Hol volt a Balassi?

Balassagyarmat legnagyobb múltú középiskolájának általános iskolás tagozata évek óta valósággal bojkottálja a különböző sportágakban szervezett diákolimpiai küzdelmek városi –körzeti döntőit. Évek óta nem látni olyan tíz-tizenöt éves gyerekeket, akik Balassi feliratú (sárga) mezben rendszeresen futnának, távolt – és magasat ugranának, súlyt löknének, vagy kislabdát hajítanának a Nagyligeti Sporttelepen rendezett viadalokon, avagy az Ipoly-gáton a mezei futáson próbálkoznának. Vajon miért?

Talán azért, mert a különböző felhívások nem jutnának el a Szent Imre és Deák utcák sarkán lévő épület falai közé? Nos, ezt kizártnak tartom, mert a városi általános iskolai diáksport bizottság vezetője minden intézménybe kézbesít versenyprogramot, azaz a testnevelők és illetékes vezetők ilyen formában biztosan tudomást szerezhetnek az eseményekről.

Inkább arra gondolok, hogy a Balassi Bálint Gimnázium elitképzést meghirdető programjában ma már nincs helye a „Mens sana in corpore sano”, vagyis az „Ép testben ép lélek” alapelvnek. Úgy is tekintjük tehát, mintha az oktatásban nem létezne csak tanórai testnevelés, és a gyerekek effajta versenyeztetése nem érdekli az intézményt. Hogy ez megmarad szigorú vezetői szinten, tehát az igazgatói szobából érkezett ukázra nem viszik csoportosan a testnevelők sportolni a fiatalokat, avagy csupán testnevelő tanári kényelmességről van szó, nem tudni, hiszen én magam nem látok bele mikroszkóppal az intézmény minden egyes percébe, de a végeredmény szempontjából édesmindegy is a „miért” kérdése, a lényeg az, hogy nincs ott a Balassi. De akkor a más tantárgyakban lebonyolított tanulmányi versenyekre miért küldözgetik oly hűen és elhivatottan a nebulókat? Ki kell mondani tehát a „frankót”, a Balassiban teljesen alárendelt szerepkörbe került a testnevelés a sportoltatás. Akkor viszont ne papoljon ott senki egyenjogúságról!

Az már pedig csak hab a tortán, hogy affajta „más valamijével verjük a csalánt” értékrend él ebben az intézményben. A legkirívóbb példa a közelmúltból ered: Fenyvesi Péter, a gimnázium tanulója részt vett a szingapúri Ifjúsági Olimpián. Az iskola mindezt a teljesítményt úgy ünnepelte meg, mintha az ő műhelyükből került volna ki a hegyikerékpáros fiú, mintha ők oly sokat tettek volna annak érdekében, hogy a fiatal sportoló ilyen magasságokba eljusson. Holott a BBG-nek az égvilágon SEMMI KÖZE sincs Fenyvesi Péter eredményeihez.

De mondhatnék egy régebbi példát, még 2004-ből. Nagy Alexandra a Kiss Árpád Iskola nyolcadikos tanulójaként és a Kék Delfin Sportegyesület versenyzőjeként a korosztályos magyar amatőr (azaz nem igazolt sportolók számára meghirdetett) úszóbajnokságon megnyerte a száz méteres mellúszó számot. A BBG igazgatónője szép levelet körmölt a kislánynak, leírva, mennyire büszke az intézmény, hogy az úszótehetség az ő iskolájukba jelentkezett. A laikus azt gondolná, a gimnázium ezek után felkarolta Nagy Alexandrát és segítette sportolói karrierjét. Nos, nem, egész egyszerűen a feledés homályába került, s ma már nem is foglalkozik az illető fiatal hölgy aktív sportolással.

Arról nem is beszélve, hogy számos esetet említhetnék még, a BBG hogyan és miként akadályozza a náluk tanuló fiatalok versenyszerű sportolását, hiszen csak a gyarmati leány kézilabda csapatból fel tudok sorolni jó pár ex-játékost, aki a megnövekedett tanulmányi követelmények miatt hagyta abba a játékot – más iskolából erre nem volt példa.

Egyszóval a Balassit nem érdekli a sport. Így vesznek el tehetségek, mert a negyedikes szülők körében végzett aktív elcsábító „munka” során a sportoltatás, a testedzés is hangsúlyt kap, az ügyes kisgyerek pedig ötödikben a BBG-ben folytatja, fél év múlva pedig már nem is hallani a nevét.

Az Arany János Program „karanténelvű” rendszerébe kerülők ugyanúgy pórul járnak. Mint az a Tóth Richárd, aki mikor a felvételin elrebegte, hogy ő a Kábel SE serdülő csapatának igazolt játékosa, a felvételiztető tanár kerek-perec tudomására hozta, ezt felejtse is el, mert az Arany János Program csak a rendszeren belül űzött sportokat – az amúgy nem sok értékkel bíró „házi” röplabda bajnokságot – kultiválja.

Ezek után valóban érdemes elgondolkodni: mit ér manapság a Balassi – a sportolás területén is…

Hegedűs Henrik

Zsolti képei

Ez a fickó valamit nagyon érez. Ennek a fiatalembernek valahol, mélyen, a zsigereiben lakozik a pillanat megragadásának szenvedélye, a kíváncsiság szent ügybuzgalma, a szemrevételezés és érdeklődés pedig puritán rácsodálkozás formájában keresi nála a kibontakozás lehetőségeit. Szugyiczki Zsolt világa, fotóinak bája, mind-mind ezt sugallja kifelé és megállj parancsol a lábnak, tág pupillanyitogatást a szemnek, ha a kiállítás kiakasztott képei előtt araszolgat.

Erdélyi csavargások. Ez az album címe, amit a gyarmati művészetpártoló, s a kultúra eme modern vívmányai iránt érdeklődni nem restellő emberfia láthat mostanság, ha a Madách Imre Városi Könyvtár Galériájában jár. Mintha távolról éreznénk a havasok leheletét, mintha minden egyes virág hatalmas lendülettel tolakodna, hadd érezze orrunk mindenfajta csiklandós bimbója a megannyi csodás illatot. Mintha a sok-sok munkában megöregedett, ráncos arcú öreg székely széles mosollyal minket invitálna terített asztalához, és nekünk mesélne ízes nyelven történeteket a rét pázsitjára heveredve. Mintha minket fürkészne ijedt tekintetével a karám kerítése mögül kikukucskáló kislány, s mintha nekünk akarná megmutatni az erdő valamennyi fáját a fejszéjét hetykén vállára vető férfiú.

És a következő pillanatban becsukjuk a szemünk, gondolatunk elkalandozik a messzi Transszilvánia bércei közé, meredek völgykatlanokba, hűs vizű csörgedező patakok partjára, s látjuk szarvasok nemes agancsos csatáját, halljuk medvék brummogását…

Ez a fickó valamit nagyon érez. Szugyiczki Zsolt Balassagyarmatra pottyantotta nekünk Erdélyt – szőröstül-bőröstül…

Hegedűs Henrik

El tudom képzelni...

Szeretnék néhány dolgot előre leszögezni:

1. Nem láttam a Real Madrid – FC Barcelona BL-elődöntőt, mivel nincs Digi TV-m és kocsmába sem mentem el, hogy ott figyeljem.

2. Előbbi okból kifolyólag nem láttam sem Messi két gólját, sem a kiállításokat, azaz érdemben ezeknek a megítéléséről sem tudok nyilatkozni.

3. De olvastam a Nemzeti Sport honlapján José Mourinho kesergéseit és vádaskodásait a meccsel kapcsolatban.

Tehát, sok mindent el tudok képzelni…

El tudom képzelni, hogy az UNICEF, amelynek emblémáját a katalánok a mezükön viselik, komoly nyomást fejthet ki az Európai Labdarúgó Szövetség korifeusaira. Ha befolyását ki tudja terjeszteni a katolikus egyházra, a pápaságra, akkor az UEFA miért lenne kivétel?

El tudom képzelni, hogy az UEFA eme nyomás hatására bizonyos kérésekkel fordult Stark német játékvezetőhöz. A mai nemzetközi futballéletben minden előfordulhat, gondoljunk csak a bochumi ügyészség vizsgálódásaira, azaz lehet, hogy újabb peres irat kerülhet így a nagyrabecsült sportjogászok asztalára.

El tudom képzelni, hogy senor Villar – akinek a neve ugye konkrétan felmerült – közbenjárt a Barcelona érdekében, minden tekintélyét latba vetve, hogy a csapat eljusson a Wembley-be és ott átvehesse a legrangosabb európai labdarúgó trófeát. Ezt már csak azért is valószínűsítem, mert Spanyolországban sem mennek a szomszédba kis korrupcióért, nem beszélve a katalán nacionalizmusról…

Azt is el tudom képzelni, hogy Mourinho mester szépen megússza eme heves kirohanásait egypár ejnye-bejnyével, mert a nemzetközi futball nagyurai is jól tudják, sokban igaza van, érdemes tehát lecsendesíteni kissé, egy komoly büntetés csak olaj lenne a tűzre nála.

Mindezek fölött én nem szeretem a spanyol focit – bocs, Pintér Ádám -, nem szeretem a Barcelona játékstílusát, nem szeretem a túlkombinált „túlstratégizált” labdarúgást, viszont, megmondom őszintén, emberi vonatkozásban sokkal jobban szeretem Guardiola személyiségét, mint a minden megnyilatkozásában tipikus luzitán pökhendiséget árasztó és felsőbbrendűséget tükröző Mourinho egyéniségét.

Ezeket a gondolatokat pedig csak azért írtam le, mert több barátom és ismerősöm komoly vitát folytat a facebook-on ebben a tárgykörben…

H.H.

Kéri szereptévesztése

Még tavaly nyár végén jelent meg egy írásom az NPORT internetes oldalon, amiben a sportújságírás válságjelenségeire irányítottam rá a figyelmet, mondván, hogy egyre inkább kivesznek erről a területről azok a „régivágású” firkászok, akiket mindig is a téma érdekelt, és fittyet hányva arra, hogy kinek tetszik, avagy nem tetszik a mondanivaló, vállalták a felelősséget, végezték a munkájukat, és „necces” ügyekről is bátran publikáltak. Azt is ecseteltem, hogy rendkívüli módon „ellaposodott” a szakma, elkényelmesedtek az emberek, vagy maximálisan alárendelik magukat a szponzori-tulajdonosi óhajoknak.

Ebben a cikkben egy másik „fonalat” is szövögettem, íme ennek a szó szerinti változata: „Ja és ott van még az újságíró-tudósító polémia! Mert manapság bizony nagyon sok az a tudósító, aki mást nem tesz, mint szűkebb pátriája, szeretett sportági közege nagyszabású, avagy kevésbé komoly eseményeiről csak beszámol, olykor értékénél nagyobb terjedelemben, és újságírónak nevezi magát, holott még egyetlen jegyzetet, kommentárt, glosszát nem körmölt le, magyarul nagyobb szaktudást igénylő műfajban nem szerzett jártasságot – és félő nem is akar. Nos, ő nem újságíró, ő a tudósító, és maradjon is meg annak.”

Ez jutott eszembe tegnap akkor, amikor Kéri István kolléga – nagy-nagy jóindulattal nevezem csak kollégának – újabb kerékpáros tudósítását olvastam. Az amatőr országúti kerékpáros bajnokság idei versenysorozatáról szólva az első bekezdésben lényegében privát ömlengéseit fogalmazza meg arról, milyen nagyszerű is ez a kezdeményezés, milyen ragyogó ötlet is az amatőr bajnokság életre hívása. Ezt bizonyos berkekben a „nyalás” címszóval társítják, tehát valamilyen érdekcsoportot, vagy érdekcsoportokat szolgál ki ezzel. Magyarul szereptévesztésben van, azaz gondolataiból nem az tűnik ki, hogy az adott sajtóorgánumot akarja képviselni a sporteseményen, hanem a sportesemény szervezőinek fogadott prókátora lett a lap hasábjain. De ugyanez vetítődött le a szlovákgyarmati hegykerékpáros versenyről írott tudósításában is, amikor több mondaton keresztül dicsérte és idézte a helybéli polgármester asszonyt, mert otthont adott e nívós viadalnak.

Ez a baj sajnos, kérem szépen. A kerékpáros sportág eme állhatatos képviselője, aki egyébként biztos remek szervező, a tudósítói tevékenységében is hűen képviseli elkötelezettségét a sportág iránt, gátlástalanul, értékénél jóval nagyobb terjedelemben ír a kerékpározásról, csak azért, mert ő szereti ezt a sportágat.

Ha Kéri István oly bőven, oly részletesen kíván megemlékezni egy bringás viadalról, tegye azt meg a blogjában, az egyesülete honlapján, a szakszövetség internetes oldalán, de ne a megyei napilapban, ott egy tudósító tényeket közöljön, ha meg dicsérni akar, tegye meg jegyzet formában, hiszen ez a műfaj való arra, és a lapot képviselje a versenyen, ne a hegyikerékpározást az újságban.

Ez az újságíró feladata, de hát ő így, még tudósítónak is alig minősíthető…

Hegedűs Henrik

Csók után a józanodás

Gyuri barátom kisebbfajta különlegességnek számított anno a szombathelyi tanárképző főiskolán. Azon kevesek közé tartozott, akinek sem kollégiumot, nem kellett igényelni, sem albérletet fizetnie, ugyanis helybéli lakos lévén az egyik lakótelepen élt családjával.

Egy hétfői napon, ahogy visszatértem hét végi „hazalátogatásomról”, az első előadás előtt Gyuri széles vigyorral várt rám és néhány haver csoporttársra a „C” épület nagyelőadója előtt. Rögvest a büfébe invitált bennünket, ahol egy frissítő kávé mellett ecsetelte nagy kalandját.

Szombaton ugyanis úgy döntöttek egy barátjával, hogy kiruccannak a szomszédos Kőszegre, hogy a helyi diszkóban töltsenek pár kellemes órát. Szépen-gyorsan pörögtek a másodpercek, s csúsztak le a boros kólák és tömény szeszek a torkokon, amikor Gyuri egy szőke szépséget pillantott meg a tánctéren. Nosza rajta, azonnal felbuzgott benne a férfiúi vér, s igéző szemekkel, minden csábító vonzerőt bevetve közelítette meg a hölgyet. Nemsokára már egymás mellett ropták a pergő ritmusokra, s minő szerencse, a zene egy lassú számra váltott át.

Nem lehetett kihagyni a lehetőséget. Gyuri lekérte a csajt, s ott ringtak a félhomályban. Menet közben nem beszéltek semmit, ellenben barátom úgy vélte, ideje, ha kezei elindulnak a lány különböző domborulatai irányába. Egyre lejjebb és lejjebb csúszott a tenyér a táncpartner hátán, s megállapodott a formás hátsón. Semmi visszautasítás, semmi felháborodás.

Kézenfekvő, hogy Gyuri ezen igencsak felbátorodott. Egy arra alkalmas pillanatban „lekapta” a hölgyet, azaz szenvedélyesen megcsókolta a duzzadó ajkakat. Vagy jó egy percig tarthatott a „smár”, Gyurinak felettébb ízlett is. Amikor szétváltak az ajkak, elismerő mosollyal várta a dicséretet, mire a csaj megszólalt:

- Mi van gyerek, kigyütt az érzis?!

No, eddig tartott Gyuri barátom bősz kőszegi udvarlása…

H.H.

Most akkor mi is a baj a magyar kézilabdával?!

Lassan felesleges első osztályú magyar bajnokságot kiírni kézilabdában. Hiszen előre oda lehetne adni az aranyérmet a Győrnek és Veszprémnek – bocs Fradi, Loki, Szeged, de sajnos, ez az igazság. Mert a „pénz beszél, kutya ugat” alapelve már olyan mértékben torzult, hogy a gyengébb hanghatást kiváltó ebeket szépen lassan a nagyobb torkú négylábúak egész egyszerűen kiszorítják a kutyatérről.

Persze akadt, aki szorgosan zárkózni akart a mesterekhez. Itt van a Vác példája: középkori, harsonás királyi felvonulás mi sem volt ahhoz képest, ahogy beharangozták a Németh András-égisze alatt megvalósuló Dunakanyar-fellegvárat. A központhoz szép szervesen kapcsolódnak majd a környékbeli nevelő bázisok, lesz sportcsarnok Nagymaroson, ott vannak a gödöllőiek, gödiek, dunakesziek, rétságiak. Csak az volt ezzel a baj, hogy túl hamar és túl nagyot akart az a bizonyos szarka. Hiába jött dús léként a forinteső bizonyos (SYMA) szponzori csoport zsebeiből és kasszájából, hiába csábítottak a kék folyó partjára hírneves játékosokat, előbb utóbb a vakolat omladozni kezdett, most meg már akkora a baj, hogy közel a ház összedőlése. De hát ki tud kifizetni manapság Tóth Tímeának egy közép-magyarországi, gazdasági erő tekintetében nem éppen élen járó kisvárosban havi egymillió forintot – állítólag ennyit kapott -, és biztos, hogy Tápai Szabina sem Németh András két szép szeméért tette át székhelyét a kies Vácra, hogy Kirsnerről már ne is beszéljek. A „sokat akar a szarka” szólásmondás így változott át „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér”, formára, Timi ugye már nincs ott, és pár játékos biztos, hogy követni fogja a példáját a nyáron, így aztán a Dunakanyar-fellegvár szép csendesen a középcsapat szintjére süllyed, és maximum majd a hatodik-hetedik helyért küzdhet.

De nem rózsásabb a helyzet máshol sem, lásd a dunaújvárosi, vagy a kiskunhalasi példát. Ráadásul még hátborzongatóbb tényként közölte az egyik hírportál (origo), hogy még NB I-es középszinten is félmilliót kapnak havonta a játékosok. Kérdem én, mire? Elszállt a világ, eliramlott bizony az élet eme klubok feje felett, azt hiszik, azáltal lesznek nívósabbak és elismertebbek, ha minél nagyobb sztárocskákat hoznak. Mert biz’ a gyengébbik Amorim-tetsvér nem egy világmegváltó képességű, és effajta példát lehetne még hozni az 5-8. helyért csatázó női alakulatokból.

Ahelyett teszik ezt, hogy főként az utánpótlás-nevelésre koncentráljanak. Kizárt dolognak tartom, hogy egy kisvárosban ténykedő, megbecsült, ugyanakkor tudásával, képességeivel, vagy szponzori baráti körével egyáltalán nem kérkedő, szerényen munkáját végző szakember annyival kevesebbet tudna a kézilabdából, mint Mocsai vagy Skaliczki. De ezt az embert inkább a lokális világ érdekli, nem égeti a talpát a pénz, nem kuncsorog ropogós forintok után, nem válik pénzhajhász élvhajhásszá. De míg az ő munkája beérik, míg a vidéki közegben szép lassan felfelé indul az a kis garnitúra, az az összetartó társaság, bizony sok víz lefolyik a patakokon, a gyümölcs nem érik be oly hamar. Az eredménynek viszont hamar kell jönnie. Ahhoz pedig pénz kell, sok-sok pénz. Éppen ezért lesz néhol oly satnya bizony az utánpótlás, mert a felnőtt gárda pillanatnyi érdekei mindig „űberelni” fogják a hosszútávú célkitűzéseket.

A zsíros bankókötegek viszont nem jutnak tovább az Audi gyárnál, vagy a Veszprém Arénánál. Vajon ez a jövő? Nem, ne legyen! Serkentsük új bázisok alakulását, legyen sok-sok kis kézilabdás az országban, fiú és lány, és igen, a kezdetekben vállalják ingyen a munkát az edző bácsik és nénik, másodállásban, nyugdíj mellett vagy akárhogyan. Spóroljunk, és egyben neveljünk is, de ne úgy, hogy a tehetségek különböző „összelopkodásával” – amit a Váci NKSE negatív példáján már korábban számtalanszor hangoztattam – épp a kis kaptárok szorgos méhecskéit tapossák agyon, vagy veszik el a kedvüket a nektárgyűjtögetéstől, e helyett inkább támogatnák bőszen az ott zajló munkát.

Ebben kellene az országos szövetség hatékonyabb fellépése is, mert egyelőre nem látni nagyon mást, mint a pénzeszsákok előtti bősz hajlongást. Attól meg a vidéki kis műhelyekben nem lesz több labda és nem lesz több labdázó gyermek…

H.H.

Cicoma és csinnadratta

Sohasem politizáltam. Még aktív közéleti tollforgató koromban is igyekeztem távol tartani magam ettől a közegtől, mindig az adott témához, amin épp dolgoztam, viszonyítottam a saját politikai attitűdömet, nem vállaltam senki mellett elkötelezett kardoskodást. A politika szereplői számomra sohasem voltak kedves emberek, még akkor sem, ha bizonyos ügyek miatt – hogy egyáltalán megszólaljanak nekem – mosolyognom kellett rájuk. Most is csak egy szomorú fejlemény miatt teszek kis kitérőt, egy olyan körülmény kapcsán, ami szerintem eleve rossz útra tereli az országot.

A hétfői alkotmány-aláírási ceremónia tévés összefoglalóját látva erősödött meg bennem az érzés, hogy a jelenlegi politikai elit mind cselekedetekben, mind külsőségekben, mind politikai szóbeli kifejezőeszközökben egy olyan korba, olyan világba akar visszatérni, amit hazánk történelmében eléggé jártas személyként – hiszen ez az eredeti végzettségem – kifejezetten ellentmondásosnak tartok: a Horthy-korszakhoz. Hiszen ezen időszakban, az 1920-44 közötti években valóban sok pozitív, előremutató dolog történt Magyarországon – pénzügy-stabilizáció, sikerrel vívott harc a nemzetközi elismertetésért, a kultúra, a filmművészet fellendülése. De közben a mindenkori politika eltűrte a nyílt és burkolt revizionizmust, Trianon vészének riogatásával „örihari” ellenséget teremtett magának a magyarság a szomszédos népek körében, hogy zsidótörvényekről, a náci-fasiszta irányvonallal való szimpatizálásról, majd a Hitlerhez hű „vazallitásról” már nem is beszéljek. És ennek a kornak volt szerves része az a pompakedvelés, az a magamutogató hajlam is, ami például a kormánytagok közös, díszmagyaros fényképezkedésében mutatkozott meg, és megnyilvánult elítélendő, antidemokratikus korteshadjáratokban, lejárató kampányokban, cicomában és csinnadrattában.

Ez a cicoma és csinnadratta készül visszatérni, amikor látom a díszőrség vigyázban álló alakjait a köztársasági elnök mögött, amikor hallom a parlamenti széksorokból, milyen jó lenne újból a vármegyerendszer, a főispáni tisztség visszaállítása, a csendőrség újbóli létrehozatala.

De kérem szépen, már 2011-et írunk, és az effajta mímes álmodozás kora rég lejárt, kábé olyan harsányan röhögnek rajtunk a művelt Nyugaton manapság, mint anno, amikor merő bosszúból ama katonatisztek akartak gazdasági káoszt gerjeszteni Franciaországban, akik a frankhamisítási botrányt kavarták a húszas évek közepén.

Térjünk már végre vissza a helyes kerékvágásba, ne akarjunk Bethlen és Orbán között egyenlőségjelet tenni, mert akkor Vonát Gömböshöz, Mesterházyt Peyerhez, Schiffert meg Eckhardthoz lehetne hasonlítani.

Bár, megnézném azt a jelenetet, amikor a díszmagyarban pompázó kegyelmes Barna János vármegyei alispán úr a balassagyarmati Civitas Fortissima ünnepség keretében díszkardot adományoz a szintén e ruhakölteményben pózoló méltóságos Csach Gábor vice-polgármester úrnak…

Ne tessék harsányan kacagni ezen, még előfordulhat…

H.H.

Láttam egy meccset (9.) - Kábel SE-Törökszentmiklósi KE - Sok hűhó semmiért

Elmaradt a nagy roham. Egész héten azt csicseregték a madarak, hogy a Törökszentmiklóst egész komoly szurkolósereg kíséri majd Balassagyarmatra, akik állítólag több helyen is botrányt okoztak, így aztán a házigazda klub gondoskodott a biztonsági személyzet megerősítéséről. Erre, amikor a szorgos újságíró megérkezik az Ipoly-parti sportcsarnokhoz, nem fogadja rendőrkordon, nem hemzsegnek a sárga ruhás „szekuritis” emberek, távolban a műfüvesen kedélyesen labdázgatnak a Babcsán-meccs résztvevői és szemem csupán egyvalakin akad meg, Zácsik Szandrán, aki a szomszédos parkolóban fel s alá járkálva éppen bőszen telefonál. Magyarul, itten biza’ nem lészen ma balhé.

A csarnok bejáratánál rögtön a szokásos kérdéssel „bombázom” Kedves Lászlót: ki marad ki? A válasz: majd öt perc múlva megtudom, gondolom, bő másfél órával a kezdés előtt a fejében már kialakult a keret, de igaza van: ne tudja meg előbb a firkász a döntést, mint maga a kézilabdázó.

Benn persze a mester faggatása nélkül is hamar kiderül az igazság: éppen Cseri Péterrel folytatott tereferém közben megy kifelé nagy táskával a kezében a „három esz”, azaz Szabó András, Széles Zoltán és Szlaukó Ferenc, tehát ma ők lettek a szűkítés áldozatai.

A Húsvét hatásának tudom be, hogy kevesebben vagyunk, mint szoktunk, két törökszentmiklósi vezető mellé telepedek le, állandó helyemre, a vendégszektorba, s az egyik úr roppant készséges módon röpke névmustrát tart nekem a vendégcsapatról.

A meccs egyből magas sebességi fokozaton indul. Negyven másodperc után már zörög is a Szolnok megyeiek hálója, Barta Dani belövi a hetest. (Apropó Barta: két nap alatt már a harmadik összecsapás jut neki osztályrészül, most is a Mezőkövesd ifimeccséről futott be a kezdésre, Gubó Alex társaságában.) Majd Kokó alkarosa villan, persze nem bokszról van szó, Peti fiunk egy alsó átlövéssel növeli az előnyt. Jön Coli is, ugrik és lő, ez a harmadik hazai találat – igaz volt közte kettő szentmiklósi is. Majd Bán „Dév” mutat be egy szélső variációt. Tíz perc után 5-5, ha így alakul a továbbiakban, ez a csata nem a védekezésről fog szólni.

Kettős emberelőnyt kap a Kábel – illene kihasználni. Jön is Babicz megint, meg „Dév” labdát csen, kettő ide, kár, hogy Barta Danin látszik a fáradtság, kapufára ejti a hetest. De a fórral nem tud egyelőre élni a Gyarmat. Stéhli, aki nem is olyan régen még otthonának érezhette ezt a játékteret, indul, majd egy idegesítő baki után ugyanezt teszi a szerb Vujasin is: 7-7!

Nincs veszve semmi: Kokó és Coli érzik egymást, strandkézis bejátszás beállóba – láttunk elég sok hasonlót már tavasszal – eredménye büntető, Kovács nem hibázza el. Viszont fordul a kocka, Bán kiejti a labdát, Forgács sem találja az összhangot Takival, bezzeg Csató, a vendégek balszélsője robog: 9-10! Kedves mester időt kér, míg nem szalad el a szekér…

A tanácsok főként Ihász Álmosnak használnak, ő mutat be pár bravúrt, szemafor-robinzonáddal repül ki a kapuból, e trükk miatt a beállós fölé ejti a ziccert, és Stéhli hetesén is kifog. Hat perccel a félidő lefújása előtt újabb hatalmas esély: két ember is pihenhet százhúsz másodpercet az alföldiek kispadján. De nem megy továbbra sem a támadás. A húszéves Farkas pedig mindenfajta pelyhedző állú mivoltát meghazudtolva balkezes átlövéssel kergeti őrületbe a kábeles védelmet – kettős emberhátrányban egyenlít ki. Erre Babicz passzából rögvest felel is a kubai Moreno, s mint utóbb kiderül, ezzel a góllal vezet utoljára ma a Kábel.

Mert a hajrá egyértelműen a vendégeké. A hórihorgas Losonc átlövésével, majd Farkas újabb balkezes bombájával 13-15 oda a szünetben.

A tíz percet kihasználva Kovács Józsi felé veszem az irányt, mindig mond pár szakmai szót: most csak egymondatos a részértékelése: „rosszul játszunk”. Sajnos, igaza van.

Fordulás után több mint hat percig egy őszi meccs szelleme kísért az Ipoly-parton: a Nyíregyháza ellen tapasztalt a közönség hasonló hosszú gólcsendet, mint most. Igaz, akkor ezt a gyarmati megingást nem tudta kihasználni az ellenfél, de a mostani Törökszentmiklós jóval jobb társaság az akkori nyírségi alakulatnál. Az eredményjelzőn hét perc után 13-19. Vajon jön-e a már sokszor látott talpra állás, vajon így, Nagyszombaton a Városi Sportcsarnokban is lesz-e sajátos kézilabdás feltámadási körmenet? Mindenesetre Gubó lelkes, ügyesen méri fel az utat, betörésből szépít, egyelőre ez sovány vigasz, mert Stéhli mozzanatai következnek, nemsokára 15-22 az állás. De még húsz perc hátra van!

Sziszegve, foggal-körömmel küzdve, kitartó szívóssággal kezd araszolni a Kábel. Még csak araszolni, mert korántsem akkora lendület ez, mint ama Ózd elleni „lobogás”. Kovács Robi – ő második félidei torpedó-elhárítási felelős – véd egyet, véd kettőt, Kokó cselez, átemel, Alex betör, Demus Dani zár és leválik, 21-24-re zárkózik a hazai gárda. De mi történik? Hová tűnt az irányító? Kokó biceg, cserét kér, a büntetőt se vállalja, Gubó jön, és nem hibáz. De Farkas is impulzusokat kap a túloldalon, most ő, meg az első játékrészben oly szoros őrizetet kapott Takács Péter viszi a „prímet”, még mindig öt a szentmiklósi előny: 22-27. Már csak azért is, mert előbb Moreno, majd Jakubecz ront el egy elronthatatlant.

Nem tudni honnan veszi elő a tartalék erő-utánpótlást, a pótelemet – vagy hogyan is nevezzem ezt a hajtóenergiát – a Kábel, de a fiúk nyitnak egy kegyetlen hajrát. Jakubecz Jani mintha most kezdené a hatvan percet, kilép, ütközik, motolla-módra pörög keze-lába, Barnyák „Bornyi” se tétlen, ő sem akar lemaradni a védőtárs mellett. Kovács Robi meg tartja továbbra is a szintet. Yoel, ez a kávébarna fiú, lázban égő szemekkel veszi át a góltermelő szerepkört. Robi hajszálpontosan indít, ő elkapja a lasztit, ugrik, betalál: 25-28! Következő támadás, hosszú passz a balszélre, Yoel ugrik, betalál: 26-28! Kisvártatva újabb remek védekezés, újabb indulás, Yoel ugrik, betalál: 27-28! Visszajött az esély!

A Törökszentmiklós fáradt, kivan, mint a kutya, csak csámborognak a pályán a játékosok. Ott és úgy csalják az időt, ahol és amilyen módon tudják. Már-már összevillan a két játékvezető szeme, már-már emelnék fel mindketten a kezüket „passzívra”, amikor Takács váratlanul átlő, de Robi barátunk lába kinyúlik az alsó sarok irányába, a kísérlet hárítva, mi több, oldalra pattan ki a labda, Robi nyargal utána, de túl messze ülök ahhoz, hogy lássam, hol hagyta el a játékteret. Csak azt látom, hogy Havassy Kálmán klubmenedzser hevesen reklamál, vitatkozik, gesztikulál, persze a zajban hogy hallatszana el ide, miket mond. A játékvezető azonban hajthatatlan, mutató és középső ujját felemelve jelzi, büntetést érdemel ezért a gyarmati kispad. A nagyórán 28’37, azaz „egy-huszonhárom” van hátra: oda a „passzív”, kap elég időt az ellenfél, hogy újra támadást szervezzen. Stéhli szervez is, felkészít, Takács pedig most pontosabban irányítja a játékszert – egyenesen a gyarmati hálóba: 28-28 esélye helyett 27-29!

De nem olyan fából faragták a kábeles srácokat, hogy feladják. Gyors ellenakció, kiállítással vegyített hétméteres, Kedves László pedig kikéri maradék idejét. Kupaktanács, mint tegyünk a hátralévő negyvenhárom másodpercbe? Persze, csak ha bemegy a büntető. Ki lője? Kokó nincs a pályán, Gubó kapja a „parancsot” az ítélet-végrehajtásra. Sípszó, egy lóbálás, két lóbálás, Rézsó kapus ettől viszont nem ijed meg, kivédi! Elment a hajó? Moreno, már csak azért is, mert szigetországi vére van, még ledobja a horgonyt, azaz labdát szerez, a szentmiklósi kapu üres, hát azonnal célba veszi: 28-29!

Még tizenhat szekundum. De már nincs szufla, kifogyott a tartalék-aggregátor, Stéhlit le sem lehet birkózni, felteszi az „i-re” a pontot: 28-30 a vége!

Kegyetlenül kemény feladat ilyenkor szóra bírni előbb a kapust, Kovács Robit, akin igazán nem múlt a vereség, meg a mestert, aki nehezen találja a szavakat, keresi a helyes artikulációt…

A firkász-blogger sem írhat ezek után sok okosságot, objektív értékelést meg pláne! Legfeljebb Shakespeare művére utalhat: sok hűhó semmiért, azaz sziszifuszi harc volt ez a felzárkózás minusz hétről. Meg esetleg annyit: fel a fejjel fiúk!

H.H.

Gyarmati álhírvariációk (1.)

Meg nem erősített információk szerint a Balassagyarmati Kábel SE férfi kézilabda csapata előrehaladott tárgyalásokat folytat Iker Romeróval, az FC Barcelona és a spanyol válogatott kiválóságával. Az ibériai sztár az elképzelések szerint már a 2012/13-as bajnoki idénytől az Ipoly-partiakat erősítheti.

***

A Diákjuniális szervező-bizottsága úgy döntött, hogy igazi kuriózumokkal színesíti idén a balassagyarmati tanévzáró fesztivált. A művelődési központ udvarán felépítendő nagyszínpadon élő koncertet ad majd Madonna és Sting, illetve életében először magyar nótákat énekel a fiatalságnak az argentin futballsztár, Diego Maradona.

***

A balassagyarmati és a szlovákgyarmati önkormányzat május 1-én több közös projekt megvalósításáról köt megállapodást. Ezek között szerepel az Ipoly folyó felduzzasztása, és két település közötti területen abádszalóki minta alapján alakítanak ki idegenforgalmi céllal üdülőközpontot. A téli időszakra is készülve pedig sífelvonó kötélpálya épül októbertől a Springa domb és a szlovákgyarmati hegy között, mivel a szlovák oldalon síparadicsom létesül.

***

A Vöröskereszt Területi Szervezete ajándékkal kedveskedik a balassagyarmati lakosoknak és a település vendégeinek. A város több forgalmas csomópontján, így a Civitas Fortissima téren, a buszpályaudvaron, illetve az Ipoly Áruház előtt a nyári hónapokban, júniusban, júliusban és augusztusban, minden pénteken, szombaton és vasárnap hajléktalanok adnak térzene-szolgáltatást. A hangszerek beszerzésében a Rózsavölgyi Márk Művészeti Iskola már felajánlotta segítségét.

***

Május 31-én a Városi Strandfürdő nagymedencéjében bemutató edzést tart a magyar vízilabda válogatott. Kemény Dénes szövetségi kapitány határozott elképzelése ugyanis, hogy mindazon városokban, ahol nem honos a vízilabda sportág, road show rendezvényeket tartanak. Fábri Sándor, a Sportlétesítmények vezetője kifejezetten örül a kezdeményezésnek, s ezzel párhuzamosan beadta pályázatát a 2014. évi strandkézilabda világbajnokság balassagyarmati megrendezésére is.

***

A Nemzetközi Motorsport Szövetség április 20-i határozata értelmében a 2013. évi gyorsasági motoros világbajnokság versenynaptárába bekerül a Balassagyarmat Grand Prix versenye. Az időpont egyeztetése érdekében Medvácz Lajos még május hónapban Bahreinbe utazik, hogy ott tárgyaljon a nemzetközi szövetség illetékeseivel.

Verekedő tanerő

A hőskorban még nem voltak kidobók. A jól megtermett legények segítségére 1990-ben még nem volt oly égető szükség a „frissen” átadott gyarmati művelődési központban szervezett szeptemberi diákbulin. Aztán mégis kitört a balhé.

Történt ugyanis, hogy az épület hátsó fertályában tanyázó, akkor még Szántó Kovács János nevét viselő középiskola rendezett effajta eseményt, és a „beengedői” szerepkört az intézmény egészségügyi szakoktatói vállalták magukra. Kinn, eközben jókora sor alakult ki, már-már a főutca aszfaltján volt a vége. Úgy nyolc óra tájban egy a börtönből éppen szabadult „pofa” is bebocsáttatást kért, csakhogy korábban már igencsak a pohár fenekére nézett, így a szigorú tanár hölgyek nem engedték be. Mérgében az illető toporzékolni kezdett, s betörte a bejárati ajtó üvegét, aztán úgy, ahogy jött, tovább is állt.

Ám fél óra sem telt bele, és visszatért a helyszínre. Ekkor szóltak a szakoktatók férfi kollégáiknak, akik a délutáni tanár-diák focimeccs után, még melegítőben-mezben a kémiai szertárban fogyasztották el hűsítő sörüket. Három pedagógus jött elő ebből a „rejtekből”, és pillanatok alatt felmérték az állapotokat: a delikvens randalírozót meg kell fékezni. A járdán hárman egyszerre ragadták meg, a földre teperték, és szóltak a várakozó fiatalságnak, segítsenek. Erre rögtön jött a válasz: „Mi szórakozni jöttünk, nem verekedni.”

Miközben bentről telefonon értesítették a rendőröket, a tömegből két ember kivált – a lefogott férfi barátai, és gyors tempóban közelítettek a tanárokhoz. Az egyik – fizika szakos – oktatónak annyi ideje maradt, hogy fordulásból egy óriási öklöst nyomott az egyik támadó szeme alá, aztán elindult a kergetőzés: őt és a „töri-föcis” kollégát szalajtották meg, miközben a harmadik, matekos tanerő ott maradt a rendbontóval. Aki viszont kiszabadult a szorításból, és a közelben lévő, narancssárga színű hamuvedret megfogta, és a matektanár felé hajította. A dobás célt tévesztett és a tákolmány az épületből épp kilépő művházigazgató hölgy lábai előtt landolt – szerencsére sérülést nem okozott.

Kiérkeztek a rendőrök és egyből egy furcsa kérdést tettek fel: „hol vannak a verekedő tanárok?” A három lókötő persze elrobogott, nyomát se lelték nekik, bezzeg a tanárokat igazoltatni akarták. Nagy nehezen helyreállt a rend, előjött a „töris” pedagógus is, egy szép monoklival a szemén.

A szakállas „matekos” másnap reggel a lakásától nem messze lévő kocsmába látogatott el, és a sör kortyolgatása közben tagbaszakadt férfi állt meg mögötte. Félve fordult hátra, de aztán alig tudta visszatartani a nevetését: a tegnapi egyik verekedő volt, hatalmas lila folttal a szeme alatt, és a következőt sziszegte a tanárnak: „üzenem annak a nyápic haverodnak (mármint a fizikás kollégának), ha még egyszer találkozunk, nem ússza meg ép bőrrel…”

Így ért véget az 1990-es esztendő számomra egyik legemlékezetesebb története, aminek részleteit jómagam a szakállas matematikatanár barátom tolmácsolásában hallottam vissza.

H.H.

Ki lesz a "tökös" legény?

Bevallom őszintén, szurkolok Jóna Andrásnak. A balassagyarmati önkormányzat új „sportért felelős városi államtitkárának” elsősorban azért drukkolok, hogy sikerüljön keresztülvinnie akaratát a végrehajtókon, azaz igazságosabb és arányosabb sportfinanszírozást csikarjon ki 2012-re.

Nehéz dolga lesz. Első lépésként talán azt kell megmutatnia, mennyire „tökös” legény a talpán. Mit értek ezen? Ugye a városi sportegyesületi vezetőkkel folytatott – és hozzám is eljutott – e-mail levelezésének egyik vezérfonala az volt, hogy az ő nézete szerint is mindenfajta szakmaiságot nélkülöz a gyarmati sportpénz-elosztás jelenlegi rendje, ráadásul sajnálkozását fejezte ki, hogy politikai alapon született döntés a BSE külön kalapba való helyezéséről, ebbe se neki, sem az ügydöntő bizottságnak nem volt beleszólása. Itt van tehát az első komoly feladat. Kiharcolni, hogy a BSE és a Palóc Farkasok külön kimert nagy tányérnyi levese ismét visszakerüljön a fazékba, azaz immáron ugyanazon kasszából kapják a labdarúgók a forintokat, mint a többi sportegyesület. S hogy miért utalok a „tökös” legény mivoltra? Mert lehet, hogy a cél érdekében az asztalra kell csapni, szembemenni politikai körökkel, keményen harcolni kell a szorgalmasan kilincselő lobbycsoportokkal, már-már „bismarcki méretű” diplomáciai tevékenységet kell űzni ahhoz, hogy új rend teremtődjön, amelyben a futball elnyeri azt a rangot, amilyen polcra voltaképpen helyi értéke – hangsúlyozom, helyi értéke és nem országos, illetve nemzetközi népszerűsége – alapján tartoznia illene.

Ha netalántán ez sikerülne is Jóna Andrásnak – amiben felettébb kevésbé bízom, nem igazán az ő lelkesedését bírálva, hanem ismerve a gyarmati politikai viszonyokat és összefonódásokat -, akkor következhet az újabb szakasz, a pénzügy által a 2012-re megállapított keretösszeg igazságos –vagy ahhoz rendkívüli mértékben közelítő – elosztása. Tisztán szakmai ismérvek alapján, nem annak mintáján, hogy ki mit és mennyit szeretne. Mert lehet, hogy néhány hónap múlva például Dósa Eszter már igen közel kerül az olimpiához, és Kovács Dusán után tizenhat esztendővel újra lehet ötkarikás résztvevőnk, akkor bizony neki is félre kell tenni komoly összeget a felkészülésre. De említhetnék még sok-sok példát, mondjuk Fábri Gábor kedvét is vissza lehetne hozni az atlétika-oktatásban, ha ő is megfelelően lenne méltányolva, vagy a Kiss Árpád VDSE, amely a triatlonisták nevelésében jár élen.

Ha ez is sikerül a „városi sport-államtitkárnak”, akkor igazán, szívből, meleg kézfogásokkal köszönthetjük majd őt a 2012-es esztendő tavaszán, és akkor majd nem arról zengedeznék itt, e blogfórumon, hogy milyen cudar világ ez, ahol ilyen torzult felfogások alakultak ki a sportfinanszírozás terén, hanem dicshimnuszokkal árasztanám el azokat a döntéshozókat is, akiket annyira szapulok – szerintem jogosan – mostanság.

A jelenlegi viszonyokat ismerve ez aligha következhet be, bár ne legyen igazam!

Hegedűs Henrik

Szakbarbárság és futballsovinizmus

A minap, hazafelé a buszon érdekes beszélgetésbe elegyedtem egy vegyészmérnök ismerősömmel. De nem ám a kémiai képletek kerültek szóba, hanem a magyar nyelvtan fonákságairól csevegtünk: ő az emlékezetes, Schmitt Pál-féle helyesírási hibáktól hemzsegő közleményt említette, s ezzel kapcsolatban szomorúan jegyeztem meg, hogy bizony a sajtóban is előfordul, hogy egy-egy kolléga a „ba-be” „ban-ben” nyelvtani szabályait sem alkalmazza helyesen, noha az írás a szakmája. Aztán a fiatalok kommunikációs stílusaira terelődött a szó, hogy manapság az interneten, a „fészbúkon” is olvashatóak akkora nyelvtani szamárságok, hogy szegény Kazinczy és Kölcsey forog a sírjában, Grétsy professzor úr meg a fejét veri a falba.

Megérkezve aztán, egy korsó sör mellett folytatva a tereferét, megannyi más témáról csacsogtunk, Nobel-díjasokról, irodalmi emlékekről, politikai aktualitásokról, történelemről.

Amikor ez a beszélgetés néhány órával ezelőtt eszembe jutott, egyből a szakbarbárság fogalmát társítottam mellé. Magyarul azt a sajnálatos jelenséget, hogy egyre inkább egysíkúvá satnyult, csupán egyetlen szakterületen járatossá szűkült be az emberek szellemisége, az a sokszínűség, ami néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt jellemezte a magyarokat, bizony már tovatűnik. Mert a hetvenes-nyolcvanas években, ha egy gépészmérnök, vagy matematikus verset szavalt, egyszerűen olvasott volt, fel sem tűnt, ez viszont ma már nem jellemző a fiatalokra. Gépiessé vált világunk afelé mutat irányt, hogy a szakbarbarizmusnak, a speciális tudásnak van tere, jelentősége, érvényesülő-érvényesítő ereje, és a sokoldalú érdeklődés, latin szóval élve komplexitás kiveszőben van, mint jó pár halfaj az óceánban. Nem sikk ebben a modern időkben sokrétű tudással felvérteződni, az már magamutogató „tudálékosságnak” tűnik a másik ember szemében, beszéljünk akár az iskolában tanári szobáról, közös irodáról, lapszerkesztőségről – amikor mindez nem más, mint puszta műveltség. Én magam is tapasztaltam sajnos, hogy a pedagógusokat is nagy többségében már csak a saját tantárgya érdekli, mit sem törődik a kolléga szakterületével, az pedig, hogy esetleg egy dolgozatírásról is egyeztessenek, elképzelhetetlen.

De így van ez a sportban is. Én nemes egyszerűséggel csak „futballsovinizmusnak” nevezem azt a szemléletet, amit a legnépszerűbb sportágban tevékenykedő, vagy csak az egyes csapatok körül „sertepertélő” emberek vallanak. Ráadásul akkor is magasabb helyre, kiemeltebb polcra helyezik a sportágukat, ha az éppenséggel nm tartozik még az európai elitbe se, ha az adott lokális környezetben alig vonz nézőt, ha népszerűsége meg sem közelíti más csapatsportágét az adott városban vagy faluban. Akkor is „nyomják a sódert” a futball felsőbbrendűségéről, akkor is szemléltetni akarják, miért érdemel aránytalanul kiemelt támogatást az általuk szeretett klub, vagy csapat, de azt végképp nem veszik észre, hogy elhomályosult szemeikkel nem látnak tovább a pár stopli által kergetett bőrlabdánál.

A sportban is kell a sokrétű szemlélet. Ha egy szurkolótól, rajongótól nem is várható el, hogy másként szóljon, hogy mást is észrevegyen, mint a „szent focit”, a vezetőknek bizony élesebben kell látnia a sportág szerepét, különösképpen pedig helyi szinten, lokális megvilágításban. Ez vonatkozik mindenkire, akinek feladata van abban, esetleg döntéshozói magasságokba emelkedett, és „forintosítva” is alakíthatja a labdarúgás megítélését.

Ideje tehát, hogy ezen a szakszinten megszűnjön az elátkozott futballsovinizmus…

H.H.

Egy fillért se a sportegyesületeknek!

Igazságos elosztást akar a balassagyarmati önkormányzat? Tiszta vizet akar önteni a pohárba, hogy valójában megtudja ki is érdemel sporttámogatást a városban? Akkor lenne egy „korszakalkotó” ötletem: 2012-re egy fillért se utaljon ki a sportegyesületeknek, teljes mértékben vonja meg tőlük egy esztendőre a támogatást – hiszen nem kötelező feladat ez számára, vagyis jogi értelemben nem kérdőjelezhető meg, ha így határoz.

No, akkor aztán feketén-fehéren kiderülhet, ki, melyik SE, hogyan sáfárkodik a saját erejével, hogyan igyekszik a központi csap elzárása után az oldalsó csapokat megnyitni, s próbál minél szélesebb szponzori bázisra szert tenni. Akkor majd világosan kiderül, hogy ha saját magára marad az ember, ki tud okos választásokat hozni, ki képes karakán, „épeszű”, hosszú távú terveket szőni, s persze arra is fény világlik, hogy ki tekintette tényleg eddig „fejőstehénnek” az önkormányzatot. Tessék csak nyugodtan kipróbálni ezt a változatot! Jöjjenek a társadalmi munkások, dolgozzanak ingyen az edzők, ne kapjanak meccspénzt a játékosok, hanem abból éljenek egy esztendeig, amit maguk össze tudnak kaparni.

Szerintem csak ez lehet az igazságos lépés: a források tökéletes elvonása. Maximum a nagyrendezvények (Palóc Triatlon, Ipoly Gyalogló Gála, Mozdulj Gyarmat) kapnának – fejenként mondjuk 1-1 millió forintot -, hogy azt színvonalasan a legjobb tudásuk szerint lebonyolítsák, így gazdagítva Balassagyarmat jó hírnevét. Máskülönben pedig legyen az egyesületek számára 2012 egy affajta „túlélőtúra”, s egyértelművé válik, a nadrágszíj-összeszorítás után ki marad talpon, ki gazdálkodik a költségvetésével a modern idők parancsa szerint, s hol méretezik „túl bőre a kabátot”. Az életben maradottak között aztán 2013-ban megint lehetne egy elosztási rendszert kialakítani.

Persze ezt a lépést normális önkormányzat nem teszi meg, hiszen van szíve és jóérzése. Így viszont marad az igazságtalan aránytalanság, és nem lesz normális elosztás. Közben pedig az amúgy is elég rozoga lábakon álló balassagyarmati sport egyre inkább süllyedni fog ama brekegő kétéltű állat hátsó fele alá…

Hegedűs Henrik

Sport-e a művészi teremkerékpár?

Szombat este véletlenül láttam meg az egyik honi kereskedelmi csatorna adását. Nem szoktam nézni, mivel nem tartom valami egyenes és korrekt dolognak az effajta tehetségkutató műsorokat, ahol akár még nyilvánoson meg is alázzák a merészen – de oly sok tálentummal meg nem áldott – próbálkozót. Két ismerős fiatalember tekintett vissza rám a képernyőről, s kíváncsi voltam, valóban nem csalnak-e a szemeim: a romhányi teremkerékpáros generáció két ifjú képviselője indult a „Csillag Születik” válogatásán.

Már csak az értékelésre „értem oda”, de mivel tudom jól, mit csinálnak, s hogy ezt a művészi teremkerékpározást milyen magas nemzetközi szinten űzik ott, a dél-cserháti dombok között megbúvó településen, akadt sejtésem arról, miféle emelt színvonalú produkciót mutathattak be.

Egyből azon kezdtem gondolkodni: vajon igazam volt-e néhány héttel ezelőtt, amikor azzal utasítottam vissza egy televíziós-műsorkészítési felkérést egy romhányi viadalról, mert ez nem a sport műfajába tartozik, magyarul én nem sorolom be a sport kategóriába a művészi teremkerékpározást. Mert ha annak vennénk, akkor bizony a zsonglőrmutatványokat, a kötéltáncot, a kaszkadőr-attrakciókat, a késdobálást és még megannyi más cirkuszi szintű előadást is e „polcra” kellene tennem. (Hozzáteszem, nálam a póker sem sport, talán még a sakk sem.) Ha tehát nem sport az, amit ez a két fiú művel, akkor igen, helyük van egy ilyen, kulturális tehetségkutató műsorban. Ha viszont sport a művészi teremkerékpár, akkor viszont eleve nem engedtem volna, hogy a két srác ilyen cirkuszi mutatvánnyá „süllyessze” le a kemény, verejtékes, több éves munkával learatott „gyümölcsöt”.

Itt állunk tehát ebben a félresikeredett és eltorzult értékű világban, ahol egyébként komoly szaktekintélyek előtt „züllik” mutatvánnyá egy többre hivatott művészeti ág (?), pusztán azért, mert így a romhányi fiatalok jobban a médiaérdeklődés kereszttüzébe kerülhetnek. Mert ugye, meg kell vallani, ha nincs szélesebb elismertséged, h nem adod el magad „aprópénzzel” holmi gyenge színvonalú kereskedelmi televízióknak, halálra ítéled saját magad, akkor nem leszel népszerű, akkor eleve kevesebbet ér, amit csinálsz, amit teszel.

Reggelre aztán teljesen megerősödött bennem a felismerés: szombat este óta sportból végképp cirkusszá vált a művészi teremkerékpározás.

H.H.

Mi szükség rendőrségi sajtószóvivőre?

Tizennégy évvel ezelőtt, 1997 tavaszán két emberölés is lázba hozta Balassagyarmatot. Az egyik esetnél a közismert guberáló, „Mókus” halott csecsemőt talált egy Hunyadi utcai kukában, míg a másik ügynél az Áchim utcai házban a pszichiátriai kezelésről hazatérő asszony gyilkolta meg férjét egy húsvágó bárddal.

Ez utóbbi történet során, a városi kapitányságról szinte azonnal a hír kézhezvételét követően már informálták a korabeli Gyarmati Újság szerkesztőségét, így mivel csak kétutcányira laktam a cselekmény helyszínétől, mint újságíró, rögvest odamentem. Alighogy leállítottam egy félreeső helyen a kerékpárt, és befutott Szilágyi Norbert kollégám is, megérkeztek a megyei kapitányság bűnügyi nyomozói Salgótarjánból. Vezetőjük, Ponyi Béla egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy mi már ott voltunk, barátságosan kezet fogott velünk és pár perc türelmet kért tőlünk a tájékozódásra. Talán tíz perc sem telt bele, kijött újra a ház kapujába, és röviden elmondta mi történt. Aztán egy meghökkentő kérdést tett fel: „Akarjátok látni a halottat?” Bólintottunk, hogy „igen”, aztán szépen bekísért a konyhaajtóig és az üvegen keresztül saját szememmel láthattam, ahogy a férfi ott fekszik görnyedt testtartásban a konyha kövén – máig előttem van a kép, s ha jól emlékszem a Gyarmati Újságban még fotó is megjelent a holttestről.

Azóta eltelt másfél évtized és a helyzet alaposan megváltozott. Ha ma történne ez az Áchim utcai eset, a ház közelébe sem jutnánk, nemhogy a konyhaajtóba, talán órákat kellene várakoznunk, míg „befut” Tarjánból a sajtószóvivő hölgy, aki elébünk állna és röviden közölné: „a helyszíni szemle alapján X.Y. személyt emberölés megalapozott gyanúja miatt őrizetbe vette a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság”. Mi pedig már sarkon is fordulhatunk.

Tizenöt éve terjedelmes, szellemes, érdekes riportban számoltunk be erről az esetről, nem alkalmaztunk semmiféle szenzációhajhász körítést, az volt a fő célja az újságírónak, hogy az olvasó vizuálisan maga elé képzelje a helyszínt, lelki szemei előtt minden körülmény megvillanjon. Ellenben ma, száraz tudósításban közölné minden sajtóorgánum, itt és itt gyilkosság történt.

Elmerengek tehát, azért a pár mondatért, azért a röpke hírért mi szükség van sajtószóvivő alkalmazására? Ugyanezt elmondhatja a nyomozást vezető őrnagy vagy alezredes, a tájékoztatást talán szakszerűbben is előadhatná az az ember, aki jóval behatóbban ismeri az esetet, mint a szóvivő. Más kérdés, hogy előfordul, amikor a Salgótarjánban székelő sajtós egyszerűen derogálva érzi magát, hogy lejöjjön Nyugat-Nógrádba. Jellemző példa rá a szügyi postakocsi-rablás nem is olyan régen, amikor a Gyarmati Televízió forgatócsoportja felkerekedett, elment a szomszédos községbe, ahol a bűncselekmény helyszínén azt közölték velük, majd a sajtószóvivő nyilatkozik. A kollégák felhívták a tarjáni főkapitányságot, ahol az illető hölgy azt mondta: „nincs úgy öltözve, ő most nem indul el Szügybe, ha akarnak, menjenek fel a tévések Tarjánba.” No, így várjon el az ember korrekt és kiszámítható rendőrségi hírközlést.

De sajnos, újságírói szinten is létezik egyfajta elkényelmesedés, éppen eme sajtószóvivői gyakorlat bevezetése óta. Néhány éve történt, hogy Romhányban egy szerelmi háromszög gyilkossággal ért véget. A megyei napilap szerkesztőségébe éppen a reggeli „eligazító” értekezlet alatt érkezett meg ennek a híre. A szerkesztő közölte munkatársaival mi történt, mire a rutinos fotós azonnal jelentkezett: „gyerünk, kocsiba vágjuk magunkat, ripsz-ropsz lenn vagyunk Romhányba, ki jön velem?” Erre a rendőrséggel kapcsolatot tartó újságíró azt közölte, ő marad, majd a sajtós tájékoztatja őt a fejleményekről. A másnapi újságot olvasva én is tapasztalhattam, szerény kis száraz cikk kerekedett az egészből, az érdekes-izgalmas helyszíni riport helyett.

Én magam, tehát erősen visszasírom azokat a régi szép időket, amikor ott sürgölődhettünk a bűncselekmények helyszínén, amikor Fürjes Béla gyarmati bűnügyi osztályvezető korában hetente fogadott irodájában, hogy a legfrissebb esetekről beszámoljon, és én egyetlen egyszer sem írtam le azt a sablonos hivatali megfogalmazást, amiért - csakis ezért – ma a rendőrségi sajtószóvivőt alkalmazzák: „a személy ellen emberölés megalapozott gyanúja miatt folytatunk eljárást”.

Vissza a régi rendet, beszéljenek újra az esetről a bűnügyisek, szemléletesen, szépen, ahogy szakmájuktól telik!!! Ugye Ön is olvassa ezt rendőrminiszter úr???!!!

Hegedű

Firkász és a koreai lányok

Ha jól emlékszem, 2003-ban történt. A Nógrád Megyei Folklór Fesztivál szerves részeként Balassagyarmatra is ellátogattak a sokszínű, egzotikus művészek, előadók. Köztük egy dél-koreai tánccsoport is.

Amikor a távol-keleti ország népviseletébe öltözött lányokat megpillantottam, eszembe jutott életem eddigi legmarkánsabb sportélménye, az első „igazi olimpiám” a szöuli. A megnyitó ünnepség ama kötelező mondatát, Ro Te Vu államelnök hivatalos szövegét, amint megnyitja az ötkarikás játékokat, eredeti koreai nyelven megtanultam, s azóta sem felejtettem el. Fonetikusan körülbelül így hangzik: „Szöul, olimpik tévéral, ketyéé hángázól, szonon hamnidá” – persze nem tökéletes nyelvtannal.

Ez is „beugrott” akkor, a szépséges hölgyek láttán, így bátor tettre szántam el magam. Újságíróként bejárásom lehetett a Palóc ligeti szabadtéri színpad mögé, ahol már készültek fellépésre a koreaiak. Vettem egy nagy levegőt és eléjük álltam. Angol nyelven illedelmesen bemutatkoztam, és mondtam neki, ha egy mondatot is, de tudok az ő anyanyelvükön.    Belekezdtem: Szöul, olimpik tévéral…”

Mit ne mondjak, vastaps lett a jutalmam. Kedvesen mosolyogtak rám, éreztem, nem puszta udvariasságból teszik felém ezt a gesztust, hanem őszintén meglepődtek, hogy ilyen messze a hazájuktól, egy teljesen vadidegen ember az ő nyelvükön szólal meg.

Azóta már duplán kedvelem a koreai embereket…

H.H.

Gondolatok a Költészet Napján

Életem első verse, amit „kívülről” megtanultam – mint oly sok más kisgyerek – a Családi kör volt. Arany János e remek költeménye nem csupán szavaiban ragadt meg bennem mind a mai napig, hanem képvilágában is. Amikor magamban mondogatom a verssorokat, egyből előttem lesz a falusi idill, a poéta nagyszalontai otthona, amint „ballag egy cica is”, ahogy „ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya”, és élesen hallom amint „pendül a kapa”.

Aztán ahogy nagyobb lettem, úgy ismertem meg egyre többet, többet a magyar és nemzetközi irodalom kincseiből. A Nyugat költőinek műveit olvasva nem csupán maguk a költemények érdekeltek, hanem középiskolás fejjel szívesen olvasgattam az „Így élt” sorozat könyveit, Ady, Kosztolányi, Babits, Juhász Gyula életútját. S mint ahogy annyi más szerelmes fiatal, én magam is körmölgettem a rímpárokat, vallottam „tollba” érzéseimet, persze a magam, amatőr módján, és a nagyközönséget legfeljebb az osztálytársaim, barátaim jelentették.

Átlépve immár az új évezredbe, így, Költészet Napja táján viszont mindinkább szomorkás érzések töltenek el engem. Látva azt, ahogy a felcseperedő „hipermodern” nemzedék mennyire nem vevő már az effajta, versbe szedett szépségekre, mennyire alpári, vulgáris, lekicsinylő lett a többség véleménye a költészetről. Mert ők, sajnos – tisztelet persze mindig a kivételnek – a verset nem tekintik már másnak, mint a hivatalos ünnepségek kísérőjelenségének, „szükséges rossznak”, avagy az iskolai magyarórák kötelező feladatainak. Így a mai tizenöt-tizenhat éves már réved el Juhász Gyula: Annak örök-én, azon, vajon mifajta okok is késztették ilyen szép gondolatok leírására a költőt, vagy miként is emlékezhetett kedvesen egy parányi gyermekkori „szeletre” Szabó Lőrinc, amikor papírra vetette az Ipoly füzei sorait.

Pedig a vers műveli ám az emberfőt, fogalmazási készséget kristályosít, szókincset fejleszt, ebben a „valóvilágos”, „fészbúkos” világban a magyar nyelv gyönyörűséges „idomait” tárja az olvasó elé, növeli a képzelőerőt, szép beszédre sarkall, hogy csak általános, sablonos kifejezéseket hangsúlyozzak, miért is kell, miért is illik verset olvasni és mondani.

Szóval, kedves tizenéves honfitársaim – meg természetesen az idősebbek is - most, április 11-én vegyünk le egy porosodó kötetet a könyvespolcról, kattintsunk az interneten olyan oldalra, ahol nagy színészeink előadásában hallhatjuk a gyönyörű költeményeket, révedjünk el egy napra, egy órára, pár áldott percre a magyar irodalom szépségeiben….

Hegedűs Henrik

Láttam egy meccset (8.) - Békési FKC - Kábel SE - Állatorvosi ló a fékevesztett "flúgos" futamon

„It’s a long way to Tipperary” – dúdolgatom magamban a régi angol katonadalt, amikor úgy Békés felé félúton, kis kecskeméti kitérő után autónkat ide-oda „lengeti” a keresztszél a negyvennégyes főúton, Cserkeszőlő magasságában. Hiszen ott, a viharsarki városban akad némi dolgom, egy kézilabda mérkőzés közvetítése. A kábeles ificsapat kisbusza mögött aztán szépen kényelmesen araszolva megérkezünk a végcélhoz, az Eötvös József Iskola kívülről és belülről egyaránt gusztusos sportcsarnokához.

Ahol a házigazdák részéről a fogadtatás nem éppen túlzottan udvarias. Hát hol az a híres alföldi vendégszeretet? Mi ugye az emeleti lelátón állítanánk fel „táborhelyünket”, azaz a közvetítő-állást, de az ajtó bezárva, kulcs sehol, csak komoly „kerítésátmászást” követően jutunk fel. Aztán mikor áramot kérnénk, jön megint a finnyáskodás, a gondnok dörmög a bajsza alatt, „minek jöttek ezek”. De végül minden gond áthidalva, megérkezik a helyi sportelnök, meg az ottani tévés kolléga is, percek alatt helyreáll a barátság.

Mindeközben szegény ifisták csak keresik magukat a pályán, de hát az ellenfél legjobbjai nem is olyan régen országos döntőt játszottak a gyermekbajnokságban, nem szégyen egy olyan csapat otthonában „kapitulálni”, amelyet a Szegeddel és a Veszprémmel lehet egy lapon emlegetni.  

A büfében egy gyors kávé felhörpintése közben „Hegével”, a főszurkolóval szóba elegyedve kis esélylatolgatást tartunk. Ő azt mondja, sok múlhat azon, meddig marad „partiban” a Kábel, mert ha a hajráig döntetlen körül marad az eredmény, akár meglepetést is okozhatnak a gyarmatiak.

A bemelegítés alatt a „kakasülőn” magas, csinos, szemüveges hölgy települ mellénk, így, civilben meg sem ismerni első „blikkre” Mörtel Renátát a Debrecen klasszis játékosát. Rögvest kiderül, mit keres, itt, hiszen a Békés kőkemény védőjének, Habuczki Tamásnak a kedvese.

A kezdés jó. Felettébb biztató. Kemény, agresszív védekezés, Barnyák higanymozgással cikázik támadótól támadóig, Jakubecz kilép, ütközik, Kajdynak minden figyelme a beállóson. Láthatólag nem erre készültek a házigazdák, a hetvenhétszeres válogatott Mohácsi alapos döbbenetének legfőbb jele, hogy mellé trafál. Igaz, egyelőre a gyarmati átlövések sem „sülnek”, Domokos kapus biztosan hárít, már indít is, a bal szélen Varga Antal robog, de Kovács Robi is legény a talpán.  Habuczki egyelőre csak a keménységével mutat példát, aminek most Forgács a szenvedő alanya, „röpül az alkaros”, így aztán Petihez kocog be „druszája” a gyúró, meg a helybéli doki, de fogsor rendben, állkapocs a helyén, nincs komoly baj. Aztán 2-2 után jön a nap legszebb momentuma, Babicz Balázs gondol egyet, és bősz pókhálóirtásba kezd a békési kapu bal felső sarkában. Itt az előny!

No, nem sokáig, mintha felgyorsulnának az események, mert ide-oda kezdenek potyogni a gólok, ez 5-5-ig elsőrangú jelenség a negyvenszer-húszas parkettán. Aztán valami megszakad az egyik oldalon. Kár, hogy egy a békési térfélen történik, azaz a Kábel SE támadó-gépezetével. Gubó Alex például merész, ő bátran vállalkozik, nem sok sikerrel. Ellenben a Békés magasabb sebességi fokozatra vált, és 10-6-nál már komoly az előnyük. Erről beszélt „Hege” a büfénél… Szünetig nem is sikerül faragni a hátrányt.

A rövid pihenő alatt azon töprengem, vajon mi várhat az Ipoly-parti legénységre a második félidőben? Vajon sikerül-e jó passzban, feldobódva kijönni az öltözőből, megszorongatni az oroszlán bajszát, netán a kezdeményezést is átvenni? Aztán az első öt-hat perc választ ad minden kérdésre.

Nem tudom, mit mondhatott tanítványainak Gávai mester, de valami eszeveszett rohanásba kezd a Békés. Domokos véd egy átlövést, máris gyors indítás, futnak-robognak, főként a hosszú sérüléséből felépült Zöldy, aki a meccs első gólját szerezte, azóta semmi, most bezzeg ő a főszereplő. Sajnálom is Ihász Álmost, Kedves mester neki szavazott bizalmat a második félidőre, de csak kapja és kapja a találatokat, tehetetlen a „blitzkrieg” ellen. Igyekszik a Kábel nyitott védekezésre váltani, bejön a „csokifiú” Moreno, de mintha nem azt tenné, mint egy hete az Ózd ellen, most nem hatékony a munkája, mindig akad egy békési legény, aki tisztán kapja a labdát.

Mire jóformán felocsúdik a vendégek kispadja, már 23-14 áll az eredményjelzőn. De ilyen a kézilabda, kezd elkényelmesedni a hazai csapat. Erre újfent Mohácsi mutat negatív példát, a reklámfelületet veszi célba messze a kapu fölött. Ilyen „fór” birtokában megteheti… Megteheti? Naná, hogy nem, mert azért a Kábel arról (is) hírneves ebben az osztályban, hogy talpra tud állni. Még mínusz kilencről is? Nocsak, már 23-17 az állás, végre „Taki” is feliratkozik a gólszerzők listájára, eddig szinte észre sem lehetett venni, a labda alig jutott le a jobb szélre – mennyire hiányzik ugye Barta Dani, aki „jobbkettőben” aztán tömné őt labdákkal… Nemhiába rutinos mester azonban Gávai Ferenc, ő is érzi, illik megelőzni a nagyobb tragédiát, hát gyorsan leteszi az időkérő zöld táblát. Aztán csatasorba állít egy fiatalembert, aki – minő hihetetlen -1995-ös születésű, azaz csak tizenhat éves. Fekete Bálint máris megvillantja kivételes tehetségét, úgy átveri „szegény” Yoelt a jobb szélen, hogy a kubai fiú csak ámul rajta. Hiába jött vissza a kapuba Kovács Robi, ez ellen ő se sokat tehet. A Békés felettébb szeretné visszaállítani a „világ rendjét”.

De megint gyarmati percek jönnek. A szívósságnak zörgő háló a jutalma, 26-17 után Moreno szélről ugrik, majd indul és szalad, Babicz átlő, végül az első gyarmati büntető révén Kovács Péter teszi ráncosabbá a viharsarki homlokokat: 26-21! Menne tovább a Kábel, de ismét egy hiba, egy „belülvédekezés”, egy Mohácsi hetes, a jó sorozatnak rögvest vége szakad.  Sőt a Kőrös-parti flúgos futam következő szakaszának szerves részeként ezúttal egy másik fiatal, Füleki látja el a prímhegedűsi szerepet hazai oldalon, ráadásul a szemközt lelkesen doboló kékbe öltözött szurkolósereg hangulatát még Habuczki piros lapja sem rontja el – harmadik kétperc után jár neki, de kivételesen szövegért, nem túlzott védői keménység miatt.

Az utolsó percek rohanással telnek, Vargáék már nem koncentrálnak, ennél fogva a frissen beállt Demus Dani kap két jó labdát középen, leforog, leválik, betalál, majd Szabó András és „Kokó” állítja be a végeredményt: 32-27-re kikapott a Kábel.

Nehezen tápászkodik fel a hatvan percet „végigdumált” riporter, de menni kell le, a küzdőtérre. Nagy nehezen előkerül Kedves László, sajnos, ilyenkor is orra alá kell dugni a mikrofont, meg kell szólalnia. Feszült a mester, de higgadtan érvel, megérdemelte a győzelmet az ellenfél, a sok támadásbeli hibát könyörtelenül kihasználták.

A munkának vége, jöhet a hűsítő sör a büfében, kis beszélgetés egy kedves helybéli szurkolóval, Tóth Sándorral, aki büszkén meséli, milyen jó az utánpótlás náluk, és sok sikert kíván az elkövetkező feladatokhoz: „Verjétek meg a Szentmiklóst meg a Dabast” – veti oda búcsúüzenetként, amit ugyan nem hallott meg egyetlen gyarmati játékos sem, de biztosan szívesen teljesítik ezt a kívánságot.

A hazaút ugyanolyan hosszú, mint idejövet – már miért ne lenne az! „It’ a long way to Tipperary” – mormolom magamban, aztán éjféltájban feltűnnek Balassagyarmat fényei…

Csóró tanár mámora

A legnagyobb múltú balassagyarmati középiskola nagy tekintélyű tanára és vezetője, még pályakezdő korában egy nap betért a Bajcsy út és a főutca sarkán lévő Kaszinóba – ma Városi Képtár. Mivel azonban üres volt a zsebe, nem tudott mást kérni magának, mint egy deciliter szódavizet. A pohár fölött ott ült több órán keresztül, mígnem a buborékok szép csendesen elfogytak az italból.

Ekkor toppant be egyik tanítványának az édesapja. Nosza rajta, a derék pedagógus egyetlen hörpintéssel kiitta az összes szénsavtól megszabadult szódavizet. Az apuka látva ezt, azonnal odasietett a tanárhoz, kedélyesen megveregette a vállát és megkérdezte:

-         Szilva volt?

A gyermekek elszánt oktatója egy bólintással jelezte, még felettébb ízlett is.

- Meg tudná ismételni? – hangzott az újabb kérdés.

- Persze! – jött az azonnali válasz.

Az apuka kikérte a következő „kört”, a tanár úr ripsz-ropsz felhajtotta a deci snapszot. Majd utána a következőt és a következőt.

Így vált mámoros állapotúvá a „csóró” pedagógus…

Közönségkedvenc Gyarmaton a kubai "csokifiú"

Ébenfekete bőrű kézilabdázó mutatkozott be a Cegléd elleni hazai bajnoki mérkőzésen a Balassagyarmati Kábel SE csapatában. Yoel Moreno a messzi Kubából érkezett – kis balmazújvárosi kitérővel – az Ipoly-parti alakulathoz, aki tíz éven keresztül szerepelt a karibi szigetország válogatottjában.

-         Nagyon jól érzem magam Balassagyarmaton – mondta a játékos. – A csapattársak hamar befogadtak, remek a hangulat mind a pályán, mind az öltözőben. Sajnos az utolsó két mérkőzést elvesztettünk, de biztos vagyok benne, hogy győztes csapatban is játszhatok majd itt. (Azóta az Ózd ellen nyert a társaság – Yoel négy góllal vette ki részét a sikerből – a szerk.)

A harminc esztendős fiatalember ősszel rövid ideig edzett már a Kábel SE együttesével, ám csak Dioris Mateo meghiúsult átigazolását követően „közvetítette ki” végleg a nógrádiakhoz Zsembery Tamás játékos-menedzser.

-         Meglehetősen nagy a különbség a kubai és a magyar – így az európai – kézilabda között – folytatta a társaitól „Zsoli” becenevet kapott átlövő. – Anyaországomban nagy becsben tartják a kézilabdát, hatalmas erővel és bátorsággal játsszuk, ugyanakkor jóval könnyedebben, lazábban, kötetlenebbül, mint itt. Kubában az adottságoknak és a technikai képességeknek nagyobb szerepe van talán, mint a taktikának, bár hozzám közelebb áll az európai játékstílus. Magyarországon jóval szigorúbbak az edzések, és jobban kell alkalmazkodni a kispadról jött utasításokhoz. Szerencsére a válogatottban sokszor megtapasztalhattam ezt az európai modort, így az alkalmazkodásom is könnyebb volt.

A karibi játékosnak a beilleszkedés során legfőképpen a magyar nyelvvel akadnak gondjai, ami szerinte rendkívül nehéz. Edzője, Kedves László beszél olaszul, ami sokban hasonlít a spanyolra, de így is körülményes a kommunikáció, mivel a csapattársak főleg angolban és németben járatosak. A mindig jókedvű, mosolygós legény azonban ezeket az akadályokat is igyekszik áthidalni.

-         Az internet és szótár segítségével igyekszem elsajátítani a magyart, no és persze a srácok is segítenek – zárja szavait. – Remélem, minél gyorsabban megtanulom a fontosabb kézilabdás szakszavakat is, amikkel a pályán való együttműködésben is jobban boldogulhatok.

Yoel Moreno egyelőre nyárig tervezi magyarországi játékát. A további sorsa sokban függ majd a körülményektől, a játékos-ügynökkel való megegyezéstől, de ahogy mondja, e rövid idő alatt megszerette a gyarmatiakat, bár nagyon hiányzik neki az otthoni család, főként a négyéves kisfia.

H

Szőrös elvtárs és a kislány

A történet még anno, az átkosban játszódott. A központi november hetedikei ünnepségre készültek Balassagyarmaton, a szokásos helyszínen, a Lenin-lakótelepen, a „sildessapkás forradalmár” szobránál (csak egy kis kitérő: egyes történészek megdönthetetlen tényekkel cáfolják a Téli Palota ostromát, mondván Lenin villamossal ment a palotához, és hát egy forradalomban az első dolog, amit barikádnak használnak, az a tömegközlekedési jármű.).

Visszatérve tehát az eredeti történethez: ott állt felsorakozva a diáksereg, általános iskolások kék és piros nyakkendőben, középiskolás lányok sötétkék és piros matrózblúzban. Álltak-álltak, de a díszvendégek és a városvezetők csak nem akartak megjönni. A hideg késő őszi délutánon szinte odafagytak a kezek a kabátzsebekhez, mire az egyik tanár, a piros matrózblúzosok kórusának vezetője megunta a várakozást. Megkérte egyik elsős tanítványát, egy szeplős kislányt, szaladjon már le a lépcsőn, és ha megjön „Szűrös elvtárs”, azaz a párt központi küldötte, azonnal rohanjon vissza, jelezzen neki, hogy belekezdhessenek egy köszöntő mozgalmi dalba.  Többet nem mondott, remélve talán, hogy a kis hölgy tudja, kiről van szó.

Lefelé a lépcsőn gondolkodott magában a diáklány, ugyan miért is beszél a tanár a vendégről, és vajon ki lehet az a „Szőrös elvtárs”. De gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, mert a távolban érkezett valaki, aki első látásra tökéletesen megfelelt a tanár által közölt feltételeknek. Nosza rajta, kapta magát és lelkendezve rohant fel a lépcsőn, kiabálva, hogy „megjött, megjött”. A tanár-kórusvezető pedig fogta a hangvillát, s máris intett, az iskolai dalárda kezdheti az első mozgalmi dalt.

Az első hangokig jutottak csak az éneklésben, amikor a hátsó sorokból kuncogás, majd egyre erősödő nevetés hallatszott. A tanár döbbenten tekintett hátra, majd neki is mosolyra görbült a szája, amikor feltűnt buja szakállas kollégája, amint lassan lépdel felfelé az emelvény mellé.

Csupán az a szeplős kislány nem nevetett, bíborvörös arccal, szemérmesen elvonult…

Balkáni érzés

A minap furcsa, balkáni érzés lett úrrá rajtam. Mintha nem is Közép-Európában, Magyarországon, Nógrád megyében jártam volna, hanem Szerbiában, Albániában, vagy esetleg még délebbre.

Történt, hogy Pösténypusztára, Szécsény „külvárosába” autóztunk ki barátommal. Alig értünk be a településre, amikor a helyi „főutca” sarkán egy öt-hat év körüli fiúcskát pillantottunk meg. A srác éppen húzta fel a nadrágját, s előbb döbbenten, majd egy pillantás múlva már rendkívül önérzetesen nézett farkasszemet velünk. Az út szélén, a járdán pedig ott barnállott legutóbbi „teljesítményének” nyoma. Nem, kérem szépen a fiú egyáltalán nem lepődött meg rajtunk, arcán semmi szégyenérzet sem volt, sőt, mintha még büszke is lett volna művére.

Először jót nevettünk a helyzeten, azt boncolgatva, vajon mennyivel jobb lett volna, ha fél perccel korábban érünk oda, s maradt volna időnk lefotózni a jelenetet. Aztán barátom jobban elgondolkozott és így szólt: bizony, bizony, Nyugaton ez nem fordulhat elő. Nemrégiben kis burgenlandi körúton járt a családjával, s ott – pedig csak egy köpésre van határunktól – nagy-nagy tisztaságot és előzékenységet talált. Ott nincsenek nadrágjukat letoló piszkos-ápolatlan fiúcskák, ott a permetező parasztember leáll a gépével addig, míg elhalad mellette a kerékpáros – nálunk talán kap is egy dózist a szemtelen bringás – és még sorolhatnánk.

Unió ide és oda, Magyarország még nem érte el a nyugati színvonalat. De nem is fogja mindaddig, míg a pösténypusztai főutca piszkítását effajta elhanyagolt külsejű, mezítlábas fiatalok végzik el. Addig közelebb lesz hozzánk a Balkán, mint Burgenland.

Aki aztán úgy, „a’la natur” letojják a világot.