Nosza rajta, csapjunk hát a lovak közé, bocsánat,
telepedjünk fel a drótszamár nyergébe, és irány a város, a mi szeretett
Balassagyarmatunk, vár minket az első túra.
Zárt putri
Már az első pár száz méter sem zökkenőmentes. Hiába, át kell
evickélni a félig (vagy negyedig?) kész főutcai körforgalmon, miközben a
Mikszáth utca felől egy jókora teherautó fordul ki előttem olyan porfergeteget
kavarva, hogy szinte alig látok. Szerencsére nem ment homok a szemembe, így
tovább tekerhetek.
Röpke eszmecserére megállok a „Szállítónál”. Ki ő? Nos, nem
Jason Statham költözött az Ipoly-partjára, hanem csak a „cimborája”, azaz a
taxis, Havaj Laci áll az út szélén. Szokás mondani, hogy egy kisvárosban három
embertől tudod meg a legfrissebb híreket: a postás, a fodrász meg a taxis. De
most ő sem tud érdemi felvilágosítással szolgálni, lemondóan legyint, tegnap
(azaz vasárnap), olyan kihalt volt a város, mint a múltkor, a templomi
bombariadó alkalmával. Egy teremtett lélek sem közlekedett. Így hát ezúttal
nincs pletyka, nincs érdekesség. Gördülök tovább.
Első célom a putribontás. Tudják, az önkormányzat által
„Városkapu Program” néven emlegetett beruházás, mikor a Törvényszék „alatti”
putrisort megszüntetik. Most a Pest felőli jobb oldal egyik háza van soron.
Fékezek, benéznék, de nem szabad. Hatalmas ajtó, valami egykori raktár bejárata
zárja le a homlokzatot, egy felirat is figyelmeztet, „életveszélyes
omlásveszély”. Így végül távolabbról, a Széchenyi utca sarkáról tekintek vissza
az egyelőre tetejétől megfosztott épületre, amely nemsokára hasonló sorsra jut,
mint korábbi szemközti társai: nem ússza meg a dózert. Ez az akció mindenképpen
dicséretesnek mondható, hiszen azért a drága vendéget, itt, „Tündérvárosban”
mégse a szegénynegyed fogadja, de az igazi mégis az lenne, ha a húsipar tömbje
is eltűnne, mert az aztán tényleg nagy otrombaság.
Patkányok a Cirmoskaréjban
Megyek tovább a második állomáshelyre. Vasárnap ugyebár a
Palóc ligetben rendezik a Szent Anna napi búcsút, nézzünk szét a környéken. A
liget most eléggé kihalt, elhaladok egy párocska mellett, a kerék elsüpped a
kavicságyban, de csak „feltornászom” magam a szabadtéri színpadig, amit marcona
cerberusként őriz az egyik padon ücsörgő, rendkívül elhanyagolt ruházatú fekete
szakállas emberke – szemlátomást a közösségi szállás lakója. Átpréselem magam
két cölöp között, de a Cirmoskaréj (aki nem tudná, a szabadtéri színpad
„előterét” hívják így) láttán szinte földbe gyökerezik a lábam. Mi ez a kosz,
mi ez a mocsok, mi ez a felfordulás? Széttört sörösüvegek, összegyűrt
sörözdobozok, iszonyatos rendetlenség, minden a feje tetején áll. És hopp,
hirtelen valami nagyfarkú állat oson el a háttérben megcsörgetve egy újságpapír
darabját… Csak nem patkány?! Na, ne! Hogy lesz itt vasárnap „folklór zsúr”?
Közelebb merészkedek, óvatosan kell lépkednem a szemét között, míg eljutok a
színpad nagykapujához. Bekukucskálok. Hát ez a látvány sem lenyűgöző. Vajon
mennyit dolgoznak majd itt a közmunkások, vajon hány embert kell ide kivezényelni,
a környéket rendbe tenni, hogy az ájtatos palóc-profán vallásos tömeg ne
hányingerrel küszködve távozzon innen? De Istenem, vannak e földön csodák,
hátha megtörténik mindez Balassagyarmat „bendőjében” is…
Káosz az Óváros téren
Tekerek tovább. Lassan, körültekintően pedálozok a
kavicságyban, de azért nem bukom fel, kiérek a Bajcsy útra. Kis,
sportcsarnokban tett kitérőt – a háttérben bontják már a Sörfesztivál sátrait –
követően a Svejk vendéglőnél fordulok balra a harmadik cél felé. Körbetekintek
az Óváros téren. Amint elindulok felfelé, az első kép kedvező, be is csukom egy
pillanatra a szemem és elképzelem, ha minden porszemet eltakarítanak majdan az
új burkolatról, milyen gyönyörűségesen néz majd ki a város „szíve”. Aztán
következik az eszmélés. A Szerbtemplom felé eső köz sarkán összefutok Szőke
Zsuzsa újságíró kollégával, aki a sarokházban lakik, és most éppen vizet mer a
közkútról. Meg is kérdezem nyomban, mit szól hozzá, hogy megújul a
lakókörnyezete? Mire ő jó félórás panaszáradatba kezd. Hogy az itt dolgozó
munkások többsége kontár, hogy a múltkor három mérnök töprengett egy vízvezeték
felett, mire a szerelő szaki találta meg a megoldást, hogy nemrégiben két hétig
állt a beruházás egyik fázisa, mert az alvállalkozó pluszmunkáját nem akarta
kifizetni a „főnök”. Meg beáznak a pincék, tömény dohszag árad, és ott áll egy
markológép már három hete gazdátlanul, az égvilágon senki sem ügyel rá, lehet,
hogy ott is „rohad”, mert munka közben még senki sem látta. Kicsit cinikusan
emlegeti Zsuzsa, hogy az egész felfordulást a múltkor egy, a zenetáborba
érkezett japán kislány serényen fotózta a mobiltelefonjával, „legalább
Hokkaido-n is látják, mi folyik Balassagyarmaton”. És még mondja-mondja a
kollegina. Nincs tehát elragadtatva az egésztől – és most már én sem.
Lassan visszafelé veszem az irányt, mára lég volt az abderai
civil bringázásból. Még egyszer átevickélek ezen az elátkozott körforgalmon, és
közben gondolkodom. Jó-jó, az egész mind szép, hogy megújul a város, de ugyan
mikor? Ameddig így építkeznek az országban, ameddig a határidők nem szentek és
sérthetetlenek, ameddig minden szépen lassan folyik a maga magyaros medrében,
addig egy kormány se papoljon a felemelkedésről. Itt, kérem szépen még 2014-ben
sem lesz kész a belváros-rekonstrukció.
Ha tévedek, hát fizetek magamnak egy korsó sört…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése