Ennek a blogjegyzetnek a kiváltója, ösztönzője az a mozzanat, amely a Magyarország-Olaszország női strandkézilabda Európa-bajnoki negyeddöntő-mérkőzésen történt, pontosabban a mindent eldöntő szétlövéskor. Amint a talján hölgy bedobta a „büntetőt”, és csapata ezzel bejutott az elődöntőbe, az itáliai különítmény buzgó ujjongása közepette élesen rikoltott bele az éterbe Neukum Tamásnak, az olaszok magyar szövetségi kapitányának a hangja: „Si… si.. siii – ordította, vagyis „igen, sikerült”, majd egy jófajta magyaros káromkodás is elhagyta a torkát, nem titkoltan egy fentebb ülő magyar szurkoló irányába: „No, most mutasd… és a pontozás helyére tessék elképzelni a kiszemelt személy édesanyját elítélő jelzőt…
Ezek után nekem több gondolat jutott eszembe:
1. Neukum Tamás igencsak meggondolatlanul cselekedett ezzel a sértegetéssel, hiszen rendkívül élesen hangzott, ráadásul felkerült egy közösségi megosztó-portálra is, azaz egyáltalán nem vet rá jó fényt, mi több, sportemberi méltóságát kérdőjelezi meg. És ez akkor sem lehet mentség, ha sokan ismerjük – én magam is – az ő lobbanékony természetét, hirtelen kitöréseit, és akkor sem, ha ennek a sértegetésnek igenis lehetett előzménye, biztos vagyok benne, hogy az adott mérkőzés közben az olaszok trénerének különböző válogatott szidalmakat kellett elviselnie a közelben ülő, és az ellenfélnek buzgón szurkoló honfitársa(i) részéről.
2. A fenti momentum tökéletes rámutat a magyarok habitusára. Ha valaki netán külföldön vállal munkát, vagy épp egy másik ország nemzeti együttesét irányítja, máris megbélyegezendő, és ha az a gárda egy világversenyen egymással szembe kerül, máris indul az össznépi magyar-magyar elleni hadakozás, vad kurjongatás egymás felmenőinek emlegetésével és még sorolhatnám. De mindez csak irigységből fakad, mert sajnos ilyenek vagyunk, féltékenyek a másikra, nagy nemzeti dacunkban arra nem is gondolunk, hogy a másik a munkáját végzi, csak azért ostorozzuk, mert más nemzet képviselőit vezeti.
3. Ez utóbbi gondolatmenetet folytatva jómagam úgy érzem, az européer meggyőződésnek, magyarul annak, elfogadjuk, hogy egy teljes kontinens közösségébe tartozunk, és annak valamennyi írott és íratlan szabályát, együttélési „kódexét” magunkénak valljuk, tökéletes harmóniában kellene együtt élnie a nemzettudattal. Európában élünk, e kulturális közösség részei vagyunk, de abban megőrizzük magyarságunkat, a masszában is fenntartjuk saját ízeinket. Ezt viszont adott esetben mindenkinek figyelembe kellene vennie. Például olyan tekintetben, hogy magyar edző ne vállaljon olasz nemzeti csapatnál munkát (klubgárda az más, ott nem érvényesül annyira a nacionálé), a cseh utasítsa vissza a németek felkérését, a svéd a dánokét. Mert igen, egy nemzeti válogatott az minden porcikájában nemzeti válogatott kell, hogy legyen, a szövetségi kapitánytól kezdve az összes segítőn át a gyúróig, a menedzserig. Ehhez váltig ragaszkodni kellene minden országban. És ebbe beletartozik a honosítások kérdése is: én, személy szerint nem hívnék be a magyar válogatottba csak olyan honosított játékost, aki már tizennyolcadik életéve betöltése előtt magyar állampolgárságot szerzett, azaz a mi sportunk „emlőin” nevelkedett, mint például a kosárlabdázó Krivacsevics Tijana. De ebbe a sorba nem tartozna bele Bojana Radulovics, Nikola Eklemovics, Carlos Perez, vagy, hogy egy olimpiai bajnokot emlegessek, Janics Natasa sem.
4. Még egy gondolat, visszatérve Neukumhoz. Számtalanszor látjuk, akár futballpályán, akár máshol, hogy egy sportoló, ha ellenfélként azzal a csapattal, kerül szembe, amely azt az országot vagy egyesületet képviseli, ahol ő nevelkedett, és amelynek nagyon sokat köszönhet, rettenetesen visszafogja magát, nem örül annyira a gólnak, nem tombol annyira a sikernek. Én ezt szerettem volna látni Neukum Tamástól is a magyarok legyőzése után. Nem, sajnos ő nem így viselkedett, nem „tartalékolta” örömét az öltözőre, az esti vacsorára, vagy „mittudoménhova”, ahol nem látják már a magyar honfitársak, hanem ott, azon nyomban örvendezett az általa felkészített lányokkal. Ez is bőszíti az önérzetes magyart, ezért mondják rá – ezt a viselkedést látva akár jogosan is – a „hazaáruló” bélyeget, ezért nem lesz ő igazi sportember, igazi magyar a szurkolók, kézilabda-barátok szemében.
És ezen illik elgondolkodnia neki is!
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése