti szimpátiám erre rákényszerít: én ezek után kívánom a Gyöngyösi KK férfi együttesének, hogy a 2011/12-es szezonban „csont nélkül” hulljon ki az NB I-ből!
H.H.
Mert azt az ember tökéletesen megérti, ha van egy szépreményű, magasabbra ívelő, komolyabb célokat megfogalmazó és az NB I/B-ben oly kiválóan menetelő – saját szememmel láttam-tapasztaltam, ahogy szinte „kivégezték” tavasz végén a Kábelt – férfi alakulat, akkor valóban oda kell állni melléjük, támogatni, hogy a magasabb osztályban is eredményesen szerepeljenek. Hiszen ezt diktálja a jóérzésű lokálpatriotizmus, amely a Mátraalján sem lehet kishitűbb és alacsonyabb szintű, mint másutt az országban. Ez eddig oké!
De ugyanakkor szinte eme döntéssel – mármint a GYKK melletti voks letételével – egy időben és összhangban megszüntetni, megalázni, tönkretenni, porig zúzni a városban amúgy jól működő női vonalat, több mint szemtelenség, megátalkodott rossz cselekedet. Ha a gyöngyösi hölgyek „neadjisten” csak a Heves megyei pontvadászatban dobálgatták volna a labdát, és ott sem jutottak volna magasabbra, mint a középmezőny, még érthető is lenne ez a totális tönkretétel. Akkor valóban erősen megkérdőjelezhető lenne a női vonal létjogosultsága a városban. Csakhogy Somoskőy Réka alakulata az NB I/B-ben vitézkedett, mi több, ott sem a kiesőjelöltek között, hanem éppenséggel a tabella elején. Ez így, kijelentem, szemét egy tett! Elsősorban azokkal a lányokkal szemben, akik éppen a női együttes eredményességét látva, a meccsekre járva, és látva a győzelmeket kezdtek el kézilabdázni, kérték meg a testnevelőjüket, tartson nekik kéziedzést is, vagy éppen jelentkeztek az aktuális utánpótlás edzőknél. És szemét tett azokkal a szakemberekkel szemben, akik hűen, kitartóan és a teljesítményeket látva magas szakmai nívón képezték az újabb és újabb generációkat, hogy Gyöngyös híre-neve ezen a szakterületen is minél nagyobb távolságokra eljusson.
Jól kibabrált tehát velük a város, és azok a nagyurak, akik mást sem látnak, mint a férfiakba „feccölt” hasznot, akik nem azért állnak a kézilabda mellé, mert oly gyönyörűségesen beleszerelmesedtek a sportágba, hanem a saját zsebüket nézik, azt tömik, és az a lényeg, hogy a pénztárca minél inkább dagadjon. Ebben pedig nem csupán a városvezetők, az önkormányzat sportbizottságában ülők, hanem a gyöngyösi kézilabda jelenlegi és korábbi vezetői egyaránt ludasak.
Sportszerűtlen leszek sajnos az utolsó mondatommal, de a körülmények, a gyöngyösi női kézilabda iránti szimpátiám erre rákényszerít: én ezek után kívánom a Gyöngyösi KK férfi együttesének, hogy a 2011/12-es szezonban „csont nélkül” hulljon ki az NB I-ből!
H.H.
2011. július 17., vasárnap
Garamvölgyi Eszter és Ivanics Dóra strandkézilabda Európa-bajnoki élményei - „Olyanok voltunk, mint egy nagy család”
Garamvölgyi Eszter és Ivanics Dóra strandkézilabda Európa-bajnoki élményei
„Olyanok voltunk, mint egy nagy család”
Egy feltörekvő, és ebből a szempontból a közvélemény által talán még kevésbé ismert sportágban, a strandkézilabdában szerzett ifjúsági Európa-bajnokság két, megyénkben élő leány. A balassagyarmati Garamvölgyi Eszterrel, és a Vácott játszó, rétsági Ivanics Dórával beszélgettünk a válogatottba kerülésükről, és a horvátországi Eb élményeiről.
*Hogyan, milyen körülmények között ismerkedtetek meg a strandkézilabdázással?
Garamvölgyi Eszter: Tízévesen kezdtem el kézilabdázni a Dózsa György Általános Iskolában Tillmann Rezső irányításával, a strandkézilabdáról pedig 2008 nyarán hallottam először, amikor Hegedűs Henrik - aki a teremben is edzőm volt – csapatot szervezett. Megtanította nekünk a szabályokat, részt vettük két tornán, de igazából egy keszthelyi nyári táborban szerettem meg a strandkézilabdát, ahol megtanultam a két pontot érő pörgős dobást is.
Ivanics Dóra: A strandkézilabdára Gróz János hívta fel a figyelmemet. A váci egyesületbeli csapattársaim közül már néhányan ismerték ezt a sportot, és sok jót hallottam róla, ezért úgy gondoltam, én is kipróbálom. Már régóta kézilabdázom, és bár nem ugyanaz a két sportág, nagyon sok dologban hasonlítanak
*Hogyan kerültetek a válogatottba?
G. E.: 2009-ben már a Szabó András és Jakab István vezette Specko Time Girls csapatának tagja voltam, tornákra jártunk. Egy Dunaharasztiban megrendezett versenyen, az egyik meccsünk után Gróz János, a magyar ifjúsági válogatott szövetségi kapitánya odajött hozzám és megkérdezte, hogy a következő évben szeretnék-e edzőtáborozni a válogatottal. Természetesen igent mondtam, így 2010-ben, másfél hónapig edzőtáboroztunk, viszont kiderült, hogy az Európa-bajnokság, amit Bulgáriában rendeztek volna, elmarad. A következő szezonban, mivel nem volt női csapat Gyarmaton, a Szent-Györgyi Gimnáziumban Kertész Gábornál edzettem, illetve lejártam a Kábel SE ifjúsági csapatának edzéseire, Demus Dánielhez, hogy az újabb másfél hónapos edzőtábor és az Európa-bajnokság alatt a legjobb formámat tudjam hozni.
I.D.:. Az edzők, Rovnyai Mariann és Gróz János már láttak teremben kézilabdázni, és úgy gondolták, alkalmas leszek a homokon is, ezért kipróbáltak és elégedettek voltak a teljesítményemmel. Már tavaly is velük edzettem, idén újra meghívtak, és sikerült az Európa-bajnoki keretbe is bekerülnöm.
*Miért éppen a védekezésben - ami szemlátomást nagyon jó ötlet - számít rátok elsősorban a szövetségi kapitány?
G.E.: Mivel a válogatott egy erős támadósorral rendelkezett, akik már több éve erre készülnek, elsősorban a védekezéshez keresett embereket Gróz János. A lányok között elég magasnak számítok, ezért kipróbáltuk, milyen lennék védekezésben, és bevált. Tavaly óta tudatosan a középső védő posztra készítettek fel, valamint arra, hogyan irányítsam hatékonyan a védekezést. Persze a támadó taktikát és technikát is fontos volt megtanulnom.
I.D.: Ahogy Eszter is említette, az edzők a már régebben együtt játszó támadók mellé keresett inkább védőket, és engem is főleg e posztra szemelt ki. Dolgozom azon, hogy támadásban is minél hatékonyabb legyek, és a jövő évi Európa-bajnokságon – mivel én 1994-es születésű vagyok, azaz 2012-ben is ifjúsági korú maradok - már támadásban is segíthessem a csapatomat.
*Mik voltak a legnagyobb élményeitek Umagban - természetesen az aranyérem megszerzésén kívül?
- Már önmagában az is borzasztó nagy élmény volt, hogy részt vehettem egy világversenyen Magyarország színeiben és viselhettem a címeres mezt. Ahogy együtt volt ott a csapat, egyforma ruhákban, énekelve, fegyelmezetten…, olyan volt, mint egy nagy család. Rettenetesen élveztem az összes meccset, a szurkolást, a győzelem utáni öröm pedig leírhatatlan érzés. Amikor lefújták a döntőt, hirtelen fel sem fogtam, azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek, örüljek vagy megkönnyebbüljek, kihez szaladjak először… Hihetetlen érzés volt. Ahogyan az is, amikor a banketten kiosztott nyolc különdíjból ötöt a magyar válogatott hozhatott el. A Fair Play-díjra különösen büszke vagyok, hiszen ez a díj a védekezést dicséri. Az ifi EB után a felnőttön is kint maradhattunk, szurkolhattunk nekik, nézhettük a meccseiket és fürödhettünk a tengerben. Persze a helyszín is csodálatos, az ellátás elsőrangú, nem is beszélve a horvátok vendégszeretetéről és a többi ország játékosaival kötött barátságokról.
I.D.: Utunk során rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Óriási dolog az aranyérem, úgy gondolom, egy ilyen dolog nem minden nap történik az emberrel, de tudjuk, hogy megérdemeltük, ugyanis rengeteg munka, felkészülés, edzőtábor van mögöttünk. Nagyon sok új barátot is szereztünk, a csapat, mint egy második családként üzemelt, és nagyon remélem, hogy jövőre is hasonló eredménnyel zárjuk a megmérettetést!
„Olyanok voltunk, mint egy nagy család”
Egy feltörekvő, és ebből a szempontból a közvélemény által talán még kevésbé ismert sportágban, a strandkézilabdában szerzett ifjúsági Európa-bajnokság két, megyénkben élő leány. A balassagyarmati Garamvölgyi Eszterrel, és a Vácott játszó, rétsági Ivanics Dórával beszélgettünk a válogatottba kerülésükről, és a horvátországi Eb élményeiről.
*Hogyan, milyen körülmények között ismerkedtetek meg a strandkézilabdázással?
Garamvölgyi Eszter: Tízévesen kezdtem el kézilabdázni a Dózsa György Általános Iskolában Tillmann Rezső irányításával, a strandkézilabdáról pedig 2008 nyarán hallottam először, amikor Hegedűs Henrik - aki a teremben is edzőm volt – csapatot szervezett. Megtanította nekünk a szabályokat, részt vettük két tornán, de igazából egy keszthelyi nyári táborban szerettem meg a strandkézilabdát, ahol megtanultam a két pontot érő pörgős dobást is.
Ivanics Dóra: A strandkézilabdára Gróz János hívta fel a figyelmemet. A váci egyesületbeli csapattársaim közül már néhányan ismerték ezt a sportot, és sok jót hallottam róla, ezért úgy gondoltam, én is kipróbálom. Már régóta kézilabdázom, és bár nem ugyanaz a két sportág, nagyon sok dologban hasonlítanak
*Hogyan kerültetek a válogatottba?
G. E.: 2009-ben már a Szabó András és Jakab István vezette Specko Time Girls csapatának tagja voltam, tornákra jártunk. Egy Dunaharasztiban megrendezett versenyen, az egyik meccsünk után Gróz János, a magyar ifjúsági válogatott szövetségi kapitánya odajött hozzám és megkérdezte, hogy a következő évben szeretnék-e edzőtáborozni a válogatottal. Természetesen igent mondtam, így 2010-ben, másfél hónapig edzőtáboroztunk, viszont kiderült, hogy az Európa-bajnokság, amit Bulgáriában rendeztek volna, elmarad. A következő szezonban, mivel nem volt női csapat Gyarmaton, a Szent-Györgyi Gimnáziumban Kertész Gábornál edzettem, illetve lejártam a Kábel SE ifjúsági csapatának edzéseire, Demus Dánielhez, hogy az újabb másfél hónapos edzőtábor és az Európa-bajnokság alatt a legjobb formámat tudjam hozni.
I.D.:. Az edzők, Rovnyai Mariann és Gróz János már láttak teremben kézilabdázni, és úgy gondolták, alkalmas leszek a homokon is, ezért kipróbáltak és elégedettek voltak a teljesítményemmel. Már tavaly is velük edzettem, idén újra meghívtak, és sikerült az Európa-bajnoki keretbe is bekerülnöm.
*Miért éppen a védekezésben - ami szemlátomást nagyon jó ötlet - számít rátok elsősorban a szövetségi kapitány?
G.E.: Mivel a válogatott egy erős támadósorral rendelkezett, akik már több éve erre készülnek, elsősorban a védekezéshez keresett embereket Gróz János. A lányok között elég magasnak számítok, ezért kipróbáltuk, milyen lennék védekezésben, és bevált. Tavaly óta tudatosan a középső védő posztra készítettek fel, valamint arra, hogyan irányítsam hatékonyan a védekezést. Persze a támadó taktikát és technikát is fontos volt megtanulnom.
I.D.: Ahogy Eszter is említette, az edzők a már régebben együtt játszó támadók mellé keresett inkább védőket, és engem is főleg e posztra szemelt ki. Dolgozom azon, hogy támadásban is minél hatékonyabb legyek, és a jövő évi Európa-bajnokságon – mivel én 1994-es születésű vagyok, azaz 2012-ben is ifjúsági korú maradok - már támadásban is segíthessem a csapatomat.
*Mik voltak a legnagyobb élményeitek Umagban - természetesen az aranyérem megszerzésén kívül?
- Már önmagában az is borzasztó nagy élmény volt, hogy részt vehettem egy világversenyen Magyarország színeiben és viselhettem a címeres mezt. Ahogy együtt volt ott a csapat, egyforma ruhákban, énekelve, fegyelmezetten…, olyan volt, mint egy nagy család. Rettenetesen élveztem az összes meccset, a szurkolást, a győzelem utáni öröm pedig leírhatatlan érzés. Amikor lefújták a döntőt, hirtelen fel sem fogtam, azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek, örüljek vagy megkönnyebbüljek, kihez szaladjak először… Hihetetlen érzés volt. Ahogyan az is, amikor a banketten kiosztott nyolc különdíjból ötöt a magyar válogatott hozhatott el. A Fair Play-díjra különösen büszke vagyok, hiszen ez a díj a védekezést dicséri. Az ifi EB után a felnőttön is kint maradhattunk, szurkolhattunk nekik, nézhettük a meccseiket és fürödhettünk a tengerben. Persze a helyszín is csodálatos, az ellátás elsőrangú, nem is beszélve a horvátok vendégszeretetéről és a többi ország játékosaival kötött barátságokról.
I.D.: Utunk során rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Óriási dolog az aranyérem, úgy gondolom, egy ilyen dolog nem minden nap történik az emberrel, de tudjuk, hogy megérdemeltük, ugyanis rengeteg munka, felkészülés, edzőtábor van mögöttünk. Nagyon sok új barátot is szereztünk, a csapat, mint egy második családként üzemelt, és nagyon remélem, hogy jövőre is hasonló eredménnyel zárjuk a megmérettetést!
2011. július 13., szerda
Hol indul a BSE?
Lassan eltelik már a labdarúgó uborkaszezon java része, mi több, ugye a nemzetközi kupákban bőven rúgják a labdát és a hét végén a magyar első osztályú pontvadászat küzdelmei is beindulnak, de még mindig nem tudni, hogy Balassagyarmat büszkeségei, a BSE focistái melyik bajnokságban vesznek majd részt.
Hogyan is lehet mindez? Ugye az közismert tény, hogy a város futballistái az NB III. Mátra csoportjában az utolsó előtti helyen végeztek, azaz papíron kiestek a harmadosztályból. Ilyenkor az a kézenfekvő lépés – és a jogilag megengedett -, hogy a következő idényre, azaz a 2011/12-es bajnokságra a Nógrád megyei I. osztályra adják be nevezésüket. Ez meg is történt.
Csakhogy idő közben a Magyar Labdarúgó Szövetség amatőr bajnokságokért felelős vezetői szépen összedugták a fejüket, és arra jöttek rá, bizony a korábbi esztendőkhöz képest jóval kevesebb klub tudja vállalni az NB III-as feltételeket, mind a szakmai oldalt, mind a pénzügyi lehetőségeit – bár ez utóbbit markánsabban – tekintve. Így hát felkérték a balassagyarmatiakat, ugyan már, készítsenek egy szándéknyilatkozatot, azaz mutassanak elszántságot annak irányában, hogy maradnának a harmadosztályban, aztán majd ők, ott fenn, a budapesti tárgyalásokon eldöntik, kiket tartanak alkalmasnak az NB III-as szereplésre.
Már maga az a tény, hogy az MLSZ-ből indítványozták a BSE szándéknyilatkozatának megfogalmazását, arra enged következtetni, hogy országos szinten is úgy találják ildomosnak, ha az Ipoly-parti labdarúgók az NB III-ban mérettetik meg magukat. Igaz, a döntést nagyban befolyásolhatja az a körülmény is, hogy a korábban tervbe vett, de csak 2012 nyarától megvalósítandó „létszámszűkítést”, azaz az eddigi hat harmadosztályú csoport megléte helyett csak öt működtetését lehet, hogy egy évvel előbbre hozzák, vagyis már most bevezetik. Akkor viszont nagy valószínűséggel a BSE kiesik a „pikszisből”, tehát nem kerül az NB III-as meghívandó csapatok közé.
Szóval a kérdés még korántsem dőlt el, és ha maga a gyarmatiak ügyvezetője, Gaál Dénes is a „fogalmam sincs” választ adja arra a kérdésre, hogy „hol indul a BSE”, egyre inkább mutatja, nagy még a bizonytalanság. A határozatokat azonban egyhamar meg kell hozni, igaz az eredetileg kitűzött határidőig, július 15-ig ez már nem történik meg, de a jövő héten legkésőbb állást kell foglalni, hiszen a bajnokságok augusztusban mindenképpen beindulnak, és nem mindegy, hogy a szakvezetők melyik osztályra is készítik fel tanítványaikat.
A BSE mindenesetre hétfőn megkezdi az alapozást...
Hogyan is lehet mindez? Ugye az közismert tény, hogy a város futballistái az NB III. Mátra csoportjában az utolsó előtti helyen végeztek, azaz papíron kiestek a harmadosztályból. Ilyenkor az a kézenfekvő lépés – és a jogilag megengedett -, hogy a következő idényre, azaz a 2011/12-es bajnokságra a Nógrád megyei I. osztályra adják be nevezésüket. Ez meg is történt.
Csakhogy idő közben a Magyar Labdarúgó Szövetség amatőr bajnokságokért felelős vezetői szépen összedugták a fejüket, és arra jöttek rá, bizony a korábbi esztendőkhöz képest jóval kevesebb klub tudja vállalni az NB III-as feltételeket, mind a szakmai oldalt, mind a pénzügyi lehetőségeit – bár ez utóbbit markánsabban – tekintve. Így hát felkérték a balassagyarmatiakat, ugyan már, készítsenek egy szándéknyilatkozatot, azaz mutassanak elszántságot annak irányában, hogy maradnának a harmadosztályban, aztán majd ők, ott fenn, a budapesti tárgyalásokon eldöntik, kiket tartanak alkalmasnak az NB III-as szereplésre.
Már maga az a tény, hogy az MLSZ-ből indítványozták a BSE szándéknyilatkozatának megfogalmazását, arra enged következtetni, hogy országos szinten is úgy találják ildomosnak, ha az Ipoly-parti labdarúgók az NB III-ban mérettetik meg magukat. Igaz, a döntést nagyban befolyásolhatja az a körülmény is, hogy a korábban tervbe vett, de csak 2012 nyarától megvalósítandó „létszámszűkítést”, azaz az eddigi hat harmadosztályú csoport megléte helyett csak öt működtetését lehet, hogy egy évvel előbbre hozzák, vagyis már most bevezetik. Akkor viszont nagy valószínűséggel a BSE kiesik a „pikszisből”, tehát nem kerül az NB III-as meghívandó csapatok közé.
Szóval a kérdés még korántsem dőlt el, és ha maga a gyarmatiak ügyvezetője, Gaál Dénes is a „fogalmam sincs” választ adja arra a kérdésre, hogy „hol indul a BSE”, egyre inkább mutatja, nagy még a bizonytalanság. A határozatokat azonban egyhamar meg kell hozni, igaz az eredetileg kitűzött határidőig, július 15-ig ez már nem történik meg, de a jövő héten legkésőbb állást kell foglalni, hiszen a bajnokságok augusztusban mindenképpen beindulnak, és nem mindegy, hogy a szakvezetők melyik osztályra is készítik fel tanítványaikat.
A BSE mindenesetre hétfőn megkezdi az alapozást...
Strandkézis botrány Győrben
Előre szeretném hangsúlyozni, nem voltam ott a helyszínen, nem láttam személyesen az alább részletezendő eseményeket, de mivel több forrásból megközelítően ugyanazon információkat kaptam, ezeknek hitelt kell adnom. Szeretném továbbá hangsúlyozni, hogy mivel a történet egyik főszereplőjével kapcsolatban nekem komoly ellenérzéseim vannak, ebből kifolyólag egyértelmű, hogy az eset megítélésében én magam kinek a pártján állok.
Történt ugyanis, hogy a nemzeti amatőr strandkézilabda bajnokság – hadd ne írjam itt le a hivatalos nevét, aki akarja, utánajár – egyik kvalifikációs versenyét rendezték július 9-10-én Győrben, méghozzá az ETO-parkban. Ez a viadal eltért ugye a hagyományos strandkézis összejövetelektől, hiszen nem vízparti területre, fürdőbe szervezték, hanem a győri sportközpontban létesítettek egy „műplázst”, magyarul felszórtak bő homokréteggel egy területet, meg voltak ideiglenes medencék, zuhanyzók, miegymás. Maga az ötlet remek, hiszen minél több településre jut el a sportág, annál jobb, ám az is biztos, itt egészen más a hangulat, mint egy igazi vízparton, olyan, mintha nem lenne „bukéja” a finom bornak.
De nem is ez a fontos. A küzdelmek már a fináléhoz érkeztek, amikor – több szemtanú elmondása szerint – érdekes dolgok történtek. A Laza Ladik csapata – az egyik legképzettebb társaság a honi „amatőr” mezőnyben – éppen a hazai illetőségű, azaz győri Beach Soldiers elleni nagydöntőre készült, ahol eldőlt, ki jut a kettő közül az orosházi országos fináléba. A Laza Ladik egyik csapatfelelőse, Teski Norbert a zsűriasztal körül tett-vett, jegyzőkönyvet intézett, amikor a közelből furcsa beszélgetésre lett figyelmes. A magyar strandkézilabda élet vezéralakja, Firnicz József – egyben a győri viadal főszervezője – a döntőre kijelölt játékvezetőkkel, az egész nap „szpíkerével”, illetve még egy-két emberrel kedélyesen csevegett, s e közben azt mondta: „milyen szimpatikus ez a győri csapat, meg lány kapusuk van… tudjátok mit, jussanak tovább ők… csináljuk így, egyetértetek?” Nos, ha ez a mondat valóban elhangzott, kétféleképpen értelmezhető. Az egyik: nyílt felkérés a mérkőzés befolyásolására, ami nem csak sportszerűtlen lépés egy felelős országos vezető részéről, hanem egyenesen felháborító tett, és még fegyelmi kivizsgálás tárgya is lehet. A másik: mindezt csak vicces poénkodásnak tartotta Firnicz úr, ám akkor a későbbi események menetében mutatott viselkedése értelmezhetetlen.
Mert mi is történt később? Teski sporttárs szépen közölte a társaival, mit hallott, akik ugyancsak elszörnyülködtek ezen. Mi több, egy másik játékos, Piroska Krisztián közvetlenül a döntő kezdete előtt odaszólt a játékvezetőknek, hogy „tudjuk mit mondott a Firnicz”, amire nem az a válasz jött tőlük, hogy „mi nem tudunk semmiről”, hanem a bíró meglepődésében így felelt: „…és mit tudtok”. Ez is érdekes körülmény az eset boncolgatásában.
A döntő aztán lezajlott, kicsit paprikásabb hangulatban, mint ahogy kellett volna, de a körülmények ismeretében ez érhető is. A „ladikosok” elismerték és elismerik ma is, a Beach Soldiers jobb volt náluk, megérdemelték a sikert, miután a szétlövés után 2-1-re diadalmaskodtak, ők nem is a győri fiúk ellen „ágálnak”, hanem Firnicz József hozzáállása miatt bosszankodtak.
De még nincs vége! Elérkezett az eredményhirdetés, amikor a női mezőny negyedik helyén végzett Gumimacik díját – miután a hölgyek nem voltak a helyszínen – a jó barát, Teski Norbert vette át. De Firnicz Józseffel nem volt hajlandó kezet fogni! Azt mondta neki: „ilyen sportszerűtlen emberrel nem fogok kezet”. A magyar strandkézilabdázás feje azonnal a mikrofon után nyúlt, és a helyszínen lévők előtt nyilvánosan kijelentette, mondja el Teski sporttárs, hogy mi a baja. Erre a Laza Ladik kiválósága szépen elmesélte, mit hallott a döntő előtt. Firnicz úr egy kicsit megdöbbent, majd egyből támadóba váltott. „Ez nem igaz!” – jelentette ki, s mindenkit biztosított arról, ilyen mondat még csak el sem hangzott. Ráadásul odahívta a játékvezetőket is, erősítsék meg az állítását. Erre Teski Norert csak annyit felelt, hiába hívja oda őket, úgyis a szervezőnek fognak igazat adni. És mérgében otthagyta a díjátadó helyet.
Firnicz József viszont folytatta: a tanúk elmondása szerint mentegetőzésbe kezdett, ami sokak számára roppant gyanússá vált, mondván minek mentegetőzik, ha ilyet nem mondott. És itt jutunk el a fentebb már leírtakhoz: ha valóban beszélt arról, hogy milyen szimpatikus neki a győri gárda és tovább kellene juttatni őket – ez felettébb valószínű, ugyanis miért „szopta volna az ujjából” ezt Teski Norbert -, és valóban, csak olcsó poénkodásnak szánta az egészet, akkor ugyanúgy, kedélyesen elmesélhette volna a nagyközönség előtt: „igen, viccelődtünk ezen-azon, mert jókedvünk volt, de egyáltalán nem gondoltam komolyan, hogy így befolyásoljuk a végeredményt”. Ez lett volna a tisztességes(ebb) eljárás, és akkor biztosan nem fajulnak tovább az események.
Mert tovább fajultak. Eljött a fiúk éremosztója és következett a Laza Ladik ezüstmedáljainak átadása. Nos, a második helyezett csapatból senki sem parolázott Firnicz úrral- vagy ő velük! De a strandkézilabda-vezető tovább ment: amikor eljött a különdíjak ideje, és a legjobb játékosnak járó jutalomért felszólították Piroska Krisztiánt, Firnicz József azt mondta a mikrofonba: ő maga javasolta a „Piri” becenévre hallgató játékost, s bár a csapat-éremosztásnál elzárkózott a kézfogástól, most szívesen gratulálna. No, ez már sok(k) volt a Laza Ladikos vezérembernek. Piroska Krisztián nem fogott kezet Firnicz-cel ezúttal sem, és minősíthetetlennek nevezte a „strandfőnök” magatartását.
A „ladikosok” elmondása szerint az eset után nagyon sokan odamentek hozzájuk gratulálni, hogy igazuk van, és jól tették, hogy kiálltak magukért, mert biztosan nem ők találták ki, mit mondott Firnicz József a játékvezetőknek, és természetesen elhangzott ilyesmi, máskülönben nem magyarázkodott volna nyilvánosan annyit.
A történet ennyi. Mivel valóban több forrásból származnak az ismereteim, majdnem száz százalékos biztonsággal ki merem mondani, hogy így is történt. Saját személyes ellenszenvem ide vagy oda, egyértelmű, az effajta hasonló helyi „csetepaték” egyáltalán nem vetnek jó fényt az egész magyarországi strandkézilabda társadalomra, nem növelik a versenyrendezésért felelős, szövetség(ek)ben dolgozó vezetők tekintélyét. Ráadásul úgy, hogy lényegében csak tőlem, az általam leírtakból értesülhet a közvélemény az esetről, és a szövetségi honlap szépen eltitkolja, hogy Győrben valóban botrány volt a strandkézilabdán, még a népszerűsége sem fog növekedni ennek a valóban szép, látványos sportágnak.
De inkább az olvasóra bízom az eset megítélését.
Történt ugyanis, hogy a nemzeti amatőr strandkézilabda bajnokság – hadd ne írjam itt le a hivatalos nevét, aki akarja, utánajár – egyik kvalifikációs versenyét rendezték július 9-10-én Győrben, méghozzá az ETO-parkban. Ez a viadal eltért ugye a hagyományos strandkézis összejövetelektől, hiszen nem vízparti területre, fürdőbe szervezték, hanem a győri sportközpontban létesítettek egy „műplázst”, magyarul felszórtak bő homokréteggel egy területet, meg voltak ideiglenes medencék, zuhanyzók, miegymás. Maga az ötlet remek, hiszen minél több településre jut el a sportág, annál jobb, ám az is biztos, itt egészen más a hangulat, mint egy igazi vízparton, olyan, mintha nem lenne „bukéja” a finom bornak.
De nem is ez a fontos. A küzdelmek már a fináléhoz érkeztek, amikor – több szemtanú elmondása szerint – érdekes dolgok történtek. A Laza Ladik csapata – az egyik legképzettebb társaság a honi „amatőr” mezőnyben – éppen a hazai illetőségű, azaz győri Beach Soldiers elleni nagydöntőre készült, ahol eldőlt, ki jut a kettő közül az orosházi országos fináléba. A Laza Ladik egyik csapatfelelőse, Teski Norbert a zsűriasztal körül tett-vett, jegyzőkönyvet intézett, amikor a közelből furcsa beszélgetésre lett figyelmes. A magyar strandkézilabda élet vezéralakja, Firnicz József – egyben a győri viadal főszervezője – a döntőre kijelölt játékvezetőkkel, az egész nap „szpíkerével”, illetve még egy-két emberrel kedélyesen csevegett, s e közben azt mondta: „milyen szimpatikus ez a győri csapat, meg lány kapusuk van… tudjátok mit, jussanak tovább ők… csináljuk így, egyetértetek?” Nos, ha ez a mondat valóban elhangzott, kétféleképpen értelmezhető. Az egyik: nyílt felkérés a mérkőzés befolyásolására, ami nem csak sportszerűtlen lépés egy felelős országos vezető részéről, hanem egyenesen felháborító tett, és még fegyelmi kivizsgálás tárgya is lehet. A másik: mindezt csak vicces poénkodásnak tartotta Firnicz úr, ám akkor a későbbi események menetében mutatott viselkedése értelmezhetetlen.
Mert mi is történt később? Teski sporttárs szépen közölte a társaival, mit hallott, akik ugyancsak elszörnyülködtek ezen. Mi több, egy másik játékos, Piroska Krisztián közvetlenül a döntő kezdete előtt odaszólt a játékvezetőknek, hogy „tudjuk mit mondott a Firnicz”, amire nem az a válasz jött tőlük, hogy „mi nem tudunk semmiről”, hanem a bíró meglepődésében így felelt: „…és mit tudtok”. Ez is érdekes körülmény az eset boncolgatásában.
A döntő aztán lezajlott, kicsit paprikásabb hangulatban, mint ahogy kellett volna, de a körülmények ismeretében ez érhető is. A „ladikosok” elismerték és elismerik ma is, a Beach Soldiers jobb volt náluk, megérdemelték a sikert, miután a szétlövés után 2-1-re diadalmaskodtak, ők nem is a győri fiúk ellen „ágálnak”, hanem Firnicz József hozzáállása miatt bosszankodtak.
De még nincs vége! Elérkezett az eredményhirdetés, amikor a női mezőny negyedik helyén végzett Gumimacik díját – miután a hölgyek nem voltak a helyszínen – a jó barát, Teski Norbert vette át. De Firnicz Józseffel nem volt hajlandó kezet fogni! Azt mondta neki: „ilyen sportszerűtlen emberrel nem fogok kezet”. A magyar strandkézilabdázás feje azonnal a mikrofon után nyúlt, és a helyszínen lévők előtt nyilvánosan kijelentette, mondja el Teski sporttárs, hogy mi a baja. Erre a Laza Ladik kiválósága szépen elmesélte, mit hallott a döntő előtt. Firnicz úr egy kicsit megdöbbent, majd egyből támadóba váltott. „Ez nem igaz!” – jelentette ki, s mindenkit biztosított arról, ilyen mondat még csak el sem hangzott. Ráadásul odahívta a játékvezetőket is, erősítsék meg az állítását. Erre Teski Norert csak annyit felelt, hiába hívja oda őket, úgyis a szervezőnek fognak igazat adni. És mérgében otthagyta a díjátadó helyet.
Firnicz József viszont folytatta: a tanúk elmondása szerint mentegetőzésbe kezdett, ami sokak számára roppant gyanússá vált, mondván minek mentegetőzik, ha ilyet nem mondott. És itt jutunk el a fentebb már leírtakhoz: ha valóban beszélt arról, hogy milyen szimpatikus neki a győri gárda és tovább kellene juttatni őket – ez felettébb valószínű, ugyanis miért „szopta volna az ujjából” ezt Teski Norbert -, és valóban, csak olcsó poénkodásnak szánta az egészet, akkor ugyanúgy, kedélyesen elmesélhette volna a nagyközönség előtt: „igen, viccelődtünk ezen-azon, mert jókedvünk volt, de egyáltalán nem gondoltam komolyan, hogy így befolyásoljuk a végeredményt”. Ez lett volna a tisztességes(ebb) eljárás, és akkor biztosan nem fajulnak tovább az események.
Mert tovább fajultak. Eljött a fiúk éremosztója és következett a Laza Ladik ezüstmedáljainak átadása. Nos, a második helyezett csapatból senki sem parolázott Firnicz úrral- vagy ő velük! De a strandkézilabda-vezető tovább ment: amikor eljött a különdíjak ideje, és a legjobb játékosnak járó jutalomért felszólították Piroska Krisztiánt, Firnicz József azt mondta a mikrofonba: ő maga javasolta a „Piri” becenévre hallgató játékost, s bár a csapat-éremosztásnál elzárkózott a kézfogástól, most szívesen gratulálna. No, ez már sok(k) volt a Laza Ladikos vezérembernek. Piroska Krisztián nem fogott kezet Firnicz-cel ezúttal sem, és minősíthetetlennek nevezte a „strandfőnök” magatartását.
A „ladikosok” elmondása szerint az eset után nagyon sokan odamentek hozzájuk gratulálni, hogy igazuk van, és jól tették, hogy kiálltak magukért, mert biztosan nem ők találták ki, mit mondott Firnicz József a játékvezetőknek, és természetesen elhangzott ilyesmi, máskülönben nem magyarázkodott volna nyilvánosan annyit.
A történet ennyi. Mivel valóban több forrásból származnak az ismereteim, majdnem száz százalékos biztonsággal ki merem mondani, hogy így is történt. Saját személyes ellenszenvem ide vagy oda, egyértelmű, az effajta hasonló helyi „csetepaték” egyáltalán nem vetnek jó fényt az egész magyarországi strandkézilabda társadalomra, nem növelik a versenyrendezésért felelős, szövetség(ek)ben dolgozó vezetők tekintélyét. Ráadásul úgy, hogy lényegében csak tőlem, az általam leírtakból értesülhet a közvélemény az esetről, és a szövetségi honlap szépen eltitkolja, hogy Győrben valóban botrány volt a strandkézilabdán, még a népszerűsége sem fog növekedni ennek a valóban szép, látványos sportágnak.
De inkább az olvasóra bízom az eset megítélését.
2011. július 11., hétfő
Kacifántos Savón-ügy
Egyre kacifántosabb ez a Savón-ügy. Ugye egy korábbi blogbejegyzésben foglalkoztam már azzal, hogy a Balassagyarmsati Kábel SE megkereste a Salgótarjáni KC kiválóságát, a kubai klasszis José Savónt és a rutinos kézilabdázó igent mondott a felkérésre. Maga Molnár Ferenc, az SKC szakmai igazgatója épp a jegyzet íródásának napján egy facebook-chat beszélgetésben nem igazán lepődött meg mindezen, csupán azt boncolgatta, vajon a gyarmatiak bírják-e majd anyagiakkal két olyan játékos együttes foglalkoztatását, utalva Kovács Péterre és José Savónra, meg arra, hogy nem „semmi” összegért hajlandóak játszani az Ipoly-parti együttesben.
Aztán szépen felhívtam László Sándort, a Kábel SE elnökét, aki megerősítette, hogy megtörtént a szerződéskötés, tehát a megegyezés megszületett a fekete bőrű balkezes átlövővel, azaz ősszel már Gyarmaton dobálja a gólokat. Igaz, „üzleti titokra” hivatkozva nem közölte, mennyi jussért is teszi át székhelyét.
Vasárnap már némileg változott a kép, amikor Havassy Kálmán, a gyarmatiak klubmenedzsere nyilatkozott Savón átigazolásáról a Focus Rádióban. Ő azt mondta, ugyan még nincs rajta az aláírás a szerződésen, de szóban már teljes mértékben megyeztek, az írásos kontraktus csupán azért késik, mert ő, a klubmenedzser, mint az átigazolás bonyolítója csak a hét végén jött haza Umagból, a strandkézilabda Európa-bajnokságról.
Erre jött a hétfő, amikor Molnár Ferenc újból „bebombázott” engem a „cseten”. Kerek-perec közölte, „ökörséget” írtam akkor, amikor leírtam a megyei napilapban - igaz, László Sándor mondataira hivatkozva - Savón Gyarmatra igazolását. Sőt, hozzátette, a kubai játékos éppen Svájcban tartózkodik, és egyáltalán nem biztos, hogy távozik Tarjánból, az is elképzelhető, hogy marad a nógrádi megyeszékhelyen. Mi több, szinte felelősségre vont engem, mondván nem lett volna szabad addig semmit sem megszellőztetni, amíg a két klub mindenben meg nem egyezik. Elnézést, akkor ki az újságíró, Molnár Ferenc vagy én? Nem szabad, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy egyesületi vezetők szabják meg egy zsurnalisztának, mikor és miről írjon! Ha ez így lehetne, akkor semmit sem szólhatna Molnár Ferenc sem, ha én éppenséggel kifogásolnám, miként is tanítsa mondjuk a talajtornát a Táncsics Gimnáziumban.
Szóval, egyre kacifántosabb ez az ügy. Vagy csak azzá tették? Mert már elnézést, én mosom kezeimet, mert csupán a dolgomat végeztem, amikor az információ megszerzését követően azonnal „ráharaptam” a témára, utánajártam, s annak ismeretében közöltem a cikket, hogy bíztam, a hozzám minden esetben korrekt és megbízható László Sándor elnök tájékoztatásában.
Tartok tőle, más dolgok lehetnek a háttérben, ami miatt Molnár Ferencnél „kicsapták a biztosítékot”. Nem hiszem, hogy csupán a gyarmatiak, meg Savón ügye az, ami miatt háborog. Mert hallani erről-arról Tarjánból, ami egyelőre még nem fix, hisz én sem tudok biztosat, de a hírek szerint a Strandépítők NB II-be törnek, és néhány fiatal az SKC-ból szívesebben folytatná a pályafutását a régi mester, a nevelőedző, Szabó Attila kezei alatt, mintsem Molnár Ferenc irányításával.
De hangsúlyozom, ez csak pletyka, s mindössze igyekszem logikusan gondolkodni...
Aztán szépen felhívtam László Sándort, a Kábel SE elnökét, aki megerősítette, hogy megtörtént a szerződéskötés, tehát a megegyezés megszületett a fekete bőrű balkezes átlövővel, azaz ősszel már Gyarmaton dobálja a gólokat. Igaz, „üzleti titokra” hivatkozva nem közölte, mennyi jussért is teszi át székhelyét.
Vasárnap már némileg változott a kép, amikor Havassy Kálmán, a gyarmatiak klubmenedzsere nyilatkozott Savón átigazolásáról a Focus Rádióban. Ő azt mondta, ugyan még nincs rajta az aláírás a szerződésen, de szóban már teljes mértékben megyeztek, az írásos kontraktus csupán azért késik, mert ő, a klubmenedzser, mint az átigazolás bonyolítója csak a hét végén jött haza Umagból, a strandkézilabda Európa-bajnokságról.
Erre jött a hétfő, amikor Molnár Ferenc újból „bebombázott” engem a „cseten”. Kerek-perec közölte, „ökörséget” írtam akkor, amikor leírtam a megyei napilapban - igaz, László Sándor mondataira hivatkozva - Savón Gyarmatra igazolását. Sőt, hozzátette, a kubai játékos éppen Svájcban tartózkodik, és egyáltalán nem biztos, hogy távozik Tarjánból, az is elképzelhető, hogy marad a nógrádi megyeszékhelyen. Mi több, szinte felelősségre vont engem, mondván nem lett volna szabad addig semmit sem megszellőztetni, amíg a két klub mindenben meg nem egyezik. Elnézést, akkor ki az újságíró, Molnár Ferenc vagy én? Nem szabad, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy egyesületi vezetők szabják meg egy zsurnalisztának, mikor és miről írjon! Ha ez így lehetne, akkor semmit sem szólhatna Molnár Ferenc sem, ha én éppenséggel kifogásolnám, miként is tanítsa mondjuk a talajtornát a Táncsics Gimnáziumban.
Szóval, egyre kacifántosabb ez az ügy. Vagy csak azzá tették? Mert már elnézést, én mosom kezeimet, mert csupán a dolgomat végeztem, amikor az információ megszerzését követően azonnal „ráharaptam” a témára, utánajártam, s annak ismeretében közöltem a cikket, hogy bíztam, a hozzám minden esetben korrekt és megbízható László Sándor elnök tájékoztatásában.
Tartok tőle, más dolgok lehetnek a háttérben, ami miatt Molnár Ferencnél „kicsapták a biztosítékot”. Nem hiszem, hogy csupán a gyarmatiak, meg Savón ügye az, ami miatt háborog. Mert hallani erről-arról Tarjánból, ami egyelőre még nem fix, hisz én sem tudok biztosat, de a hírek szerint a Strandépítők NB II-be törnek, és néhány fiatal az SKC-ból szívesebben folytatná a pályafutását a régi mester, a nevelőedző, Szabó Attila kezei alatt, mintsem Molnár Ferenc irányításával.
De hangsúlyozom, ez csak pletyka, s mindössze igyekszem logikusan gondolkodni...
2011. július 9., szombat
Neukum, hazafiság és a magyar habitus
Ennek a blogjegyzetnek a kiváltója, ösztönzője az a mozzanat, amely a Magyarország-Olaszország női strandkézilabda Európa-bajnoki negyeddöntő-mérkőzésen történt, pontosabban a mindent eldöntő szétlövéskor. Amint a talján hölgy bedobta a „büntetőt”, és csapata ezzel bejutott az elődöntőbe, az itáliai különítmény buzgó ujjongása közepette élesen rikoltott bele az éterbe Neukum Tamásnak, az olaszok magyar szövetségi kapitányának a hangja: „Si… si.. siii – ordította, vagyis „igen, sikerült”, majd egy jófajta magyaros káromkodás is elhagyta a torkát, nem titkoltan egy fentebb ülő magyar szurkoló irányába: „No, most mutasd… és a pontozás helyére tessék elképzelni a kiszemelt személy édesanyját elítélő jelzőt…
Ezek után nekem több gondolat jutott eszembe:
1. Neukum Tamás igencsak meggondolatlanul cselekedett ezzel a sértegetéssel, hiszen rendkívül élesen hangzott, ráadásul felkerült egy közösségi megosztó-portálra is, azaz egyáltalán nem vet rá jó fényt, mi több, sportemberi méltóságát kérdőjelezi meg. És ez akkor sem lehet mentség, ha sokan ismerjük – én magam is – az ő lobbanékony természetét, hirtelen kitöréseit, és akkor sem, ha ennek a sértegetésnek igenis lehetett előzménye, biztos vagyok benne, hogy az adott mérkőzés közben az olaszok trénerének különböző válogatott szidalmakat kellett elviselnie a közelben ülő, és az ellenfélnek buzgón szurkoló honfitársa(i) részéről.
2. A fenti momentum tökéletes rámutat a magyarok habitusára. Ha valaki netán külföldön vállal munkát, vagy épp egy másik ország nemzeti együttesét irányítja, máris megbélyegezendő, és ha az a gárda egy világversenyen egymással szembe kerül, máris indul az össznépi magyar-magyar elleni hadakozás, vad kurjongatás egymás felmenőinek emlegetésével és még sorolhatnám. De mindez csak irigységből fakad, mert sajnos ilyenek vagyunk, féltékenyek a másikra, nagy nemzeti dacunkban arra nem is gondolunk, hogy a másik a munkáját végzi, csak azért ostorozzuk, mert más nemzet képviselőit vezeti.
3. Ez utóbbi gondolatmenetet folytatva jómagam úgy érzem, az européer meggyőződésnek, magyarul annak, elfogadjuk, hogy egy teljes kontinens közösségébe tartozunk, és annak valamennyi írott és íratlan szabályát, együttélési „kódexét” magunkénak valljuk, tökéletes harmóniában kellene együtt élnie a nemzettudattal. Európában élünk, e kulturális közösség részei vagyunk, de abban megőrizzük magyarságunkat, a masszában is fenntartjuk saját ízeinket. Ezt viszont adott esetben mindenkinek figyelembe kellene vennie. Például olyan tekintetben, hogy magyar edző ne vállaljon olasz nemzeti csapatnál munkát (klubgárda az más, ott nem érvényesül annyira a nacionálé), a cseh utasítsa vissza a németek felkérését, a svéd a dánokét. Mert igen, egy nemzeti válogatott az minden porcikájában nemzeti válogatott kell, hogy legyen, a szövetségi kapitánytól kezdve az összes segítőn át a gyúróig, a menedzserig. Ehhez váltig ragaszkodni kellene minden országban. És ebbe beletartozik a honosítások kérdése is: én, személy szerint nem hívnék be a magyar válogatottba csak olyan honosított játékost, aki már tizennyolcadik életéve betöltése előtt magyar állampolgárságot szerzett, azaz a mi sportunk „emlőin” nevelkedett, mint például a kosárlabdázó Krivacsevics Tijana. De ebbe a sorba nem tartozna bele Bojana Radulovics, Nikola Eklemovics, Carlos Perez, vagy, hogy egy olimpiai bajnokot emlegessek, Janics Natasa sem.
4. Még egy gondolat, visszatérve Neukumhoz. Számtalanszor látjuk, akár futballpályán, akár máshol, hogy egy sportoló, ha ellenfélként azzal a csapattal, kerül szembe, amely azt az országot vagy egyesületet képviseli, ahol ő nevelkedett, és amelynek nagyon sokat köszönhet, rettenetesen visszafogja magát, nem örül annyira a gólnak, nem tombol annyira a sikernek. Én ezt szerettem volna látni Neukum Tamástól is a magyarok legyőzése után. Nem, sajnos ő nem így viselkedett, nem „tartalékolta” örömét az öltözőre, az esti vacsorára, vagy „mittudoménhova”, ahol nem látják már a magyar honfitársak, hanem ott, azon nyomban örvendezett az általa felkészített lányokkal. Ez is bőszíti az önérzetes magyart, ezért mondják rá – ezt a viselkedést látva akár jogosan is – a „hazaáruló” bélyeget, ezért nem lesz ő igazi sportember, igazi magyar a szurkolók, kézilabda-barátok szemében.
És ezen illik elgondolkodnia neki is!
H.H.
Ezek után nekem több gondolat jutott eszembe:
1. Neukum Tamás igencsak meggondolatlanul cselekedett ezzel a sértegetéssel, hiszen rendkívül élesen hangzott, ráadásul felkerült egy közösségi megosztó-portálra is, azaz egyáltalán nem vet rá jó fényt, mi több, sportemberi méltóságát kérdőjelezi meg. És ez akkor sem lehet mentség, ha sokan ismerjük – én magam is – az ő lobbanékony természetét, hirtelen kitöréseit, és akkor sem, ha ennek a sértegetésnek igenis lehetett előzménye, biztos vagyok benne, hogy az adott mérkőzés közben az olaszok trénerének különböző válogatott szidalmakat kellett elviselnie a közelben ülő, és az ellenfélnek buzgón szurkoló honfitársa(i) részéről.
2. A fenti momentum tökéletes rámutat a magyarok habitusára. Ha valaki netán külföldön vállal munkát, vagy épp egy másik ország nemzeti együttesét irányítja, máris megbélyegezendő, és ha az a gárda egy világversenyen egymással szembe kerül, máris indul az össznépi magyar-magyar elleni hadakozás, vad kurjongatás egymás felmenőinek emlegetésével és még sorolhatnám. De mindez csak irigységből fakad, mert sajnos ilyenek vagyunk, féltékenyek a másikra, nagy nemzeti dacunkban arra nem is gondolunk, hogy a másik a munkáját végzi, csak azért ostorozzuk, mert más nemzet képviselőit vezeti.
3. Ez utóbbi gondolatmenetet folytatva jómagam úgy érzem, az européer meggyőződésnek, magyarul annak, elfogadjuk, hogy egy teljes kontinens közösségébe tartozunk, és annak valamennyi írott és íratlan szabályát, együttélési „kódexét” magunkénak valljuk, tökéletes harmóniában kellene együtt élnie a nemzettudattal. Európában élünk, e kulturális közösség részei vagyunk, de abban megőrizzük magyarságunkat, a masszában is fenntartjuk saját ízeinket. Ezt viszont adott esetben mindenkinek figyelembe kellene vennie. Például olyan tekintetben, hogy magyar edző ne vállaljon olasz nemzeti csapatnál munkát (klubgárda az más, ott nem érvényesül annyira a nacionálé), a cseh utasítsa vissza a németek felkérését, a svéd a dánokét. Mert igen, egy nemzeti válogatott az minden porcikájában nemzeti válogatott kell, hogy legyen, a szövetségi kapitánytól kezdve az összes segítőn át a gyúróig, a menedzserig. Ehhez váltig ragaszkodni kellene minden országban. És ebbe beletartozik a honosítások kérdése is: én, személy szerint nem hívnék be a magyar válogatottba csak olyan honosított játékost, aki már tizennyolcadik életéve betöltése előtt magyar állampolgárságot szerzett, azaz a mi sportunk „emlőin” nevelkedett, mint például a kosárlabdázó Krivacsevics Tijana. De ebbe a sorba nem tartozna bele Bojana Radulovics, Nikola Eklemovics, Carlos Perez, vagy, hogy egy olimpiai bajnokot emlegessek, Janics Natasa sem.
4. Még egy gondolat, visszatérve Neukumhoz. Számtalanszor látjuk, akár futballpályán, akár máshol, hogy egy sportoló, ha ellenfélként azzal a csapattal, kerül szembe, amely azt az országot vagy egyesületet képviseli, ahol ő nevelkedett, és amelynek nagyon sokat köszönhet, rettenetesen visszafogja magát, nem örül annyira a gólnak, nem tombol annyira a sikernek. Én ezt szerettem volna látni Neukum Tamástól is a magyarok legyőzése után. Nem, sajnos ő nem így viselkedett, nem „tartalékolta” örömét az öltözőre, az esti vacsorára, vagy „mittudoménhova”, ahol nem látják már a magyar honfitársak, hanem ott, azon nyomban örvendezett az általa felkészített lányokkal. Ez is bőszíti az önérzetes magyart, ezért mondják rá – ezt a viselkedést látva akár jogosan is – a „hazaáruló” bélyeget, ezért nem lesz ő igazi sportember, igazi magyar a szurkolók, kézilabda-barátok szemében.
És ezen illik elgondolkodnia neki is!
H.H.
Jegyzetek egy felnőtt Eb-ről 3. – Ez bizony kudarc!
Bízvást reménykedtem abban, még tegnap a kora délelőtti órákban is, hogy a strandkézilabda felnőtt Európa-bajnokságról írott sorozatom jóval több részből fog állni. Bízvást számítottam arra, hogy mind a női, mind a férfi válogatott beverekedi magát a legjobb négy közé, hogy ott aztán egészen a döntőig menetelve majd az aranyérem megszerzéséért szoríthassunk mindkét társaságnak. Ennek folyományaként, most már édesmindegy, hogy ötödik, avagy hatodik helyen végeznek.
De nem így történt! A rajt remek volt, amikor mindkét együttes a csoportjában igazán szép skalpokat begyűjtve, ügyesen tornászta magát mind magasabbra és magasabbra, egyenesen a csoportelsőségig jutva. Igaz, ez a hazai nézőközönség előtt jobbára rejtve maradt, esetleg néhány ember, a közvetlen baráti körök tudhattak részletesebben a történtekről, mert ugye az internetes élő közvetítés kizárólag a centerpályának számító ATP-stadionból volt, ahova a magyarok bizony csak elvétve jutottak be – jómagam is csupán egy férfi és egy női meccset láttam hazánk legjobbjaitól.
A női válogatottal kapcsolatosan már akkor megjegyeztem, az ifjúsági válogatott vezéregyéniségeire épülő felnőtteknél nem értem, miért Farkas József a szövetségi kapitány, hiszen láthatólag nem sokat tett hozzá a produkcióhoz, és biztos vagyok benne, hogy az „agytröszt” maga Gróz János, az ifik mestere volt. Persze az is kitűnt, hogy megállják ugyan a helyüket a „nagyok” között is a „kicsik”, csak kérdés: meddig? Mert ebbe a napi hajszába még az oly jó kondíciókkal rendelkező – legalábbis ami kitűnt a képernyőről – Gróz Kitti, vagy Fekete Bozsana is előbb-utóbb belefárad, és az izmok nem bírják majd úgy, mint egy héttel korábban, a nagy meleg, az időjárás „idegpusztító” hatásáról nem is beszélve. Persze így is csak egy paraszthajszálon múlt a négy közé jutásuk, és ha nem az egymást oly jól ismerő magyar és olasz válogatott csap össze egymással a negyeddöntőben, talán másképp alakul minden. (Neukum Tamás és az őt szidó nézők viszonyáról, annak kölcsönhatásáról és az egész magyar habitusra utaló okozatairól másik jegyzet szól majd.)
A férfiaktól is joggal vártam többet – de szerintem ők is önmaguktól. Amit én láttam - a spanyolok elleni, hosszabbításos-szétlövéses meccset -, abból kitűnt, kreativitásban, szellemességben, ötletgazdagságban ez a csapat szerényebb, mint az egy évvel ezelőtti, világbajnoki ezüstérmes gárda. Az okokat én magam boncolgatni nem tudom, mivel nem vagyok bennfentes a válogatott berkeiben, nem tapasztalom közvetlen közelről a belső viszonyokat, csupán azt láttam, hogy vontatott, körülményes volt a támadójáték, rengeteg hibával, rossz ütemű játékkal megspékelve, s mintha az összeszokottság hiánya is érződött volna „Coliék” teljesítményén. De ez csak az internetes közvetítés egyetlen találkozójából leszűrt következtetés.
Összegzésül: nem hiszem, hogy valós tudásának helyén végez most az Eb-n a férfi és a női felnőtt válogatottunk. Hiszen váltig állítom, Európában a nemzetek között a magyarok veszik legkomolyabban a strandkézilabdát, biztos vagyok benne, hogy szinte csak itt van „felülről szervezett” válogatott, mindenhol máshol egy önszerveződő csapatra bólintanak rá az országos szövetségben, mi magyarok dolgozunk csak tudományos alapossággal e témán, ami a sportág/szakág jelenlegi helyzetét, jelenleg elfoglalt pozícióját tekintve a sportok rangsorában, nem tudom, hogy jó, avagy kárhoztatandó taktika-e. Erre a távolabbi jövő ad választ. De azt most is kijelentem – egyfajta végszó gyanánt -, hogy a strandkézilabda csak akkor érhet el teljesebb népszerűséget, ha minden jelentősebb államban, ahol fontos a kézilabda, nagyobb vehemenciával „állnak rá” a nyári változatra, és az elit, azaz az első osztály legjobbjai – vagy közel legjobbjai – is komoly nyári lehetőséget látnak benne, nem csak az egyén, de az országos szövetségek szintjén is.
De nem így történt! A rajt remek volt, amikor mindkét együttes a csoportjában igazán szép skalpokat begyűjtve, ügyesen tornászta magát mind magasabbra és magasabbra, egyenesen a csoportelsőségig jutva. Igaz, ez a hazai nézőközönség előtt jobbára rejtve maradt, esetleg néhány ember, a közvetlen baráti körök tudhattak részletesebben a történtekről, mert ugye az internetes élő közvetítés kizárólag a centerpályának számító ATP-stadionból volt, ahova a magyarok bizony csak elvétve jutottak be – jómagam is csupán egy férfi és egy női meccset láttam hazánk legjobbjaitól.
A női válogatottal kapcsolatosan már akkor megjegyeztem, az ifjúsági válogatott vezéregyéniségeire épülő felnőtteknél nem értem, miért Farkas József a szövetségi kapitány, hiszen láthatólag nem sokat tett hozzá a produkcióhoz, és biztos vagyok benne, hogy az „agytröszt” maga Gróz János, az ifik mestere volt. Persze az is kitűnt, hogy megállják ugyan a helyüket a „nagyok” között is a „kicsik”, csak kérdés: meddig? Mert ebbe a napi hajszába még az oly jó kondíciókkal rendelkező – legalábbis ami kitűnt a képernyőről – Gróz Kitti, vagy Fekete Bozsana is előbb-utóbb belefárad, és az izmok nem bírják majd úgy, mint egy héttel korábban, a nagy meleg, az időjárás „idegpusztító” hatásáról nem is beszélve. Persze így is csak egy paraszthajszálon múlt a négy közé jutásuk, és ha nem az egymást oly jól ismerő magyar és olasz válogatott csap össze egymással a negyeddöntőben, talán másképp alakul minden. (Neukum Tamás és az őt szidó nézők viszonyáról, annak kölcsönhatásáról és az egész magyar habitusra utaló okozatairól másik jegyzet szól majd.)
A férfiaktól is joggal vártam többet – de szerintem ők is önmaguktól. Amit én láttam - a spanyolok elleni, hosszabbításos-szétlövéses meccset -, abból kitűnt, kreativitásban, szellemességben, ötletgazdagságban ez a csapat szerényebb, mint az egy évvel ezelőtti, világbajnoki ezüstérmes gárda. Az okokat én magam boncolgatni nem tudom, mivel nem vagyok bennfentes a válogatott berkeiben, nem tapasztalom közvetlen közelről a belső viszonyokat, csupán azt láttam, hogy vontatott, körülményes volt a támadójáték, rengeteg hibával, rossz ütemű játékkal megspékelve, s mintha az összeszokottság hiánya is érződött volna „Coliék” teljesítményén. De ez csak az internetes közvetítés egyetlen találkozójából leszűrt következtetés.
Összegzésül: nem hiszem, hogy valós tudásának helyén végez most az Eb-n a férfi és a női felnőtt válogatottunk. Hiszen váltig állítom, Európában a nemzetek között a magyarok veszik legkomolyabban a strandkézilabdát, biztos vagyok benne, hogy szinte csak itt van „felülről szervezett” válogatott, mindenhol máshol egy önszerveződő csapatra bólintanak rá az országos szövetségben, mi magyarok dolgozunk csak tudományos alapossággal e témán, ami a sportág/szakág jelenlegi helyzetét, jelenleg elfoglalt pozícióját tekintve a sportok rangsorában, nem tudom, hogy jó, avagy kárhoztatandó taktika-e. Erre a távolabbi jövő ad választ. De azt most is kijelentem – egyfajta végszó gyanánt -, hogy a strandkézilabda csak akkor érhet el teljesebb népszerűséget, ha minden jelentősebb államban, ahol fontos a kézilabda, nagyobb vehemenciával „állnak rá” a nyári változatra, és az elit, azaz az első osztály legjobbjai – vagy közel legjobbjai – is komoly nyári lehetőséget látnak benne, nem csak az egyén, de az országos szövetségek szintjén is.
2011. július 7., csütörtök
Jegyzetek egy felnőtt Eb-ről 2. – Kis botlás a nagy menetelésben
Először látom ezen a felnőtt Európa-bajnokságon a magyar férfi válogatottat. Akad egy pár újonc Vártok Ákos – hja, anno, Szombathelyen együtt játszottunk a fősulis csapatban – legénységében. Például a balkezes Gábori Máté, akire a spanyolok elleni, középdöntős csoportelsőségért vívandó küzdelemben most az akciók zárulnak. Ő igyekszik is, felemás sikerrel. Hol remekül pörgi ki a forgót – vagy forogja ki a pörgőt, mittudomén, nem mindegy (?) – hol meg a lába felugrás előtt súrolja a vonalat, így aztán a bírák elveszik a szabályosnak tűnő gólt. De mintha most kicsit „sápadtabb” lenne, a hírek és az eredmények tanúsága szerint eddig szépen menetelő, veretlen csapat. El is veszítik az első szettet, miután nagy műgonddal felzárkóznak, és kiegyenlítenek, aztán a végén nem koncentrálnak. 23-18-ra a spanyolok nyernek.
A második játszmában sem úgy megy, ahogy kellene, igaz a védekezés kezd egyre jobban összerázódni, Kovácsovics Laci ügyesen hárít egy szélső megmozdulást, el sem jut a labda Tuba Kovács kapusig, de támadásban sok a bizonytalanság. Babicz Balázshoz csak néha jut el a labda beállóba, mindössze Császár Ferencnek akadnak jobb periódusai, most ő tartja a lelket a többiekben. A szett vége aztán irtózatosan izgalmas lesz, Tuba Kovács mutat be egymás után két parádét a levegőben, meg is szólalnak a nézőtéren szurkoló lányok a háttérben, „Ervin, Ervin” skandálják. Végül egy büntető dönt mindenről, tizennyolc másodperccel a lefújás előtt. Ezt Gábori értékesíti, ráadásul a legeslegvégén Ervin még egyszer rászolgál a dicséretre, így következhet a szétlövés!
Amiben mi vagyunk a világ legjobbjai! Ezt nem én állítom, ezt Babicz Balázs és Kovácsovics Laci nyilatkozta nekem tavaly ilyenkor, a vébé ezüst után. Ez be is bizonyosodik az első körben. Öt kísérletből öt találat, Kova, John Andris (úristen, hova tud ez a srác emelkedni!), Csaszi, Gábori Máté, végül Nikolicza Renátó. Csakhogy a spanyolok sem most estek le a falvédőről a szakág eme ki-ki harcában, ők is tökéletesek, így 10-10 után jöhet a ráadás. Ki fog itt hibázni? Előbb a hispániai legény jön, belövi, és Kovácsovics Laci is magabiztos. Aztán megint egy ibér fiú, bemegy neki, de John Andris másodjára szétzúzza a kapufát. Egymás hegyén-hátán a spanyolok, szomorúan pacsizó magyarok.
Ezt elbuktuk! De remélhetőleg, ez csak kis botlás a nagy menetelésben, este a norvégokat verni kell, aztán következhet a negyeddöntő, ahol már mindenki tiszta lappal indul. De arra a tiszta lapra holnaptól csak győzelmek íródjanak!
A második játszmában sem úgy megy, ahogy kellene, igaz a védekezés kezd egyre jobban összerázódni, Kovácsovics Laci ügyesen hárít egy szélső megmozdulást, el sem jut a labda Tuba Kovács kapusig, de támadásban sok a bizonytalanság. Babicz Balázshoz csak néha jut el a labda beállóba, mindössze Császár Ferencnek akadnak jobb periódusai, most ő tartja a lelket a többiekben. A szett vége aztán irtózatosan izgalmas lesz, Tuba Kovács mutat be egymás után két parádét a levegőben, meg is szólalnak a nézőtéren szurkoló lányok a háttérben, „Ervin, Ervin” skandálják. Végül egy büntető dönt mindenről, tizennyolc másodperccel a lefújás előtt. Ezt Gábori értékesíti, ráadásul a legeslegvégén Ervin még egyszer rászolgál a dicséretre, így következhet a szétlövés!
Amiben mi vagyunk a világ legjobbjai! Ezt nem én állítom, ezt Babicz Balázs és Kovácsovics Laci nyilatkozta nekem tavaly ilyenkor, a vébé ezüst után. Ez be is bizonyosodik az első körben. Öt kísérletből öt találat, Kova, John Andris (úristen, hova tud ez a srác emelkedni!), Csaszi, Gábori Máté, végül Nikolicza Renátó. Csakhogy a spanyolok sem most estek le a falvédőről a szakág eme ki-ki harcában, ők is tökéletesek, így 10-10 után jöhet a ráadás. Ki fog itt hibázni? Előbb a hispániai legény jön, belövi, és Kovácsovics Laci is magabiztos. Aztán megint egy ibér fiú, bemegy neki, de John Andris másodjára szétzúzza a kapufát. Egymás hegyén-hátán a spanyolok, szomorúan pacsizó magyarok.
Ezt elbuktuk! De remélhetőleg, ez csak kis botlás a nagy menetelésben, este a norvégokat verni kell, aztán következhet a negyeddöntő, ahol már mindenki tiszta lappal indul. De arra a tiszta lapra holnaptól csak győzelmek íródjanak!
Savón Gyarmaton?!
Amióta Havassy Kálmán, a Kábel SE klubmenedzsere vasárnap este lenyilatkozta a Focus Rádióban, hogy Kovács Péter mellé még egy rutinos, képzett, jó nevű játékost szeretnének leigazolni a balassagyarmati férfi kézilabdázókhoz, és már a kiszemelt szóban el is kötelezte magát az Ipoly-partra, hevesen elkezdett járni az agyam, vajon, kiről szólhat a fáma. Igyekeztem magamban feltérképezni az esetleges, számba jöhető jelölteket, de valahogy nem jutottam dűlőre, és bizony az érdeklődő firkász előtt bezáródnak ilyenkor a kiskapuk, majd ha létrejön a végleges megegyezés, visszatérhetünk a témára.
Nos, ebbéli agytornám közben épp szerdán lebbentette fel a fátylat a titokról Komoróczy Csaba, Balassagyarmat sporttörténésze, egyben kollégám a városi tévénél. Ő említette, hogy José Savónt igazolja le a Kábel SE! Micsoda? Először alaposan felhördültem magamban, mondván honnan szedte Csaba bá’ ezt a képtelenséget, aztán persze rájöttem, hiszen ő együtt asztaliteniszezik a kézilabdás klub elnökével, László Sándorral, és bizony sporttörténész barátom meg is erősítette a hír forrását.
Tehát róla van szó, az egykori kubai válogatott klasszisról, aki ugye több mint másfél évtizede él már hazánkban, itt telepedett le, és túl a negyvenegyedik életévén is bőszen hajigálta a gólokat a szomszédvár, Salgótarján színeiben az elmúlt szezon NB II-es küzdelmei során. Tehát ő az a rutinos játékos, akire Kálmán utalt!
Aztán ma délelőtt még inkább megbizonyosodtam az információ igazáról, amikor a tarjániak szakmai igazgatója, Molnár Ferenc talált meg az interneten a következő kérdéssel: „ennyi pénzetek van?” Mármint ő többes számban intézve hozzám a kérdést – hiszen akárhogy is kívülálló vagyok jelenleg a gyarmati férfi kézilabdában, mégis hozzátartozom a „brancshoz” -, legfőképpen azt firtatva, vajon milyen forrásból fogja fizetni a két nevesebb játékosát a kábeles alakulat? Erre persze én magam nem tudom a választ, miután sosem érdekeltek behatóbban a Kábel SE pénzügyei, s nem is érdekel, milyen szponzorokat „hajtottak” fel a nyáron, de az bizonyosnak tűnik, hogy mind Kovács Péter, mind Savón nem éppen „olcsójános”, utóbbi különösképpen. Azaz biztos, hogy mélyen zsebbe kell nyúlni a klubvezetőknek, ha tartósan, legalább a szezon végéig Balassagyarmaton akarják tartani a kubai légióst.
Én persze kíváncsian várom majd a hivatalos bejelentést, de már most kijelentem, megfelelő fórumon fel fogom tenni a kábeles illetékeseknek a következő kérdést: „mégis, mennyibe kerül a klubnak Savón?” Aztán vagy válaszolnak rá, vagy nem, már az ő dolguk…
Nos, ebbéli agytornám közben épp szerdán lebbentette fel a fátylat a titokról Komoróczy Csaba, Balassagyarmat sporttörténésze, egyben kollégám a városi tévénél. Ő említette, hogy José Savónt igazolja le a Kábel SE! Micsoda? Először alaposan felhördültem magamban, mondván honnan szedte Csaba bá’ ezt a képtelenséget, aztán persze rájöttem, hiszen ő együtt asztaliteniszezik a kézilabdás klub elnökével, László Sándorral, és bizony sporttörténész barátom meg is erősítette a hír forrását.
Tehát róla van szó, az egykori kubai válogatott klasszisról, aki ugye több mint másfél évtizede él már hazánkban, itt telepedett le, és túl a negyvenegyedik életévén is bőszen hajigálta a gólokat a szomszédvár, Salgótarján színeiben az elmúlt szezon NB II-es küzdelmei során. Tehát ő az a rutinos játékos, akire Kálmán utalt!
Aztán ma délelőtt még inkább megbizonyosodtam az információ igazáról, amikor a tarjániak szakmai igazgatója, Molnár Ferenc talált meg az interneten a következő kérdéssel: „ennyi pénzetek van?” Mármint ő többes számban intézve hozzám a kérdést – hiszen akárhogy is kívülálló vagyok jelenleg a gyarmati férfi kézilabdában, mégis hozzátartozom a „brancshoz” -, legfőképpen azt firtatva, vajon milyen forrásból fogja fizetni a két nevesebb játékosát a kábeles alakulat? Erre persze én magam nem tudom a választ, miután sosem érdekeltek behatóbban a Kábel SE pénzügyei, s nem is érdekel, milyen szponzorokat „hajtottak” fel a nyáron, de az bizonyosnak tűnik, hogy mind Kovács Péter, mind Savón nem éppen „olcsójános”, utóbbi különösképpen. Azaz biztos, hogy mélyen zsebbe kell nyúlni a klubvezetőknek, ha tartósan, legalább a szezon végéig Balassagyarmaton akarják tartani a kubai légióst.
Én persze kíváncsian várom majd a hivatalos bejelentést, de már most kijelentem, megfelelő fórumon fel fogom tenni a kábeles illetékeseknek a következő kérdést: „mégis, mennyibe kerül a klubnak Savón?” Aztán vagy válaszolnak rá, vagy nem, már az ő dolguk…
Falvak napja
Érdekesnek tűnhet majd a mostani jegyzet a Kedves Olvasó számára, hiszen az elismerés hangján fogok szólni egy kezdeményezésről. Ilyesmit ritkán teszek itt, ezen a fórumon, aminek alapvetően két oka van. Az egyik, hogy a dicsérő jellegű kritikát alig-alig olvassa valaki, legalábbis a saját statisztikai visszajelzéseimből ez tűnik ki, másrészt az effajta sallangokat meghagyom más orgánumoknak, például a dicső városi hírharangnak, a Gyarmati Híreknek, amely másból nem áll, mint a pozitívumok sodrásából, mintha minden szép és jó lenne Balassagyarmaton, és az ország legprosperálóbb települése lenne a Civitas Fortissima.
Amiről most szólnom kell, az Ipoly Televízió nyári műsora, a Falvak napja, amit nagyszerű ötletnek tartok. Nem elsősorban azért, mert én is külsős munkatársa vagyok e médiumnak, az öndicséret amúgy sem tartozhat ide, a Gyarmat hangjára, őszintén úgy gondolom, kellenek az ilyen műsorok. De nem csupán az ötlet jó, hanem a kivitelezés is, amit jómagam megtapasztalhattam az ITV őrhalmi „vendégszereplése” alkalmával. Hiszen egy község életének bemutatása nem kizárólag az ott élők érdekét szolgálhatja, hanem valóban rámutathat a vidék ma már inkább megbúvó, felszínre, nagy nyilvánosság elé kevésbé kerülő értékeire. Mert ugye a napilapok, vagy az országos sajtó alig-alig jut el ide, maximum pár soros hír erejéig, nem beszélve a kereskedelmi televíziókról, amelyek csak árvíz, tűzeset, rablás, gyilkosság kapcsán szólnak ezekről a falvakról.
Ellenben az Ipoly TV most valóban bemutatja a falvakat, amelynek legalkalmasabb formája a falunapon való forgatás – már ha van ilyen. Momentán, a fentebb említett őrhalmi esetben sem ilyen rendezvény volt, hanem nemzetközi ifjúsági találkozó, de jellegében, kivitelében, program-kínálatában teljesen megegyezett egy falunapéval. Tehát kiment a forgatócsoport, jól megtervezett, előre megkoreografált módon forgattak, s a kívülálló és hozzá nem értő szemében ez akár úgy is tűnhetett volna, mint egy élő adás. Hiszen voltak „felkonfok”, érdekes beszélgetések a szervezőkkel, fiatalokkal, megszólaltak a lengyel vendég-legények, és még sorolhatnám. Aztán persze mindezt össze is kell illeszteni, ezt hívja a szakma „utómunkának”, és a vágások által lesz teljes a kép, kész a Falvak napja adása.
Tehát, amint már említettem, nem csupán az ötlet jó a községek életének bemutatására, hanem a kivitelezés is megállja bőven a helyét. Persze a technikai felszereltsége egy ilyen kis tévének nem érhet fel a Duna Televízió bázisával, ám ha ügyes emberek vannak, akik szeretik is a szakmát, tudásban felülmúlhatják a gyengébb technikai állapotokat.
Szóval, aki tudja fogni, és érdekli a nógrádi kistelepülések élete, bátran nézze a Falvak napját, legközelebb Herencsényből, Drégelypalánkról és Tolmácsról.
Amiről most szólnom kell, az Ipoly Televízió nyári műsora, a Falvak napja, amit nagyszerű ötletnek tartok. Nem elsősorban azért, mert én is külsős munkatársa vagyok e médiumnak, az öndicséret amúgy sem tartozhat ide, a Gyarmat hangjára, őszintén úgy gondolom, kellenek az ilyen műsorok. De nem csupán az ötlet jó, hanem a kivitelezés is, amit jómagam megtapasztalhattam az ITV őrhalmi „vendégszereplése” alkalmával. Hiszen egy község életének bemutatása nem kizárólag az ott élők érdekét szolgálhatja, hanem valóban rámutathat a vidék ma már inkább megbúvó, felszínre, nagy nyilvánosság elé kevésbé kerülő értékeire. Mert ugye a napilapok, vagy az országos sajtó alig-alig jut el ide, maximum pár soros hír erejéig, nem beszélve a kereskedelmi televíziókról, amelyek csak árvíz, tűzeset, rablás, gyilkosság kapcsán szólnak ezekről a falvakról.
Ellenben az Ipoly TV most valóban bemutatja a falvakat, amelynek legalkalmasabb formája a falunapon való forgatás – már ha van ilyen. Momentán, a fentebb említett őrhalmi esetben sem ilyen rendezvény volt, hanem nemzetközi ifjúsági találkozó, de jellegében, kivitelében, program-kínálatában teljesen megegyezett egy falunapéval. Tehát kiment a forgatócsoport, jól megtervezett, előre megkoreografált módon forgattak, s a kívülálló és hozzá nem értő szemében ez akár úgy is tűnhetett volna, mint egy élő adás. Hiszen voltak „felkonfok”, érdekes beszélgetések a szervezőkkel, fiatalokkal, megszólaltak a lengyel vendég-legények, és még sorolhatnám. Aztán persze mindezt össze is kell illeszteni, ezt hívja a szakma „utómunkának”, és a vágások által lesz teljes a kép, kész a Falvak napja adása.
Tehát, amint már említettem, nem csupán az ötlet jó a községek életének bemutatására, hanem a kivitelezés is megállja bőven a helyét. Persze a technikai felszereltsége egy ilyen kis tévének nem érhet fel a Duna Televízió bázisával, ám ha ügyes emberek vannak, akik szeretik is a szakmát, tudásban felülmúlhatják a gyengébb technikai állapotokat.
Szóval, aki tudja fogni, és érdekli a nógrádi kistelepülések élete, bátran nézze a Falvak napját, legközelebb Herencsényből, Drégelypalánkról és Tolmácsról.
2011. július 6., szerda
Jegyzetek egy felnőtt Eb-ről 1. – Minek oda a Farkas József?
Na, ezt már végképp nem értem! Nézem a magyar-ukrán női meccset a felnőtt Eb-n, de mintha a nemrégiben befejeződött ifjúsági kontinensviadalt látnám. Ugyanis a magyarok támadó alakzatának négy embere közül egyes egyedül a „nyúl” felnőtt korú, azaz Sidó Krisztina, mindenki más, Gróz Kitti, Kretz Fruzsi, meg Fekete Bozsana és Tóth Emese – illetve a most nem védő kapus Szebellédy Fanny - az Európa-bajnok ificsapat tagja. Mi több, ők a meghatározó alakok, Bozsi a jobb szélen szórja a gólokat, rá megy ki minden figura, meg Kitti és Fruzsi is villan. Bezzeg Sidó Kriszti – aki viszont a többi lánynak (kora alapján) akár az anyja is lehetne – nem igazán mutat maradandót – már elnézést érte. A védekezésben persze vannak felnőttek, elvégre ott számít már jobban az erősebb testalkat – mint az ifikorból épp kiöregedett (!) Hajdú Ágnes -, és persze ott van még a csapatban a váci Baross Zsuzsa, meg a lányok másod-mestere, Rovnyai Mariann, de az ifiken múlik egyértelműen, hogy siker lesz, avagy sem.
Akkor viszont miért Farkas József a szövetségi kapitány? Miért őt bízták meg? Miért nem engedték, hogy a felnőttek első számú irányítója is az a Gróz János legyen, aki női vonalon a legtöbbet tudja a szakágból… Mert ő „csak” egy NB I/B-s edző a teremben? Netán Farkasnak, mint egykori kiváló játékosnak, és első osztályban (is) működött szakembernek ekkora a befolyása Firnicz Józsefre és csapatára? Nos, ezt csak gyanítani tudom.
Nem vagyok ott az Európa-bajnokságon, nem aszalódok a tűző napon az ATP-stadion nézőterén, tehát nem tudom közvetlen közelről megtapasztalni, hogy vajon ki az érdemi irányítója ennek a női válogatottnak. Ám felettébb az a sejtésem, hogy a mozgatórugó Gróz Janó, ő adja az igazi tanácsokat a háttérben, de azokra a kétszer tíz percekre, meg az esetleges szétlövésekre – mint most az ukránok ellen – szépen, előzékenyen és udvariasan átadja a marsallbotot Farkas Józsefnek, mondván dolgozzon a kollega is, ő már megtette a magáét egy héttel ezelőtt.
Ráadásul egyáltalán nem győztek meg engem a felnőtt korú játékosok. Az egy dolog, hogy védekezésben előnyösebb az erősebb testalkat, de szerintem azt a szintet Sánta Dóra és Garamvölgyi Eszter is tudja, amit a tőlük idősebb társak. Azaz nyugodtan ki merem jelenteni így előre is, bármi lesz az eredmény, bármilyen helyen is végez – egyelőre nagyon jól áll – a társaság, ezt a teljesítményt az ifjúsági válogatott önmagában is elérte volna, ha nem jobban, tökéletesebben oldotta volna meg a feladatot.
Ez viszont roppant elszomorító, és az ifi jegyzetekben emlegetett jó barátom kijelentéseit is igazolja, hogy látva a női szakág elszomorító állapotait, magyarul azt, hogy tizenhét-tizennyolc esztendős játékosok meghatározóak a „nagyok” között, vagyis lényegében nincs magas szintű felnőtt női strandkézilabda kis hazánkban, nincs nagy jövője sem ennek a sportágnak Magyarországon – persze ha a tendencia így folytatódik.
Akkor viszont valóban nem értem, mit keres ott a kispadon a buzgón káromkodó, a lányokhoz nem illően „csúnya szájú” Farkas József!
Akkor viszont miért Farkas József a szövetségi kapitány? Miért őt bízták meg? Miért nem engedték, hogy a felnőttek első számú irányítója is az a Gróz János legyen, aki női vonalon a legtöbbet tudja a szakágból… Mert ő „csak” egy NB I/B-s edző a teremben? Netán Farkasnak, mint egykori kiváló játékosnak, és első osztályban (is) működött szakembernek ekkora a befolyása Firnicz Józsefre és csapatára? Nos, ezt csak gyanítani tudom.
Nem vagyok ott az Európa-bajnokságon, nem aszalódok a tűző napon az ATP-stadion nézőterén, tehát nem tudom közvetlen közelről megtapasztalni, hogy vajon ki az érdemi irányítója ennek a női válogatottnak. Ám felettébb az a sejtésem, hogy a mozgatórugó Gróz Janó, ő adja az igazi tanácsokat a háttérben, de azokra a kétszer tíz percekre, meg az esetleges szétlövésekre – mint most az ukránok ellen – szépen, előzékenyen és udvariasan átadja a marsallbotot Farkas Józsefnek, mondván dolgozzon a kollega is, ő már megtette a magáét egy héttel ezelőtt.
Ráadásul egyáltalán nem győztek meg engem a felnőtt korú játékosok. Az egy dolog, hogy védekezésben előnyösebb az erősebb testalkat, de szerintem azt a szintet Sánta Dóra és Garamvölgyi Eszter is tudja, amit a tőlük idősebb társak. Azaz nyugodtan ki merem jelenteni így előre is, bármi lesz az eredmény, bármilyen helyen is végez – egyelőre nagyon jól áll – a társaság, ezt a teljesítményt az ifjúsági válogatott önmagában is elérte volna, ha nem jobban, tökéletesebben oldotta volna meg a feladatot.
Ez viszont roppant elszomorító, és az ifi jegyzetekben emlegetett jó barátom kijelentéseit is igazolja, hogy látva a női szakág elszomorító állapotait, magyarul azt, hogy tizenhét-tizennyolc esztendős játékosok meghatározóak a „nagyok” között, vagyis lényegében nincs magas szintű felnőtt női strandkézilabda kis hazánkban, nincs nagy jövője sem ennek a sportágnak Magyarországon – persze ha a tendencia így folytatódik.
Akkor viszont valóban nem értem, mit keres ott a kispadon a buzgón káromkodó, a lányokhoz nem illően „csúnya szájú” Farkas József!
2011. július 4., hétfő
Jegyzetek egy ifjúsági Eb-ről 10. – Elfogultság és észelvűség
Az előző napokban, leginkább csütörtöktől szombatig teljesen magával vitt a szívem. Mindenfajta korábbi kritikus gondolatot háttérbe szorítva úrrá lett rajtam az elfogultság. De hiszen ez természetes is, mert ha egyszer az ember, az edző, tanár, szakvezető tanítványa ott feszít a címeres mezben, mit feszít, játszik és a csapat egyik legjobbja, akkor nincs semmi, ami visszatartaná az eufóriát, ilyenkor szurkolóvá válok, drukkolok annak, akinek a pályafutását segíthettem. Így voltam Garamvölgyi Eszterrel a strandkézilabda ifi Eb-n is, hiszen ő innen emelkedett ki, ebből a közegből, a kisvárosi atmoszférából, az országosan szinte sehol számon nem tartott műhelyből, amely hol működik teljes gőzzel, hol fáradtan dadogva, hol meg sehogyan sem, és amelynek megítélése még házon belül, balassagyarmati kézilabda berkekben sem mindig egyértelmű. Sőt… Szóval tiszta szívvel, hatalmas lelkesedéssel szurkoltam Eszternek, az internetes közvetítés előtt ülve buzdítottam a csapatot, figyeltem árgus szemekkel az eredményeket, és az Európa-bajnoki cím megszerzésének pillanatában kevés boldogabb és büszkébb ember volt nálam Gyarmaton.
Aztán eltelt másfél nap, véget ért az eufória, és néhány jól irányzott rúgás, vagy éppen burkolt célzás visszatérített a helyes mederbe, elpárolgott a rózsaszín köd, s megint reálisan igyekszem látni a magyar strandkézilabdázást. Ebben közrejátszott egy nyilatkozat, Havassy Kálmánnak, az ifi strandkézisek technikai vezetőjének, egyben a balassagyarmati férfi kézilabdázás egyik főnökének a megszólalása a Focus Rádióban. Ő inkább azt hangsúlyozta, hogy nincs Balassagyarmaton női kézilabda (nem azt mondta, hogy jelenleg nincs), magyarul ez a laikus, de talán a helyi viszonyokat nem ismerő szakértőbb fül számára is úgy hangzott, mintha csak a férfi vonalnak lenne köszönhető, hogy Eszter idáig eljutott. Jó-jó, az én nevemet nem ejtette volna ki elismerően a száján, de azért legalább a Kiss Árpád VDSE-t, Tillmann Rezsőnek, Kovács Józsefnek köszönetet mondhatott volna, egyáltalán a korábban folyamatosan működő női kézilabda szakosztályokra, mint a tudás bölcsőire utalhatott volna Esztricsét méltatva. És ezen, bizony én nagyon elszomorodtam.
De félre az érzelmeket. Visszajutva a rendes kerékvágásba értékelnem kell tehát a női ifjúsági válogatott teljesítményét. Kétséget kizáróan ők ma Európa legjobb utánpótlás korú strandkézilabdázói. De miért is? Elsősorban azért, mert a kontinensen ők veszik legkomolyabban ezt a szakágat. Egyik nagyon jó ismerősöm, világlátott barátom említi, hogy más helyeken ez nem igazán ilyen „halálkomoly” műfaj. Csak egy példát: Franciaországban és Németországban – márpedig ők élen járnak a világ teremkézilabdájában – nincs is felülről szervezett nyári bajnokság, ahol hétről-hétre heves tüzű, vitákkal terhelt, reklamálásokkal tarkított küzdelmekben vesznek részt a sportolók. E két élnemzetben az strandkézizik, aki akar, egyfajta kiegészítőként, felkészülésként az őszi szezonra, teljesen „bulira véve a figurát”, azaz kellemes sörözgetésekkel, pancsolásokkal vegyített buzgó strandolások közepette fogják meg a labdát és dobálják a kapura. Nálunk viszont például Gróz János, a szentendreiek mestere évek óta tudatosan ráállt a strandkézire, nála ez már értékében szinte fölébe nőtt a teremkézilabdának, ami egyáltalán nem baj, hiszen a lelkesedés, a tenniakarás mindenképpen díjazandó. Tudományos alapossággal, szakmai rálátással, kitervelt, átgondolt stratégiával dolgozik minden nyáron, készíti fel a lányokat, a teremszezon lefújása után közvetlenül már azonnal edzőtáborba vonultatja őket, hetente minden nap, összesen nyolc-tíz kőkemény foglalkozással tréningezi a társaságot. De érthető is ez a buzgalom, hiszen neki ez a fontos, ez a kiugrási lehetőség a szakmában, és a lányok többsége ugye az NB I/B-ben kézizik, a teremválogatottságig aligha juthat valaha, ellenben itt van a strandi változat, és e tekintetben mindenképpen logikailag helyes és ésszerű lépés tőle ennyire komolyan vennie a strandkézilabdát. Hiszen az eredmény a cél mindenhol, eredménycentrikus világban élünk, és az Európa-bajnokság akkor is EB, ha a teremben űzik, vagy éppen a tengerpartok homokjában.
Előbb-utóbb azonban az egész szakágnak döntenie kell, melyik utat választja. Hiszen évek telnek el, és Európa, de az egész világ sem kapja fel egyöntetűen a fejét a strandkézilabda név hallatára, és hiába a részvétel a Világjátékokon, ha marad periférikus, nyári kiegészítő szórakozásnak, ha nem lesz teljesebb, szélesebb a népszerűsége, akkor mit sem ér az egész erőfeszítés, a sok-sok belefeccölt energia. Én magam, hiába minden szépség, hiába minden látványosság, hiába a sok ügyes, csinos lány, a lelkes hozzáállás, a kitartó buzgalom – hozzáteszem, továbbra is tisztelem a sportolókat, akik ezt űzik, hiszen ők igazán nem tehetnek arról, hogy nincs nagyobb elismertsége a szenvedélyüknek -, ebben a jelenlegi formájában EB cím ide vagy oda, nem jósolok túl biztató jövőt a strandkézilabdának. Mert amíg az elit, az első osztály, a sportág krémje nem lesz vevő rá, amíg a franciák és a németek meg a spanyolok, svédek, dánok nem veszik ezt komolyan – de mondhatnék rajtunk kívül még sok-sok országot -, addig ne reménykedjünk.
Az pedig egy újabb értekezést érne meg, amit ugyancsak kedves barátom mondott nekem: sokan nagyon szépen megélnek ebből, nagyon szépen profitálnak, olykor gátlástalanul elvéve a kedvét másoktól, mert náluk egy Eb vagy Vb helyezés jóval többet ér a barátságnál.
Ebben egyet kell értenem vele!
H.H.
Aztán eltelt másfél nap, véget ért az eufória, és néhány jól irányzott rúgás, vagy éppen burkolt célzás visszatérített a helyes mederbe, elpárolgott a rózsaszín köd, s megint reálisan igyekszem látni a magyar strandkézilabdázást. Ebben közrejátszott egy nyilatkozat, Havassy Kálmánnak, az ifi strandkézisek technikai vezetőjének, egyben a balassagyarmati férfi kézilabdázás egyik főnökének a megszólalása a Focus Rádióban. Ő inkább azt hangsúlyozta, hogy nincs Balassagyarmaton női kézilabda (nem azt mondta, hogy jelenleg nincs), magyarul ez a laikus, de talán a helyi viszonyokat nem ismerő szakértőbb fül számára is úgy hangzott, mintha csak a férfi vonalnak lenne köszönhető, hogy Eszter idáig eljutott. Jó-jó, az én nevemet nem ejtette volna ki elismerően a száján, de azért legalább a Kiss Árpád VDSE-t, Tillmann Rezsőnek, Kovács Józsefnek köszönetet mondhatott volna, egyáltalán a korábban folyamatosan működő női kézilabda szakosztályokra, mint a tudás bölcsőire utalhatott volna Esztricsét méltatva. És ezen, bizony én nagyon elszomorodtam.
De félre az érzelmeket. Visszajutva a rendes kerékvágásba értékelnem kell tehát a női ifjúsági válogatott teljesítményét. Kétséget kizáróan ők ma Európa legjobb utánpótlás korú strandkézilabdázói. De miért is? Elsősorban azért, mert a kontinensen ők veszik legkomolyabban ezt a szakágat. Egyik nagyon jó ismerősöm, világlátott barátom említi, hogy más helyeken ez nem igazán ilyen „halálkomoly” műfaj. Csak egy példát: Franciaországban és Németországban – márpedig ők élen járnak a világ teremkézilabdájában – nincs is felülről szervezett nyári bajnokság, ahol hétről-hétre heves tüzű, vitákkal terhelt, reklamálásokkal tarkított küzdelmekben vesznek részt a sportolók. E két élnemzetben az strandkézizik, aki akar, egyfajta kiegészítőként, felkészülésként az őszi szezonra, teljesen „bulira véve a figurát”, azaz kellemes sörözgetésekkel, pancsolásokkal vegyített buzgó strandolások közepette fogják meg a labdát és dobálják a kapura. Nálunk viszont például Gróz János, a szentendreiek mestere évek óta tudatosan ráállt a strandkézire, nála ez már értékében szinte fölébe nőtt a teremkézilabdának, ami egyáltalán nem baj, hiszen a lelkesedés, a tenniakarás mindenképpen díjazandó. Tudományos alapossággal, szakmai rálátással, kitervelt, átgondolt stratégiával dolgozik minden nyáron, készíti fel a lányokat, a teremszezon lefújása után közvetlenül már azonnal edzőtáborba vonultatja őket, hetente minden nap, összesen nyolc-tíz kőkemény foglalkozással tréningezi a társaságot. De érthető is ez a buzgalom, hiszen neki ez a fontos, ez a kiugrási lehetőség a szakmában, és a lányok többsége ugye az NB I/B-ben kézizik, a teremválogatottságig aligha juthat valaha, ellenben itt van a strandi változat, és e tekintetben mindenképpen logikailag helyes és ésszerű lépés tőle ennyire komolyan vennie a strandkézilabdát. Hiszen az eredmény a cél mindenhol, eredménycentrikus világban élünk, és az Európa-bajnokság akkor is EB, ha a teremben űzik, vagy éppen a tengerpartok homokjában.
Előbb-utóbb azonban az egész szakágnak döntenie kell, melyik utat választja. Hiszen évek telnek el, és Európa, de az egész világ sem kapja fel egyöntetűen a fejét a strandkézilabda név hallatára, és hiába a részvétel a Világjátékokon, ha marad periférikus, nyári kiegészítő szórakozásnak, ha nem lesz teljesebb, szélesebb a népszerűsége, akkor mit sem ér az egész erőfeszítés, a sok-sok belefeccölt energia. Én magam, hiába minden szépség, hiába minden látványosság, hiába a sok ügyes, csinos lány, a lelkes hozzáállás, a kitartó buzgalom – hozzáteszem, továbbra is tisztelem a sportolókat, akik ezt űzik, hiszen ők igazán nem tehetnek arról, hogy nincs nagyobb elismertsége a szenvedélyüknek -, ebben a jelenlegi formájában EB cím ide vagy oda, nem jósolok túl biztató jövőt a strandkézilabdának. Mert amíg az elit, az első osztály, a sportág krémje nem lesz vevő rá, amíg a franciák és a németek meg a spanyolok, svédek, dánok nem veszik ezt komolyan – de mondhatnék rajtunk kívül még sok-sok országot -, addig ne reménykedjünk.
Az pedig egy újabb értekezést érne meg, amit ugyancsak kedves barátom mondott nekem: sokan nagyon szépen megélnek ebből, nagyon szépen profitálnak, olykor gátlástalanul elvéve a kedvét másoktól, mert náluk egy Eb vagy Vb helyezés jóval többet ér a barátságnál.
Ebben egyet kell értenem vele!
H.H.
2011. július 3., vasárnap
Jegyzetek egy ifjúsági Eb-ről 9. – Magyarország, Magyarország!
És eljött a döntő ideje! Számolgatom vissza a perceket, már csak húsz, már csak tizenöt, már csak tíz… és végre a számítógép képernyőjén ott melegítenek a lányok. Közben a facebook-on is élesedik a hangulat, Hege barátunk, minden gyarmati kézilabda szurkolók leglelkesebbje direkt megkér, mivel neki akadozik a mobilnet, hát tájékoztassam folyamatosan a fejleményekről. Vajon nehéz meccs lesz az oroszok ellen?
Nosza rajta, Eszter ugrik a labdáért, el is hozza, miénk az első támadás joga, s máris egy kiállítással megspékelt büntetőt kapunk, amit persze Gróz Kitti, ahogy szokta a Vác felnőttben már, kegyetlenül be is varrja. Ráadásul, íme, Esztricse az, aki bemutat egy mintaszerű vetődős sáncot, de Kittinek egy újabb próbálkozását csak egypontosra adják az ukrán „cigánykerekes” bírók. Jön egy ellenakció, a balszélső szépít. Sőt, ha Fanny kapusunk nem védene ragyogóan, még a vezetést is átvennék.
Nehéz, nagyon nehéz egyszerre két dologra figyelni, meccset is jegyzetelni, meg Hegét is tájékoztatni, de egyelőre megy. Ahogy lányainknak is, mire felocsúdunk, jön Fekete Bozsi meg Kretz Fruzsi, és 7-2 ide. A ruszkik kezén erősen dadog a labda, mit sem tudnak kezdeni vele, ráadásul Sánta Dóri sem akar lemaradni a mi lányunk mögött, ő is blokkol kettőt. Jééé! Már 14-4-re vezetünk, „asszem” ez a szett kipipálható, de nem árt még odafigyelni.
Izgalomra azonban semmi ok, legfeljebb nyolcra tudnak zárkózni az oroszok. Ellenben jön Tóth Emese, meg persze Kitti, a végén ők ketten hozzák össze újra azt a horvátok ellen annyira megcsodált „kínait”. Ez a slusszpoén! Hát valóban csodásan indult a finálé: 26-16!
De nincs még vége! Emlékezzünk, az elődöntőben a horvátok is a második játszma elején szívták fel magukat, igaz nem sokáig. Ezt tenné a mostani ellenfél is, ha Szentendre büszkesége, Szebellédy Fanny útjukat nem állná. Sőt, megint Esztricse blokkol, de jó lenne viszont megtörni a kétperces gólcsendet. Erről Bozsi gondoskodik, kisvártatva jön Kitti is, 4-0 ide. De éledeznek a ruszkik, egy szépítés, Emese meg kihagyja a nagy helyzetet, mire érkezik az egyenlítő találat. Ez mégsem lesz annyira sima! Aztán 8-8 után még inkább csapkodom az asztalt magam előtt, mert Bozsi megmozdulásaira megtalálja a megfelelő ütemet a kapus, de szerencsére Fannyban újra bízhatunk, nem lesz orosz előny. Emese gólja 10-8, amire még érkezik felelet.
Így vágtatunk a hajrába. Kitti nem hibáz, 12-10 ide, indulna a kontra, de ott áll Fanny és megint Fanny, még a gólvonalról is kikotorja a labdát. Hiába, jó kapusnak szerencséje is van. Most már el kell dönteni a meccset. Szinte önkívületi állapotban kiabálom a szoba magányában – hiszen egymagam nézem -, amikor Fekete Bozsána megkapja a labdát középen, hogy „jóóóó az egyessss!!”, s mintha ezt meghallaná a 14-es számú magyar játékos, így is cselekszik. Ezzel eldőlt!!
Vége! Nincs tovább!!! „Magyarország, Magyarország” kiabálja szemközt a szurkolótábor, felfedezem az egész fiú válogatottat, meg ott Bálint Zolit is, Esztricse keresztapját! És érzem, elérzékenyülök a képernyő előtt, s csak azért nem hullnak most a könnyeim, mert sírni csak a győztesnek a szabad, a győztesek pedig ott ugrándoznak egymás nyakába a homokban!
Hallod Balassagyarmat: a te kis városodnak, Civitas Fortissimának, szeretett Ipoly-parti otthonunknak van egy Európa-bajnok kézilabdázója: Garamvölgyi Eszter!
Éljen!
Nosza rajta, Eszter ugrik a labdáért, el is hozza, miénk az első támadás joga, s máris egy kiállítással megspékelt büntetőt kapunk, amit persze Gróz Kitti, ahogy szokta a Vác felnőttben már, kegyetlenül be is varrja. Ráadásul, íme, Esztricse az, aki bemutat egy mintaszerű vetődős sáncot, de Kittinek egy újabb próbálkozását csak egypontosra adják az ukrán „cigánykerekes” bírók. Jön egy ellenakció, a balszélső szépít. Sőt, ha Fanny kapusunk nem védene ragyogóan, még a vezetést is átvennék.
Nehéz, nagyon nehéz egyszerre két dologra figyelni, meccset is jegyzetelni, meg Hegét is tájékoztatni, de egyelőre megy. Ahogy lányainknak is, mire felocsúdunk, jön Fekete Bozsi meg Kretz Fruzsi, és 7-2 ide. A ruszkik kezén erősen dadog a labda, mit sem tudnak kezdeni vele, ráadásul Sánta Dóri sem akar lemaradni a mi lányunk mögött, ő is blokkol kettőt. Jééé! Már 14-4-re vezetünk, „asszem” ez a szett kipipálható, de nem árt még odafigyelni.
Izgalomra azonban semmi ok, legfeljebb nyolcra tudnak zárkózni az oroszok. Ellenben jön Tóth Emese, meg persze Kitti, a végén ők ketten hozzák össze újra azt a horvátok ellen annyira megcsodált „kínait”. Ez a slusszpoén! Hát valóban csodásan indult a finálé: 26-16!
De nincs még vége! Emlékezzünk, az elődöntőben a horvátok is a második játszma elején szívták fel magukat, igaz nem sokáig. Ezt tenné a mostani ellenfél is, ha Szentendre büszkesége, Szebellédy Fanny útjukat nem állná. Sőt, megint Esztricse blokkol, de jó lenne viszont megtörni a kétperces gólcsendet. Erről Bozsi gondoskodik, kisvártatva jön Kitti is, 4-0 ide. De éledeznek a ruszkik, egy szépítés, Emese meg kihagyja a nagy helyzetet, mire érkezik az egyenlítő találat. Ez mégsem lesz annyira sima! Aztán 8-8 után még inkább csapkodom az asztalt magam előtt, mert Bozsi megmozdulásaira megtalálja a megfelelő ütemet a kapus, de szerencsére Fannyban újra bízhatunk, nem lesz orosz előny. Emese gólja 10-8, amire még érkezik felelet.
Így vágtatunk a hajrába. Kitti nem hibáz, 12-10 ide, indulna a kontra, de ott áll Fanny és megint Fanny, még a gólvonalról is kikotorja a labdát. Hiába, jó kapusnak szerencséje is van. Most már el kell dönteni a meccset. Szinte önkívületi állapotban kiabálom a szoba magányában – hiszen egymagam nézem -, amikor Fekete Bozsána megkapja a labdát középen, hogy „jóóóó az egyessss!!”, s mintha ezt meghallaná a 14-es számú magyar játékos, így is cselekszik. Ezzel eldőlt!!
Vége! Nincs tovább!!! „Magyarország, Magyarország” kiabálja szemközt a szurkolótábor, felfedezem az egész fiú válogatottat, meg ott Bálint Zolit is, Esztricse keresztapját! És érzem, elérzékenyülök a képernyő előtt, s csak azért nem hullnak most a könnyeim, mert sírni csak a győztesnek a szabad, a győztesek pedig ott ugrándoznak egymás nyakába a homokban!
Hallod Balassagyarmat: a te kis városodnak, Civitas Fortissimának, szeretett Ipoly-parti otthonunknak van egy Európa-bajnok kézilabdázója: Garamvölgyi Eszter!
Éljen!
2011. július 2., szombat
Jegyzetek egy ifjúsági Eb-ről 8. – Nem érdemeltek jobbat
Bocsáss meg Kovácsovics Laci, tudom, rengeteget dolgoztál velük, de talán nem orrolsz meg rám, ha kijelentem, s lehet, némely dologban még egyet is értesz velem, a kibiccel: nem érdemelt jobbat a hatodik helynél ez a fiú társaság.
Persze indokolok is mindjárt. Nem láttam őket előbb, csak most, így az Eb-n. Viszont itt minden meccsüket néztem, már amit az internet közvetített. Akadtak ennek a társaságnak nagyon szemrevaló momentumai. Gondolok itt a balkezes Szőllősi eredményességére, aki számomra a mezőnyjátékosok között a legmaradandóbbat alkotta. Gondolok itt a kapus Ignácz néhány bravúrjára, a védekezésben néhány valóban szép mozzanatra, összességében azonban rendkívül kedvezőtlen a kép.
Ennek a társaságnak Umagban nem volt vezére. A „kis fradista” Varga Sanyi az lehetett volna – nógrádi kötődése neki is van, hiszen csörgedezik benne némi dejtári vér -, ám nála a könnyelműség sokszor az észelvűség fölé nőtt. Magyarul nem használta az agyát. Amikor egyszer az első sikeres hát mögötti passz után érezte, hogy most már minden bejöhet, azonnal megpróbálta újra – lekapcsolták. A „nyúlszerepben” sokszor megfontolatlanul lőtt, a kapus olvasta ezeket a próbálkozásokat. Szóval ő egyáltalán nem hozta magát, s amit a gyarmati srácok is mondtak, „arcos” kissé a legény. Vagy ott van a Milovits és a Korondi. Tőlük is biztos többet várt a szakvezetés, mint alapemberektől. Még Sápi úgy-ahogy helytállt. Egy strandkézilabda csapat mérkőzésen belüli támadó-teljesítményéről mindennél többet mond, ha a szakvezetés három „nyulat” is kénytelen kipróbálni. Ez is előfordult fiú válogatottunknál az Eb-n. A két tarjáni srác közül Dénes Máté ugye inkább védekezett, Tihaméri Balázs viszont alig kapott lehetőséget. Vajon miért?
Ahogy mondják a „felhozatal” sem elég széles. Kicsi a bázis, amiből meríthetnek az edzők. Ezt mondja Döme is, aki például Speckot is igyekszik kapacitálni, hogy az AXA is kezdjen hozzá a szorgos utánpótlás-neveléshez. A bázis növelése, ez lehet a kulcs az előrelépéshez.
Mert ezzel a hatodik hellyel senki sem lehet elégedett.
Gyerünk fiúk, ésszerű önkritikával, komoly elemzéssel, a hibák kiküszöbölésével alkossatok a jövőben egy még jobb fiú csapatot!
H.H.
Persze indokolok is mindjárt. Nem láttam őket előbb, csak most, így az Eb-n. Viszont itt minden meccsüket néztem, már amit az internet közvetített. Akadtak ennek a társaságnak nagyon szemrevaló momentumai. Gondolok itt a balkezes Szőllősi eredményességére, aki számomra a mezőnyjátékosok között a legmaradandóbbat alkotta. Gondolok itt a kapus Ignácz néhány bravúrjára, a védekezésben néhány valóban szép mozzanatra, összességében azonban rendkívül kedvezőtlen a kép.
Ennek a társaságnak Umagban nem volt vezére. A „kis fradista” Varga Sanyi az lehetett volna – nógrádi kötődése neki is van, hiszen csörgedezik benne némi dejtári vér -, ám nála a könnyelműség sokszor az észelvűség fölé nőtt. Magyarul nem használta az agyát. Amikor egyszer az első sikeres hát mögötti passz után érezte, hogy most már minden bejöhet, azonnal megpróbálta újra – lekapcsolták. A „nyúlszerepben” sokszor megfontolatlanul lőtt, a kapus olvasta ezeket a próbálkozásokat. Szóval ő egyáltalán nem hozta magát, s amit a gyarmati srácok is mondtak, „arcos” kissé a legény. Vagy ott van a Milovits és a Korondi. Tőlük is biztos többet várt a szakvezetés, mint alapemberektől. Még Sápi úgy-ahogy helytállt. Egy strandkézilabda csapat mérkőzésen belüli támadó-teljesítményéről mindennél többet mond, ha a szakvezetés három „nyulat” is kénytelen kipróbálni. Ez is előfordult fiú válogatottunknál az Eb-n. A két tarjáni srác közül Dénes Máté ugye inkább védekezett, Tihaméri Balázs viszont alig kapott lehetőséget. Vajon miért?
Ahogy mondják a „felhozatal” sem elég széles. Kicsi a bázis, amiből meríthetnek az edzők. Ezt mondja Döme is, aki például Speckot is igyekszik kapacitálni, hogy az AXA is kezdjen hozzá a szorgos utánpótlás-neveléshez. A bázis növelése, ez lehet a kulcs az előrelépéshez.
Mert ezzel a hatodik hellyel senki sem lehet elégedett.
Gyerünk fiúk, ésszerű önkritikával, komoly elemzéssel, a hibák kiküszöbölésével alkossatok a jövőben egy még jobb fiú csapatot!
H.H.
Jegyzetek egy ifjúsági Eb-ről 7. – Indulás az aranyért
De nincs pihenés, máris jönnek a lányok. A tét a döntőbe jutás, a biztos éremszerzés. Az ellenfél az a Horvátország, amelyet a csoportmccsek során egyszer már magabiztosan felülmúltak a mieink. De ez egy egészen más meccs, a házigazdák tegnap este feltámadtak az ukránok ellen, és biztos, hogy a szlovén játékvezetőknél azért a hazai oldal felé billen majd a pálya – vajon a tenger, vagy a város irányába (?) -, ez várható.
A labdáért Eszter ugrik, és el is hozza. Ez az! Aztán Fekete Bozsána megszerzi az első gólt. 4-4-ig fej-fej melletti a harc. De csak addig. Mert jönnek a szellemes, látványos, jól begyakorolt magyar akciók. Többnyire középre kivitelezve. Gróz Kitti villan kétszer, aztán Esztricse is két ügyes védekező momentummal véteti észre magát, egy blokk, egy belemenés-kiharcolás. Hja, milyen jó, ha ilyen tevékeny segítsége van Szebellédy Fannynak! Sőt, 10-8 után ismét kiadva a jelszó, s rögvest 15-8 áll már a táblán. Gróz, Fekete, Gróz, a papa biccent a pálya széléről, Kretz Fruzsi meg felteszi az i-re a pontot az első szett végén: 19-12 ide!
Második játszma. Érdekes, a horvátok tegnap is ekkor játszottak jobban, el is húznak 4-0-ra, de hát ez a rivális most a magyar válogatott, nem az ukrán, minden kétséget kizáróan tudásban a kontinens legjobbja, így hát pünkösdi királyság csak a házigazdák vezetése. Jön Fruzsi, Bozsána és Kitti, máris 6-4 ide. Azért tartják a frontot a „kroátok”, lelkesen űzik az ipart, de megint csak rövid ideig. Utoljára akkor egyenlítenek 8-8-ra, amikor éppen Esztricse kiállítása miatt – eh, kérem szépen egy alsó átlövésbe beletette a lábát, ugye szigorú szlovén sporttársak – emberhátrányban vagyunk. Egy perc múlva már 13-8 ide, innen sima az út, Kretz Fruzsi 15-10-nél már egy egypontossal is megelégszik. Aztán elég egy kába oldalpillantás, és lemaradok Eszter piros lapjáról. Ő kap piros lapot, aki a teremben sohasem élt át hasonlót, még kétpercei is csak hébe-hóba voltak? Ejnye-bejnye szlovén urak…
A végén Janó mester még időt kér – már miért ne, lehet, hogy ez a kabalája -, Tóth Emese és Gróz Kitti összesúgnak, a vége egy gyönyörű akció, kínai figurás megoldással a’la Kitti. 18-12 a második szett, ez is biztosan behúzva!
Este döntő! A sorokat épp most írogató firkász-edzőnek pedig már van egy Európa-bajnoki érmes tanítványa. Ugye a legfényesebb lesz az a medál, Eszter!
A labdáért Eszter ugrik, és el is hozza. Ez az! Aztán Fekete Bozsána megszerzi az első gólt. 4-4-ig fej-fej melletti a harc. De csak addig. Mert jönnek a szellemes, látványos, jól begyakorolt magyar akciók. Többnyire középre kivitelezve. Gróz Kitti villan kétszer, aztán Esztricse is két ügyes védekező momentummal véteti észre magát, egy blokk, egy belemenés-kiharcolás. Hja, milyen jó, ha ilyen tevékeny segítsége van Szebellédy Fannynak! Sőt, 10-8 után ismét kiadva a jelszó, s rögvest 15-8 áll már a táblán. Gróz, Fekete, Gróz, a papa biccent a pálya széléről, Kretz Fruzsi meg felteszi az i-re a pontot az első szett végén: 19-12 ide!
Második játszma. Érdekes, a horvátok tegnap is ekkor játszottak jobban, el is húznak 4-0-ra, de hát ez a rivális most a magyar válogatott, nem az ukrán, minden kétséget kizáróan tudásban a kontinens legjobbja, így hát pünkösdi királyság csak a házigazdák vezetése. Jön Fruzsi, Bozsána és Kitti, máris 6-4 ide. Azért tartják a frontot a „kroátok”, lelkesen űzik az ipart, de megint csak rövid ideig. Utoljára akkor egyenlítenek 8-8-ra, amikor éppen Esztricse kiállítása miatt – eh, kérem szépen egy alsó átlövésbe beletette a lábát, ugye szigorú szlovén sporttársak – emberhátrányban vagyunk. Egy perc múlva már 13-8 ide, innen sima az út, Kretz Fruzsi 15-10-nél már egy egypontossal is megelégszik. Aztán elég egy kába oldalpillantás, és lemaradok Eszter piros lapjáról. Ő kap piros lapot, aki a teremben sohasem élt át hasonlót, még kétpercei is csak hébe-hóba voltak? Ejnye-bejnye szlovén urak…
A végén Janó mester még időt kér – már miért ne, lehet, hogy ez a kabalája -, Tóth Emese és Gróz Kitti összesúgnak, a vége egy gyönyörű akció, kínai figurás megoldással a’la Kitti. 18-12 a második szett, ez is biztosan behúzva!
Este döntő! A sorokat épp most írogató firkász-edzőnek pedig már van egy Európa-bajnoki érmes tanítványa. Ugye a legfényesebb lesz az a medál, Eszter!
Jegyzetek egy ifjúsági Eb-ről 6. – Fiúk pokolban és mennyben
Tegnap este ott hagytam abba, hogy a fiúkról majd később. Nos, a negyeddöntőben egy papírforma vereség jött, az oroszok ellen, bár az eredményt nézve a második szett ritka szoros volt. Így aztán folytatás ma az 5-8. helyért.
Az első helyosztón a törökök következnek. Az első játékrész maga a rémálom. Talán egyedül csak Szőllősi Ádám dicsérhető, a balkezes szélső, de ő is csak a biztos helyzeteket értékesíti, ha közel jön a védő, bizony már nem az igazi. A „nyúl”, Varga Sanyi próbálkozik alsó átlövéssel, felső átlövéssel, de Hakan – ez a keresztneve - a török cerberus mindent fog. Hamar el is húznak Isztambul legényei, utolérni őket képtelenség: 24-14 oda az első felvonás.
Javítani kell!! És így is lesz. Megint Szőllősi a mi zászlóvivőnk, szórja a balkezeseket, biztosan vezetünk is, azt a vége újra horror. Jön egy labda a bal oldalra, Varga Sanyi, aki már nem nyúl, bedobja az egypontost, 15-14 ezzel. Még egy kapura ívelés a másik oldalról, de feltámadt a társaság.
Jöhet a szétlövés! Az ukrán játékvezető hölgyek némi cigánykerekes (!) produkcióval színesítik az összképet – ilyet még nem láttam, de szó mi szó, ötöst érne a tesi érettségin -, aztán előbb egy török fiú ejti ki a labdát, nemsokára pedig a biztos kezűnek hitt Szőllősi találja el Hakant. De Ignácz Gyuri is legény a talpán, most ő következik, véd, bravúr a javából. Az utolsó pár előtt elég egy egypontos is a sikerhez. Salgótarján büszkesége, Dénes Máté az utolsó magyar lövő. Felugrik, nem pörög, mondom, elég már az egyes is, és magabiztos! Megvan, az ötödik helyért vívhatnak a fiúk!
Az első helyosztón a törökök következnek. Az első játékrész maga a rémálom. Talán egyedül csak Szőllősi Ádám dicsérhető, a balkezes szélső, de ő is csak a biztos helyzeteket értékesíti, ha közel jön a védő, bizony már nem az igazi. A „nyúl”, Varga Sanyi próbálkozik alsó átlövéssel, felső átlövéssel, de Hakan – ez a keresztneve - a török cerberus mindent fog. Hamar el is húznak Isztambul legényei, utolérni őket képtelenség: 24-14 oda az első felvonás.
Javítani kell!! És így is lesz. Megint Szőllősi a mi zászlóvivőnk, szórja a balkezeseket, biztosan vezetünk is, azt a vége újra horror. Jön egy labda a bal oldalra, Varga Sanyi, aki már nem nyúl, bedobja az egypontost, 15-14 ezzel. Még egy kapura ívelés a másik oldalról, de feltámadt a társaság.
Jöhet a szétlövés! Az ukrán játékvezető hölgyek némi cigánykerekes (!) produkcióval színesítik az összképet – ilyet még nem láttam, de szó mi szó, ötöst érne a tesi érettségin -, aztán előbb egy török fiú ejti ki a labdát, nemsokára pedig a biztos kezűnek hitt Szőllősi találja el Hakant. De Ignácz Gyuri is legény a talpán, most ő következik, véd, bravúr a javából. Az utolsó pár előtt elég egy egypontos is a sikerhez. Salgótarján büszkesége, Dénes Máté az utolsó magyar lövő. Felugrik, nem pörög, mondom, elég már az egyes is, és magabiztos! Megvan, az ötödik helyért vívhatnak a fiúk!
2011. július 1., péntek
Jegyzetek egy ifjúsági Eb-ről 5. – Elődöntő! Elődöntő!
Délután nem vagyok számítógép közelben. Remélem, Döme azért szól, mert ő közvetlenebb kapcsolatban van Kálmánnal, hogyan alakultak a kora esti középdöntős meccsek. Aztán inkább úgy döntök, én hívom: a lányok szétlövésben verték a törököket, a fiúk megverték a norvégokat, azaz a negyeddöntőben az lesz, amit vártunk, vagyis magyar-svájci lány, orosz-magyar fiú.
De vajon adja-e a net? A korábbi tapasztalatokból kiindulva e téren igen szkeptikus vagyok, gondolván arra, hogy eleve a horvátok a saját meccseiket részesítik előnyben, azaz a házigazda fiú és lány negyeddöntő mindenképpen elsőbbséget élvez, és talán a harmadik 2-es pályás – azaz internetes közvetítéses – meccs netán a magyaroké lehet.
Aztán a buszon hazafelé csörög a mobil: Döme szól, háromnegyed nyolctól magyar-svájci lány-mérkőzés a képernyőn. Nosza rajta, beizzítom a vonalakat, laptop híján telón hívom Benedek Rékust, tegye közzé gyorsan az infót a neten, hogy láthatóak újra a magyar csajok.
Mire hazaérek, már indul is a meccs. Sok meglepetésben nincs részem, pörög a szekér, futnak a lovak, pontosabban a „nyúl”, meg a társai. Végre Ivanics Dórit is látom, a rétsági kislányt, ő ugrik a labdáért. Nincs mese, robognak lányaink, szebbnél-szebb gólok, gyors játék. Már tíz van közte, már tizenöt… Ez eldőlt. Hiába, Milkaország lányai még csak tanulják a strandkézilabdát. Fanny remek, Kitti szórja a pörgőket, Kretz Fruzsi elől kapja a labdát és már forog is... Esztricse pedig, még 25-5-nél is bevet egy nagy ugrást, és úgy blokkol, mintha iksz lenne három másodperccel a vége előtt. Janó mester meg még ilyen különbségnél is magyaráz, talán fejben ő is készül a nehezebb feladatokra?
Nincs apelláta, nyertünk simán. Most már, azt hiszem, készülhetünk arra, amit én adtam ötletként Dömének: valahogy szervezzünk meg holnap estére egy közös meccsnézést azoknak a haveroknak, barátoknak, ismerősöknek, akik Balassagyarmaton szeretik a kézilabdát, és szurkolnak a magyaroknak, meg naná, Esztricsének is! A döntőben drukkoljunk a lányoknak!
Az ellenfélre, mármint az elődöntős riválisra azért kíváncsi vagyok. A horvát-ukránon dől el, mindkettőt ismerjük, mindkettőt legyőztük, azért a horvát gárda, otthoni lét ellenére is, ízesebb falat lenne. S mit ad a sors, ezek a lányok a szétlövésben odateszik magukat és az 5-8. helyért való csatározásokra száműzik az ukránokat.
Tehát holnap, hogy déli fél egykor, vagy negyed kettőkor, még nem tudom, következnek újra a horvátok – immár a döntőért!
A fiúkról majd később…
De vajon adja-e a net? A korábbi tapasztalatokból kiindulva e téren igen szkeptikus vagyok, gondolván arra, hogy eleve a horvátok a saját meccseiket részesítik előnyben, azaz a házigazda fiú és lány negyeddöntő mindenképpen elsőbbséget élvez, és talán a harmadik 2-es pályás – azaz internetes közvetítéses – meccs netán a magyaroké lehet.
Aztán a buszon hazafelé csörög a mobil: Döme szól, háromnegyed nyolctól magyar-svájci lány-mérkőzés a képernyőn. Nosza rajta, beizzítom a vonalakat, laptop híján telón hívom Benedek Rékust, tegye közzé gyorsan az infót a neten, hogy láthatóak újra a magyar csajok.
Mire hazaérek, már indul is a meccs. Sok meglepetésben nincs részem, pörög a szekér, futnak a lovak, pontosabban a „nyúl”, meg a társai. Végre Ivanics Dórit is látom, a rétsági kislányt, ő ugrik a labdáért. Nincs mese, robognak lányaink, szebbnél-szebb gólok, gyors játék. Már tíz van közte, már tizenöt… Ez eldőlt. Hiába, Milkaország lányai még csak tanulják a strandkézilabdát. Fanny remek, Kitti szórja a pörgőket, Kretz Fruzsi elől kapja a labdát és már forog is... Esztricse pedig, még 25-5-nél is bevet egy nagy ugrást, és úgy blokkol, mintha iksz lenne három másodperccel a vége előtt. Janó mester meg még ilyen különbségnél is magyaráz, talán fejben ő is készül a nehezebb feladatokra?
Nincs apelláta, nyertünk simán. Most már, azt hiszem, készülhetünk arra, amit én adtam ötletként Dömének: valahogy szervezzünk meg holnap estére egy közös meccsnézést azoknak a haveroknak, barátoknak, ismerősöknek, akik Balassagyarmaton szeretik a kézilabdát, és szurkolnak a magyaroknak, meg naná, Esztricsének is! A döntőben drukkoljunk a lányoknak!
Az ellenfélre, mármint az elődöntős riválisra azért kíváncsi vagyok. A horvát-ukránon dől el, mindkettőt ismerjük, mindkettőt legyőztük, azért a horvát gárda, otthoni lét ellenére is, ízesebb falat lenne. S mit ad a sors, ezek a lányok a szétlövésben odateszik magukat és az 5-8. helyért való csatározásokra száműzik az ukránokat.
Tehát holnap, hogy déli fél egykor, vagy negyed kettőkor, még nem tudom, következnek újra a horvátok – immár a döntőért!
A fiúkról majd később…
Jegyzetek egy ifjúsági Eb-ről 4. - Fordított előjelek
Jééé! Gyorsabb az eredményközlés! Derék horvát kollégák most már jóval frissebbek, mint tegnap, teszteljék is bőszen az információ-áramlást, elvégre jövő héten a felnőttek tornája jön, ami ugye még több embert érdekel szerte a kontinensen.
Ami a mieinket illeti, ma a középdöntők és a negyeddöntők napja van, de persze a kedvenceket megint alig láthatjuk, hála délnyugati szomszédaink közismert nacionalizmusának - ám mi sem tennénk másként, természetesen az internetes közvetítést biztosító pályára tennénk a házigazdák meccseit.
Délután kettőkör, mivel épp arra visz utam, beugrom Döméhez, alias Demus Danihoz a Hummel boltba - nemde ingyen reklám, barátom! Szóval ott nézzük az épp esedékes horvát-török női meccset, miközben legszívesebben a szomszédos, 3-as pályával lennénk „másodperces” állandó kapcsolatban, ahol minden bizonnyal az őrületbe kergetik a norvégokat szép honleányaink. Bár nyernek a félholdas zászlós nemzet képviselői, s ők a legnagyobb vetélytársai a csoportban a mieinknek, azért olyan meggyőző formát nem árulnak el.
Aliig ér véget ez a meccs, Döme máris tárcsázza a magyar válogatott technikai vezetőjének, Havassy Kálmánnak a számát, akit tegnap ugyan nem lehetett elérni, de most néhány búgás után már visszahallózik az éterben. „Nyertek a lányok simán” - közli egy rövid tőmondatban a norvégok elleni eredményt, hangja több mint biztató - így gondoljuk mi is, egyre közelebb a medál, annak is fényesebb fajtája.
Danival még megvitatjuk a fiúk esélyeit is, amikor Fenyőházi-Nagy Andrea toppan be a boltba, azaz "Nacsi", de nem szolgálunk neki ujdonsággal a csajok újabb sikeréről. Hiszen őt azonnal értesítik minden mérkőzés után esemesen. Hja, aki családtag...
Nemsokára csörög Döme mobilja, Kálmán hívja Umagból, mondván a fiúk elvéreztek a svájciakkal szemben, ezzel még nehezebbé tették maguknaka folytatást. Délután ötkor ugyanis igencsak össze kell szedniük magukat - immár általunk is élvezhető internetes közvetítésben - a norvégok ellen, ha jobb pozícióban szeretnének ellenfelet kapni az esti nyegyeddöntőben.
Tehát a kora délutáni mérleg felemás, fordított előjelekkel végződtek a csaták. Dömével még arról beszélünk, milyen jó lenne, ha holnap a lányok döntőjét esetleg egy baráti társaságban, kivetítőn, tévén, együtt néznénk jópáran, néhány üveg vagy doboz jéghideg sör társaságában, de hát ebből aligha lesz gyakorlati megvalósítás. Igaz, csupán szervezés kérdése.
Szóval előre, a lányoknak egyelőre áll a zászló, és sokáig lobogjon csak szépen az adriai szélben.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)