Uszodavízió

Szép ez a márciusi kora délután. Lassan araszolunk a hatalmas tömegben az Ipoly-parti rét felé. A Madách utca két felén hatalmas kocsisor, szinte egy tűt sem lehet leejteni, annyian toporgunk, nyomjuk, lökdössük egymást előre. Odébb a sportcsarnok magasságában és a műfüves focipálya környékén hasonló a helyzet, jármű-jármű hátán a tágas parkolókban.
Itt csak szembe, egyenesen lehet menni. Mekkora ötlet volt – áldás érte a tervezőnek -, hogy a régi Ipoly-hidat ilyen csodásan felújították, s most ezen vezet az út az uszodáig. Pár lépcső még aztán elénk tárul a gyönyörű épület. Távolról olyan, mint egy torony nélküli, gótikus, impozáns templom, három hajóval. Középen van maga a verseny – és az edzőmedence, két oldalt a lelátók.
A kapuban ismerősbe botlok. Soós Géza, aranytollas, nyugállományú kollégám és barátom éppen Tresó Gabiékkal beszélget. Ebben az áradatban csak egy fejbiccentésre van idő, szegény kisfiamat gyorsan fel is kapom, nehogy elnyomja őt a tömeg.
A belépés ingyenes. Persze, ez a megnyitó. Amikor belépünk, elfog a gyönyör. Pazar a látvány. Balról az oldallelátó lehet vagy ötszáz személyes, a másik oldal ennek a tükörképe. A nézőtér zsúfolásig teli. Szemközt a VIP páholy. Pásztázom, kik is vannak itt. Hát persze, derék miniszterelnökünk, a parlament elnöke, a pártok képviselői, no és Srancsik Tamás polgármester. A díszvendégek sorában felfedezem „Öcsi bácsit”, azaz Lombos Istvánt. Közben elmerengek. Istenem, úgy tizenöt éve, 2005-ben mennyit beszélgettünk arról, hogyan kilincselt ő, még akkor, Balassagyarmat első embereként az uszodáért. Hogy feszített víztükrű legyen és ne huszonöt méteres. Ehelyett másfél évtized múlva itt állunk, alattunk az ötvenes medence, kilenc sávval, odébb a műugró medence, még torony is van, onnan tíz éterről ugrálnak majd nemsokára kicsik és nagyok. Sehol az országban nincs hasonló szép fedett uszoda. Lepipálja ez a margitszigeti Hajóst, a Komjádit, az egrit, a debrecenit!
Nincs idő, kezdődik a műsor. Felvezetőként egy kis műugró bemutatóval. Tillmann Tímea tanárnő – beleborzongok, hogy egykoron nálam kézilabdázott (hogy szalad az idő!) – gyermekei-neveltjei ugrálnak, mutatnak be csavart szaltókat, csuka mozdulatos fejeseket a három méteres deszkáról. Szinkronban, hármasban is megteszik – apropó a műugró triót most vették fel a 2028-as budapesti olimpia műsorára –, ragyogó produkció!
Jönnek a kicsik úszóversenyei. A Nógrád megyei bajnokság. Nagy Szandra Kék Delfines csoportjából akad egy pár tehetség. (Szandra, alias „Szöszi” valamikor magyar bajnok volt, ha jól emlékszem 2004-ben nyert 100 mellen az amatőrök országos bajnokságán.) Tóth Marci közülük a legjobb, a tizenöt éves legény már ott dörömböl az ifiválogatott kapuján, kiváló pillangózó. Nyeri is a futamát nagy fölénnyel. A lányoknál a legnagyobb tehetség Szabó Réka, Taskó Anikó csoportjából. Valahogy nekem a 2008-as pekingi ötkarikás győztes Jakabos Zsuzsannára emlékeztet, nem csak azért, mert ő is vegyesúszó, hanem azért is, mert tizenöt éves korára száznyolcvan centire nőtt egy nyúlánk lány. Nem messze tőlem itt a papa is, Pisti barátom, hogy tördeli a kezét, izgul a csemetéért. Hát persze, hogy Réka is megyei bajnok lesz!
A serdülő lányok száz melles fináléjában nekem akad izgulnivalóm. Elvégre ott szeli a habokat az én csillagom, Kata lányom. De akad ám kevély ellenfele, aki nem más, mint egykori kollégám, Kanyó Valér tízéves Ági gyermeke. Fej-fej mellett haladnak, a fordulónál átkiáltok a két sorral alattam ülő szülőtársnak, „na ki nyer ma?”, mire ő csak a hüvelykujját emeli magasba. Célba érnek. A hatalmas Omega nagyórán kivillan az eredmény. Abszolút holtverseny! És mindketten megyecsúcsot úsztak! Nagy az öröm, erre majd áldomás iszunk este Valérral!
Zoli fiamat a testvére nem is érdekli igazán – meg az úszás sem köti le, hétéves korára az egyik legjobb kézilabdásnak tartják korosztályában -, de amint jön a Békák – így nevezik az úszósportban a kezdőket – futama, máris felcsillan a szeme, hiszen osztálytársa és szentséges haverja, Torjay Rajmund, internetes lapszerkesztő, Attila barátom fiacskája a nagy esélyes ötven gyorson! Tombol az apró kölyök, felállva tapsol, kiabálja, hogy „Hajrá Rajmund, hajrá Rajmund”, aztán csüggedten kuporodik mellém, hozzám bújik, s ha nem lenne ő is férfi, bizony sírásra görbülne a szája, mert bizony a barátja csak második lett.
Lassan vége a megnyitónak. A verseny sikeresen zárult, lányom ujjongva borul a nyakamba, kezet rázok Valérral, Pistivel, Attilával, kifelé még eldiskurálok Taskó Andrással, Katám edzőjével.
Esteledik. „Végre van uszodánk, érdemes volt megélni ezt a napot” – mondogatom magamban negyvenhét éves fejjel, és talán lesznek még ilyen szép napjaim. Mondjuk augusztus huszadikán, amikor a Kiss Árpád Általános Iskola hasonlóképpen hipermodern tornatermét adják át. Nosza, rángat magával Zoli, „gyere apa, nézzük meg hol tart az építkezés…” És már indulunk is a holdfényben a Bajcsy út felé.
(Ez a cikk a távoli jövőben, 2020. március 23-án íródik, egy ki tudja milyen nevű és milyen tulajdonosi-munkatársi összetételű Nógrád megyei napilap hasábjain…)
Hegedűs Henrik