Előre is szeretném leszögezni, cseppet sem ünneprontó szándékkal írom e sorokat, és kijelentem, rendkívül büszke vagyok arra, hogy a Legbátrabb Város szülötte vagyok, de én valahogy egészen másként viszonyulok Civitas Fortissima napjához, mint a „hivatalos” változat.
A rendszerváltás óta számos rendezvényen részt vettem január 29-én, nyomon követtem az ünnep „színeváltozásait”, attól függően, mikor melyik politikai platform tagjai ültek a városházi nagyterem székein. Álláspontom mit sem változott azonban az idők folyamán.
Sajnos, mára, a harmadik évezred második évtizedének elejére sok hamis pátosszal töltődött fel 1919 téli eseményeinek emléke. Sokkal inkább előtérbe került az irredentizmus, felerősödtek a soviniszta hangok, amelyek aztán még egy film formájában is teret nyertek, az ünnepségek külső megjelenésében, résztvevőinek viseletében is jelezve az elferdült szemléletet.
Történelemhez – remélem – értő emberként úgy vélem, a múlt minden egyes eseményét, annak összefüggéseit kizárólag az adott történelmi időszak körülményeit tekintve, az adott kort szemlélve kell megvizsgálni. Meggyőződésem, hogy e vidéki kisváros lakosai, a polgárok, vasutasok, katonák közül csak néhány ember tudta, tudhatta pontosan, milyen politikai változások zajlanak az országban, mifajta erjedés megy éppen végbe 1918-19 fordulóján, nagyobb részüknek fogalmuk sem volt arról, hogy ebben a zűrzavaros, percről-percre, óráról-órára forduló, ultimátumokkal, követelésekkel, békevággyal és harci tűzzel kevert világban mely politikai irányvonal ragadja magához a kezdeményezést. Ők akkor az életükért, a létükért harcoltak, jöttek az ismeretlen betolakodók, az idegenek, akik biztos rosszat akarnak, akikkel szemben meg kell védeni a házukat, családjukat, városukat. Nem foglalkoztak azokban a napokban azzal, kik jöttek, csak az járt a szemük előtt, vissza kell verni őket, kotródjanak innen. Mit törődtek ők azzal, hogy éppen mifajta vonalakat húznak elegáns öltönyben feszülő politikusok, nem érdekelte őket ki az a Benes, ki az a Masaryk. Harcoltak, igaz szívük által vezéreltetve, és Petrovics és Rózsa urak életüket is áldozták ezért.
Később persze jöttek olyan korszakok, amelyek vagy túlságosan felmagasztalták e helyi harcok jelentőségét, vagy teljesen elhallgattatták, és ahogy manapság is, a kívülálló, az ismeretlen nem is alkothat teljesen valós képet Civitas Fortissima napjáról, mert újfent akadnak hamis részletek a jelenlegi körítésben, nem kis irredentizmussal, túlbuzgó hazafisággal, átkos sovinizmussal fűszerezve.
Vegyük észre tehát, hogy egy közös Európa tagjai vagyunk, immár nyolcadik esztendeje, ahol nincs helye a "honfivirtusból" eredő egymásra mutogatásnak. Nem azt kellene tehát hangoztatni, hogy az átkozott csehszlovákok (ilyen nép nincs is, csak egy államkonglomerátum volt) el akartak venni egy darabot a magyar földből, nem azt kell hangsúlyozni, hogy ezzel a tettel is sikerült a trianoni szerződésen „rést ütni”, hanem tisztelettel kell megemlékezni egy kisváros hőseiről, akik az adott kor parancsát követve, az adott történelmi helyzetben, a betolakodók ellen vették fel a harcot. Akik semmit, az égvilágon semmit sem foghattak fel tettük akkori és későbbiekben komolyabban megmutatkozó hazai és nemzetközi jelentőségéből. Ők nem történelmet akartak csinálni, csak a saját kis életüket megmenteni!
Egyszer, egyetlen egyszer szeretném majd ezt hallani egy ünnepi szónok szájából, aki majd nem pillanatnyi politikai sugallatok által irányítva mondja beszédét, hanem végre valós, reális, európai mércéjű véleményt alkot, netán közösen koszorúz a szlovák nemzet képviselőivel, akikkel békében egymás mellett kell élni, nem ordasként fitogtatni a másik felé a vasvillát.
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése