Kis Károlyt a válogatott élére!

Bár nem szeretem (már) a focit, mégis, igazán szívmelengető érzés volt számomra, amikor Kis Károly átvette az év legjobb labdarúgó edzőjének járó díjat. Nem csupán azért örültem ennek az eseménynek, mert egy földiről van szó, aki ugyan a Heves megyei Mátraballáról származik, de mégis, fél életét nógrádi futballkörökben töltötte, mondhatni itt „szocializálódott”, azaz a szakma fortélyait itt tanulta, hanem azért is, mert személyesen ismerem a kiváló szakvezetőt. Annak idején, amikor Balassagyarmatra került – többször is foglalkoztatta őt mesterként a BSE csapata, és hát a klub legjobb NB I/B-s korszaka is az ő nevéhez kötődik – szinte hetente beszéltünk, készítettem vele az interjúkat, nyilatkoztattam őt különböző lapok hasábjain. Szerény, nem magamutogató, csendesen és okosan érvelő embernek ismertem meg. Nem tudom, kölcsönös-e ez a szimpátia, mert ugye adódtak közöttünk nézeteltérések, vitáztunk, sőt egyszer egy kijelentésemre kissé meg is sértődött, de szerintem ez természetes is az edző-újságíró viszonyban, főleg pedig akkor, ha az adott témáról mindkét félnek markáns véleménye van.

Kis Károly a maga erejéből emelkedett fel a magyar bajnoki ezüstérem magaslataiig, nem voltak súgói, senkinek a „lábvizén” nem taposta magát feljebb és feljebb, hanem végigjárva azt a bizonyos szamárlétrát, araszolt Salgótarjántól és Balassagyarmattól Szolnokon át egészen a Paks kispadjáig. Ahol aztán egyedülálló módon egy csak magyar játékosokat alkalmazó kiscsapat trénereként most már európai porondra léphet, az egész kontinens előtt megmutathatja szakmai tudását, s messzi tájakon megismertetheti mindenkivel az ízes palócos kiejtést. Mert ez is kiemelkedő védjegye nem csupán neki, hanem Sisa Tibornak is.

Ezek után én nem is kívánhatok Kis Karcsinak egyebet, minthogy mihamarabb kaphasson még komolyabb feladatot, legyen végre ennek a fránya nemzeti tizenegynek egy palóc vidékről, a kies Nógrádból érkező szövetségi kapitánya, távozzon ez a pénzéhes brigád, Mezeyvel és E           gervárival együtt. Mert bizony számtalanszor leírtam már, és még egyszer megerősítem: Mezey Györgyöt (a vén zenészt) és Egervári Sándort (ezt a kopasz, kancsal fickót) teszem felelőssé, hogy a nem éppen ihletett célokra avatott felnőtt gárda érdekében szétverték az utánpótlás együttest, amely pedig jó eséllyel pályázott a londoni olimpiai szereplésre. De nem, Mezey és Egervári lenézi az „ötkarikát”, ahogy Herr Blatter is.

Szóval ki onnan ezzel az öregedő garnitúrával, jöjjenek a fiatalabbak, Kis, Sisa, Prukner, mert ők sokkal többet érdemelnek, és jóval többet értenek a focihoz, mint a fentebb említett két ördöge a sportágnak.

A jelszó tehát kiadatott: Kis Károlyt a válogatott élére!

H.H