A magyar sportnapilap internetes online oldala röpítette világgá a hírt: „a következő szezonban a DKSE egyetlen bajnokságban sem indít csapatot, mivel az elnökség határozata nyomán a klub megszűnik – mondotta el Gilányi József, a debreceni férfi kézilabdázók elnöke. - Az egyletnek nincsenek köztartozásai, a játékosok felé sem adós, a beszállítóit is kifizette. A vezetők azt remélik, a tehetséges kézilabdázók helyet találnak majd a környékbeli (Balmazújváros, Hajdúböszörmény és Hajdúnánás) együtteseknél.”
Akkor ez azt jelenti, hogy már a június 30-i nevezési határidő lejárta előtt teljesen biztossá vált a legjobb kieső pozíciójába sodródott Balassagyarmati Kábel SE bennmaradása a kézilabda NB I/B Keleti csoportjában? Ha a szó matematikai értelmében vesszük, igent kell mondanunk, sőt, a tökutolsóként elvileg búcsúzó „Kis Fradi” is reménykedhet a másodosztályú tagságban.
Ahelyett azonban, hogy most bősz örömünnepet ülnék – elvégre csupán a kilencven százalékos esély „dagadt” százzá – hiszen ez a debreceni „formula” különböző variációkban korábban is napirenden volt, inkább azon morfondírozom, mi több, igencsak bosszankodom, hogy akkor mi a fészkes fenének kellett annyit görcsölni a „cíviseknek”, hogy mindenképpen bennmaradást érő helyet harcoljanak ki maguknak. Minek kellett fáradtságos energiát mozgósítani – lett légyen az a pályán, meccs előtt a játékvezetői öltözőben, vagy a csapatvezetők békés diskurzusán -, hogy legyőzzék a Békést, a Dabast, nem beszélve a balassagyarmatiak ellen megszerzett két pontról? Ha valóban a tömény igazságot mondotta Bíró Imre sporttárs a debreceni tévé kamerája előtt, miszerint „szegényebbek vagyunk, mint a templom egere”, akkor minek volt ez a fenemód nagy feltámadás, ha már amúgy is anyagi értelemben halálraítéltként vergődött a derék hajdúsági alakulat? Vajon valóban reménykedtek abban, hogy futball-elkötelezett polgármesterük vigyázó szemeit a Nagyerdei Stadion futurisztikus víziója helyett majdan a Kassai út felé, a Hódos Imre Sportcsarnok irányába veti, és a legeslegutolsó pillanatban, afféle görög isteni módon beleavatkozik ebbe a tragédiába? Nem hiszem, hogy effajta utópiák megfogantak a debreceni koponyacsontok alatti szürkeállományban. Sokkal inkább az a gyanúm, hogy nem volt ez más, mint egy észak-alföldi fricska, egy oltári komoly vicc, kitolás, hogy vulgáris szavak irányába már ne húzzam el a fogalmak fokozását… Ott, a Balmazújváros-Debrecen-Hajdúböszörmény háromszögben nemes egyszerűséggel valamifajta felsőbbrendűségi tudattól vezéreltetve utálják, lenézik a palócokat, egyáltalán mindazokat, akik nem Petőfi szeretett rónaságára születtek, s nem ott képzelik el a jövőjüket.
Ez a „cívis” virtus érvényesült tehát, fondorlatokban inkább, mint a nagyobb pénzügyi keretért vívott harcokban. Aztán jött a nagy bukás, volt-nincs debreceni férfi kézilabda, Bíró Imre mehet vissza az íróasztal mögé, vagy a balmazi kispadra, vagy „mittudoménhova”, de Balassagyarmatra biztosan ne jöjjön el, mert ide edzőként, ha valamikor beteszi a lábát, akkora füttykoncertben lesz része, amit még nem hallott az Ipoly-parti fűzfasor…
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése