Legelőször is szeretném hangoztatni újfent, nekem semmi bajom a magyar strandkézilabdás társadalom egészével, Letenyétől Szegedig mindenkinek szurkolok, válogatottaknak főként, hiszen személyes érdekeltségem – barátaim, ismerőseim, tanítványom – szerepel bennük, csupán egy ember, az egész mozgalom vezetője, kifejezetten kellemetlen egyénisége miatt „bántja a csőrömet”. Amikkel viszont most foglalkozni szeretnék, azok a szakágban felmerülő, de nagyobb nyilvánosságot nem kapott nehézségek. Mire is gondolok konkrétan?
Mostanában, azaz június második felében rendezték/rendezik Balatonbogláron az utánpótlás korosztály országos bajnokságát, bizony igen gyér létszámmal. Az ifjúságiaknál mindössze négy-négy fiú, illetve lány csapat küzd meg az aranyéremért, míg a gyermekeknél nem is neveztek fiúk. Ráadásul a részt vevő együttesek amolyan „visszajáró vendégeknek” számítanak, új gárdák nem bukkannak fel a térképen, a megszokott arcokkal találkozhatnak esztendőről-esztendőre, akik ide elmennek, szentendreiekkel, kispestiekkel, vagy éppen salgótarjániakkal. Bizonyára az általam semmiképpen nem kedvelt úr, eme szakág honi „feje” – nevét most nem írom le, de aki jártas e körökben, tudja, kiről van szó – bizonyára rendkívül sokat töpreng azon, hogy ennek az „állóvíznek”, vagyis annak, hogy utánpótlás vonalon nem sikerül még szélesebbé terebélyesíteni a terepet, melyek lehetnek az okai. Nos, én most felsorolnék néhányat.
Egyrészt: ugyebár közismert, hogy a Budapesthez közel eső, vagy Balaton-parti felnőtt tornákon igen nagy a részvételi arány, e téren széles a bázis. Ez természetes is, hiszen a strandkézilabdázás felnőtt szinten közel száz százalékban önszerveződésre épül, azaz baráti társaságok, egy-egy teremcsapat „összejáró” játékosai gondolják azt, a homokban is megmérettetik magukat. Aztán összeadják szépen a pénzt, meg a benzinköltséget, beülnek az autóba, lehajtanak az egyes helyszínekre, befizetik a nevezési díjat, és kedélyes "örömködések" közepette jót játszanak az egyes versenyeken, ha úgy sikerül, komolyabbra veszik a „figurát”, máskor csak affajta buliként kezelik az egészet.
Nos, ez az, ami az utánpótlásnál nem kivitelezhető. Még a tizenhat-tizennyolc évesekről sem feltételezhető igazán az ilyen önszerveződés, kell hozzá nem kis mértékben a felnőtt segítség, lett légyen az szülő, tanár, vagy edző, vagy valamelyik, felnőtt szinten már „avatott” játékos. A teremben ilyen korú gyerekekkel dolgozó szakemberek java azonban a nyarat nem igazán arra szánja, hogy strandok homokjában, mindenfajta külön térítés nélkül foglalkozzon a fiatalokkal, tűző melegben, vagy éppen eső után feláztatott homokban ugrálva. Az a néhány megszállott tényleg elkötelezettje a strandkézilabdának, de ők még kevesen vannak, gondolok itt elsősorban az általam igen csak tisztelt Gróz Jánosra. Márpedig eme felnőtt-jótanácsok, felnőttek elkötelezett, áldozatos munkája, ösztökélése nélkül, a fiatalabb korosztály aligha ismerkedik meg ezzel a valóban szép és a terembeli munkához is hatékonyan hasznosítható nyári foglalatossággal, nem hogy még versenyre nevezne. Tehát e felnőtt személyiségek megnyerése, eltökéltebb motiválása lehet a jövő egyik fő feladata a strandkézilabdázás hazai vezérkarának.
A másik ok, amit szeretnék kiemelni, sokkal praktikusabb. Ugye a strandkézilabda nem olyan, mint a streetball, hogy néhány tizenéves gondolja magát, összeverbuválódik, átmásznak az iskola kerítésén, aztán kedélyesen dobják a labdát a palánkhoz, vagy vívnak „foci-ketrecharcot” egy-egy lakótelep betonpályáin, vagy más játszótereken. Ahhoz, hogy te strandkézilabdázhass, minimum egy nyitott strandra, ott felszerelt két kapura, lehetőség szerint pedig kialakított pályára van szükséged. A bizonyos fürdőlétesítmény területére viszont be kell lépned. Balassagyarmat üdítő színfolt ez ügyben, hiszen itt a sportszerető létesítményvezetés záróra után ingyen ad lehetőséget a strandkézilabda művelősére, ami óriási segítség. De máshol szépen le kell csengetni a diákjegyet, ami már a legolcsóbb helyeken is legalább négy-ötszáz forint, márpedig ha legalább nyolcan-tízen játszani szeretnének, az már négy-ötezer forint, vagyis már majdnem’ terembérleti díj nagyságrendű, hetente pedig legalább kétszer illik edzeni ahhoz, hogy formában tartsd magad. A torna, az az egy szem korosztályos lehetőség – kivéve esetleg néhány EBT-tornát, bár legutóbb Salgótarjánban sem jött össze az indulói létszám – pedig a Balaton mellett van minden évben, oda le kell utazni, szülői-tanári-edzői felügyelettel, ami megint nem olcsó mulatság. Ezen a téren esetleg az lehetne megoldás, ha a strandok üzemeltetői mindinkább úgy állnának a témához, mint a balassagyarmatiak, magyarul zárás után, edzői-úszómesteri felügyeletet biztosítva (mert jónéhány pedagógus kolléga jártas vízi-mesterségekben), adnának ingyen edzési lehetőséget a strandkézilabdázni vágyó fiataloknak, netán egy körlevél mehetne a szövetségtől azokhoz az önkormányzatokhoz-üzemeltetőkhöz, amely településekről van igény az utánpótlás szervezésére, hogy könnyítsék meg a gyerekek felkészülését. Sőt, az sem szakítana verőeret Az MKSZ testén, ha netán nevezési díj nélkül zajlana az országos bajnokság, vagy esetleg a résztvevőket a helyszíneken egy-egy ebédre, üdítőre is megvendégelnék a szervezők.
Két fontos ok szerintem, és még sorolható lehetne jó pár, ami miatt utánpótlás vonalon jelentős pangást tapasztalok a magyarországi strandkézilabdázásban. De az jó lenne, ha a büszke öndicséret helyett a problémák is felszínre kerülnének azon a fórumon, a Magyar Kézilabda Szövetség hivatalos portáljának strandkézilabda aloldalán, amelyet én magam nap mint nap látogatok, s amelyről nagymértékben lerí, szerkesztője kiváltképp szereti ezt a szakágat, de mértéktelen magasságokba magasztalja.
Ugye, ön is egyetért a fentebb ecsetelt problémával, tisztelt Firnicz József úr?!
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése