Annak idején, mikor Németh András Vácra szerződött, és bejelentették, hogy bázisokat szeretnének teremteni a Dunnakanyar körzetében, én magam is bejelentkeztem náluk, hogy ehhez a tervekhez a balassagyarmati női kézilabda is szívesen csatlakozna. Ám ez az ötlet szépen „dugába dőlt”, nem lett belőle semmi, sőt, inkább visszájára fordult, ami viszont mindenképpen negatív irányvonal. Történt ugyanis, hogy ma már alig-alig játszik váci, vagy közvetlen városkörnyéki lakosú gyerek az utánpótlás csapatokban. Elég, ha csak az 1997-es születésűek gyermekbajnoki csapatát említjük, ahol javarészt rétsági(!) és nagyoroszi(!) illetőségűek játszanak, de említhetnék az 1993-94-eseket is, ahol például három salgótarjáni, egy hatvani és egy rétsági játékos szerepel, nem beszélve a már felnőtt kerettag gödöllői Barján Biankáról, a szentendrei Gróz Kittiről, és még sorolhatnánk. Ráadásul én magam nem hallottam, hogy az utóbbi években egy váci általános iskolás csapat is szerepelt volna diákolimpiai országos döntőben, márpedig az utánpótlás-nevelés minőségének egyik fő értékmérője ez.
Tény és való, és ebben saját, rossz tapasztalatomra is hagyatkozhatom, furcsa módját választják a váciak a tehetségek felkutatásának. Régebben úgy működött a dolog, hogy a „vidéki” edzők, nevelők jó kapcsolatot ápoltak váci kollégáikkal, ők ajánlották be a reménységet a magasabb osztályú csapatba, hadd fejlődjön ott. Manapság más szelek uralkodnak, most a korosztályos edző egyenesen a kiszemelt gyerekhez, majd utána szülőhöz „kuncsorog” oda, mézes-mázos szavakkal csalogatja. A nevelőedző, a tanár vagy tréner, akinek ez a csemete rengeteget köszönhet, nemes egyszerűséggel kikerül a „játszmából”, s csak akkor szembesül a valósággal, amikor az illető gyermek már a váciak által aláírt és lepecsételt átigazolási lapot nyom az orra alá, bejelentve, hogy ő máshova távozik. Az edző pedig utána hiába érvel azzal, hogy csak a valóban kiemelt tehetségnek érdemes Vácra igazolni, mert akinek bőven van még fejlődnivalója, ajánlatosabb, ha anyaklubjában marad, mert ott jóval több játéklehetőséghez jut, mint az NB I-es utánpótlásnál – ettől függetlenül persze járhat edzésre oda.
De nem, a váciak ragaszkodnak a „szippantási elvhez”, nekik fontos, hogy minél több gyerek sportoljon náluk, nem érdekli őket, ha kevésbé tehetséges az illető - mert az éles szakmai szem meglátja ezt rögtön -, hiszen a szám a fontos, a leigazoltak regisztrációja, amihez tevékenyen asszisztál a Magyar Kézilabda Szövetség utánpótlás-fejese is, akinek pedig a bázisok bővítése lenne a feladata, nem a nagyklubok „agyonmajmolása”.
Ez tehát a helyzet kérem szépen, bárki állíthat mást, ez a valóság. Megy a kemény „szülőetetés” a tagdíjbevételek emelése érdekében, csak azt nem értem, az edzők miért nem hajlandóak tisztán és világosan látni, világosan közölni ki kell és ki nem. Mindenkit visznek, akit tudnak, aki még elájul a váci „csodától”.
Intő tehát a váci példa, negatív intő példa, ne kövesse senki.
Én magam pedig intőt adok a váci utánpótlásnak ezért a magatartásáért.
GY.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése