A szülők szerepe

Volt egy nagyon rossz tapasztalatom a kézilabdás szülőkről. Sokadrangú – városkörzeti selejtezős – leány mérkőzés alkalmi játékvezetésére kértek fel, és az egyik vendégcsapat szülői kollektívája végig piszkálódva, minősíthetetlen hangon szidta a tevékenységemet – rajtuk kívül alig volt valaki a sportcsarnokban, tehát minden mondat tisztán hangzott. Igyekeztem őket menet közben csillapítani, de nem sikerült, sőt, inkább olaj volt a tűzre. A meccs végén megkérdeztem az illető csapat edzőjét, ő mit szól ehhez, de csak a vállát vonogatta, nem tehet ellene semmit.

Aztán azt olvastam egy internetes fórumon, hogy egy budapesti gyermekrangadón egy sérülés miatt szinte egymásnak estek a rivális együttesek csemetéinek „papái”, ami után a Magyar Kézilabda Szövetség utánpótlás bizottsága még egy felhívást is közzétett, sportszerű viselkedésre felhívva a figyelmet.

Gondolkodtam, vajon miért viselkednek így a szülők, és vajon nálunk, Balassagyarmaton miért nem alakultak ki hasonlóan zajos csoportok? A magyarázat a következő: minél kisebb korban kezd el ugye az emberke kézilabdázni, annál nagyobb mértékben támaszkodik a szülőre. A papák-mamák viszik edzésre a gyerekeket, a nagyobb bázisokon (pl. Vác) már estébe nyúlóan kezdődnek a foglalkozások, így ott is maradnak kis kedvencük fejlődését figyelve. Aztán ha tornára, mérkőzésre utaznak, az edzők-vezetők a szülőket kérik meg, „szálljanak be” egy-egy fuvarral, aminek aztán netán meg is kérik az árát, gyermekük jelentősebb játéklehetőségének kicsikarása „képében”. Így válik a korábban a sportághoz dilettáns, esetleg csak szurkolóként közreműködő szülő bennfentessé, hogy aztán végső esetben még szakmai kérdésekbe is beleszóljon, horribile dictu perpatvart provokáljon a másik mérkőző csapatért szurkoló szülőtársaival. (Érdekes módon ők jobbára nem azok közül kerülnek ki, akik korábban iksz évet lehúztak a különböző pályákon.)

Itt, Balassagyarmaton viszont többnyire csak negyedikes-ötödikes korban kezdik a srácok a komolyabb kézilabdát, járnak szorgalmasan edzésre. A tréningek pedig kettőkor-háromkor, legfeljebb négykor kezdődnek, a szülők nagy része csak a végére érkezik, hogy hazavigye gyermekét. Az utaztatásokat az edzők-vezetők pedig mikrobusszal oldják meg. És a papák-mamák legfeljebb a hazai meccseken jelennek meg, vagy ott sem, mert lehet, hogy határozottan el is tiltja a „kis kézis” őket, hogy lássák „élesben” – mint ahogy ez korábbi edzői praxisomban nálunk is előfordult.

A megoldás tehát: ha már nem tudja kikerülni a derék tréner, hogy a szülő lelkesen ott legyen mindenhol, hát határozottan állítsa meg, vonja meg azokat a határokat, amin az apuka vagy anyuka már nem léphet át, ezzel pedig el is nyesegetheti a vadhajtásokat. Mert a szülő nem edző, nem ért jobban a sportághoz, mint a szakember – még ha kézilabdázott is egykor.

GY.H.