Rejtő Jenő után szabadon nevezzük idegenlégiósoknak a nálunk tanyát verő, idegen országból érkező sportolókat. Akik közül aztán vagy fészket is raknak, és új hazájuknak választják a kies Magyarországot, vagy néhány hónap, netán év után továbbállnak, máshol keresik a kenyerüket.
Ez eddig „oké” is lenne, hiszen a határok átjárhatósága következtében már szabad az út bármerről bárhová. Csakhogy ha túlságosan lazán kezelik a gyeplőt, mint az például két sportágban, kézilabdában és kosárlabdában kis hazánkban szokássá vált, olyannyira elmérgesedhet a helyzet, hogy a hazai utánpótlás-nevelés kárává válik.
Nézzük például a Veszprém vagy a Szeged férfi kézilabdázóit. Tömve vannak légiósokkal, főként „ics”, „ov” és sky” végződésűekkel, azaz dél –és északi szlávokkal, miközben mellettük csak az igazán klasszis magyarok rúghatnak labdába, a feltörekvő nemzedékek elöl elzárva a kitárulkozás lehetőségét. Pár évvel ezelőtt Mandl Gábor, Nagy László szegedi nevelőedzője panaszkodott, hogy lassan nincs értelme dolgozni, nincs miért a tehetségekkel foglalkozni, mert inkább külföldről hoznak embert, mintsem a házi bázishoz nyúljanak. Nos, teljesen egyetértettem vele. Azóta viszont nem akadt más mester, aki hasonlóképpen kinyitotta volna a száját. És így fordulhat elő, hogy a közelmúltban rendezett férfi világbajnokság magyar keretében mindössze két, huszonhárom év alatti reménység került, közülük Lékai Máté már fontos szerepeket kapott, Ancsin Gábor viszont végig a kispadot – vagy még azt sem – koptatta.
Kosárlabdában pedig csőstül jönnek a sokadrangú amerikaiak, akik még az egyetemi bajnokságokban sem lennének kulcsemberek, itthon viszont kettőt ugranak, kettőt zsákolnak és már ők a mindenható sztárok. Miközben a magyar válogatottat sehol sem jegyzik, Európán kívül kullogunk, a női U 20-as válogatottat, amelyik oly nívót harcolt ki magának a korosztályos világbajnokságon, szinte szétverték, utánpótlásról pedig alig hallani.
Mi lenne a teendő? Talán vissza kellene térni a létszámstophoz. Egyszerre csak két nem magyar állampolgárságú játékos lehetne a pályán, és az egyes mérkőzésekre minimum három saját nevelésű, húsz éven aluli fiatalt kötelező lenne nevezni – és pályára is küldeni. (Ez persze nemzetközi meccsekre nem vonatkozna.) Előfordulhat, hogy egy ideig esne a színvonal, előfordulhat, hogy jónéhány ember, klub rosszul járna, de csak átmenetileg, mert középtávon kifizetődne az egész, és lenne épkézláb nemzeti válogatottunk, benne a jövő „zálogaival”.
Mindez azonban kivitelezhetetlen, mert mindenhol a pénz határozza meg a tudatot, nem a szakmai értelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése