Bízvást reménykedtem abban, még tegnap a kora délelőtti órákban is, hogy a strandkézilabda felnőtt Európa-bajnokságról írott sorozatom jóval több részből fog állni. Bízvást számítottam arra, hogy mind a női, mind a férfi válogatott beverekedi magát a legjobb négy közé, hogy ott aztán egészen a döntőig menetelve majd az aranyérem megszerzéséért szoríthassunk mindkét társaságnak. Ennek folyományaként, most már édesmindegy, hogy ötödik, avagy hatodik helyen végeznek.
De nem így történt! A rajt remek volt, amikor mindkét együttes a csoportjában igazán szép skalpokat begyűjtve, ügyesen tornászta magát mind magasabbra és magasabbra, egyenesen a csoportelsőségig jutva. Igaz, ez a hazai nézőközönség előtt jobbára rejtve maradt, esetleg néhány ember, a közvetlen baráti körök tudhattak részletesebben a történtekről, mert ugye az internetes élő közvetítés kizárólag a centerpályának számító ATP-stadionból volt, ahova a magyarok bizony csak elvétve jutottak be – jómagam is csupán egy férfi és egy női meccset láttam hazánk legjobbjaitól.
A női válogatottal kapcsolatosan már akkor megjegyeztem, az ifjúsági válogatott vezéregyéniségeire épülő felnőtteknél nem értem, miért Farkas József a szövetségi kapitány, hiszen láthatólag nem sokat tett hozzá a produkcióhoz, és biztos vagyok benne, hogy az „agytröszt” maga Gróz János, az ifik mestere volt. Persze az is kitűnt, hogy megállják ugyan a helyüket a „nagyok” között is a „kicsik”, csak kérdés: meddig? Mert ebbe a napi hajszába még az oly jó kondíciókkal rendelkező – legalábbis ami kitűnt a képernyőről – Gróz Kitti, vagy Fekete Bozsana is előbb-utóbb belefárad, és az izmok nem bírják majd úgy, mint egy héttel korábban, a nagy meleg, az időjárás „idegpusztító” hatásáról nem is beszélve. Persze így is csak egy paraszthajszálon múlt a négy közé jutásuk, és ha nem az egymást oly jól ismerő magyar és olasz válogatott csap össze egymással a negyeddöntőben, talán másképp alakul minden. (Neukum Tamás és az őt szidó nézők viszonyáról, annak kölcsönhatásáról és az egész magyar habitusra utaló okozatairól másik jegyzet szól majd.)
A férfiaktól is joggal vártam többet – de szerintem ők is önmaguktól. Amit én láttam - a spanyolok elleni, hosszabbításos-szétlövéses meccset -, abból kitűnt, kreativitásban, szellemességben, ötletgazdagságban ez a csapat szerényebb, mint az egy évvel ezelőtti, világbajnoki ezüstérmes gárda. Az okokat én magam boncolgatni nem tudom, mivel nem vagyok bennfentes a válogatott berkeiben, nem tapasztalom közvetlen közelről a belső viszonyokat, csupán azt láttam, hogy vontatott, körülményes volt a támadójáték, rengeteg hibával, rossz ütemű játékkal megspékelve, s mintha az összeszokottság hiánya is érződött volna „Coliék” teljesítményén. De ez csak az internetes közvetítés egyetlen találkozójából leszűrt következtetés.
Összegzésül: nem hiszem, hogy valós tudásának helyén végez most az Eb-n a férfi és a női felnőtt válogatottunk. Hiszen váltig állítom, Európában a nemzetek között a magyarok veszik legkomolyabban a strandkézilabdát, biztos vagyok benne, hogy szinte csak itt van „felülről szervezett” válogatott, mindenhol máshol egy önszerveződő csapatra bólintanak rá az országos szövetségben, mi magyarok dolgozunk csak tudományos alapossággal e témán, ami a sportág/szakág jelenlegi helyzetét, jelenleg elfoglalt pozícióját tekintve a sportok rangsorában, nem tudom, hogy jó, avagy kárhoztatandó taktika-e. Erre a távolabbi jövő ad választ. De azt most is kijelentem – egyfajta végszó gyanánt -, hogy a strandkézilabda csak akkor érhet el teljesebb népszerűséget, ha minden jelentősebb államban, ahol fontos a kézilabda, nagyobb vehemenciával „állnak rá” a nyári változatra, és az elit, azaz az első osztály legjobbjai – vagy közel legjobbjai – is komoly nyári lehetőséget látnak benne, nem csak az egyén, de az országos szövetségek szintjén is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése