Egyszer hallottam egy beszélgetést – előre hangsúlyozom, nem Balassagyarmaton történt, hanem egy észak-alföldi város sportcsarnokának büféje előtt. Két helyi sportvezető beszélgetésének néhány szófoszlányát kaptam el, és éppen azon diskuráltak, hogy a soron következő – másnapi – NB I/B-s férfi kézilabda mérkőzésre vajon huszonötezer, vagy harmincezer forintot adjanak (mint később kiderült, fejenként) a játékvezetőknek. Hazamenve gyorsan felléptem az internetre, s láttam, hogy a játékvezetői díj ebben az osztályban 16 ezer forint (nem ebben az idényben történt). Gondosan számolgatni kezdtem, s azt konstatáltam, hogy útiköltséggel együtt ez bizony legalább nyolc-tízezer forintos „jatt” a derék sporttársaknak. Sőt logikusan azt is kikövetkeztettem, ez az észak-alföldi város nem lehet az egyetlen település az országban, ahol hasonló haszonnal „dolgoznak” a sípmesterek, esetleg még oly arcátlanságokat is elkövetve, hogy netán ment-közben kisebb-nagyobb látványos, vagy kevésbé szem előtt lévő kedvezményekben részesítik a hazai csapatot. Ha pedig netán a játékvezetőket a hónap mind a négy hét végéjén foglalkoztatják, és mind a négyszer ilyen „bőkezű” házigazdákkal találkoznak, akkor ez a javadalom bizony százezer forinton felüli összeg. Ráadásul azt is hallottam egy ismerőstől – ezt viszont nem tudom saját fülemmel megerősíteni, mint a fentebb említett diskurzust –, hogy egy osztállyal magasabban már félmillió forintra is rúghat ez a bizonyos „jatt”, amit fehér köpenyes embereknél kórházi kórtermekben „hálapénzként” emlegetnek.
Nem is azzal lenne a baj, hogy mindezen esetek megtörténnek, hiszen egy hazai csapatnak messzemenő érdeke, hogy győzelmet arasson, ehhez pedig effajta „segítséget” is igénybe vesznek, amit persze senki sem bizonyíthat, mert legalább egy „kandi kamera” kellene a megerősítéshez. Sokkal inkább az a gond, hogy a fentebb említett sportvezetői beszélgetés főszereplői lehet, hogy két-három hét vagy hónap elteltével sírva-ríva keresik fel a szponzort, vagy az önkormányzatot, elfogyott a pénzük, nem tudják miből befejezni a bajnokságot. Nos, az, aki a jogos javadalmon felül további hatvan-hetven százaléknyi összeget ad a játékvezetőknek, az az emberke ne „nyafogjon”, hogy kiürült a kassza a működésre.
Lehet, az lenne a leghelyesebb, ha az országos szövetség kötelezné a játékvezetőket, ha effajta „megvesztegetési kísérlettel szembetalálkoznak, a játékvezetői bizottságnál nemes egyszerűséggel jelentsék fel az adott sportszervezetet, a szövetség pedig rójon ki az illető klubra több százezres bírságot, és akkor biztosan meggondolják magukat az urak. Persze ilyen „tökös” biztosan nem lehet sem a sípmester, sem a szövetség, mert ugye nekik is élni kell valamiből.
Egy biztos, ha én játékvezető lennék, mélységes sértésnek érezném a „jatt” elfogadását, és fillérre elszámolnék azzal a sportszervezettel, ahova éppen küldenek meccset „fújni”. Bár lehet, hogy egy hét múlva már küldést se kapnék…
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése