Van egy sanda gyanúm: a nagy, össznépi magyar futball-eufória március 25-én szépen véget ér, és a hurráhangulatot felváltja a reális értékelés. Tartok tőle ugyanis, hogy a kiváló fapapucsos „tudorok” a Puskás Ferenc Stadionban móresre tanítják aranylábú honfiainkat, alapos hidegzuhannyal eláztatva ezzel a mesterségesen felizzított honi szurkolósereget.
Mert lehet azzal büszkélkedni, hogy a FIFA ranglistáján közel húsz éve nem látott magaslatokba emelkedett nemzeti tizenegyünk, ám az már nem igazán szerepel magyarázatként, hogy kiknek a testén is jutott el idáig az alakulat. San Marino, Azerbajdzsán, Finnország vagy éppen Moldova ellen elért sikerek nem rettentik meg a világ futball-közvéleményét, csak affajta papírforma-munkaként szerepelnek az értékelésekben. Ha valaki pedig netán ezek után magasröptű következtetéseket von le a magyar labdarúgás hihetetlen mérvű felfejlődéséből, akkor olyan csapdába esik, mint az a futballedző, akinek erős középcsapatként számon tartott legénysége a bajnokság első néhány fordulójában csak sereghajtókkal találkozik, ezáltal a tabella élére kerül, és máris bajnokesélyes gárdának kiáltja ki tanítványait, holott a „feketeleves” még bőven hátra van.
Március 25-e lesz tehát a végpontja az emelkedő Egervári-kultusznak, és ez a hatvanéves, kopaszodó mester is elnyeri a jövőben azt a helyet, ahova tartozik voltaképpen: Mezey György segédedzője lesz, a majdan kilencven éves korában is kispadon ücsörögni akaró ősz mentor mellett dolgozva, akinek minden egyes szavára eddig is adott, és a jövőben is inkább ad, jobban, mint bármely józanabb véleményre.
Egervári tehát, remélem nemsokára „megy a levesbe”, az az Egervári, akinek anno annyi szerepe volt az U 20-as válogatott világbajnoki bronzérmében, mint az ebéd elkészítésében annak a férjnek, aki a felesége által megfőzött felettébb ízletes, de már kihűlt ételt beteszi a mikrosütőbe, hogy felmelegítve ehetővé váljon…
GY. H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése