Hétköznap reggel. A gyarmati városháza dallamai nyolc órát jeleznek. A diákok már legalább tizenöt perce az iskolapadot koptatják. Pontosabban nem mindenki. A polgármesteri hivatallal szemben, az egyik közkedvelt szórakozóhely pincehelyiségbe levezető lépcsőjén talán féltucatnyi tizenéves várakozik. Az ajtó zárva, várják a bebocsáttatást. Közben persze vihognak, nevetgélnek, trágár kifejezések hagyják el a szájukat. Aztán amint nyílik az ajtó, mint valami nyáj, betódulnak a melegre, s hozzálátnak délelőttre kitűzött fő feladatukhoz: kólázással és pöfékeléssel egybekötött játékgép-nyúzáshoz, természetesen az előbbinél még nagyobb hangmagasságban kieresztve magukból a fáradtgőzt.
Lógósok. Biztosan valami doga elől menekülnek, vagy csak kitört rajtuk a nagy szeptember végi alattomos kór, a suliundor. Ők már rutinos rókák, sportot űznek az iskolakerülésből, és persze nincs senki, aki komolyan felelősségre vonja őket.
Emlékszem, annak idején, amikor én középiskolába jártam, még nagy számnak számított egy-két lógás. Barátaim megtették azt, hogy szünetben elbújtak a padlástéri tanterem végében lévő kis sutban és ott vészelték át a negyvenöt percet. Persze ezt csak annál a tanárnál tehették meg, aki nem vezetett szigorú hiányzási névsort. De mi nem bóklásztunk tétlenül fel és alá a városban, nem játszottuk el nyilvánosan, a járókelők szeme láttára, hogy milyen büszke cselekedetnek tekintjük, micsoda heccnek, virtusnak értékeljük a lógást. Ezzel szemben a ma fiataljai már nem bujkálnak, nem húzódnak be sarkokba, nem rejtőznek a ligetben, ők kidüllesztett mellel várakoznak a kocsma előtt.
Nem is olyan régen jómagam is láttam tanárokat és rendőröket, amint közösen razziáztak a délelőtti forgalomban, figyelték, ellenőrizték, „igazoltatták” a lógósokat. Ismét be kellene vezetni, vagy még jobban megszigorítani ezt az intézményt, mert már tényleg sok, ahány iskolakerülővel találkozik manapság reggelente az ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése