Az előző napokban, leginkább csütörtöktől szombatig teljesen magával vitt a szívem. Mindenfajta korábbi kritikus gondolatot háttérbe szorítva úrrá lett rajtam az elfogultság. De hiszen ez természetes is, mert ha egyszer az ember, az edző, tanár, szakvezető tanítványa ott feszít a címeres mezben, mit feszít, játszik és a csapat egyik legjobbja, akkor nincs semmi, ami visszatartaná az eufóriát, ilyenkor szurkolóvá válok, drukkolok annak, akinek a pályafutását segíthettem. Így voltam Garamvölgyi Eszterrel a strandkézilabda ifi Eb-n is, hiszen ő innen emelkedett ki, ebből a közegből, a kisvárosi atmoszférából, az országosan szinte sehol számon nem tartott műhelyből, amely hol működik teljes gőzzel, hol fáradtan dadogva, hol meg sehogyan sem, és amelynek megítélése még házon belül, balassagyarmati kézilabda berkekben sem mindig egyértelmű. Sőt… Szóval tiszta szívvel, hatalmas lelkesedéssel szurkoltam Eszternek, az internetes közvetítés előtt ülve buzdítottam a csapatot, figyeltem árgus szemekkel az eredményeket, és az Európa-bajnoki cím megszerzésének pillanatában kevés boldogabb és büszkébb ember volt nálam Gyarmaton.
Aztán eltelt másfél nap, véget ért az eufória, és néhány jól irányzott rúgás, vagy éppen burkolt célzás visszatérített a helyes mederbe, elpárolgott a rózsaszín köd, s megint reálisan igyekszem látni a magyar strandkézilabdázást. Ebben közrejátszott egy nyilatkozat, Havassy Kálmánnak, az ifi strandkézisek technikai vezetőjének, egyben a balassagyarmati férfi kézilabdázás egyik főnökének a megszólalása a Focus Rádióban. Ő inkább azt hangsúlyozta, hogy nincs Balassagyarmaton női kézilabda (nem azt mondta, hogy jelenleg nincs), magyarul ez a laikus, de talán a helyi viszonyokat nem ismerő szakértőbb fül számára is úgy hangzott, mintha csak a férfi vonalnak lenne köszönhető, hogy Eszter idáig eljutott. Jó-jó, az én nevemet nem ejtette volna ki elismerően a száján, de azért legalább a Kiss Árpád VDSE-t, Tillmann Rezsőnek, Kovács Józsefnek köszönetet mondhatott volna, egyáltalán a korábban folyamatosan működő női kézilabda szakosztályokra, mint a tudás bölcsőire utalhatott volna Esztricsét méltatva. És ezen, bizony én nagyon elszomorodtam.
De félre az érzelmeket. Visszajutva a rendes kerékvágásba értékelnem kell tehát a női ifjúsági válogatott teljesítményét. Kétséget kizáróan ők ma Európa legjobb utánpótlás korú strandkézilabdázói. De miért is? Elsősorban azért, mert a kontinensen ők veszik legkomolyabban ezt a szakágat. Egyik nagyon jó ismerősöm, világlátott barátom említi, hogy más helyeken ez nem igazán ilyen „halálkomoly” műfaj. Csak egy példát: Franciaországban és Németországban – márpedig ők élen járnak a világ teremkézilabdájában – nincs is felülről szervezett nyári bajnokság, ahol hétről-hétre heves tüzű, vitákkal terhelt, reklamálásokkal tarkított küzdelmekben vesznek részt a sportolók. E két élnemzetben az strandkézizik, aki akar, egyfajta kiegészítőként, felkészülésként az őszi szezonra, teljesen „bulira véve a figurát”, azaz kellemes sörözgetésekkel, pancsolásokkal vegyített buzgó strandolások közepette fogják meg a labdát és dobálják a kapura. Nálunk viszont például Gróz János, a szentendreiek mestere évek óta tudatosan ráállt a strandkézire, nála ez már értékében szinte fölébe nőtt a teremkézilabdának, ami egyáltalán nem baj, hiszen a lelkesedés, a tenniakarás mindenképpen díjazandó. Tudományos alapossággal, szakmai rálátással, kitervelt, átgondolt stratégiával dolgozik minden nyáron, készíti fel a lányokat, a teremszezon lefújása után közvetlenül már azonnal edzőtáborba vonultatja őket, hetente minden nap, összesen nyolc-tíz kőkemény foglalkozással tréningezi a társaságot. De érthető is ez a buzgalom, hiszen neki ez a fontos, ez a kiugrási lehetőség a szakmában, és a lányok többsége ugye az NB I/B-ben kézizik, a teremválogatottságig aligha juthat valaha, ellenben itt van a strandi változat, és e tekintetben mindenképpen logikailag helyes és ésszerű lépés tőle ennyire komolyan vennie a strandkézilabdát. Hiszen az eredmény a cél mindenhol, eredménycentrikus világban élünk, és az Európa-bajnokság akkor is EB, ha a teremben űzik, vagy éppen a tengerpartok homokjában.
Előbb-utóbb azonban az egész szakágnak döntenie kell, melyik utat választja. Hiszen évek telnek el, és Európa, de az egész világ sem kapja fel egyöntetűen a fejét a strandkézilabda név hallatára, és hiába a részvétel a Világjátékokon, ha marad periférikus, nyári kiegészítő szórakozásnak, ha nem lesz teljesebb, szélesebb a népszerűsége, akkor mit sem ér az egész erőfeszítés, a sok-sok belefeccölt energia. Én magam, hiába minden szépség, hiába minden látványosság, hiába a sok ügyes, csinos lány, a lelkes hozzáállás, a kitartó buzgalom – hozzáteszem, továbbra is tisztelem a sportolókat, akik ezt űzik, hiszen ők igazán nem tehetnek arról, hogy nincs nagyobb elismertsége a szenvedélyüknek -, ebben a jelenlegi formájában EB cím ide vagy oda, nem jósolok túl biztató jövőt a strandkézilabdának. Mert amíg az elit, az első osztály, a sportág krémje nem lesz vevő rá, amíg a franciák és a németek meg a spanyolok, svédek, dánok nem veszik ezt komolyan – de mondhatnék rajtunk kívül még sok-sok országot -, addig ne reménykedjünk.
Az pedig egy újabb értekezést érne meg, amit ugyancsak kedves barátom mondott nekem: sokan nagyon szépen megélnek ebből, nagyon szépen profitálnak, olykor gátlástalanul elvéve a kedvét másoktól, mert náluk egy Eb vagy Vb helyezés jóval többet ér a barátságnál.
Ebben egyet kell értenem vele!
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése