Sohasem politizáltam. Még aktív közéleti tollforgató koromban is igyekeztem távol tartani magam ettől a közegtől, mindig az adott témához, amin épp dolgoztam, viszonyítottam a saját politikai attitűdömet, nem vállaltam senki mellett elkötelezett kardoskodást. A politika szereplői számomra sohasem voltak kedves emberek, még akkor sem, ha bizonyos ügyek miatt – hogy egyáltalán megszólaljanak nekem – mosolyognom kellett rájuk. Most is csak egy szomorú fejlemény miatt teszek kis kitérőt, egy olyan körülmény kapcsán, ami szerintem eleve rossz útra tereli az országot.
A hétfői alkotmány-aláírási ceremónia tévés összefoglalóját látva erősödött meg bennem az érzés, hogy a jelenlegi politikai elit mind cselekedetekben, mind külsőségekben, mind politikai szóbeli kifejezőeszközökben egy olyan korba, olyan világba akar visszatérni, amit hazánk történelmében eléggé jártas személyként – hiszen ez az eredeti végzettségem – kifejezetten ellentmondásosnak tartok: a Horthy-korszakhoz. Hiszen ezen időszakban, az 1920-44 közötti években valóban sok pozitív, előremutató dolog történt Magyarországon – pénzügy-stabilizáció, sikerrel vívott harc a nemzetközi elismertetésért, a kultúra, a filmművészet fellendülése. De közben a mindenkori politika eltűrte a nyílt és burkolt revizionizmust, Trianon vészének riogatásával „örihari” ellenséget teremtett magának a magyarság a szomszédos népek körében, hogy zsidótörvényekről, a náci-fasiszta irányvonallal való szimpatizálásról, majd a Hitlerhez hű „vazallitásról” már nem is beszéljek. És ennek a kornak volt szerves része az a pompakedvelés, az a magamutogató hajlam is, ami például a kormánytagok közös, díszmagyaros fényképezkedésében mutatkozott meg, és megnyilvánult elítélendő, antidemokratikus korteshadjáratokban, lejárató kampányokban, cicomában és csinnadrattában.
Ez a cicoma és csinnadratta készül visszatérni, amikor látom a díszőrség vigyázban álló alakjait a köztársasági elnök mögött, amikor hallom a parlamenti széksorokból, milyen jó lenne újból a vármegyerendszer, a főispáni tisztség visszaállítása, a csendőrség újbóli létrehozatala.
De kérem szépen, már 2011-et írunk, és az effajta mímes álmodozás kora rég lejárt, kábé olyan harsányan röhögnek rajtunk a művelt Nyugaton manapság, mint anno, amikor merő bosszúból ama katonatisztek akartak gazdasági káoszt gerjeszteni Franciaországban, akik a frankhamisítási botrányt kavarták a húszas évek közepén.
Térjünk már végre vissza a helyes kerékvágásba, ne akarjunk Bethlen és Orbán között egyenlőségjelet tenni, mert akkor Vonát Gömböshöz, Mesterházyt Peyerhez, Schiffert meg Eckhardthoz lehetne hasonlítani.
Bár, megnézném azt a jelenetet, amikor a díszmagyarban pompázó kegyelmes Barna János vármegyei alispán úr a balassagyarmati Civitas Fortissima ünnepség keretében díszkardot adományoz a szintén e ruhakölteményben pózoló méltóságos Csach Gábor vice-polgármester úrnak…
Ne tessék harsányan kacagni ezen, még előfordulhat…
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése