A salgótarjáni kézilabda győzött

Szeptemberben még úgy volt, nem hagyhatom ki a Salgótarján-Salgótarján kézilabda (házi)rangadót, saját szememmel kell látnom, hogyan feszülnek egymásnak a harcosok, de aztán az élet úgy hozta, hogy csak a messzi, „ötvenkilométeres” távolból követtem a fejleményeket. Nem mintha berezeltem volna az SKC elnökének különféle, váltott szavas, de azonos hangvételű, és a különböző nemi-testrészekkel kapcsolatos cselekedeteket felvonultató monológjától, de hát a Palóc Pumák tornáján megígértem a segédkezésemet, ami aztán úgy sikerült, hogy nyolc meccset sikerült vezetnem a tizenegyből, és ténylegesen konstatálhattam, hogy egy társadalmi munkáért ennyi szitkot még életemben nem kaptam.
De térjünk vissza a tarjáni rangadóra. Élvezettel olvastam „Satis” kolléga jegyzetét az „elbocsátott légió hazatéréséről”, meg a visszafogott edzői nyilatkozatokat, s nem titkoltan szurkoltam a Strandépítőknek, hogy nyerjék meg a meccset – nem Harmos Úr viselkedése és felém irányzott mondatai miatt, hanem főként azért, mert amióta a nógrádi kézilabda életben ténykedek, mindig tiszteltem és nagyra becsültem azt az alázatos szakmai munkát, amit Szabó Attila végez évtizedek óta.
Szóval már a Puma-torna végeztével, úgy háromnegyed hét tájban felhívtam Demus Dánielt, aki a helyszínen nézte az összecsapást, és érdeklődtem a végeredményről, aztán még az este folyamán gratuláltam Szabó Attilának, „Satis” kolléga pedig ecsetelte a meccset. Most reggel pedig láttam a facebook-on számos kommentet, meg a képeket is – a videót későbbre hagyom.
Ahogy megsaccolom, ismerve az ezerfős befogadóképességét a tarjáni sportcsarnoknak, úgy hat-hétszáz ember tekinthette meg a mérkőzést – fele-fele arányban nézve a kiadott nyugdíjas–és felnőtt belépőjegyeket, illetve levonva a mintegy ötven „ingyen nézőt”, ez bő háromszázezres bevételt hozott az SKC konyhájára –, az arány pedig legalább 5:1 volt a Strandépítők szurkolóinak javára. A hangulat tehát kiváltképp parádés lehetett, és ilyen nagyszerű közegben igazán élvezet játszani, a pályán küzdeni-harcolni minden egyes gólért. Arra is gondoltam, hogy mivel felettébb feszült lesz a meccs, nem valószínű a gólgazdagság. Ez beigazolódott, hiszen a fényképsor tanúsága szerint a harmadik percben még nem volt gól, és az első tízben is csak kettő. Arra is bizonyítékul szolgálnak számomra a fotók, hogy habár igencsak „tüzes” lehetett benn a helyzet, összességében, néhány kivételtől eltekintve a játékra koncentráltak az urak. Az egyik ilyen képen például Molnár „mester”, meg a kopasz Mészáros igyekszik átnyalábolni az amúgy magasugrásban közel két métert tudó, tehát kiemelten jó rugókkal rendelkező Bensouici Anist, úgy derékmagasságban, vagy még annál is lejjebb. Vagy mikor Molnár Karcsit, meg Bártfai „Testes” Ferit emelik ki a védők, amolyan szabadfogású birkózó módon. De a legjobb kép akkor is az, amikor az SKC-főmufti felemelt ujjával és vörös arccal fenyegetőzik Paulovits játékvezető felé, miközben a „Bartóktíz” rendezővé avanzsált portása ott figyel, közbeavatkozásra készen. Ez a jelenet a hírek szerinti egyetlen igazán durva mozzanat – Molnár Ferenc játékos-edző Hortobágyi „Kemény” Zsoltival szembeni súlyos sportszerűtlen szabálytalanságát követő piros lapja – utáni pillanat lehetett, amit a fotós nagyszerűen kapott el.
Lényeg, hogy nyertek a Strandépítők, öt góllal, 24-19-re, ami magabiztos sikert jelent egy ilyen kiélezett ütközetben, s igazat adok néhány facebook-kommentelőnek, Letovai Szabinak például arra, hogy „az elbocsátott légió visszatért”, meg azokra az egybehangzó kijelentésekre, hogy a zsoldossereg helyett a hazai érzelmű, a városhoz, a műhelyhez kötődő játékosokra kellene-illene építkezni a jövő salgótarjáni kézilabdájában. Biztos vagyok abban, hogy nemsokára csak EGYETLEN tarjáni csapat marad, amelyik CSAK tarjáni kötődésű emberekből „táplálkozik” majd!
Gratulálok: hajrá Strandépítők!
Hegedűs Henrik