Az osztályharc egyre fokozódik. Virág elvtárs "A tanú" című filmklasszikusban elhangzott megállapítása jutott eszembe, amint a hajrájához érkezett a kézilabda NB I/B Keleti csoportjának küzdelme. Az alsóházban ugyanis akkora tolongás alakult ki, mint egy rendező pályaudvaron. A kiesés elkerüléséért vívott harc valóban felfokozott izgalmakat okozott az érintett klubok háza táján, így Balassagyarmaton is.
Péntek este például Kedves László vezetőedző jó félórás kedélyes focizgatást rendel el a gyöngyösi meccset megelőző legutolsó foglalkozáson, aminek legfőbb indoka, hogy Havassy Kálmán klubmenedzser szinte „tűkön ülve” várja a telefont Debrecenből, ahol a Dabas vendégeskedik, s ugye a gyarmati csapat szempontjából sorsdöntő összecsapás eredményére a játékosok is kiváltképp kíváncsiak. Nemsokára látom is, hogy Kálmán füléhez emeli a mobilt, szemünk összevillan Kedves mesterrel, aki a hüvelykujját lefelé tartva, afféle „ókori arénás” jelzéssel mutatja felém, kedvezőtlenül alakult a hajdúsági meccs. Aztán jönnek a részletek, mármint hogy a második félidő közepe táján már hat góllal vezetett a Dabas, s onnan nyert egy találattal a „cívisváros” alakulata.
Hmmm… Gondolkodóba esik ilyenkor a logikai érzékére oly büszke firkász is, aki éppen azt fontolgatja magában, vajon miféle feltámadás is történt ott, az alföld eme kies „metropoliszában”? Vajon mifajta mitológiai csoda esett meg, ami által a korábban kiváltképp botladozó hajdúságiak Overdose-szintű nyargalásba kezdtek a bajnokság hajrájában, miáltal nem csak a Kábel SE legénységét, hanem a bajnoki mezőny második (Dabas), illetve negyedik (Békés) csapatát egyaránt kétvállra fektették. Az ember agysejtjei ilyenkor leginkább egy télen hordott ruhadarabra összpontosulnak, amelyet ugye akkor szokás szóba hozni, ha valami „simlisséget” sejtünk a sporteredmények mögött. De hát ott van a mindenható MKSZ, a szövetség illetékes bizottsága küldi ki a sípmester párost, akiknek elvileg (!) kutya kötelessége korrekten felügyelni a pályán történteket, mindenfajta csábító manővernek, szép szónak, kedves meghívásnak, és egyéb körülményeknek ellenállva a legjobb tudásuk szerint dirigálni a kétszer harminc percet. Még akkor is, ha esetleg ennek a sokszoros válogatott egykori klasszist kispadján tudó egyik legnagyobb vidéki kézilabdás fellegvár az esetleges áldozata.
Tovább kell azonban lépni az ilyen logikai okfejtéseken, s inkább a másnapi meccsre koncentrálni. Lábfájás ide, délelőtti vádliszakadás oda, beülök hát az Ipoly Televízió autójába, s bő hetven kilométeres, olykor zötykölődős utazás – mert hát a megyei közútkezelőnél sincs kolbászból a kerítés, tessék csak Alsótold után a Bableves csárda felé, vagy Szurdokpüspökiből kifelé csalinkázni a kátyúk között – meg is érkezünk Gyöngyösre.
Még nem jártam ebben a nemrég felépített, belülről rendkívül impozáns sportcsarnokban, összeszámolom az ülőhelyeket, 930-nál állok meg, de bizony nem minden papsajt itt sem. A „médiaterasznak” elnevezett sajtóhely nem igazán szemet gyönyörködtető látvány. Ócska raklapok szolgálnak eseti emelvényként, arra kerül rá a közvetítő emberke műanyag széke, oda lehet felállítani a kameraállványokat is. Tágasnak semmiképpen sem mondható a hely, ugyanakkor, ha nem hajolok előre a mintegy egyméteres magasságú korlát fölé, akkor nem látom be a teljes pályát, csak mintegy háromnegyed részét, és úgy kell „kisilabizálnom”, hogy ha a szélre lejut a labda, vajon mi történik ott, az oldalvonal mellett és a sarokban.
De ezen is túlteszi magát az ember, ha szemközt látja a gyöngyösi szurkolókat. Szép kis tábor a „kemény mag”, lehetnek vagy negyvenen, többnyire középkorú urak, dobokkal, dudákkal felszerelkezve. A „G” szektor pedig a VIP-rész, ide ül le Magda Sándor, a politikus-rektor, a gyöngyösi kézilabda egyik legfőbb támogatója, s egykedvűen nézi, amint a szigorú biztonsági szolgálat kitessékel néhány lányt az „elit széksorokról”, mondván ott csak a kiváltságoltak foglalhatnak helyet.
Maga a meccs csak mintegy hét-nyolc percig szól a gyarmatiakról is. A kubai fiú, Moreno az elején lelkesen bevág három gólt, de aztán kétszer annyit hibázik, le is cseréli edzője. A másik oldalon a védekezés nem éppen mesterfokú, Gazdag és Gúnya kiváltképp jól érzi magát a széleken, a rutinos Kotormán, meg a gyarmati kapcsolatokkal is rendelkező – hiszen a papa játszott anno nálunk – Sándor Roland tömi labdával őket, és nem is hibáznak. Húsz perc elteltével egyre inkább elmenni látszik a hajó, elvégre egy bajnokcsapaton nem eshet meg az a csúfság, hogy szoros küzdelmet vívjon egy kiesésért küzdő vetélytárssal. Sőt, úgy megnyomják a sárga mezes hazaiak a hajrát, hogy szinte szégyellek feltekinteni a szünetben az eredményjelzőre, ami 26-11-et mutat.
Persze tudjuk jó, hiszen Kedves László is rendszeresen kiemeli, ezek az Ipoly-parti legények tudnak küzdeni-hajtani, talán épp ez a tulajdonság a legfőbb erényük, de innen képtelenség talpra állni. Ráadásul a „szegény embert az ág is húzza” alapon a szerencse is elpártol tőlük, főleg amikor előbb Kovács Péter, majd Barnyák, utána pedig közvetlenül Moreno is kihagyja a büntetőt. A Gyöngyös pedig nagy lendülettel áldoz a szépség oltárán is, amikor „kínai figurából” találnak be, amikor látványos átadásokkal hozzák helyzetbe a társat, sőt, már a legfiatalabbak is lehetőséget kapnak. Másfél perccel a befejezés előtt egy Grandjeán-megmozdulást követően már ökölvívó-bírót játszik a hazai drukkerhad: húszig számolják ki a Kábelt.
Vége: lehorgasztott fejű vendégek keresik tétován az öltözőajtó kilincsét, nagy szomorúságukban meg sem várják, hogy a fentebb már említett országos szövetség nevében Juhász István átadja a bajnoki aranyérmeket a gyöngyösi fiúknak. Elbicegek az edző felé, hátha ki lehet most belőle sajtolni néhány mondatot, de jelzi, ezúttal képtelen rá, annyira csalódott. Pár perccel később még dohog nekem pár szót arról, hogy azért ekkora verésre nem számított.
43-23-ra kapott ki a Kábel, ráadásul jön a hír, hogy a Balmazújváros sem tudta megállítani a hajdúböszörményi „áradatot”, azaz egy újabb furcsa eredménnyel több, egy újabb eséllyel kevesebb, és sok-sok tanulsággal gazdagabbá válik az emberfia. Még mormogok magamban az észak-alföldi szomszédvárak nyilvánvaló összejátszásáról, meg arról, hogy ezek után a Nyíregyháza sem teszi meg a szívességet, hogy pontot veszít vasárnap a Törökszentmiklós ellen, aztán belök a kocsiba, s már hajtunk is haza.
Vasárnap reggel Hege a főszurkoló szolgál nekem még némi adalékkal, ami most, ebben a kiesés esélyeivel kapcsolatos heves agymunkában nem is jut eszembe: a derék MKSZ korifeusai bizony nem éppen ésszerű döntést hoztak azáltal, hogy a visszalépő Miskolc összes korábbi eredményét törölték, hiszen a gyöngyösieken kívül csak a Kábel verte meg a diósgyőrieket, tehát lényegében kizárólag a Balassagyarmatot sújtották eme határozatukkal. Inkább követték volna a labdarúgó példát, mert a focistáknál a 3-0-s szabály érvényesül, azaz „benn hagyják” a tabellán a visszalépő gárdát, és velük szemben minden esedékes ellenfél megkapja a három bajnoki pontot. Igen, ez a siker, Babiczék legnagyobb őszi diadalának effajta semmibe vétele most nagyon hiányzik a végelszámolásnál.
A Mátraalján tett kiruccanás után egyfajta összegzésként is elmondható: talán hathatósabban kellene a Magyar Kézilabda Szövetségnek körülnéznie a saját háza táján, begyepesedett ősi elvek félretételével, ésszerűbb versenykiírásokat alkotni, legfőképpen pedig megelőzni mindenfajta „összejátszási hajlandóságot”, a játékvezetői testület tagjait karakánabb korlátok közé szorítani, nehogy a bochumi ügyészség nemsokára már a másodosztályú magyar kézilabdában is vizsgálatokat kezdeményezzen…
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése