A minap, hazafelé a buszon érdekes beszélgetésbe elegyedtem egy vegyészmérnök ismerősömmel. De nem ám a kémiai képletek kerültek szóba, hanem a magyar nyelvtan fonákságairól csevegtünk: ő az emlékezetes, Schmitt Pál-féle helyesírási hibáktól hemzsegő közleményt említette, s ezzel kapcsolatban szomorúan jegyeztem meg, hogy bizony a sajtóban is előfordul, hogy egy-egy kolléga a „ba-be” „ban-ben” nyelvtani szabályait sem alkalmazza helyesen, noha az írás a szakmája. Aztán a fiatalok kommunikációs stílusaira terelődött a szó, hogy manapság az interneten, a „fészbúkon” is olvashatóak akkora nyelvtani szamárságok, hogy szegény Kazinczy és Kölcsey forog a sírjában, Grétsy professzor úr meg a fejét veri a falba.
Megérkezve aztán, egy korsó sör mellett folytatva a tereferét, megannyi más témáról csacsogtunk, Nobel-díjasokról, irodalmi emlékekről, politikai aktualitásokról, történelemről.
Amikor ez a beszélgetés néhány órával ezelőtt eszembe jutott, egyből a szakbarbárság fogalmát társítottam mellé. Magyarul azt a sajnálatos jelenséget, hogy egyre inkább egysíkúvá satnyult, csupán egyetlen szakterületen járatossá szűkült be az emberek szellemisége, az a sokszínűség, ami néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt jellemezte a magyarokat, bizony már tovatűnik. Mert a hetvenes-nyolcvanas években, ha egy gépészmérnök, vagy matematikus verset szavalt, egyszerűen olvasott volt, fel sem tűnt, ez viszont ma már nem jellemző a fiatalokra. Gépiessé vált világunk afelé mutat irányt, hogy a szakbarbarizmusnak, a speciális tudásnak van tere, jelentősége, érvényesülő-érvényesítő ereje, és a sokoldalú érdeklődés, latin szóval élve komplexitás kiveszőben van, mint jó pár halfaj az óceánban. Nem sikk ebben a modern időkben sokrétű tudással felvérteződni, az már magamutogató „tudálékosságnak” tűnik a másik ember szemében, beszéljünk akár az iskolában tanári szobáról, közös irodáról, lapszerkesztőségről – amikor mindez nem más, mint puszta műveltség. Én magam is tapasztaltam sajnos, hogy a pedagógusokat is nagy többségében már csak a saját tantárgya érdekli, mit sem törődik a kolléga szakterületével, az pedig, hogy esetleg egy dolgozatírásról is egyeztessenek, elképzelhetetlen.
De így van ez a sportban is. Én nemes egyszerűséggel csak „futballsovinizmusnak” nevezem azt a szemléletet, amit a legnépszerűbb sportágban tevékenykedő, vagy csak az egyes csapatok körül „sertepertélő” emberek vallanak. Ráadásul akkor is magasabb helyre, kiemeltebb polcra helyezik a sportágukat, ha az éppenséggel nm tartozik még az európai elitbe se, ha az adott lokális környezetben alig vonz nézőt, ha népszerűsége meg sem közelíti más csapatsportágét az adott városban vagy faluban. Akkor is „nyomják a sódert” a futball felsőbbrendűségéről, akkor is szemléltetni akarják, miért érdemel aránytalanul kiemelt támogatást az általuk szeretett klub, vagy csapat, de azt végképp nem veszik észre, hogy elhomályosult szemeikkel nem látnak tovább a pár stopli által kergetett bőrlabdánál.
A sportban is kell a sokrétű szemlélet. Ha egy szurkolótól, rajongótól nem is várható el, hogy másként szóljon, hogy mást is észrevegyen, mint a „szent focit”, a vezetőknek bizony élesebben kell látnia a sportág szerepét, különösképpen pedig helyi szinten, lokális megvilágításban. Ez vonatkozik mindenkire, akinek feladata van abban, esetleg döntéshozói magasságokba emelkedett, és „forintosítva” is alakíthatja a labdarúgás megítélését.
Ideje tehát, hogy ezen a szakszinten megszűnjön az elátkozott futballsovinizmus…
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése