Így, didergő télvíz idején nem tudom miért, de reggel felébredve május elsejei történetek jutottak eszembe. Mint „kábeles” gyermek a nyolcvanas években kifejezetten élveztem a május elsejei forgatagot, aztán utána a mulatozásokat, virslizéseket a nyírjesi vállalati üdülőben. Az alábbi két történet valamikor ezekben az időkben esett meg a május elsejei felvonulások alkalmával.
1.
Az egyik balassagyarmati középvállalat valahol sokadik volt a sorban az üzemek között. A munkások ott toporogtak, várták, mikor indulhat meg a menet, de csak nem araszoltak előre. Időközben a torkok igencsak kiszáradtak a szinte már nyáriasnak számító melegben bizony öblögetni kellett. Nosza, három melós szépen kivált a sorból és a közelben a nagy nap tiszteletére nyitva tartó kocsma felé vette az irányt. Mit igyon a derék, napi nyolc órában megizzadt férfiú: folytak a fröccsök. Négy nagyfröccs után látták, indul a menet, hát visszatértek a többiek közé.
Szépen mentek, lassan, mire K. úrnak egyszer csak nagyon szorítani kezdett úgy deréktájban. A fröccs megtette a hatását, de hát szemrevaló „toalett” nem akadt a közelben. A sorból kilépni még csak-csak lehetne, de hát a bámészkodó embertömegen áthatolni lehetetlen.
K. úr éppen a vármegyeháza előtti dísztribünhöz ért, amikor tarthatatlanná vált az állapot. Vagy ott helyben bevizel, vagy gyorsan megszabadul a „gátlásaitól”. Ez utóbbit választotta: elővette esernyőjét, szépen kifeszítette a tribün felé, majd lehúzta a sliccét és a főutcai aszfaltra csorgatott. Dolga végeztével pedig slicc föl, esernyő összecsuk, és folytatta az útját.
Hogy a közelben menetelő kollégák hogyan fogadták e felettébb különös tettet, arról nem szól a fáma, de a lényeg, a tribünön tisztelgő elvtársak semmit sem láttak az egészből.
2.
Nagymamám 1981-ben a kábelgyári bérszámfejtő brigádban dolgozott. Természetes, hogy ő is aktív gyaloglója volt a május elsejei felvonulásnak, ami előtt a kollégákkal a Teleki – bocsánat, akkor még Táncsics – utca sarkán álldogáltak, beszélgettek. Ekkor érkezett meg egyik kartársnőjük, és hozta magával karon ülő, két és fél éves fiacskáját. Nosza, abba is maradt a terefere, mindenki a kisgyermek körül sündörgött, aki előbb kimérten, majd egyre mérgesebben nézte, miként dongják őt körül a „csúnya nénik”. Egyre inkább unta az egészet, és amikor nagyanyám jött az „atyala-patyala, milyen szép kisfiú vagy Balázska” mondattal, kihúzta magát anyja ölében, és dölyfösen odaszólt nagyanyámnak:
Maga hülye!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése