Többfelé szakadt a férfi kézilabda világ – ez (szerintem) a legkézenfekvőbb hozadéka a most zárult világbajnokságnak. Az első öt nemzet (francia, dán, spanyol, svéd, horvát) minden tekintetben messze a mezőny fölé került, mögöttük egy sokszínű középmezőny következik (benne a magyarokkal), majd a harmadik csoportba a feltörekvő (Argentína), illetve a korábban szebb napokat megélt, de mostanság leszállóágba került (Korea, Egyiptom) válogatottak tartoznak.
Ez az első öt ország minden tekintetben világnívót képvisel. A modern kézilabdázás összes követelményével felvérteződtek. Átlövőik és szélsőik gimnasztikus-akrobatikus adottságai elképesztőek (Abalo, Hansen, Enterrios, Carlén), beállósaik már nem a robosztus, kétszáz kilós óriások, hanem alacsony súlypontú, mozgékonyabb klasszisok (Gille), támadásvezetéseikben inkább a gyorsaság a meghatározó és nem a túlzott tudományossággal kikísérletezett figurák, és már nem az az elsőrangú fontosságú, ki miként lát jobban a pályán, hanem ki milyen sebesen fejez be egy akciót. Védekezésben pedig a sáncolás egyre inkább háttérbe szorul a kilépős-ütközős-visszalépős dinamikus lábmunkára alapozott tevékenység mögött.
S hogy ezekben az összevetésekben mi, magyarok, hol tartunk? Hetedik helyet elért, így olimpiai kvalifikációs tornára kijutott csapatunknak igazán komoly és nagy erénye most Svédországban a csapatszellem volt, az egyéni technikai-taktikai képzettségben bizony elmaradunk a „toptól”, sőt, még az erős középmezőnytől is. A fontos meccseken ez a morál billentette át a holtponton a fiúkat, és nem a nagyobb tudás – mint például a németek és a lengyelek ellen. Ezek a válogatottak ugyanis más-más okok miatt, de válságban vannak, a németeknél a bajnokságban rengeteg idegenlégiós játszik, a hazaiak alig kapnak lehetőséget, a lengyeleknél pedig a korábban oly híres erkölcsi egység bomlott meg, amit viszont nem volt nehéz kihasználni. Ha azonban szimplán a kézilabda-elemeket vesszük, láthatjuk, védőink rendkívül lomhák, támadásaink szövevényesek, a szélsők szinte csak egyéni indulásokból eredményesek, és még sorolhatnánk.
Ettől függetlenül a célkitűzés teljesítve, ez most a fontos, szövetségi tisztviselőktől a legalacsonyabb szinteken sportolókig és a szurkolókig, hogy aztán majd jövő tavasszal kiderüljön, mit lehet fejlődni, hogy közelítsünk az elithez, hogy tényleg helyünk legyen Londonban. Mert fejlődni kell, mintákat átvenni északiaktól, franciáktól, spanyoloktól, amit beillesztve a honi közegbe, gyorsabbá, szellemesebbé lehet tenni a magyar kézilabdát.
Mert a jövőnek csak így van értelme.
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése