Történelemmel foglalkozó, illetve korábban a tantárgyat tanító pedagógusként vallom, hogy a történelmi eseményeket nem elsősorban a mából a régmúltba révedezve kell szemlélni, hanem abban a közegben vizsgálva, ahol azok „megestek”, a körülményeket, előzményeket, lefolyást, következményeket, okokat és véleményeket abból a nézőpontból érdemes tekinteni, amikor azok történtek.
Így vagyok ezzel a trianoni döntésekkel kapcsolatban is. Jómagam azt a bizonyos 1920. június 4-ét nem a jelenből tekintem, nem átkozódom, hogy milyen bosszúéhesen, vérszomjasan csonkították meg nemzetünk testét a „martalóc Clemenceau zsíros ujjai”, hanem a kor viszonyai alapján igyekszek mérlegelni. Lehet, sokan megvetnek ezért, vagy hevesen vitatkoznak a nézeteimmel, de úgy vélem, hogy a béketárgyalások során politikai értelemben, összeurópai viszonylatban igenis reális döntés volt az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása, főleg azok után, hogy az 1867-ben megszületett forma amúgy is, belső, öngerjesztő folyamatok termékeként magától is szétesett, mire a döntést meghozták. Az meg a mi balszerencsénk, hogy ennek az államkonglomerátumnak nem csupán része, hanem tevékeny, döntéshozó tagja voltunk. Miután pedig az Osztrák-Magyar Monarchia vett részt az első világháborúban, nem pedig külön-külön az osztrák és magyar „nemzettest”, éppen ezért a vesztes fél megbüntetése is – természetszerűen – kollektív.
Persze azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy 1918 októbere és 1919 augusztusa között, magyarul akkor, amikor érdemben lehetett volna (esetleg) érveket hangoztatni a franciáknál, nálunk rendkívül kaotikus állapotok uralkodtak, nem akadt egyetlen hiteles politikai csoportosulás sem, akit méltó partnerként netán elfogadtak volna a győztesek – Károlyit még csak-csak, habár ő gyengének és túl pacifistának bizonyult, de a kommunistákat semmiképpen. Ez is közrejátszott ebben, arról már nem beszélve, hogy mai szóval élve milyen hatékony „lobbyt” fejtettek ki az emigrációban élő csehek, lengyelek, szerbek, szlovénok, horvátok, Románia meg ugye a győztesek oldalán talált helyet magának.
Ilyen formán a megcsonkítás valóban elkerülhetetlen volt, csupán a mértéke kérdéses. Véleményem szerint, a maximum, amit ebből a diktátumból „kihozhattunk” volna, az úgynevezett „etnikai” határokhoz mért kiigazítás. De itt is akadt gond: a Székelyföld például, mint színmagyar vidék egyfajta szigetként terült el a Kárpátok oldalában, ahhoz, hogy megmaradjon, legalább egy „korridor” kellett volna, mint Danzig esetében, de hát a románok ehhez persze nem járultak hozzá. Északon a Mátyusföld, azaz a Csallóköz és környéke, a cseh-szlovákok terveivel ütközött, Nógrád-Hont Vármegye környékén viszont ez az „etnikai” határ alig tíz-tizenöt kilométerre húzódott az Ipoly folyótól északra. Délen a Bácska-Bánát hasonló megítélés alá esett, mint a Csallóköz. Tehát ha mindent egy kalap alá veszünk, jó, ha legfeljebb tíz százalékkal több területet kaphattunk volna meg reális „etnikai” alapon, mint ami valójában a magyarok jussa lett.
A tényeket-történéseket alapul véve az, hogy a Horthy-korszakban szinte állami szintre emelkedett a revizionizmus, az adott korba vetítve szintén ésszerű gondolkodás volt. Talán az is, ahogy ellenkező előjellel a Rákosi-rendszer, majd a Kádár-éra bánt ezzel a kérdéssel. De az már sokkal bosszantóbb számomra, ahogy ma, bizonyos körök és bizonyos emberek Trianonon még mindig siránkoznak, még mindig „kekeckednek” a szomszédokkal, mert ez a kettős-állampolgárság „mizéria”, meg a szavazati jog megadása az én szemben nem más, mint nyilvános csipkelődés az egykori Kisantant-nemzetek irányába.
És itt jutottam el egy újabb és szerintem fontos megállapításhoz: minden államnak kutya kötelessége az ország testén belül élő kisebbségek sorsának megfelelő kezelése, méghozzá minden egyes kisebbség esetében azonos szinten. Ezt pedig a nevelésbe-oktatásba is be kell venni, hogy ne legyen az emberekben zsigerből fakadó idegengyűlölet. De az is kutya kötelessége ezeknek a kisebbségeknek, hogy elfogadják azt az országot, annak a nemzetnek a szabályait és törvényeit, amelynek a kenyerét eszik, vizét isszák. Így az ipolyvarbói magyar iskolában a tanár-tanító oktassa csak a szlovák nyelvre a gyerekeket, tegyen ugyanígy csíkszeredai kollégája is a románnal, hiszen nem jönnek tömegesen Magyarországra boldogulásukat keresni az emberek, hanem ott, Szlovákiában, Romániában szeretnének megélhetést találni, és bizony Nyitrán, Nagykürtösön, Constantában és Pitestiben aligha érvényesülhet az ember az államnyelv tökéleteshez közelítő ismerete nélkül. És ha ez megvalósul, akkor nem fognak majd a Semjén Zsoltok egyfajta nemzeti zarándoklatként, pökhendien díszelegni Székelyföldön, akkor majd nem lesz szükség arra az esztelen cselekedetre, hogy Magyarország államhatalmi magasságokban avatkozzon be más országok belügyeibe, mint tette azt az Orbán-brigád bőszen az elmúlt egy esztendőben.
De még nagyon sok víznek kell lefolynia a határfolyóinkon, mire eljön ez az idő. Mert a politika nem az észérvek, nem az okos gondolatok hazája.
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése